Salamon

„Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket”

2016.06.13. 13:05 Módosítva: 2016-06-14 12:29:25

Programkereső

2014-ben betegség miatt elmaradt dalestjét Jonas Kaufmann hosszú várakozás után, június 7-én pótolta be a zsúfolásig telt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

A személyét övező túlfűtött várakozást mi sem jellemezte jobban, mint a pódiumra lépését kísérő hatalmas ováció – ilyen jelenetnek korábban sohasem voltam tanúja a Müpában. Bízom benne, hogy az ünneplés az énekszólista állandó zongorista-partnerének, Helmut Deutschnak is szólt, aki nem is egyszer a zongorakísérő Benjamin Britten zsenijét felidéző színvonalon játszva a produkció egyenrangú főszereplőjévé vált.

Sajnos, nem csupán a közönség kitörő lelkesedése volt egyedülálló ezen az estén – olyan megalázó tortúrának sem voltam még részese, mint amelynek eredményeképpen a földszinti információs pultnál egy megértést tanúsító hölgy – több emeletre kiterjedő szaladgálás után – kinyomtatta ugyan számomra a koncert részletes műsorát (köszönöm neki), azt megelőzően azonban a Müpa négy másik munkatársa puszta sajnálkozással, afféle „kék színben pillanatnyilag sajnos kifogyott, tessék talán benézni a jövő héten” mentalitással fogadta a műsorfüzetre irányuló – s munkám elvégzésével szorosan összefüggő – igényemet, semmi jelét nem adva annak, hogy megértené: ha ilyet a rendezőség sem nekem, sem a több száz hoppon maradt hangverseny látogató számára nem tud biztosítani, akkor saját elemi dilettantizmusáról állít ki igazolást. (Magam 19.20-kor jelentkeztem belépésre. Egy sorstársam azt a felvilágosítást kapta, hogy az 1600-nál több nézőnek csupán 800 műsorfüzetet osztottak ki. Azért annál, hogy akadályversenyt rendeznek a fizető nézők számára, győztesekre és vesztesekre osztva őket, még az a korábbi rendszer is sokkal jobb volt, amikor a műsorfüzetet külön meg kellett vásárolni. És még csak ki sem jött valaki a pódiumra, hogy a botrányos helyzetért elnézést kérjen a közönségtől...)

A Müpa cikkünk megjelenését követően tájékoztatásul közölte, hogy a műsorfüzetek már a koncertek előtt több nappal, illetve azt követően is díjmentesen letölthetők az intézmény honlapjáról.

A rendkívül széles érdeklődéssel és repertoárral rendelkező Kaufmann a dalest műsorát a poszt- és a még posztabb romantikus dalirodalom csúcsait jelentő ciklusokból válogatta össze a lehető legfinomabb ízléssel. A koncert második felében Kaufmannék Richard Strauss 14, a 19. század utolsó két évtizedében keletkezett dalát adták elő, míg az első félidő első felében Mahlernek ugyanebből az időszakból származó dalciklusát, az Egy vándorlegény dalait. Ez olyan keretet adott a programnak, amely termékenyen és izgalmasan kombinálta a hasonlóság és a különbözőség aspektusait.

A középpontban pedig a 20. század dalirodalmának egyik csúcsa, Benjamin Britten Peter Pearsnek írt Hét Michelangelo-szonettje foglalt helyet. Más kor, más stílus, más nemzeti vonások – ám egyrészt a romantika, mint közös viszonyítási pont révén, másfelől ugyanannak a született dalszerzői alkatnak köszönhetően, amely a műfaj előző századi német–osztrák óriásait is jellemezte, Britten ciklusa végül is magától értetődő természetességgel hangzott fel Mahler és Strauss között, a hangverseny szimmetriatengelyében. Mi több: bármennyire lírai műfaj is már eleve a zongorakíséretes dal, ez a válogatás azon belül is kifejezetten a szerelmi dalköltészetre szorítkozott, némi túlzással: a szerelem 25 különböző arcát mutatva fel a hallgató számára.

