Irén, Írisz

Kottakép és jelentése

2016.05.22. 08:21

Programkereső

Bár számunkra ma már magától értetődő, hogy a zenéhez annak (kotta)képe is hozzátartozik, ami alapján elsajátítjuk a koncertpódiumon előadandó „klasszikus” műveket, korábban ez egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű. Illés Szabolcs előadássorozatának záró gondolatait közöljük.

Előadássorozatom zárásaként a régebbi korok zenéinek korabeli írott és nyomtatott kottaképeit és azok különböző olvasási, értelmezési lehetőségeit vázoltam fel. A sorozat korábbi előadásain a régizenélés olyan aspektusait érintettem részletesen, mint az „autentikus” hangszerek és azok „korhű" technikája, a korabeli zenei együttesek mérete és működése, illetve a mai „historikus” előadásmódba öntudatlanul beivódott romantikus előadási gyakorlat technikai és zenei elemei. Az ilyen és hasonló gyakorlati, hangszertechnikai kérdések mellett az is döntő fontosságú, milyen kottaanyagot használunk a korábbi korok zenéjének megismeréséhez, illetve, hogy ezekben a kottákban található jeleket hogyan értelmezzük.

kotta2

 Bár számunkra ma már magától értetődő, hogy a zenéhez annak (kotta)képe is hozzátartozik, ami alapján elsajátítjuk a koncertpódiumon előadandó „klasszikus” műveket, korábban ez egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű.

Elég, ha csak arra a tényre gondolunk, hogy a zenetörténet első ezer éve alatt milyen jól boldogultak a zenészek lejegyzés, írott kotta nélkül.

Épp úgy, mint a néphagyomány epikus műveinél, a dallamok, versek továbbörökítése, az ének-, és hangszertechnika elsajátítása ebben az időben csak egy képzett zenei Mester közvetlen közelében, annak oktatása révén volt lehetséges. Az ilyenfajta tudást többre is tartották a könyvekből megszerezhető, száraz, elméleti információknál.

kotta4

A könyvnyomtatás feltalálása után nem sokkal azonban nyomtatott kották készítésével is próbálkoztak, s így a korábbi kézzel írt énekeskönyveknél olcsóbban sokszorosítható kották előállítására is lehetőség nyílt. Ezáltal a zeneművek szerzőjüktől, stílusközegüktől messzebbre is eljuthattak, ahol viszont előadásuk minősége az ottani zenészek aktuális ismereteitől függött. Az előadók aktív, kreatív részvétele a mű előadásában akkoriban egyébként is alapvető elvárás volt a szerzők részéről is. Így például az előadás közben használt díszítések, da capo variációk kitalálása és művészi megvalósítása a mindenkori előadó előjoga volt. Nem is akarták a darab minden paraméterét a kottában rögzíteni, de ez a kezdetben alkalmazott nyomtatástechnika miatt (melyben minden egyes hangot, sőt a módosítójelekhez, nyújtópontokhoz, ütemvonalakhoz tartozó karaktereket is egyesével, kézzel kellett a kottaképbe illeszteni) nem is lett volna lehetséges.

A kifinomultabb rézmetsző technikával készült későbbi kottaképek már módot adtak a szerzőknek, hogy esetenként akár díszítéseiket is rögzíthessék a kottában, így az előadás művészi tisztasága iránt érzékenyebb szerzők (mint például Fr. Couperin) megpróbáltak védekezni az időközben egyre inkább elburjánzó szabad díszítések ellen, amely az egyre nagyobb virtuozitással és öntudattal rendelkező hangszeres és énekes szólisták hoztak szokásba. A komponista sok esetben művének előszavában meg is említi, ha „kottahű” előadást szeretne, és többször (főleg Franciaországban) díszítési jeleinek magyarázatát és azok előadási módját is előírja a bevezetőben. A rézbe metszett kották elterjedésével kialakultak a máig is használt jelek, amik alapján a „kódolt” zeneművet minden korban előadni próbáljuk. Az azonban, hogy ezek a jelek azóta sem változtak, korántsem jelenti azt, hogy jelentésük is minden kor számára ugyanaz maradt. Elegendő, ha csak a kötőívek, nyújtó, vagy staccato-pontok használatára gondolunk, melyek általunk automatikusan alkalmazott mai megvalósítása inkább a romantikából ered. Éppen ezért egy régebbi mű „korhű” megszólaltatásának igényével mindenképp ajánlatos a szerző által írt előszavakat, vagy elméleti írásait (amennyiben rendelkezésre állnak), és más zeneműveit is tanulmányozni, ha megfelelő konzekvenciákat szeretnénk levonni az előadásra vonatkozólag.

kotta1

Általánosságban elmondható, hogy a notáció története során a „leíró” (néha vázlatszerű, hozzávetőleges) kottaképtől eljutottunk az „előíró” notációhoz, ahol az előadás lehető legtöbb paramétere a lehető legpontosabban rögzítve van. Elég, ha csak magunk elé idézünk egy 20. századi kottakiadványt a maga dinamikai jeleivel, metronómszámaival esetleg az előadás hosszára vonatkozó idő-előírással.

