Szabolcs

Nemzedékváltás trióra

2016.05.16. 08:59

Programkereső

Kamarazenei koncertjeinek sorában a Müpa május 10-én Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes romantikus trió-estjét rendezte meg, mégpedig gyakorlatilag telt ház előtt.

A napjainkban a papírforma szerint népszerűbb komolyzenei műfajokban is tapasztalható nézőszám-csökkenés tendenciájára örvendetes módon fittyet hányó élénk érdeklődés minden bizonnyal annak is szól, hogy egy nemzedékváltást követően megint van egy vagy két zongorás trióra való kiemelkedő szólista-kamarazenészünk, aki érdeklődik a műfaj iránt. Közülük pedig ez a formáció az, amely immár megszilárdult, és képes betölteni a közönség értékrendjében az „álomtrió” szerepét.

Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes
Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes
Fotó: Pályi Zsófia / Müpa

A jelentékeny súlyú program időben szinte teljes egészében átfogta a romantikus trióirodalom több mint hat évtizedes történetét. Schubert „Notturno” című varázslatos, egytételes triójával kezdődött, Dvořák „Dumky” címet viselő kései triójával folytatódott, majd a szünetet követően Csajkovszkij e műfajban írt egyetlen, ám tartalmában és méreteiben egyaránt monumentális művével, az a-moll trióval zárult a koncert.

Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes
Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes
Fotó: Pályi Zsófia / Müpa

A programban szereplő három romantikus trió mindenesetre nem is igen különbözhetne egymástól gyökeresebben, jóllehet abban a tulajdonságukban osztoznak, hogy egyikük ciklikus formája sem emlékeztet a klasszikától örökölt – más esetben Schubert és Dvořák által is követett – három- vagy négytételes szerkezetre. A művek hangja, világa azonban más és más: a Schubert-tétel álmodozó alaphangjával szemben Dvořák tulajdonképpen egy néptánc-sorozatot helyez el egy személyes-expresszív hangú foglalatban, míg a Csajkovszkij-mű lényegében egy tételnyi lassú bevezetővel megfejelt, rendkívüli tágasságú és zenei változatosságú variáció-sorozat. Baráti, Várdai és Várjon teljesítményét az fémjelzi elsősorban, hogy ezt a három világot milyen jellegzetes és határozott karakterrel tudták megjeleníteni, miközben a saját, kollektív „személyiségük” is mindvégig erőteljesen érvényesült.

Ahogyan Schubert Notturnójában mindezt megvalósították, annak a titkát nehéz lenne kifürkészni, mert olyan magától értetődő természetességgel váltak azonossá a darab atmoszférájával: mind a titokzatos, lemondással színezett nosztalgia, mind a szenvedélyes epizódok tökéletesen a sajátjukként hatottak; ez a tíz perc maga volt az átszellemültség. Ahogyan a három művész a lehető legnagyobb érzékenységgel és művészi alázattal alkalmazkodott egymáshoz, a legapróbb részletekig, agogikai finomságokig terjedően, az, bár önmagában is élményszerű volt, itt és a rendkívüli igénybevételt jelentő teljes hangverseny folyamán is csak kiindulópontjául szolgált a darabok teljességét: sajátosságait és belső arányait kereső előadásnak.

Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes
Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes
Fotó: Pályi Zsófia / Müpa

