Gellért, Mercédesz

„A nagy zeneszerzők is emberek voltak”

2016.06.27. 10:10

Programkereső

Mi a baj a fényévekre felettünk lebegő nagy zeneszerzőkkel, és hogyan kerülhetnénk közelebb hozzájuk? Beléphetünk-e úgy is egy hangversenyterembe, hogy nem ismerjük a szonátaforma felépítését vagy a komponisták pontos születési és halálozási dátumát? Fazekas Gergely zenetörténésszel – a Fesztiválakadémia esti koncertre hangoló előadásainak házigazdájával – a zenei ismeretterjesztés céljairól és műhelytitkairól beszélgettünk.

- Ha igaz, hogy „a zene magáért beszél”, milyen szerep jut egy koncert előtti ismeretterjesztő előadásnak?

- Sokan valamiféle általános érvényű igazságnak tekintik, hogy „a zene magáért beszél”, pedig ezt a gondolatot mesterségesen vetítjük ki a klasszikus zene egészére. Valójában a 19. századi német zenei gondolkodás termékéről van szó, amely a romantika absztrakt hangszeres műfajaihoz kötődik – amilyen a szimfónia, a vonósnégyes, a szonáta –, és ahhoz a kultúrához, amely a zenét a világtól elválasztott esztétikai szférába sorolta. A korabeli olasz zene középpontjában az opera állt, ahol a szöveg miatt nincs szükség magyarázatra, és a 17–18. század zenéi is alapvetően vokális indíttatásúak: a korabeli hallgató számára a tisztán hangszeres zenék esetében is teljesen egyértelmű volt, hogy a zeneszerző mit akar „mondani”.

Fazekas Gergely
Fazekas Gergely
Fotó: Herman Péter

Mára ezek a kódok persze feledésbe merültek, de ismeretterjesztő előadásokkal, műismertetőkkel könnyedén feléleszthetők. Az az érdekes egyébként, hogy még a „magukért beszélő” zenék jó része is olyan rejtett üzeneteket hordoz, amelyeknek nem zenei, hanem valamilyen önéletrajzi vagy irodalmi vonatkozása van, gondoljunk Schumann zongoradarabjaira, Brahms számos kamarazenei tételére, vagy éppen Mahler „absztrakt” szimfóniáira. És további érdekesség, hogy éppen ez a korszak, az „abszolút zene” kultúrája teremti meg az írott vagy élőszóban elhangzó műismertető műfaját. Nicholas Cook angol zenetörténész írja egyik könyvében igen találóan, hogy amint leválasztották a zenét a szövegről, a szöveg elkezdte kitölteni a teret a zene körül: műismertetők, zenetörténeti előadások, vagy éppen koncertszünetekben folytatott csevegések formájában.

- Melyek azok az információk, amelyek birtokában jobban élvezhetjük, mélyebben átélhetjük, vagy megérthetjük a zenét?

- Minden olyan információ, amely hozzátesz a megszólaló hangokhoz, elmélyítheti az élményt. Nem vagyok híve annak, hogy akár egy zenetörténeti előadás során, akár egy műismertető szövegben tudós elemzésnek vessük alá a zenét, sokkal fontosabb, hogy elhelyezzük a szerzőt, vagy a művet abban a történelmi-kulturális közegben, amelyben született, és ezáltal a hallgatók fejében olyan kapukat nyissunk a korszakra, amelyek segíthetnek a darab megértésében. A zeneszerző életével kapcsolatos információk is érthetőbbé tehetnek bizonyos zenei jelenségeket, de lehet, hogy nem is a konkrét mű megértésében segítenek, sokkal inkább abban van szerepük, hogy jobban rezonáljon a koncertre a közönség. Ha egy hallgató tud arról, hogy Brahms halálosan szerelmes volt Clara Schumannba, és hogy a zenéjében a belső szólamok elképesztő sűrűsége ennek a külvilág felé szigorú, de belül folyamatosan izzó léleknek a metaforájaként értelmezhető, akkor Brahms zenéjének a hallgatása talán nagyobb élmény lesz. Nem állítom, hogy ezek nélkül a háttér információk nélkül ne lehetne remekül élvezni a zenét, de azt tapasztalom, hogy nagyon hálás a közönség mindenért, amit a darabról, a szerzőről, vagy a korszakról megtud.

