István, Vajk

Hőemelkedés

2016.08.17. 09:59 Módosítva: 2016-08-17 11:42:32

Programkereső

A Kaposfest harmadik napjának esti koncertjén három, érdekes módon egymás mellé helyezett darabot hallhattunk, noha hangnemi, stiláris vagy éppen hangszerelési hasonlóságok nem nagyon akadtak közöttük.

Első számként Mendelssohn 1838-ban íródott F-dúr hegedű-zongora szonátáját adta elő Kirill Troussov hegedűn és Julien Quentin zongorán. A szonáta keletkezési éve megegyezik a közismert e-moll hegedűverseny komponálásával, s az első tétel három témájának megjelenése, azok struktúrája, hangulata magán is hordozta a testvérdarab formai jegyeit. A nagy ámbitusú, lépkedő főtéma elegánsan kanyarodott a magasba és Troussov láthatóan nem az aprólékossággal, hanem inkább a témák hangulati kontrasztjával foglalkozott, ezt domborította ki, Quentin pedig a zongoraszólamban próbálta létrehozni a mendelssohni könnyedséget, játékosságot. Troussov, bár pontossága vitathatatlan, játékát azonban áthatotta bizonyos nyerseség, talán szenvtelenség is, a második tétel dallamvilága ugyan szépre sikerült, de nem igazán lett éneklő, az utolsó tétel gyöngyöző futamai, játékossága pedig etűdgyorsasággal rohantak el a teremben a fülünk mellett, miközben éreztük a hegedűs technikai felkészültségét és erőteljes jelenlétét. Szép volt, de valami benne maradt ebben az előadásban az igazán elementárishoz.

Kirill Troussov és Julien Quentin
Kirill Troussov és Julien Quentin
Fotó: Mozsi Gábor

Haydn: D-dúr (“A béka”) vonósnégyesét (op. 50, No. 6) a Gringolts kvartett játszotta el a következő darabként (Ilya Gringolts hegedű – Anahit Kurtikyan hegedű – Silvia Simionescu brácsa – Claudius Herrmann - gordonka). A humor a legnehezebb műfaj nemcsak a dráma területén, hanem a zenében is, és közhely, hogy Haydn ebben a témában az egyik legmagasabb szintre tette föl a lécet. A darab kottájában ugyanis annyi, de annyi szarkasztikus, csipkelődő pillanatot lehet találni, hogy el sem hiszi az ember, ám a legnehezebb ezt meg is mutatni a színpadon. Nos, a Gringolts kvartettnek ez több mint fényesen sikerült. Nemcsak a kvartettvezető és –névadó Ilya Gringolts fekete szereléséhez felvett piros zoknija mutatta, hogy itt most valami ravasz dolog van készülőben, hanem az első ütemekből is kihallatszó könnyedség és hihetetlen precizitás, a kotta legmélyére lelátás, a szinte valószerűtlenül egyszerre való moccanások Ezek és a haydni sziporkák apró csattanói öltöztették megint ünnepi díszbe a termet.

Többször is finom derültség hullámzott végig a sorokon, pedig nem bohóckodtak, maníroztak a zenészek semmit.

Csak többek között alig hallottunk ebben a műben olyan dallamot, amely abban a hangnemben végződött volna, amelyben elkezdték. Aztán hirtelen vége lett a műnek, mintha eltépték volna a kottafüzetet. Fenomenális, lenyűgöző játék volt, kérünk még belőle!

Gringolts Kvartett
Gringolts Kvartett
Fotó: Mozsi Gábor

És igen, a szünet utáni mű, a nagy A-dúr szonáta César Franck tollából, a romantikus szonátairodalom egyik csúcsa, itt a szerző átiratában csellón és zongorán szólalt meg. Várdai István egyszerűen egybeforrott a hangszerével, és harminc percen keresztül lázban tartotta a közönséget. A forró dallamvilág, a pokolian nehéz zongorakíséret és a fülledt kromatikus hangzatok egymásra hatásából valóban csoda született ezen az estén, a ritka nagy pillanatok egyikeként. Nem is lehet kiemelni ebből az előadásból momentumként szinte semmit, hiszen az első néhány ütemtől kezdve, amikor is néhány borongós, lefátyolozott akkord kitisztul a fényes A-dúrrá, tényleg elveszett az idő valahol.

A folyamatos dalolás végigsodort bennünket ebben a gyönyörű világban.

Csak az utolsó nagy akkord után üvöltött fel egy emberként a publikum, mert beleizzadt ebbe a félórába, Várdai Istvánnal és fantasztikus partnerével, Nelson Goernerrel együtt. Kint esett az eső, a napfény most ezen az estén a nagyterembe szorult, láttuk mindannyian.

És mindezek fokozásaképpen a kvartett másnap délelőtt Bartók egyik legkomplexebb kamarazenei alkotását, a III. vonósnégyest játszotta el. A darab rövidsége és harmóniai merészségei okán is óriási feladat elé állítja a játékosokat, mert a négy tétel megszakítás nélkül következik egymás után, valamint mindössze negyed óra alatt véget is ér. A szerző, aki amúgy sem bőbeszédűségéről ismert, ebben a műben hallatlan koncentrációt, kifejezést és maximális hangszertudást vár el a játékosoktól. Hogy a hangszertudás és a koncentráció megvan a Gringolts-kvartettben, azt előző este több százan hallhattuk.

Ám a kifejezés, az expresszivitás, Bartók egyre népszerűbb, de rendkívül sajátos világa sem okozott leküzdhetetlen gondot az együttesnek. A születés és a növekedés pillanatai a darab elején teljesen hitelesek voltak, áradtak a színek a precízen kimunkált hangzásból, Bartók sul ponticello és glissando-színeiből. A gordonkán játszó Claudius Herrmann a végletekig kihasználta hangszerének minden sajátságát, hangterjedelmét és Gringoltsszal együtt motorja volt az előadásnak. A Moderato-tétel bolyongása, a brácsa hangja, a cselló válaszai nagyon pontosak voltak és végül, a különös ritmikájú zárásra még mindig maradt elég tűz a kvartettben. Fantasztikus, lenyűgöző előadás volt, a közönség vastapsa ismét nem ismert határokat.

Várdai István és Nelson GoernerFotó: Mozsi Gábor A Moderato-tétel bolyongása, a brácsa hangja, a cselló válaszai nagyon pontosak voltak és végül, a különös ritmikájú zárásra még mindig maradt elég tűz a kvartettben. Fantasztikus, lenyűgöző előadás volt, a közönség vastapsa ismét nem ismert határokat.
Fotó: Mozsi Gábor

A fesztivál tehát újra és újra veszi magának a bátorságot, hogy nálunk eddig nem hallott művészekkel-együttesekkel ismertesse meg a koncertlátogató közönséget. Igen, ehhez bátorság is kell, hiszen nem mindig és nem mindenki találkozik a hazai izléssel, vagy fog ki jó napot szüntelenül. Azonban a vérfrissítés, a fiatalos vagy éppen szokatlan felfogások, ötletek, bátor kezdeményezések felrázólag, néha provokatívan is hatnak, ami csak jó – hiszen

ha soha nem támadnak kérdőjeleink a már megszokott interpretációkat és iskolákat tekintve, akkor nem jönnek létre új és újabb találkozások előadók és hallgatóság között.

Példa erre a Gringolts-kvartett, amely egészen sajátos hangzásvilággal, nagyon finoman adagolt szarkazmussal és a végletekig precíz összmunkával, a kelet- és nyugat-európai világok színkeverésével berobbant a köztudatba. Sok zenét szeretnék hallani még tőlük.