A különös Dvořák-trióban ehhez a lényeg-kereséshez hozzátartozott az előadásnak az a fajta elengedettsége, amellyel a mű rapszodikus tempó-, hangnem- és hangulatváltásait, az egész mű rögtönzésszerűségét és roppant laza szerkesztésmódját a maga spontaneitásában mutatta meg és tette élvezhetővé, sőt élvezetessé. A darab hosszas nekikészülései közjátékokként hatottak, a táncdarabok bizonyos közönségességét pedig valamiféle őserő megnyilvánulásának érezhettük. Ebben az empatikus előadásban a Dumky-trió kifejezetten üdének és elevennek hatott. Nem hagyható említés nélkül a Dvořák lelkéből lelkedzett, lírai csellódallamok emlékezetesen éneklő és szívhez szóló megszólalása Várdai vonója alatt. De az első cisz-moll táncdallam előkéinek hetykesége, vagy a második dumkában a hangszerek párbeszédének meghittsége is olyasmi volt, ami jelentősen hozzájárult a minőségi zenei élményhez. A harmadik dumkában a körtánc lendületének és az azt közrefogó Andante zsongító hangulatának kontrasztja érvényesült meggyőzően. Az Allegro tételben (5. dumka) a könnyed elegancia is megjelent a műben és még inkább az előadásban; a Lento maestoso zárótételben pedig valamiféle varázsos, mesei hangulatra találtak rá Várjonék.

Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes
Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes
Fotó: Pályi Zsófia / Müpa

A töredezettebb Dvořák-mű után a Csajkovszkij-trió előadása nem csupán indulásával hatott jóval fűtöttebbnek, dinamikusabbnak, hanem az egész hosszú kompozíciót valami fékezhetetlen szenvedély járta át és hajtotta a végkifejletig. A nyitó elégiában a lendületet csodálatos összhangban kivitelezett rallentandók és félelmetes csendek szakították meg, a csajkovszkiji zenét oly gyakran éltető letargia pedig már a három hangszer mélybarna tónusban összeolvadó hangzásában is kódolva volt. Várjon Dénes végtelen érzékenységű billentése, a két vonós varázslatos pianissimo-duettjei az elképzelhető tökély közelébe emelték az előadást.

Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes
Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes
Fotó: Pályi Zsófia / Müpa

A mű törzsét jelentő variációsorozatban azután, amely képeinek sokszínű gazdagságával a Diótörő karaktertáncainak ihletettségét juttatja eszünkbe, az előadók nem hagytak ki egyetlen lehetőséget sem a kontrasztok és karakterek megmutatására a pusztán hangzási effektusoktól – harangjáték, száncsengő – a tánc vagy a népdal felszabadultságáig, a fúga szigorúságáig vagy a rendkívül izgalmas metrikai játékokig. A himnikusan, majd viharossá fokozódva visszatérő variációs alapgondolat után az egyre baljósabbá váló hangot, a zongora-basszus fenyegető staccatóit, a gyászzenébe való átmenetet, majd a semmibe hulló lezárást pedig megrázó erővel és költőiséggel formálta meg a három művész az emlékezetes és jelentős hangverseny befejezéseképpen. Az előadók ezt az estét mintha Carlos Kleiber felejthetetlen személyiségének ajánlották volna: a részletek kérlelhetetlen precizitását és az előadás elemzés értékű világosságát az érzelmek teljes intenzitásával, latinos temperamentummal párosították, s játékukból az együtt-zenélés sajátos kleiberi derűje és melegsége sem hiányzott.

Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes
Baráti Kristóf, Várdai István és Várjon Dénes
Fotó: Pályi Zsófia / Müpa

Némi disszonanciával csupán a koncert műsorfüzete szolgált, amelyben a trió-műfaj áttekintéséből az a teljesen hamis előítélet köszön vissza, hogy a – tulajdonképpen még vonósokkal kísért zongoraszonátaként koncipiált – Haydn-triók valamiféle zeneileg „még” nem teljes értékű előhírnökei az „igazán formátumos” triónak, amely „Beethoven keze alatt” „nagy horderejű személyes mondanivalót is képes közvetíteni”. Elég csupán az E-dúr trió lassújának úgyszólván előzmény nélküli és Schubertet közvetlenül megelőlegező érzelmi kitörését, vagy a fisz-moll triónak a 102-es szimfóniába is átemelt, szívbemarkoló második tételét meghallgatnunk ahhoz, hogy belássuk, mennyire elhibázott minden efféle állítás.