Fazekas Gergely
Fazekas Gergely

- Egy ismeretterjesztő előadáson nyilván nincs szükség arra, hogy a közönséget doktori szintű tudással vértezd fel az elhangzó művekkel kapcsolatban. Hogyan tudod mégis hasznosítani és a laikusok igényeit is figyelembe véve konvertálni azt a tudást, amellyel zenetörténészként rendelkezel?

- Először is hadd szögezzem le, hogy a „doktori szintű tudásom” egy elég szűk korszakra szorítkozik, ami persze nem jelenti, hogy ne látnék rá tágabb perspektívából a zenetörténetre, mint egy átlagos zenehallgató. És talán éppen ez a legfontosabb, a rálátás a nagy képre, hogy tudja az ember, egy adott korszakban melyek voltak a fontosabb irányzatok, egy-egy szerzőre kik hatottak, az illető milyen esztétikai normákat követett, vagy éppen melyektől tért el. Nagyon kell viszont figyelni arra, hogy a hallgató sose érezze úgy, hogy ha bizonyos dolgokkal nincs tisztában, akkor örökre bezárul számára a zenéhez vezető kapu. Épp ez a legnagyobb baj azokkal az elemzésszerű műismertetőkkel, amelyek formai szerkezetekről vagy harmóniai folyamatokról beszélnek: azt sugallják a hallgatónak, hogy ha mindezt nem érti – márpedig komolyabb zenei képzettség nélkül miként is érthetné –, akkor már nem is méltó a klasszikus zenéhez. Sokkal fontosabbnak tartom azt megmutatni, hogy a nagy zeneszerzők is emberek voltak, ugyanolyanok, mint mi.Az agyukban volt persze valami különleges, egy plusz kapcsoló, s ezt átkattintva olyasmit voltak képesek létrehozni a zenében, ami teljesen egyedülálló. Az alapképlet azonban borzasztó egyszerű: szeretnék a saját gondolataikat felénk közvetíteni, vagyis a zene végső soron nem más, mint emberek közötti párbeszéd, amelyben a zenészek a közvetítők. Valódi dialógus pedig nem jöhet létre alá-fölérendeltségi viszonyban: egyenrangú felekre van hozzá szükség.

Fazekas Gergely
Fazekas Gergely

Ezért sem szerencsés, hogy a klasszikus zene befogadásának kialakult az az alapsémája, amely szerint a nagy zeneszerző fényévekre lebeg fölöttünk, mi pedig valahonnan lentről próbálunk rá a sűrű esztétikai felhőrétegeken át föltekinteni. Mivel nekem papírom van arról, hogy – bizonyos magasságig legalábbis – bejárásom van a felhők fölé, a célom az, hogy lehozzam őket ide, közénk: szeretném kézen fogni a nagy zeneszerzőket, és bevezetni őket a Zeneakadémiára, hogy beszélgessünk egy jót. Érzésem szerint Kokas Katalin, Kelemen Barnabás, és a Fesztiválakadémiára meghívott művészek játéka ugyanerről szól – olyan elképesztő spontaneitással zenélnek, hogy valójában mindenféle zenetörténeti magyarázat nélkül is tökéletesen működik a zeneszerző és a közönség párbeszéde.

- Kik alkotják számodra a célközönséget? Milyen hallgatót képzelsz magad elé, mikor összeállítod egy koncertismertető előadás programját?