A legkorábbi kottaképekben még az ütemvonal sem az ütemmutatónak megfelelő rendszer szerint kap helyet, hanem csak elvétve, zeneileg fontos helyeken tűnik fel, egyáltalán nem szerves és fontos része a kottának. Dinamikai jelek, zenei utasítások csak elvétve fordulnak elő. A zenésztől elvárták, hogy ezeket a darab karakterének megfelelően a saját jó ízlésétől vezérelve automatikusan alkalmazza, miközben természetesen nem is csak egyetlen optimális megoldás lebegett a szemük előtt.

kotta

A barokk korabeli zenekari szólamokban ütemszámot, ujjrendet soha, dinamikai jeleket is csak elvétve találunk, pedig sok zenekari anyag olyan kéziratos szólamkottákban maradt fenn, melyekből akkoriban is játszottak. Partitúra egészen Beethoven idejéig nem volt általánosan használatban. Mindezekből levonhatjuk a következtetést: egy jól képzett barokk zenésznek mai kollégáinál sokkal jobban kellett támaszkodnia hallására, formai, összhangzattani tudására annak érdekében, hogy mindenkor a darab többi szólamával együtt, a mű karakteréhez illő stílusban zenélhessen. Ezt természetesen elősegítette az is, hogy az előadást többnyire hangszeres vezető irányította, nem volt szokásban a „pálcával dirigálás”, így mindenki a zenei impulzusokra reagálva használhatta saját kreatív fantáziáját ahelyett, hogy minden instrukciót „felülről” várjon és automatikusan egyetlen megoldásként fogadjon el.

A mai régizene mozgalom eleve a romantikus keretekből indult ki,

így a kezdeti úttörő együttesek után a második generációtól kezdve (főként a korábban részletesen taglalt marketing szempontok miatt) már ismét magától értetődően „pálcás” karmesterben és annak mindenekfölött álló tudásában gondolkozik, így sok „korhű” zenekarban ülő zenész is az ehhez illő „modern” (lehetőleg a koncertmester által már korábban „bevonásozott”, „kijelölt”) kottaképet várja el barokk darabok esetén is. Miközben egyre több kiválóan olvasható korabeli nyomtatott vagy kéziratos kotta érhető el akár az interneten is, nagyon sokan mégis a „megszokott”, dinamikai jelekkel, karmesteri agogikákkal, lassításokkal, egyszer és mindenkorra lefektetett zenei koncepcióval teletűzdelt kottaképet választják.

Természetesen ez a helyzet sokszor idő-, és próbahiány miatt is előállhat, én mégis azt gondolom, hogy egy régi üres kottakép, akár ütemszámok nélkül, viszont a „dekódolásához” szükséges ismeretek és idő ráfordításával sokkal nagyobb zenei élményhez vezethet, mint egy „automatikusan” reprodukált korábbi koncepció felmelegítése.

BA3ABAD8-D837-4B29-A655-FEDFAC887963

Ha valakinek mégsem fűlik a foga a sokszor azért halvány, homályos kéziratok böngészéséhez, mostanság egyre több „urtext” kiadvány is módot adhat egy mű jobb megismeréséhez. Minden esetben hasznos azonban emellett, legalább referenciaként egy korabeli forrás tanulmányozása is (amennyiben lehetséges), nem is beszélve az „urtext” kotta előszavának gondos elolvasásának szükségességéről, hogy világossá váljon, amit látunk, milyen mértékben tükrözi az eredeti kottaképet, és mennyi benne a közreadó zenetudós munkája, véleménye. Kellő ismeretek birtokában egy saját vélemény kialakítása az adott műről tapasztalataim szerint mindenképp „hitelesebb” előadást eredményez.

Tisztában vagyok vele, hogy kottaképekről értekezni (melyek alapvetően egy hangzó élmény reprodukálásához szánt segédkönyvként, térképként íródtak) épp annyira lehetetlen, mint szakácskönyvről disszertációt írni.

A téma részletei iránt érdeklődőknek ezért mindenképpen jó szívvel ajánlom a BMC adattárában rögzített májusi előadásomat éppúgy, mint a korábbi három alkalomról készült ugyanott megtalálható videofilmeket.