Jusztina

Aki Bartókkal kamarázott

2016.06.20. 09:49

Programkereső

„A fortisszimók ereje a művészi higgadtságnak szerkezetbe látásától, ízlésétől kormányozott: történik mindez mindennemű kiszámítottság bántó hatása vagy koraérett affektáltság nélkül, tisztán a füle és a szíve parancsnoksága alatt és mondhatom meggyőző erővel” – olvashatjuk a Nyugatban a tizenhat éves Szigeti Józsefről, Füst Milán tollából.

A Fesztiválakadémia Budapest a koncertjeit egy-egy nagy hegedűművész, illetve kamarazenész és legendás tanár emlékének ajánlja. A nyitó hangversenyt Szigeti Józsefnek, akiről nyugodtan kijelenthetjük, hogy a XX. század egyik legnagyobb hatású muzsikusa volt. Persze címünkben Bartókot emeltük ki a kortársak közül, de a lista szépen bővíthető további nevekkel.

A Máramarosszigeten nevelkedett Szigeti tehetsége korán megmutatkozott, felkerült Budapestre, ahol a Zeneakadémián Hubay Jenő osztályába került, és olyan csoporttársakkal indulhatott pályája, mint amilyen Vecsey Ferenc, Telmányi Emil, Arányi Jelly vagy Geyer Stefi. Már gyerekként levette lábáról a közönségét, ahogyan a Zalai Közlönyből is megtudhatjuk ezt, amelyben a tizenegy éves hegedűs játékáról olvashatunk: „A csodagyermekek megjelenésétől mi mindig valami rendkívüli hatást várunk, de Szigeti Józsika nem csodagyermek, csak rendkívül rokonszenves szép fiúcska, tengermély kék szemekkel és szőke hajjal. Tehetsége azonban korához képest tüneményes. Nehézségek ő reá nézve nem léteznek. Duplafogások, üveghangok, szédítő gyors variációk oly könnyedséggel pattannak ki a húrjából, mintha az ilyen mesterséget tanulni sem kellene.”

Berlinben is nagy sikerrel mutatkozott be a kis Szigeti Bach Chaconne-jával, Ernst fisz-moll hegedűversenyével és Paganini Boszorkánytáncával, majd nemsokára – Cziffra Györgyhöz hasonlóan – egy cirkusz és varietészínházban vállalt fellépéseket Frankfurtban, Szulagi néven. Megismerkedett az akkor már idős Joachim Józseffel, Brahms egykori barátjával és muzsikustársával, majd Angliában is bemutatkozott, ami után lassacskán más országokat is meghódított, amerikai debütálását pedig Stokowski segítette.

Ha végig nézzük repertoárját, a kortársakkal való kapcsolatát, tapasztalhatjuk, hogy közel állt hozzá a XX. század zenéje, hiszen többek között a szerző vezényletével játszhatta Busoni hegedűversenyét, Kreisler igen nagyra tartotta művészetét, ő mutatta be Bloch koncertjét, lemezfelvételt készített Stravinsky-val, de elsőként játszott a nemzetközileg ismert művészek közül a Szovjetunióban is, ahol barátságot kötött Prokofjevvel. Az utóbbi művet is ajánlott neki, ahogyan tette ezt még a nagyok közül Bloch, Casella, Cowell és természetesen Bartók is.

Bartókkal való megismerkedése után többször szerepeltek együtt, a komponista Szigetinek ajánlotta híres  Első rapszódiáj át, amit rendszeresen előadtak együtt, de az ő érdeme volt Bartók Benny Goodmannel való megismerkedése, amelynek eredménye lett a  Kontrasztok , vagy Koussevitzky felkérése a  Concerto  megírására. Közös repertoárjukon volt a huszadik századi műveken kívül Bach, Mozart és Beethoven: talán leggyakrabban, legmeggyőzőbben Beethoven  Kreutzer-szonátá ját játszották, amely darab kapcsán Bartók játékáról a nagy zenekritikus, Tóth Aladár azt írta 1926-ban a  Nyugat  hasábjain, hogy „úgy játssza [...], mintha előtte senki sem játszotta volna”. Szigetiben kritikusai nem pusztán a virtuózt látták, hanem ahogyan Tóth Aladár is jellemzi: „gyönyörűség itt a bravúros hangszerkezelés ördöngös fizikai fölénye, ahogy az a merész instrumentális fantázia hihetetlen szellemi gazdagságával párosul”, vagy ahogyan Csáth Géza fogalmaz: „a művészete izmos és tiszta; bizonyos feminin puhaság van benne, de emellett értelem, föltétlen technika és muzikalitás”.

