Előd

Bartók Béla reménytelen szerelme

2017.02.14. 12:40 Módosítva: 2017-02-14 12:43:23

Programkereső

„Ez a maga Leitmotívja” – írta Bartók fiatalkori szerelmének, a csodagyereknek, aki hegedűjátékával elbűvölte őt – Geyer Stefinek. Fél évig tartott a fellángolás, amelyre egészen máshogy emlékeznénk, ha nem lett volna Nietzsche, egy szeptimakkord és egy hegedűverseny.
A fiatal Bartók
A fiatal Bartók

Geyer Stefi és Bartók Béla valószínűleg 1907-ben, az új Zeneakadémia megnyitása alkalmából szervezett ünnepségen találkoztak először. A lány tizenkilenc éves, a zeneszerző, aki ekkor a zongoratanszék tanára, huszonöt. Bartókban halálos szerelem ébredt a hegedűművésznő iránt – éppen az a reménytelen szerelem, melyben a valódi érzés mellett legalább akkora lenyomatot hagy a filozófiai kordivat. Tallián Tibor szavaival: Bartók „meg akarta adni szerelmének azt a szecessziós, fájdalmas, bölcselkedő színezetet”, melyet a kor irodalmi-filozófiai gondolkodása férfi és nő kapcsolatára és a lét alapkérdéseire is érvényesnek tekintett.

Bartók nem jól kezdett hát az udvarláshoz. Első hosszabb fennmaradt levelében ateizmusáról ír hosszan a konzervatív, katolikus lánynak. „Az istenekben való hit emberi gyöngeségből eredhetett elsősorban”. Majd, a levél közepe táján kéri, hogy Stefi legközelebb több időt szánjon a levélírásra: „ha valamikor ír, ne olyan időpontot válasszon, mikor (...) tollába szorul levelének kétharmada”. És arról is megfeledkezik, hogy akárhogyan is ír egy hölgy a levélben, a kézírást dicsérnie kell az udvarló ifjúnak:

Micsoda kolosszális mamut betűkkel ír!

1907 szeptemberében Bartók levelet küld Stefinek, benne a nevezetes szeptimakkordra épülő motívummal: „Ez a maga Leitmotívja” – írja a hangjegyek mellé, következő leveleiben pedig még három témát jegyez le. „Szerelem” – írja. Szinte „narkotikus álomban” komponálja a művet, ahogy ódivatúan maga írja egyik levelében: „kizárólag a szívemből”. Szélsőséges érzések uralkodnak el rajta: „Egy-egy levele, sőt egy-egy sora, szava a legnagyobb ujjongásba hoz, egy másik meg majdnem könnyekre indít, így fáj” – Reménytelen szerelme szárnyakat ad neki az alkotáshoz. „Dologhoz (komponáláshoz) éppen ez kell!”

Ekkor már háromtételesre tervezi a készülő hegedűversenyt. Az első tétel „az idealizált Geyer Stefi zenei képe, földöntúli és bensőséges”. A második „az élénk (...), vidám, szellemes, szórakoztató.” A viszonzatlan érzések keltette keserűség tükröződik a harmadik tervéből: „a közönyös, hűvös, néma Geyer Stefit” is meg kellene írni, noha ez „gyűlöletes muzsika lenne”.

Végül csak két tétel készül a hegedűversenyhez: „az Ön darabja csakis két részes lehet. Két ellentétes kép, ez minden” – írja a lánynak. Az első tétel a kedves, tündéri, bűvös hatalmú leány portéja, a második tétel előtt viszont furcsa felirat díszeleg: „a pipázó Geyer Stefi” – áll a kottában, valószínűleg egy fotó alapján. A tétel a Bartók fejében élő eszményi képre reflektáló szelíd fricska.

Maga hallgatag, maga rossz, maga kegyetlen, maga fukar leány! hogy annyira fösvénykedik bűbájos erejével!

– írja neki 1907. december 8-án.

Geyer Stefi
Geyer Stefi

A végleges szakításra nagyjából egy héttel a hegedűverseny hangszerelésének befejezése után került sor. „A hegedűkoncert partitúrája február 5-én készült el; éppen aznap, míg maga halálos ítéletemet megírta... Elzártam fiókomba, nem tudom, megsemmisítsem-e, vagy ott hagyjam elzárva, hogy csak halálom után találják meg és – szórják széjjel az egész beírt papírcsomót, az én szerelmi vallomásomat, a maga koncertjét, az én legjobb művemet – a szemétbe.” A zeneszerző évekig kerülte Stefi társaságát, csak a harmincas években találkozott újra az akkor már férjes asszonnyal.

Február 15-én az Óbudai Danubia Zenekar előadásában, Hámori Máté vezényletével és Pusker Júlia szólójával elhangzik Bartók fiatalkori hegedűversenye a Zeneakadémián.