Vilmos

Szépség gátak nélkül

2016.12.15. 08:41

Programkereső

A Zeneakadémián másodízben, november 18-20. között megrendezett „kamara.hu” fesztivál művészeti vezetője a Simon Izabella–Várjon Dénes zongoraművész-házaspár volt, amint azt minden zenekedvelő tudja – ha máshonnan nem, hírekből, plakátokról.

Pontosabb azonban, ha azt mondjuk, hogy ők ketten – különböző címekkel és helyszíneken, valamelyest (de csak valamelyest!) eltérő hívószavakra alapozva – voltaképpen ugyanazt a fesztiválfolyamot építik és fejlesztik tovább vagy másfél évtizede, változó intézményekkel összefogva, de alapjában véve ugyanarra a filozófiára és ugyanarra az előadói körre alapozva.

3 - 2016 Kamara.hu by Bielik Istvan
Fotó: Bielik István

A filozófia roppant egyszerű: a két zongoraművész szólistaként és kamarazenészként tömegével találkozott olyan művekkel, amelyek meghatározó élményt jelentettek számukra, és ők ezeket az élményeket szeretnék másoknak is átadni, olyan keretek között, amelyek ráadásul valamilyen formába is rendezik e műveket, feltárva izgalmas összefüggésrendszerüket. Az előadói kör pedig Várjon és Simon zenész partereiből és barátaiból tevődik össze olyan, nem egyszer legendás hírű előadóművészekből és zeneszerzőkből, akikkel közösen éltek át különböző meghatározó zenei találkozásokat.

6 - 2016 Kamara.hu by Tuba Zoltan
Fotó: Tuba Zoltán

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen hovatovább legalább három, évente visszatérő, igen magas színvonalú kamarazenei fesztivál kényeztet el bennünket Magyarországon. Mindegyiket kiváló előadóművészek vezetik, és mindegyik a vezetők előadóművész-kapcsolataira alapoz. Magától adódik a kérdés: mennyiben különbözik tőlük, mennyiben sajátos fesztivál a kamara.hu?

A válasz talán nem egészen egyszerű, de úgy gondolom, hogy kézenfekvő. Először is, Várjon Dénes és Simon Izabella fesztiváljai mindig rövidek és a lehető legáttekinthetőbb szerkezetűek voltak: öt (plusz-mínusz 1) hangverseny egyetlen hosszú hétvégén, előadások, tanítás, műsorismertetés és kiegészítő programok nélkül – az ő fesztiválfogalmuk a lehető legpuritánabb. Nos, egy ilyen fesztivál programjában képzelhető el a legkevésbé bármifajta üresjárat, nem lévén semmi, ami a lényeget helyettesítené, illetve elvonná róla a figyelmet. Ez teremti meg annak a fajta telítettségnek a lehetőségét és egyben a szükségességét, amelyet a kettejük által irányított fesztiválokon már évek óta megszoktunk: az igényesség egy pillanatra sem lazuló imperatívuszát a közreműködők és a műsor megválasztásában egyaránt. Így válik lehetségessé az is, hogy nem is egy hangversenyt meghallgatva úgy érezzük:egyetlen szereplője, egyetlen műsorszáma sem hagyott kielégítetlenül – egyszerűen hiányzott a belőle az a bizonyos gyengébb láncszem.

8 - 2016 Kamara.hu by Tuba Zoltan
Fotó: Tuba Zoltán

Persze lehetetlen egyszerre mindenfajta elvárásnak eleget tenni: meglehet, vannak olyanok, akik számára ez fárasztó lehet. Másokat viszont a felületesebb zenék untatnak vagy fárasztanak. Nos, a kamara.hu fesztivál az utóbbiaknak szólt.

Az idei kamara.hu műsorán – egyetlen Beethoven-szonáta kivételével – Schuberttől a kortársainkig terjedő darabok szerepeltek. Más fesztivállal kapcsolatban hangot adtam rosszallásomnak a romantika előtti repertoár háttérbe szorulása miatt. Itt képtelen vagyok ugyanezt tenni, jóllehet a korszak-arányok itt voltak szélsőségesebbek, és ha csak azt vesszük, amit korábban Várjon Dénestől hallottam Bachtól vagy Haydntól, pontosan tudom, hogy ezzel mennyit vesztettünk mi, hallgatók. Csakhogy Simon és Várjon megközelítése, kimondatlanul is minden döntésük alapja, a semmifajta kompromisszumot nem ismerő minőségigény – a művek és a zenészek tekintetében egyaránt – más helyzetet eredményez. Ha Mozart „helyett” nem – mondjuk – egy nyúlós Chaussont kell hallgatnunk, hanem csakis Debussyt, Kurtágot és ezeknek megfelelő színvonalú műveket, akkor nem gyötörhet minket hiányérzet.

