Friderika

Állandó útkeresésben

2016.07.10. 09:01 Módosítva: 2016-08-02 11:11:40

Programkereső

A tajvani születésű, Magyarországon élő Hsin-Ni Liu zongoraművésszel kulturális különbségekről, személyes útkeresésről és az előtte álló nyári koncertsorozatról is beszélgettünk.
Hsin-Ni Liu
Hsin-Ni Liu

- Tajvanon született, majd 16 évesen az Egyesült Államokba ment, hogy ott folytassa zongoratanulmányait. Mekkora kultúrsokk volt ez a változás?

- Nagyon egyszerű és nagyon szigorúan beosztott életem volt Tajvanon: iskola, zongoraórák, gyakorlás, versenyek. Tizenévesen, ráadásul idő híján tulajdonképpen nem is ismertem igazán mélyen a saját kultúrámat. Amikor a szüleim elém álltak, hogy a zongoratanárom javaslatára az Államokban folytassam tanulmányaimat, nagyon gyorsan döntöttünk. Nem ellenkeztem, ugyanakkor igazából nem nagyon tudtam, mi vár rám. Az Egyesült Államokban egy bentlakásos iskolába kerültem, ahol szintén egy előírt napirend szerint éltünk, de mégis szabadabbnak tűnt az otthoninál a légkör. Új feladat elé állított, hogy csak magamra számíthattam, magamnak kellett döntéseket hoznom. Az iskola nemzetközisége miatt szintén sokféle hatás ért. De azt hiszem, ezt az élményt más ázsiai származású, akkoriban ott tanuló diák is átélte. Az internet még nem nagyon létezett, az információ leginkább személyes csatornákon terjedt: tanáraink ajánlottak iskolákat, az ő tanácsaikat követtük, nem mi magunk kutattuk fel a lehetőségeket.

- New York után Magyarország következett. Ez mekkora váltás volt?

- Az igazi kultúrsokk volt, különösen azért, mert egy elég hideg, szürke télen érkeztünk! (Nevet.) Bár akkor már lehetőségem lett volna utánanézni, de a megérzéseimre hagyatkoztam, nem

Hsin-Ni Liu
Hsin-Ni Liu
Fotó: Halász Nóra

kutattam az interneten Magyarországról. A kultúrával, a zenei élet jelentőségével természetesen tisztában voltam, de az egyetlen információforrás a férjem volt, és bíztam benne, hogy jó döntést hozok. Legelőször azt kértem tőle, vigyen el a budapesti Chinatownba, hogy ott igazi, nem magyarosított vagy europaizált kínai ételt egyek. (Nevet.)

Nem kultúrsokknak mondanám, de az első gyermekem születése után történt bennem nagy változás. Anyaként azt érzem, valami olyat kell tennem, amire nem csupán én, hanem a gyermekeim büszkék lehetnek. Lehet, hogy önzően hangzik: azt hiszem, a zongora az egyetlen dolog, amiben jó vagyok, tehát ezzel kell foglalkoznom. Nem könnyű összeegyeztetni az anyaságot és a karriert. A zongorát tudom kontrollálni, a gyermekeket kevésbé lehet. (Nevet.) Amióta anya vagyok, azóta egészen másképp gyakorlok: sokkal koncentráltabb vagyok, amikor leülök a zongora mellé, vagy altatás közben, miközben a gyermeket ringatom, egy-egy darabon gondolkodom, azon, hogyan kellene játszani.

Természetesen sokat hallgatok felvételeket is, Horowitz, Fischer Annie, Marta Argerich, Kocsis Zoltán felvételeit. Ugyanakkor a legfontosabb számomra most az, hogy megtaláljam önmagam, meg tudjam fogalmazni, ki vagyok zongoristaként. Még azok is, akik jól ismernek, időnként meglepődnek, ha hallanak játszani, mert azt mondják, az utóbbi időben sokat változtam. Régebben előadóművészként jóval egoistább voltam. Természetesen ebben a „műfajban” fontos az ego, de pozitív értelemben. Mára, úgy érzem, sikerült ebbe az irányba elmozdulnom, nyitottabbá váltam. Célom, hogy felismerhető legyen a stílusom, hogy előadóként közvetíteni tudjam ne csak a művek mondanivalóját, hanem a sajátomét is.

Hsin-Ni Liu
Hsin-Ni Liu

- Az elkövetkező időszakban öt koncertje lesz, köztük szólófellépések és kamarakoncertek is. Mi alapján állította össze a programot?

- Olyan szólódarabokat választottam, amelyek számomra most kihívást jelentenek. Azt hiszem, általuk sikerül több oldalról is megmutatnom magam. A Brahms-mű és az Egy kiállítás képei strukturálisan mutat hasonlóságot, stílusukat tekintve nagyon különbözőek. A kamarakoncertek programját pedig közösen állítottuk össze Philippe de Chandelarral.

- Mitől működik az önök zongora-cselló duója?

- Egy jó kamarapartner olyan, mint egy jó házastárs, mert nem csupán a hangszereknek kell kiegészíteni egymást. Lehet rá számítani, ugyanakkor nem mindig hagyja, hogy a másik makacssága felülkerekedjen. Megértés kell és elfogadás, hogy a sok ötletből és felfogásból mi mentén haladjunk az előadást illetően. Vannak dolgok, amiket tanár-diák viszonyban még el lehet pontosan magyarázni szavakkal, de ezen a szinten már sokszor csak érzeteket tudunk megfogalmazni, vagy csak zeneileg mutatjuk, mire gondolunk, ezért fontos, hogy harmónia legyen közöttünk. Amellett egyébként, hogy gyakorolunk, elég sokat házimuzsikálunk is, és ezek az oldott hangulatú itthoni koncerteken nagyon sokat segítettek abban, hogy igazán megismerjük egymást.

- Az elkövetkező öt koncertből egy igazán különleges, valószínűleg szokatlan is lesz: a Sziget Fesztivál közönsége is láthatja-hallhatja önt.

- Lehet, hogy furcsán hangzik, de én nem érzem, hogy a szokatlansága miatt nehézséget jelentene. Persze, egy ilyen fesztiválon más a közönség, jönnek-mennek, ha tetszik nekik, maradnak, végighallgatják, de előadóként a hangszerre, a darabra, magamra kell koncentrálnom. Nem elsősorban a közönségre kell figyelni, és ez nem függ attól, hogy koncertteremben vagy egy másféle helyszínen játszik az ember, hanem befelé, a saját világunkra, a zongorára, a műre.

- Mi következik az igen elfoglalt nyár után?

- Jelenleg a harmadik gyermekemet várom, és a menedzsmentemmel közös döntés alapján január végén térek vissza a koncertezéshez.

Rigips Saint-Gobain

A cikksorozat megjelenését a Rigips támogatta.