Bár az énekszólista erőteljes művészi egyénisége egy pillanatra sem vált kétségessé az est folyamán, a Mahler-ciklus valamifajta kielégítetlenséget mégis okozott számomra, elsősorban a komorabb első és harmadik dalban („Wenn mein Schatz Hochzeit macht”, „Ich hab' ein glühend Messer”). Akár a másik két, álomszerűbb hangvételű Mahler-dallal, akár az est műsorának

hátralevő részével összehasonlítva is az volt a benyomásom, hogy Kaufmann minden érzékenysége, a részletek és a technika fölötti magabiztos kontrollja ellenére valamifajta átütőerő, a tragikus mélység mégis hiányzott az előadásából. Hozzájárult ehhez egyébként Helmut Deutsch játékának az a fajta fantasztikus intenzitása, plaszticitása is, amely már az első másodpercben megbabonázta a hallgatót – s neki még csak be sem kellett melegednie úgy, mint egy énekesnek.

Utólag végiggondolva a dolgot, azt hiszem, az ok alapjában technikai lehetett. Mármint nem énektechnikai a szó szoros értelmében; arról van szó, hogy a Mahler-ciklus bariton-énekes számára íródott (később azután elolvasott nyilatkozatában Kaufmann megemlíti, hogy más bariton fekvésű Mahler-dalok eléneklésére is készül), s ezeket a dalokat – az est folyamán egyetlenként – transzponált változatban énekelte. Ám egy ideális baritonszólam semmilyen transzpozícióban sem válhat ideális tenorszólammá, s a Vándorlegény-dalok fájdalmas izzású mélyebb regiszterét még egy nagy hangterjedelméről és sötétebb tónusú mély hangjairól ismert tenor énekes sem szólaltathatja meg ugyanazzal a meggyőzőerővel, mint egy bariton – transzponálva sem.

A Britten-ciklusban azután egy szempillantás alatt illantak el a – mégoly óvatos – fenntartásaim is. Már rögtön lenyűgözött az elemében immár lubickoló (a Peter Pearséhoz hasonló fekvésű és színezetű hanggal rendelkező) Kaufmann imponálóan könnyed egyéniségváltása, nem csupán az olasz nyelv és a 20. századi harmóniavilág, hanem, talán elsősorban, a talán a Mahlerénél is baljóslatúbb britteni költői világ irányában – miközben megérezhettünk valamit a szólistában rejlő, ezen az estén közvetlenül meg nem nyilvánuló operaénekes adottságaiból is. Persze Britten dalai a lehető legintimebb vallomások, és ami a legfontosabb, az Kaufmann csalhatatlan érzékenysége, művészi intelligenciája, amellyel e csodálatos dalok minden rezzenését követi – ceterum censeo, Helmut Deutsch-csal együtt lélegezve, az ő megbabonázó billentésétől, mérhetetlen hangszín-arzenáljától is inspirálva. Csak példaként említem itt a XXX. szonett varázslatos, fokozatosan felforrósodó alaphangját és fenséges nyugalmát, a XXXVIII. Természetpoézisét, felvillanyozó staccatóit és – mindenekelőtt – a záró XXIV. szonett megrázó erejű tolmácsolását.

A második félidőben az op. 10-es Gilm-dalokat követően még öt további Strauss-dalt is hallhattunk. Ennek során további kincsek kerültek elő Kaufmann kimeríthetetlennek tetsző eszköztárából: így a földöntúli, mégis rendkívül intenzív pianissimo megszólalás a Schumann Mondnachtja átköltésének nevezhető „Die Nacht”-ban, a „Geduld” bámulatosan felépített érzelmi tetőpontja, vagy éppen a „Wer hat's getan” gyönyörűségesen játszott, ismét csak schumanni ihletésű zongora-epilógusa. Kaufmann azután még igazi heldentenorként is bemutatkozott az „Ich liebe dich” című dalban, hogy a „Freundliche Vision” címűben azt is bebizonyítsa: egyetlen szóval, a letisztultság legmagasabb fokán hangokká formált „Frieden”-nel is felejthetetlen élményt tud szerezni.

A meghirdetett műsort, ha jól számoltam, hat ráadás követte, Strausstól kiindulva Liszten át egészen Kálmán Imréig. S ki gondolt volna arra korábban, hogy az utolsó ráadásban a művész azzal a gesztussal fog teljesen megérdemelt rokonszenvet kelteni, hogy a Marica grófnőből Tasziló dalát a Grünwaldé után Harsányi Zsolt magyar szövegével – „Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket” – is el fogja énekelni. Valahogy tényleg őszintén jól esett.