Kelemen, Klementina

„Nem elképzelni kell, le kell írni” - Philip Glass 80 éves

2017.01.31. 09:52

Programkereső

A Koyaanisquatsi, az Einstein on the Beach, valamint a Truman Show és az Órák Golden Globe- és BAFTA-díjas zeneszerzője január 31-én ünnepli 80. születésnapját. De vajon a Steve Reichhel és Terry Rileyval egyidőben indult komponista miért nem szereti, ha minimalistának titulálják művészetét?

Ha az amerikai zenére gondolunk, és egy élő zeneszerzőt kell megemlítenünk, minden bizonnyal sokunknak Philip Glass neve az elsők között jut eszébe. A huszadik század második felének egyik meghatározó zeneszerzője az úgynevezett minimalista irányzat jeles képviselőjeként indult el a zeneszerzői pályán, de ez az út egyáltalán nem volt zökkenőmentes. Karrierje igen lassan indult be, hogy aztán töretlenül íveljen felfelé. Mára már elmondhatja magáról, hogy széles körben az egyik legismertebb zeneszerző, aki kipróbálta magát számos műfajban, a filmzenével és a zenés színházzal való szoros kapcsolata révén pedig valamennyi generáció megismerte a nevét, akik ezután nemcsak a mozikba jártak el, de kijelenthetjük, hogy a koncerttermekbe és dalszínházakba is bevonzotta őket Philip Glass neve. Az elmúlt évtizedek során a komponista olyan művészekkel dolgozhatott együtt, mint Allen Ginsberg, Woody Allen, Martin Scorsese, Robert Wilson vagy David Bowie.

Philip Glass
Philip Glass

Philip Glass 1937. január 31-én látta meg a napvilágot Baltimore-ban, ahol már kisgyerekként találkozott a zenével, hiszen édesapjának lemezboltja volt, ahonnan rendszerint hazavitte a lemezekből kapott promóciós példányokat, valamint azokat az albumokat, amelyek a kutyának se kellettek. A rongyosra hallgatott lemezek között megtalálhatjuk a modern klasszikusokat, úgy mint Bartókot, Sosztakovicsot, Hindemithet és Schönberget, de Glass állítása szerint Schubert zenéje volt rá talán a legnagyobb hatással. Gyerekkorában először fuvolázni tanult, a Peabody Zenei Konzervatóriumba járt, a Chicagói Egyetemen pedig matematikát és filozófiát hallgatott, valamint elkezdte tanulmányozni Anton Webern zenéjét, amely leginkább arra ébresztett rá, hogy ő biztosan másfajta zenét akar írni.

„Ha nem tudod, hogy mit csinálj, jó esélyed van rá, hogy valami újat hozz létre”

– vallotta önéletírásában az útkeresés időszakáról. Mindeközben pedig pincérként és reptéri géprakodóként kereste kenyerét, de a későbbiek során Steve Reichhel együtt költöztetést is vállaltak, valamint vízvezetékszerelőként és taxisofőrként is dolgozott New Yorkban a komponista.

1954-ben Párizsba utazott, Jean Cocteau filmjei, a belőlük megismert művészvilág mély nyomokat hagyott benne. Ebben az időszakban a Juilliardon tanult zongorát és zeneszerzést, ahol Steve Reich volt az iskolatársa. 1960-ban az Aspen Music Festivalon Darius Milhaud mesterkurzusán vehetett részt, 1964-ben egy Fulbright ösztöndíjnak köszönhetően pedig ismét Párizsba mehetett, ezúttal már azzal a céllal, hogy a legendás tanártól, Nadia Boulangertól tanulhasson, aki többek között Aaron Coplandet, Quincy Jonest, Daniel Barenboimot, Dinu Lipattit és Astor Piazzollát is bevezette a zeneszerzés rejtelmeibe. Később a következőképp emlékezett vissza erre az időszakra: „A zeneszerzők, akiket Boulanger mellett tanulmányoztam, azok az emberek, akikre még mindig a legtöbbet gondolok – Bach és Mozart.”

