Dániel, Daniella

Már nem a tempó számít

2016.05.31. 08:01

Programkereső

Két fantasztikus szólista és egy nem kevésbé kiváló zenekar szerzett nagy örömet a Nemzeti Hangversenyterem közönségének május 24-én. Gidon Kremert és Mihail Pletnyovot az Orosz Nemzeti Zenekar kísérte két versenyműben. Versenyezni egyikük sem akart, viszont annál szebben zenéltek.

A koncert a Lord Byron-műhöz írt kísérőzene, a Manfréd nyitányával kezdődött, melyet a zeneszerző 1848-ban komponált, de a bemutatóra csak négy évvel később került sor. Méltán tartják a nyitányt Schumann legsikerültebb zenekari művének, amelyben az általa alkalmazott többnyire felesleges technikai megoldások (például a szólamkettőzések) is remekül működnek. Egyes zenetörténészek szerint Schumann hallucinációktól szenvedett a komponálás idején – így talán érthető, a komponista miért érdeklődött annyira a természetfelettivel foglalkozó Byron-dráma iránt. Az Orosz Nemzeti Zenekar kiválóan játszotta a nyitányt.

posztos 5708
Fotó: Posztós János, Müpa

Már az expozícióból is kitűnt, milyen erővel ragadja meg a hangsúlyos akkordokat a zenekar, és milyen szuggesztív erővel lehelnek életet a hangjegyekbe. Az első tempóváltást követően, az A-dúr moduláció előtt Alekszandr Szladovszkij és együttese megadta a mű alaptónusát. A hangsúlyos helyeken erősebben és hosszabban fogják meg a hangokat, jól kiszámítottan alkalmazták az enyhe rubato játékmódot – ez különösen jól együttműködő tagokról tesz bizonyságot. A Manfréd-nyitány szeszélyes zene, de okosan építkező előadókat kíván. Érdemes volt figyelni, ahogy a zenekar (még mindig az A-dúr részben) kibontja a témául szolgáló öt fél hangot. Hibára csak az Asz-dúr szakaszban találtam, ahol a fuvola hangosabb volt az előírt piano jelzésnél – de alighanem joggal tartják kötözködésnek, hogy ezt meg is említettem. A nyitány igazán mozgalmas, Esz-dúr hangnemű szakaszában ugyanis remekelt az orosz együttes: mesterien építették fel a crescendókat, varázslatosan szóltak a sforzando és fortepiano játszandó futamok. A művet keretbe foglaló visszatérés (Langsam) pedig megkoronázta az előadást.

Gidon Kremer számára technikailag nem okoz nagyobb nehézséget Schumann Csellóversenyéből lett a-moll hegedűversenye, mint amekkora nehézséget egy Czerny-etűd okozna nekem, mégis megpróbálta elhitetni közönségével, hogy egy teljes értékű versenyművet hall. Érdemes volt megfigyelni a Nicht zu schnell feliratú első tétel érzékenyen áradó dallamait, a kitörő szeptolák könnyedségét (még akkor is, ha egy ízben kevésbé kecsesen formálta az futam utolsó hangjait).

Kremer játékában megkapó, karakteres íz van, és ez gyönyörűen hallatszik például a 84. ütemtől induló triolákon. A zenekar azonban korántsem olyan karakteres, inkább megelégszik az untermann szerepével. Hát hogy lesz ebből versenymű, ha a hegedű egy számára könnyű csellószólammal concertál, a zenekar pedig annál kevésbé csillog? És valóban, akármilyen nagyszerű Gidon Kremert hallgatni, a kérdés jogos az első tételt illetően. A lassú tételhez viszont nem kellenek virtuóz futamok, csupán a hegedűn dolce játszott szólam, amit Kremer valóban gyönyörűen adott elő.

A zenekar és a szólista között végre igazi interakció jött létre,

öröm volt figyelni, milyen könnyedén feleltek egymás motívumaira. Kremer ízig-vérig romantikus, ahogy sforzando-piano a húrokba csapott, a zenekart is hasonló szenvedély ragadta el. A harmadik, Sehr lebhaft (nagyon élénken) feliratú tételben is hasonló összehangoltság vezérelte az előadókat, a zenekar fanfárszerű felütéseire Kremer virtuóz – vagy legalábbis annak tűnő – futamokkal felelt. Nagyobb teljesítményt ugyanis legfeljebb a d-moll kadencia követelt tőle, melyet nagyszerűen és szellemesen játszott. Kremer a tapsot követően Weinberg egyik rövid művét játszotta ráadásként, nem egy virtuóz és csillogó, hanem lassabb, kontemplatívabb hangú darabot.

Mihail Pletnyov megjelenése rendkívül szórakoztató, majdnem szétesik, annyira laza. A közönségre a legkisebb ügyet vetve vonult a pódiumra, miközben a dirigens, Szladkovszkij már-már túlbuzgónak tűnt mellette. Játékát azonban annál komolyabban kell venni. Három-négy évtizede ismeri Schumann a-moll zongoraversenyét, és ez a tapasztalat hallatszik is a zongoraszólam minden egyes hangján: játékában nincsenek tartalmatlan futamok, minden frázis megtalálja a maga funkcióját, és gyakran nagyon egyedi köntöst kap. Ez az egyéniség legtöbbször a tempó lassításában nyilvánul meg – ezt a lassítást pedig a zenekar gyakran nehezen tűrte.

Pedig a zongorista nyugalma nagyon jól hangzott az Animato szakasz klarinétszólójának kíséretében, és a későbbiekben fokozta a Schumann-versenymű sajátos eleganciáját. A lassú tétel (Andantino grazioso) apró, ügyes mutatványos sorozata, amelyekben a zongora mellett a hegedűknek jut kulcsfontosságú szerep: a zenészek kiválóan játszották ezt is. Az III. Allegro vivace tétel kecsességéért pedig nem is lehet eléggé lelkesedni. Az Orosz Nemzeti Zenekar légies könnyedséggel szólaltatta meg a staccatós vonóstémát, Pletnyov pedig még mindig egy árnyalatnyival lassabb tempót diktált a szokottnál, de annál átgondoltabban és érettebben játszott.

Ráadásként Kremer és Pletnyov előadásában Schumann Intermezzója hangzott el abból a szonátából, melyet Brahmsszal és Albert Dietrichhel közösen alkottak. Ritka és megtisztelő ilyen szólistákat hallani egyetlen koncerten. Az élmény pedig úgy teljes, ha Pletnyov rezzenéstelen és szenvtelen arcán is nevet egy jót az ember, amellyel a viharos tapsot fogadja.