Jenő

Beethovennel búcsúzott a nyár

2016.09.06. 08:49

Programkereső

Kezdődik az új évad, és a zenei élet újra visszaköltözik az ismert koncerttermekbe. A nyári komolyzenei fesztiválok leghosszabbika, a Klassz a pArton a Várkert Bazárban ért véget. Kritikai beszámolónk második részében egy Varázsfuvola-előadásról, illetve erről a zárókoncertről írunk.

Balatonfüreden augusztus 8-án Kertesi Ingrid és Gulyás Dénes tanítványai egy órányi kivonatot adtak elő Mozart Varázsfuvolájából. Semmi nagyzolás: a zenekar helyett egy zongora (Sotkó Eszter), költséges díszlet helyett felfújható gumikrokodil. Érdemes vállalkozás, a nyári Balaton-parton egyébként is nyüzsögnek a gyerekek, az ő kedvükért még az ének is magyarul van német helyett. Gulyás Dénes rendezése más szempontból is közelebb hozta Mozart művét a közönséghez: Tamino teniszütővel és sportfejpánttal jelent meg a színen, és az első felvonás Képáriáját egy tablettel a kézben adta elő. A főhősként színre lépő Ódor Botond egyébként ígéretes tenor, hangjának kellemes színével és erőteljes zengésével talán enyhítheti az évek óta fennálló hazai tenorhiányt.

Kertesi Ingrid és Szűcs Attila
Kertesi Ingrid és Szűcs Attila
Fotó: Érdi-Harmos Réka

Papageno megformálója Szűcs Attila volt, aki karakterét tekintve a szerepre termett. Egyéni hangja van, a humor és a színpadi hatás érdekében nem is mindig ragaszkodott az operai énektechnikához – ez még akkor is működőképes receptnek bizonyult, ha néhol kényszerűségből kötötte magát kevésbé a kottához. Az Éj királynője Mondok Yvette volt, aki decemberben a Müpa délelőtti előadásain is fellép majd a szerepben. A Bosszúáriában könnyedén énekelte ki a koloratúrát, uralta a színpadot. Breinich Beáta (Pamina) viszont nem tette zeneileg érdekessé a szólamát, hiába a tiszta és jól csengő hang, ha áriái többnyire hangsúlytalanul szólaltak meg. Sarastro Gáspár István volt, aki erős, átható basszusával vívta ki a közönség elismerését. Gulyás Bence (Monostatos) zenei teljesítménye mellett színészként is kiváló volt.

A Klassz a pArton! záróhangversenyére augusztus 28-án a Várkert Bazárban került sor, ahol a két egybevont együttest, az Óbudai Danubia Zenekart és az Anima Musicae Kamarazenekart a kanadai Uri Mayer vezényelte. A koncert nyitánya, a Prometheus teremtményei nyitóakkordjai nem túl intenzíven és pontosan szólaltak meg, de az Allegro molto con brio szakaszból már nem hiányzott a lendület. Az egész este folyamán jellemző volt Mayerre, hogy bizonyos szakaszokat a szokottól eltérő tempóval irányított.

A karmester egyébként Leonard Bernstein javaslatára került a Juilliard Schoolba fiatalkorába, és pont Bernstein volt az, aki összetéveszthetetlenül hasonló elv szerint választott tempókat, a gyors részeket hajszálnyival gyorsabban, a lassúkat kicsit lassabban vezényelve. Tehetség és kiváló zenekar kell egy ilyen koncepcióhoz, és az ÓDZ-Anima többnyire meg is felelt ennek a feltételnek. Beethoven c-moll zongoraversenyének zenekari bevezetője például egy pillanatnyira sem merült dagályosságba – pedig ennél a műnél fennáll erre a veszély. A zongora belépésével a szólista, Érdi Tamás a maga egyénisége szerint formálta a versenyművet, azzal a kifinomult, de mégis természetes zongorajátékkal, amellyel a bécsi klasszikusokat interpretálni szokta.

Uri Mayer
Uri Mayer
Fotó: Érdi-Harmos Réka

Az első tétel főtémája egyébként nem Beethoven legértékesebb dallama, zongorista legyen a javából, aki mindvégig izgalmasan tudja játszani. Egyedül a visszatérésnél, a kadencia előtt éreztem némi felületességet a zenészek játékában, a kóda viszont pompásan szólt. Érdi Tamás jártassága a romantikus, lírai zongorairodalomban a második, Largo tételnél csillant meg teljes fényében. A lassú tétel egyébként a szép összhangban megszólaló vonós- és fafúvósszólamok miatt is emlékezetes. A szonátaformájú zárótétel virtuóz, humoros muzsika, és Érdi és a zenekar nem is fogta vissza magát, a C-dúr presto játszandó kóda tekintélyt, ünnepélyességet és némi humort sugárzott.

A koncert második felében a VII. szimfónia csendült fel, és Uri Mayer megint kicsit lassabb tempót választott. Ez a szimfónia Karajannak például alig 35 percébe telt, Bernsteinnél viszont háromnegyed óra. Mayer inkább az utóbbihoz közelített, de ez aligha jelentett bajt. Az első, Poco sostenuto feliratú tétel például kiegyenlített, gondosan felépített dinamikával szólalt meg, a Vivace rész mértéktartó tempóval, de hangról hangra annál pontosabban formálva, amiért a zenekar tagjait kell méltatnunk. Az Allegretto az este egyik csúcspontja volt. Hogy a karmester vagy a zenekar érdeme, hogy két együttes így összeforrott, azt csak ők tudják, de rendkívül konzisztensen, hosszan felépített drámaisággal csendült fel ez a híres második tétel.

3
Fotó: Oláh Gergely Máté

A Presto tételből csak a zárlat előtt közvetlenül pontozott ritmusokat játszó klarinétot, fagottot és kürtöt emelném ki – milyen hatásosan lassítottak le a csattanós zárlat előtt! A záró Allegro con brio tempósabb lehetett volna, de a hatás így sem maradt el. Beethoven egyébként a VII. szimfóniát elkészülte után a legkiválóbb művének tartotta – pont alkalmas hát arra, hogy lezárja ezt a koncertsorozatot. A szabadtéri színpadoktól most újra visszaköltözünk a fedett hangversenytermekbe.