Ha a nagy hatásokról beszélünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül az indiai zenét sem, amellyel a világhírű szitárművész, Ravi Shankar és a tablás Alla Rakha ismeretette meg őt, így kezdeti alkotásai főképp a nyugati kortárs zene (főleg Milhaud, Copland és Barber művészete), az indiai kultúra és a becketti időkezelés hatását mutatja. Indiában, Nepálban és az Egyesült Államok különböző népzenéket tanulmányozott, amelyek ősi motívumait aztán igyekezett saját zenéjébe integrálni. New Yorkban 1967-ben alapította meg a Philip Glass Ensemble-t hét muzsikussal (billentyűsök és fúvósok keverőpulton keresztül erősítve). Ekkor alakult ki új, kísérletező zenei stílusa, amelyet a minimalista jelzővel illetnek, s amiről Glass úgy vélekedik, hogy maximum az 1974-ig komponált darabjairól mondható el, de igazából sosem szerette ezt a szót. Úgy véli, amit ő csinál, az inkább „zene repetitív struktúrákkal”, de ha ma megkérdezzük őt, ahogyan tette azt pár napja Fiona Maddocks a The Guardianban megjelent interjújában, akkor még ezt sem hangsúlyozza, hanem csak azt, hogy miután írt 26 operát, 20 balettet, ki tudja hány filmzenét, nyugodtan nevezhetjük őt színházi zeneszerzőnek.

F2C200EF-5767-4035-B5AD-DB032E8D1680
Fotó: Raymond Meier

A várva várt elismerést 1975-ös, öt óra hosszúságú, az igazi cselekményt mellőző operája, az excentrikus színházi rendezővel, Robert Wilsonnal közösen írt Einstein on the Beach hozta meg neki, amely után Amerika-szerte ismert szerző lett, de mégis visszament taxizni, ahol néha azzal is szembesítették őt az utasok, hogy történetesen úgy hívják, mint azt a híres zeneszerzőt. Az Einstein on the Beach végül egy trilógia része lett, amelynek második darabja a Gandhi életét feldolgozó Satyagraha (1978–79), a harmadik pedig a nagy egyiptomi fáraóról szóló Akhnaten. Ezeket a műveket újabb és újabb színházi zenék, operák, balettek követték. Filmzenéket főleg a nyolcvanas évektől írt, és mindjárt az első, kisebb költségvetésű film lett egyik leghíresebb munkája, a Koyaanisquatsi. Godfrey Reggio 1983-as alkotásában, amely teljesen nélkülöz mindenféle narrációt, a hangsúly a megrázó képsorokra és az azokat kísérő zenére helyeződik. Ezután több film zenéjéért kapott BAFTA- és Golden Globe-díjat, valamint három Oscar-jelölést, köztük olyan alkotásokért, mint Martin Scorsese filmje, a Kundun, Peter Weir Truman Showja, a Stephen Daldry által rendezett Az órák, vagy Woody Allen 2007-es alkotása, a Kasszandra álma.

Különös, hogy elsősorban koncerttermi előadásra szánt műveket későn kezdett el írni, amelyek közül kiemelkedik a legelső mű, I. hegedűversenye 1987-ből, amelyet aztán több versenymű és tizenegy szimfónia követett. Bár a klasszikus formák térnek vissza ezekben a művekben, azért itt sem kizárólag a klasszikus inspirációs forrásokra kell gondolnunk, hiszen például I. (Low), illetve IV. (Heroes) szimfóniájának zenei anyagát egy-egy David Bowie-Brian Eno album ihlette. Glass egyébként a tavaly elhunyt Bowieval, akit „rendkívül tehetségesnek és érdekes személyiségnek” tartott, több különböző projektben is részt vett, kölcsönösen inspirálták egymást. Szimfóniaszerzőnek is nyugodt szívvel nevezhetjük Glasst, ráadásul éppen ma, 80. születésnapján hallhatja a világ először XI. szimfóniáját a New York-i Carnegie Hallban a linzi Bruckner Zenekar előadásában, Dennis Russell Davies vezényletével.