9 - 2016 Kamara.hu by Tuba Zoltan
Fotó: Tuba Zoltán

A művészeti vezetők 14 művészt (nagyobb részben külföldieket) hívtak meg idei fesztiváljuk öt hangversenyére, és persze maguk is derekasan kivették a részüket a feladatokból – ha jól számoltam, Várjon Dénes 13 alkalommal lépett pódiumra, Simon Izabella pedig (egy négykezes mellett) egy Schubert-dalcsokor és három teljes dalciklus előadásában vett részt (az egyik a Winterreise volt). Várjon repertoárja magában véve is Beethoventől Jörg Widmannig terjedt.

Ha már a nagyszerű német klarinétos-zeneszerzőről esik szó, itt kell elmondanom azt is, hogy a fesztiválfolyamnak eme a talán leghűségesebb külföldi szereplője mellett egy norvég hegedűs-zeneszerző együtt jött még el úgy, hogy saját művein túl a klasszikus repertoárhoz tartozó darabok előadásában is részt vett; ők vérbeli előadóművészek tehát, nem pusztán saját műveik előadásának specialistái (Bartók például az előbbi, Kodály vagy Stravinsky az utóbbi kategóriába tartozott). Widmann persze mindenfajta mércével mérve fenomenális előadóművész; ezúttal ugyan csupán egyetlen hangversenyen lépett fel, azon viszont eljátszotta Schumann op. 132-es Märchenerzählungenjének klarinétszólamát – partnerei Várjon Dénes és Tabea Zimmermann brácsaművész voltak –, mielőtt az arra rímelő saját, Es war einmal... (Hol volt, hol nem volt) című mesedarabját előadta volna ugyanazokkal a partnerekkel. (A Widmann-mű tavalyi, zürichi ősbemutatója is az ő nevükhöz fűződött.) A magyarországi bemutató a fesztivál egyik jelentékeny eseménye volt: az öttételes mű sok tekintetben mesei hangja – keleties skálák és dallamok, a varázslat légkörének felidézése – voltaképp nagyon is mély és komoly tartalom burkául szolgál; mindvégig rabul ejtett Widmann felkavaróan gazdag fantáziája és érzékenysége, vagy a középső tétel titokzatos zörejei, a klarinétnak a csillagközi űrbe fénycsóvaként belehasító magas hangja. A zárótételben pedig idézetszerű romantikus allúziók is megjelennek.

Kamara.hu-4-2225 (1)
Fotó: Valuska Gábor

A másik hangszerjátékos-zeneszerző Henning Kraggerud volt, aki két hangversenyen is játszott „klasszikus” kompozíciókat: egyszer Janáček jelentékeny és egyéni hangú Hegedűszonátáját adta elő Várjon Dénessel, saját szólódarabjaival keretezve, más alkalommal pedig a fesztivál számos tetőpontja közül az egyiknek, Brahms roppant szenvedélyű g-moll kvartettje hallatlanul magas hőfokú előadásának egyik kiváló résztvevője volt Várjon Dénes, Tabea Zimmermann és Steven Isserlis mellett. (Utóbbi szívbemarkoló csellószólója a lassú tétel kezdetén csupán egyike volt a nem mindennapi pillanatoknak.)

Ami Kraggerud saját műveit illeti, ő a nevével szinte összefonódott művéből, a – prózai szövegeken kívül – 24, különböző hangnemű „postludiumot” tartalmazó Equinoxból játszott el két tételt szólóhegedű-változatban; tiszta szerkesztésű és jelentős súlyú zenék voltak ezek, Ysaÿe hegedű-prelűdjeinek távoli rokonai. Ha már tetőpontról esett szó, a hátralevőkben arról szeretnék beszámolni, hogy számomra melyek bizonyultak a fesztivál legemlékezetesebb pillanatainak.

Kamara.hu-4-2100 (1)
Fotó: Valuska Gábor

Hadd kezdjem az áttekintést a fesztivál programjának vokális részével, amely ugyanolyan ambiciózus és jelentős volt, mint az összes többi program. Két énekest hallhattunk a hangversenyek során. A fiatal amerikai opera-, oratórium és kamaraénekesnő, Sarah Shafer (szoprán) egy öt dalból álló Schubert-válogatáson kívül az Asszonyszerelem, asszonysors című Schumann-ciklust adta elő, továbbá Dvořák talán legszebb dalciklusát, az op. 83-as Szerelmi dalokat. Kovács István, akit újabban – sajnos – ritkábban hallhatunk oratóriumokban, minden dalénekes egyik legnagyobb próbatételét vállalta, és a Winterreisét énekelte el. Shafert hangja és technikája szinte ideális, szövegérzékenysége, kifejezésének tisztasága és őszintesége pedig több, mint ideális dalénekessé teszik. Kovács Istvánról pedig a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy feledtetni tudta azt a problématömeget, amelyet a Schubert-dalok mély hangra történő transzpozíciója az igényes előadó és hallgató szempontjából fölvet. Előadása nyomán egy sor új felfedezést tehettünk a remekműről; a szöveggel való teljes azonosuláson túl mégoly mély zengésű hangja és egész egyénisége is világított, arra kényszerítve a hallgatót, hogy megbabonázva figyelje őt és az általa felidézett különös képeket. Kovács rendíthetetlen nyugalma vagy éppen izgatottsága, szomorúsága vagy ritkán felcsillanó derűje, és a végső reménytelenség – mind-mind hiteles és rendkívül meggyőző volt; az egész pedig igen jelentős dalénekesi teljesítmény.