Felvételei még ma is etalonnak számítanak, amikkel a zeneakadémiai professzorok gyakran példálóznak, többek között a már említett Kreutzer-szonátával, amelyet Bartók és Szigeti egyik utolsó koncertjéről idézünk a washingtoni Kongresszusi Könyvtárból. Az ezt megelőző próbáról a következőképpen emlékezik Szigeti: „...milyen más volt ez a próba, mint a szokásos próbák szőrszálhasogatása! Azt éreztem, hogy minden a helyén van, teljes biztonság töltött el; pedantériáról szó sem lehetett ilyfajta próbálásnál... Bartók ritmus-problémákról, primitív népi hegedűsökről beszélt, akik hegedűjük A-húrját G-re hangolják; dudamotívumok feljegyzéseit mutatta... és amikor ilyen pihenők után visszatértünk a műsorszámok próbálásához, mintha elfelejtettük volna az idők folyamán felgyülemlett hagyományos sallangokat, melyek eltorzítják a zenei szövegek szépségét! Végre Beethoven poco adagiója igazán csak poco adagio volt a Kreutzer-szonátában”:

Maga Szigeti így ír Bartókról, a zongoraművészről: „Bartók nagy zeneszerzői jelentősége mellett manapság sokszor megfeledkeznek kiváló zongoraművészi képességeiről. De mindenkinek, aki abban a szerencsében részesült, hogy zenei hatását érezhette – akár kamarazenében volt partnere, akár tanítványa vagy karmestere lehetett –, kötelessége feleleveníteni és megörökíteni Bartók muzsikálását, amelyet alkotó tevékenységétől egészen függetlenül kell megítélnünk.” Somfai László zenetörténész Bartók Második szonátájának 1940-es washingtoni felvételéről a lemez kísérő szövegében pedig így méltatja Bartók játékát: „[...] a nagyforma íve, dramaturgiája éppoly nagyszerű ebben az előadásban, mint a részletek sokszor írásban nem is rögzített árnyalatainak kidolgozása. Ez az a Bartók-interpretáció, amelyhez napjaink avatott előadóművészei is visszazarándokolnak, hogy ellenőrizzék és megújítsák a puszta kottából kibetűzött maguk Bartók-képét!” Barátságukról és muzsikálásukról még oldalakat lehetne írni, de érdemes meghallgatni magát Szigetit, amint a magyar zeneszerzőről beszél:

Kodály Zoltán így interpretálta Szigeti  Beszélő húrok  című könyvéhez írott előszavában a hegedűművész gondolatait: „[...] a művészetben nincs lift. Ott csak az jut a felső emeletre, aki lépcsőről lépcsőre a maga lábán kapaszkodik egyre feljebb. Ki gyorsabban, ki lassabban, a tetőre kevesen jutnak fel. S csak aki odajutott, éri el, hogy elragad olyan művekkel is, amilyeneket minden kezdő »le« tud játszani. [...] Mert akkor már a lélek muzsikál, legyőzve az anyag, a technika minden akadályát. Sok ez az akadály és csak kitartó, szívós munkával győzhető le.” Kodály szerint Szigeti pályája éppen ilyen, „fölszabadult lélekből eredő, lélekhez szóló zenélés”, amilyenben reméljük, a Fesztiválakadémia koncertjeire és kurzusaira ellátogatóknak is részük lesz hamarosan.

Kokas Katalin és Kelemen Barnabás, akik mindketten megnyerték a Szigetiről elnevezett versenyt annak idején, a nagy hegedűművészről azt mesélték, hogy valójában nem volt forradalmár előadó, de komoly hozzáállása igencsak átütött a koncerteken és a felvételeken is. Kelemen Barnabás azzal is adózott az emlékének, hogy Kocsis Zoltánnal lemezre vette átiratait, és ha már a felvételekről szólunk, ismernünk kell Szigeti József szinte ars poeticába hajló gondolatát: „Tudatában vagyok művészetünk múlandóságának... tehát leginkább lemezeimet értékelem és a zeneszerzőkkel való kapcsolatomat.” Ennek szellemében álljon itt a Kontrasztok zárótétele a legendás előadásban: