Erzsébet

„A műfaji találkozás halálosan izgalmas”

2017.01.18. 15:53

Programkereső

Nemcsak találkozik, de egyesül is január 26-i müpás hangversenyén a Concerto Budapest és a Muzsikás Együttes. A koncerten elhangzik Gyöngyösi Levente Úgy elmennék, ha mehetnék című műve is, amelyet Keller András felkérésére írt a két együttes számára. A zeneszerzőt népzenével való kapcsolatáról, a darab részleteiről és a komponálás nehézségeiről kérdeztük.

– Milyen kapcsolatod volt korábban a népzenével?

– Sajnos a mi családunkban nem játszott fontos szerepet a népzene, így ezen a téren nem vagyok túlságosan képzett. Mielőtt 14 éves koromban áttelepültünk volna Erdélyből, jártam Kolozsváron egy évig Demény Piroska nénihez, aki Orbán Györgyöt, későbbi zeneakadémiai mesteremet is tanította fiatal korában. Mindenfélét lehetett Piroska nénitől tanulni: összhangzattant, zeneelméletet, szolfézst és nem utolsó sorban népzenét. Érdekes népdalokat tanultam tőle, amelyek közül kettő alapját képezi annak a műnek, amelyről beszélgetünk.

– Nem ez az első alkalom, hogy népzenét vagy népzenei elemeket használsz fel a műveidben. Milyen funkciója van, amikor ehhez a stílushoz nyúlsz?

– A népzene nagyon fontos szerepet foglal el az életemben, pont azért, mert viszonylag ritkán használom, akkor viszont a legmélyebb érzések kifejezésére. Siratókat szoktam például használni azokban a helyzetekben, amikor a lehető legfájdalmasabb, a való élettől már-már elrugaszkodó pillanatokat kell megragadnom.

A népdal nálam a transzcendentális világba próbálja meg átemelni a darabot,

akkor használom, mikor feljebb kell emelni egy fokkal az atmoszférát.

– Mennyit szabad elárulni az Úgy elmennék, ha mehetnék című, Keller Andrásnak, a Muzsikás Együttesnek és a Concerto Budapestnek írt darabodról?

– Két népdal képezi a 20 perces mű gerincét: az egyik az Úgy elmennék, ha mehetnék kezdetű széki lassú, a másik pedig egy csángó népdal, amelynek az a szövege, hogy „A pünkösdi rózsa nyáron virágozik, az én édesem is akkor házasodik.” Ennek az a különlegessége – nem nagyon ismerek más ilyen népdalt –, hogy két bőszekund lépés van benne. Ettől lesz keleties hatása.

A mű négy tételre oszlik: lassú-gyors-lassú-gyors. Az első tételben ez a bizonyos Úgy elmennék játssza a főszerepet. A második tétel a Muzsikás Együttes egyik Bartók-albumos anyagának, egy moldvai csángó hegedűzenének a zenekari feldolgozása, a harmadikban pedig a kontrás fog hosszú furulyára váltani. Ez egy nagyon különleges hangszer, ugyanis viszonylag kevés hangot lehet rajta megszólaltatni, helyenként pedig meglehetősen hamis, de épp ettől egyedi és jó, és persze attól, hogy a játékos beledünnyög a hangszerbe, ami egészen furcsa, ősi–misztikus hatást kelt. Bár a harmadik tétel az ő szólótétele, a végére a zenekar bizonyos fúvósai bekapcsolódnak, és felvezetik a negyedik tétel főtémáját. Ez egy nagyon vad és féktelen feldolgozása a már említett Pünkösdi rózsa csángó népdalnak. Eredetileg valószínűleg ez nem ennyire brutális, de az én olvasatomban egy „kirúgom a ház oldalát” érzetet keltő gyors tétellé változik. Ugyanebben a borzasztóan nyers hangvételben ér véget a darab, szinte a falnak rohanva. Nincs is igazi lezárása, inkább olyan, mintha berúgnánk az ajtót.

– Dolgoztál már együtt korábban Keller Andrással, esetleg a fellépő együttesekkel?

– Andrással már dolgoztam együtt, de nem zeneszerzőként, hanem mint hangszeres: többször continuóztam náluk, illetve legutóbb A kékszakállú herceg várában játszottam az orgonaszólamot. A Muzsikás Együttessel azonban eddig csak telefonon egyeztettünk a darab kapcsán, tegnap találkoztam velük először személyesen. A próba rendkívül konstruktív volt, és igen érdekes dolgokat tanultam. Ahol nekik kényelmetlen volt, ott próbáltam egyszerűsíteni a saját logikámon, a saját szempontjaimon. Ott van például a három húros kontra: a brácsát helyettesíti, de a három húron nem lehet ugyanazokat eljátszani, mint négyen. Akkordozásra rendkívül alkalmas, de dallamjátékra jóval korlátozottabban. Amikor Éri Péter megmutatta, mit írtam és mit tud a hangszer, rengeteg minden világossá vált, amit korábban csak elképzelni tudtam vagy próbáltam.

A szimfonikus zenekarral még nem volt próba, de az az érzésem, hogy nekik lesz könnyebb dolguk. Az ő anyagaik, mivel én az ő világukból jövök, sokkal jobban passzolnak hozzájuk. A népzenészeknél sokkal nehezebb dolgom volt, hiszen ők teljesen más zenei gondolkodást képviselnek.

– Milyen további, az említett műfaji kettőségből fakadó nehézségekkel találkoztál a komponálás során?

– Két egymástól teljesen különböző habitusú együttesről van szó. Az egyiknek mindene a hagyomány és az improvizáció, a másik pedig elsősorban úgy tud kreatívvá válni, ha pontosan leírom, mit szeretnék. Ezt a két világot kell valahogy összeegyeztetni. Nagyon hasonlít például a francia barokk inégalité-ra, ahogy a népzenészek játszanak: sosem pontosan, hanem egy kicsit hossszabbítva-rövidítve egyes hangokat. Ennek számos következménye van a lejegyzésben. Leírtam az Úgy elmennéket 5/8-ban (2+3), tegnap azonban kiderült, hogy ez inkább 8/8 (azaz 3+5). Nehéz, majdnem lehetetlen leírni pontosan a ritmusát. A népzenészeknél ez nem gond, hiszen ők viszonylag szabadon játszanak, de nekem a szimfonikus zenekar számára muszáj pontosan leírnom, mit akarok hallani. Ez a műfaji találkozás halálosan izgalmas dolog, amit nagyon jó lenne folytatni.