Cecília

Beszélgetések Bartókról

2016.10.01. 09:58

Programkereső

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar minden évben Bartók Béla halálának (szeptember 26.) évfordulója körül rendezi évadnyitó hangversenyét. A műsorban a szerző olyan darabjaiból hallhattunk válogatást, amelyekben nemcsak a formai bravúrok, hanem a hangzás kísérletező, illetve összegző terepén járhattunk.

Megszokhattuk már, hogy ezek az alkalmak remek lehetőséget adnak arra, hogy Kocsis Zoltán és kiváló együttese valami újabbat tegyenek hozzá a már amúgy is nagyon elmélyült és teljesen egyedülálló Bartók-interpretációs sorozathoz. Ez az este sem volt kivétel.

Sőt. Inkább olyan érzésem volt a Két kép kezdetének csellógomolygását hallgatva, hogy nem annyira előadás, inkább a szó legmélyebb értelmében megszólaltatás indult el vasárnap este fél nyolckor. A gomolygás minden hangjának külön története lett, mert – ahogyan a színek dúsabbá váltak – Kocsis minden pillanatról ki akarta deríteni, hogy milyen összefüggések tartják a helyükön őket és hová kapcsolódnak. A Debussy-féle természethangok éppen ezért Bartóknál – és a zenekar játékában – sosem oldódtak fel egy búgó masszában, hanem mindent hallottam, amit kellett – és ez nemcsak a hangversenyterem páratlan akusztikája miatt volt így. A darabban csodálatosan sikerültek a Virágzás-tétel középső, kétségbeesett Piú andante-összeomlásai, a kürtkórus fájdalma teljesen meggyőző volt, utána a fantasztikus napot kifogó vonóskar játéka nyűgözött le. A virágzás ebben az értelemben nem kívül, hanem belső, gondolati-érzelmi kinyílásként állt előttünk, a színpad nem „kinn”, hanem „benn” volt. Nemkülönben A falu tánca mozgalmas, energikus színekben mutatkozott, a rézfúvósok fényes és nyers hangzása sokban segített a stilizált és magasra emelt táncköltemény megformálásában. Az összegzés és az előremutatás estéjének remekbe szabott nyitódarabja után azt gondolom, rég várt pillanatok következtek, amikor a két egykori diáktárs, Ránki és Kocsis elkezdtek beszélgetni Bartók III. zongoraversenyéről.

Egy 1976-ban kettőjükről készült portréfilmben Kocsis Zoltán a következőket mondta:

Ha őt [Ránki Dezsőt] hallgatom, azonnal biztonságban érzem magam, és azonnal felismerem a hangzását. Hangszínskálája egyébként végtelennek mondható. (...) Amit még nagyon szeretek benne, az erő és lágyság keveréke (...) és leginkább stílusbeli tévedhetetlensége”.

Nem sokat változhatott ez a vélekedés, mert már a főtéma indításakor a meleg és sokszínű árnyalatokkal, a tagolás rubatójával Ránki annyira mesterien bánt, hogy elakadt a lélegzet. Egyáltalán, gyakorlatilag a teljes mű folyamán az volt a gondolatom, hogy ki-kiragadnak egy-egy részletet, és mintegy odamutatják a másiknak: nézd! Ránki valóban ezerszínű billentéssel hatolt ennek a zenének a legmélyére, érdemes volt összehasonlítani a közismert főtéma visszatérésének pillanatát a mű kezdetével, a csellókkal való párbeszéddel, vagy a zárótéma rafinált ritmikájának egészen hetyke hangsúlyaival. A religioso lassú tétel zongoraszólama, a nagy korál fájdalma, magánya és a természethangok zizegésének kontrasztja továbbvitte a párbeszédet és egyre merészebb, szabadabban megformált árnyalatokat csalt ki a két páratlan művész a zenekarból, illetve a zongorából.

A zárótétel rendkívül eltalált tempóvétele pontosan elég volt arra, hogy a száguldás közben Ránki minden lényegesre sort keríthessen, a fugato-téma intonálása pedig olyan játékos és briliánsan tiszta volt, amelyre régen emlékszem már. Az érdekes az volt, hogy mindeközben a zenekar Bartók-olvasata megmaradt olyan kristályosnak, áttetszőnek, amelyet már régóta ismerünk, akik Kocsis Zoltán értelmezésében sokat hallgattuk ezeket az alkotásokat. Ránki hol robusztusabb, hol bársonyosabb tónusú, hol szinte romantikus hangvétele pedig teljes mértékben illeszkedett ehhez. A közönség szűnni nem akaró, bekiabálós vastapsa teljesen megérdemelten dübörgött fel a végén. Nagyon várom a többi zongoraverseny felvételét is velük.

Szünet után egy igen ritkán játszott, de korszakos, nagyon fontos alkotás, a Négy zenekari darab szólalt meg először. Habár Bartók talán ebben a művében alkalmazza egyik legnagyobb létszámú együttesét, mégis, Kocsis el tudta érni, hogy ahány fontos dallam és szólam, annyi kontúros megszólalás tarkítsa az előadást. A Preludio-tétel a debussys hangzások mellett sok későbbi és korábbi szerzeményének tanulmányrajzait tartalmazza; élményszámba mentek a hegedűkar dallamai, a dirigens rendkívül széles hangszínvariációkat tudott megmutatni ebben a csodálatos muzsikában. A döbbenetes-burleszk Scherzo már a későbbi alkotások, a Mandarin világának is előlegezője, kemény fordulatokat és rendkívül precízen kimunkált tutti ostorcsapásokat hallottam, amelynek feszültsége a tétel során egyetlen pillanatig sem engedett.

Az  Intermezzó ban már igen, itt a nyugodt, olaszos siciliano-ritmus és a borongós, váratlanul tonális főtéma ebben az interpretációban a külső nyugalmat próbálta meg egy pár perc erejéig elhozni, szonórus, telt vonóshangzással és szép fafúvós szólókkal (angolkürt, basszusklarinét).

 A záró Marcia funèbre szaggatottan, kétségbeesetten és leplezetlenül idézte fel a Mandarin zenei névjegyeit, hangzásvilágát, és Kocsis engedte is, hogy ez a váratlanul gyászos, fájdalmas, viharos-érzelmes muzsika letaglózza a zenészeket és a közönséget; a darab végén a col legno (a vonó fájával) a húrokon zörgő vonósok Mandarin-befejezése zajos sikert hozott, és felvillant megint a Mester műhelyének páratlanul komplex zeneszerzői bravúrja. Az utolsó alkotás, a közismert Táncszvit afféle jutalomjáték volt a zenekar tagjaitól. A fagott ironikus hangzással, szinte provokatívan hangos vartyogással indított, és egyáltalán: látszott a zenekaron, hogy Kocsis Zoltán irányításával ezt a művet már nagyon sokszor előadták, mégis találnak benne újólag is emészteni valót. Az első tétel végén mesterien hagyta ott a fagott a tubának a tételvéget, majd a promenád-téma csendült föl négy szólóhegedűn, éteri tisztasággal. A Mandarin-kisterc is provokatívan szirénázott a második tétel során, pontosan kiszámított helyre érkezve. A népdalos, központi témánál megint úgy éreztem, hogy a fagottosnak jutalomjátéka érkezett, és feltűnt, hogy az egész mű folyamán – nyilván nem véletlenül – mennyire fontos szerepe van a zongora szólamának. A misztikus homályba burkolt középrész remekül ellensúlyozta a pergő Allegro vivacét, de igazán a rövid, mintegy egyperces Comodo tetszett nagyon, pregnáns ritmikájának minden apró hangja elképesztő részletességgel szólalt meg. És a zárótétel, amely méltó fináléja volt nemcsak a darabnak, hanem az egész estének, amikor egy lenyűgöző fantáziájú zeneköltő műhelyében tehettünk nagy utazást, egy (azaz két) szintén páratlanul lényeglátó előadó segítségével. Köszönjük a beszélgetést.