- Alapvetően a zeneileg kevéssé képzett laikust képzelem magam elé, akinek nem teljesen idegen a klasszikus zenei koncertek világa. Olyat, aki számára nemcsak hat betűt jelent a „Mozart” szó, hanem kötődik hozzá valamilyen zenei élmény, de nem várom el, hogy képes legyen a zongoraversenyek hangnemeit Köchel-számokhoz társítani. Mindig megpróbálom az elképzelt közönség igényei szerint alakítani a mondandómat, hiszen zenéről beszélni végső soron ugyanolyan, mint bármi másról beszélni, az ember pedig különböző regiszterekben szólítja meg a különböző, számára ilyen-olyan módon fontos embereket. 

Fazekas Gergely
Fazekas Gergely

Másként beszélek a gyerekeimmel, a feleségemmel, a diákokkal, ha zenetörténet órát tanítok, az idősebb professzor kollégákkal, a laikus közönséggel. Meg kell találni azt a nyelvet, amelyen keresztül megszólítom ezt a közeget. A felnőtt közönségnek szóló ismeretterjesztés nyilván más szóhasználatot, más beállítást igényel, mint ha gyerekeknek beszélek, vagy ha egy zenetudományi konferencián adok elő. Nagyon szoktam figyelni arra, hogy ha egy ismeretterjesztő előadáson kénytelen vagyok szakszavakat használni, azokat mindig meg is magyarázzam. Hiszen ha a hallgató ezeket nem érti, azzal elindíthatom őt a már emlegetett negatív spirál mentén: „tudatlan hallgatónak” fogja érezni magát, és egyre távolabb kerül a „nagy komponistától” és a „nagy zeneműtől”. Ezzel pedig minden kútba esik.

- Az ismeretterjesztő előadásokról gyakran gyereknek vagy fiataloknak szóló programokra asszociálunk. A Liszt-kukacok Akadémiájának „rektoraként” te is számos iskolás korúaknak szóló programot szervezel. Változtattak-e a gyerekprogramok vezetőjeként, vagy éppen gyakorló apaként szerzett tapasztalataid azon, ahogyan a felnőtt közönséghez szólsz?

- Nem tudom, hogy a gyerekprogramok hatással voltak-e arra, ahogy a zenéről felnőtteknek beszélek, az azonban biztos, hogy a gyerekeim nagy hatást gyakoroltak mindenre, amit csinálok. A tőlük kapott legfontosabb lecke a nyitottság, a mindenféle előzetes koncepciótól mentes perspektíva alkalmazása. Ha az emberben van egy ösztönös kíváncsiság, akkor semmit nem dob ki rögtön az ablakon pusztán azért, mert az például olyan stílus, amit nem illik szeretni. A gyerekekből teljes mértékben hiányzik az összes esztétikai sztereotípia és káros beidegződés, ezeket tőlünk, hülye szülőktől kapják meg. Az ő szemléletük segít, amikor olyan műről kell beszélnem, amely nem áll közel a szívemhez. Mondok egy konkrét példát. Fritz Kreisler a 20. század első felének egyik legjelentősebb hegedűvirtuóza volt. Szerintem még soha nem hallgattam otthon magamtól Kreislert: nem tartom igazán jó zeneszerzőnek. Viszont azt látom, hogy a hegedűsök számára rendkívül fontos, és a hegedűjáték szempontjából valóban rendkívüli darabokat írt.

Tudjon meg még többet a Fesztiválakadémiáról ide kattintva!

Vagyis ha Kreislerről kell beszélnem, akkor – képzavarral élve – felveszem a „gyerekszemüvegem”, és azon keresztül próbálom hallgatni. Nem Bachhoz és Mozarthoz hasonlítom, hanem megpróbálom a szépséget megtalálni benne, és Kreisler esetében a profi énem is besegít, hiszen pontosan tudom, hogy az ő zenéje esetében sokkal több múlik az előadón, a Fesztiválakadémia művészei esetében pedig az ember nyugodt lehet: az ő kezükben még Kreisler is a legnagyobb szerzők méltó társává válik.