Philip Glass talán a ma élő zeneszerzők között az egyik legtermékenyebb mester, akit sokan mindig a régi slágerdarabjai miatt fognak szeretni, és akit többször is megvádoltak azzal, hogy túlságosan populáris és nem tud semmi újat mondani már a darabjaival. Azok is bírálták (néha bírálják még mind a mai napig), akik inkább az avantgárdabb irányzatok felé fordultak, ahogyan azok is, akik láttak benne fantáziát, de hasonlóan kezdtek el róla gondolkodni, mint Stravinsky Vivaldiról, aki az orosz komponista szerint nem is háromszáz hegedűversenyt írt, hanem egyetlenegyet háromszázszor. Közhelyszerű, de az ő zenéje tényleg olyan, amit vagy nagyon szeretnek vagy nagyon nem, de szó nélkül elmenni mellette nem lehet. A régi akadémikus zeneszerzőkről, a bíráló avantgárdisták „másik táboráról” persze neki is megvan a véleménye:

Az emberek, akik nem akarnak Téged, nem fogják meggondolni magukat. Ha szerencséd van, túléled őket...

Az idei év persze tartogat még további eseményeket, főleg az Egyesült Államokban. Január 20-án az Orange Mountain Music új albumot jelentetett meg Philip Glass I. hegedűversenyével, amelyet éppen harminc éve mutattak be a Carnegie Hallban. A születésnapra jelenik meg a fiatal izlandi zongorista, Víkingur Ólafsson lemeze a Deutsche Grammophon gondozásában, amelyen Glass etűdjeiből játszik válogatást. Január 24-től a Skót Opera tűzi műsorára Franz Kafka A per című kisregényén alapuló The Trial című operát. Január 26-tól a londoni Barbican Centre is kiveszi részét az ünneplésből, és sorra műsorra tűzi Philip Glass Total Immersion (Philip Glass Teljes Merülés) címmel a zeneszerző valamennyi műfajban alkotott kompozícióját az évadban. Tovább turnézik a linzi Bruckner Zenekar Glass műveivel, több helyen elhangzik az összes zongoraetűd, március 16-án pedig a Tibet Ház (melynek egyik alapítója volt) ünnepli immár harmincadik alkalommal megtartott jótékonysági estjén a mestert, amely rendezvényen többek között Patti Smith és zenekara, Iggy Pop és Laurie Anderson is fellép.

Még egy kicsit tovább feszegetve Glass stílusát, érdemes elolvasnunk a honlapján írottakat, mindezt továbbra is a minimalista megbélyegzés ellenében: „Számos korai munkája rövid, elegáns dallamtöredékek kiterjesztett megismétlésén alapszik, amelyek át meg átszőnek egy hangszőnyeget. Vagy, másképpen fogalmazva, egyfajta szonikus időjárásban meríti el a hallgatót, amely fonódik, fordul, körülvesz, fejleszt”. A végeláthatatlan színpadi és filmzenén, valamint számos szimfónián kívül rengeteg versenyművet, vonósnégyeseket, más kamaraműveket, szólózongora és orgona darabokat találunk életművében, és olyan muzsikusokkal működik együtt, mint Paul Simon, Yo-Yo Ma, vagy Marielle és Katia Labèque. A mai napig aktívan tart előadásokat, workshopokat, világszerte zongorázza saját darabjait, és rendszeresen koncertezik a Philip Glass Ensemble-lel. Arra a kérdésre, hogy vajon mi lehet zenéjének a titka, rendszerint azt válaszolja, hogy reggel fel kell kelni és dolgozni, meg azt is, hogy „nem elképzelni kell, le kell írni”. Valóban ilyen egyszerű volna?