Számomra személy szerint még nagyobb megvilágosodást jelentett azonban Simon Izabella zongorázása a dalciklusokban. Az egyik alapélmény az együtt-zenélés intenzitása volt, a legapróbb lélegzetvételek és apró gesztusok teljes szinkronitásáig menően, mindkét partner esetében. A másik pedig a schuberti és schumanni hangszeres elő- és utójátékok fantasztikus élettelisége, sűrűsége és érzelmi telítettsége – valami különös varázserővel tudta felidézni és alig néhány ütembe sűríteni a dal légkörét mondjuk Schubert Rosemunde-románcában vagy a Frauenliebe Ich kann's nicht fassen című dalának mérhetetlenül olvadékony bevezetésében.

A vasárnap délelőtti matinékoncert két jelentős élménnyel szolgált számomra. Az egyik Ránki Fülöp zongorázása volt, amit az általa játszott Liszt-darabokban, különösen a Négy elfelejtett keringőben hallhattunk tőle. Különös meglepetésről persze nem lehet szó, hiszen hallottam tőle már tökéletes érettséggel előadott Messiaent is, de azt hiszem, mégis pontosabb képet kaptam tehetségének kaliberéről és természetéről. Számomra a legnagyobb élményt ennek a zongorázásnak a makulátlan tisztasága és áttetszősége, mintegy kristályos jellege jelentette – nem olyan tulajdonságok ezek, amelyeknek a megnyilvánulására éppen kései romantikus darabok előadásában számítunk... De tévedés kizárva: az az arányérzék és elegancia, a feltartóztathatatlan, de minden sietségtől mentes lendület, a világítóan szép hangminőség Ránki kiemelkedő ízléséről és persze az anyag fölötti teljes kontrolljáról tanúskodnak.

Nem kevésbé éreztem kivételesnek a zárószámot, Ravel Zongoratrióját Fejérvári Zoltán (zongora), Viviane Hagner (hegedű) és Christoph Richter (cselló) előadásában. Ahogy ezen a fesztiválon gyakran előfordul, egyiküket sem tudnám kiemelni a többihez képest, mert hiányoztak a gyarlóságok. De már az első tételben megcsapott a sóvárgással átitatott zene hasító tisztasága és szépsége, felfigyeltem Hagner és Fejérvári varázslatos hangjaira. A sok-sok részletszépség és részlet-tökély azután hamarosan összeállt egy véglegesség illúzióját keltő, tökéletesen kontrollált és kongeniális interpretáció képe.

Nem lehet továbbá mérleget vonni a fesztiválról anélkül, hogy ne írjuk le Klenyán Csaba nevét, aki ugyan „mindössze” Bartók Kontrasztokjának klarinétszólamát játszotta Várjonnal és a hegedűs Carolin Widmannal; no de micsoda nagyszerű előadás volt az is! Bizony felvette a versenyt a néhány évvel ezelőtti, Jörg Widmann részvételével játszott Kontrasztokkal; az I. tétel klarinét-kadenciája, lenyugvása, vagy a Sebes ősereje, és főleg a soha nem hallott hangszeres villámcsapások, legfélelmetesebben a klarinétban, jelentősen gazdagították a darabról alkotott képünket.

7 - 2016 Kamara.hu by Tuba Zoltan
Fotó: Tuba Zoltán

Steven Isserlis, akihez jól érzékelhetően ugyanolyan intenzív kapcsolat fűzi a fesztivál vezetőit, mint Jörg Widmannhoz, a rendkívüli Brahms-kvartett mellett Beethoven Várjon Dénessel előadott C-dúr csellószonátájára is rányomta rendkívüli egyéniségének: szárnyaló hangjának és a legfinomabb rezdülések mesterének bélyegét.

További nagyszerű vonós teljesítménynek voltunk tanúi Luciano Berio Naturale című kompozíciójában. Ebben a terjedelmes darabban szicíliai népdalok hangzanak fel felvételről, és kísérő jelleggel kísérő-színező funkciójú ütőhangszerek is szerepelnek benne (Holló Aurél szólaltatta meg őket), a főszerepet azonban a szólóbrácsa játssza, sőt ez a mű a hangszer irodalmának egyik legjelentősebb, legigényesebb szólója. Tabea Zimmermann-nak nem csupán telt és zengő brácsahangja nyűgözte le a hallgatót, de élő és szuggesztív játéka a darab lényegét is maradéktalanul felidézte.

Befejezésképpen pedig még egy szó Várjon Dénesről, illetve arról, hogy ő nem csak a műsor egyik kialakítója volt, előadóként is „hátára véve” az egész fesztivált, de mindezt azon a művészi magaslaton tette, amely őt ma a legnagyobb zongoristák egyikévé avatja. Nem volt helyünk és erőnk ezt 13 darab előadásának elemzésével igazolni – nem leszögeznünk azonban nem lenne igazságos.