Dániel, Daniella

„Az énekkar olyan orgona, amelynek élő sípjai vannak”

2017.03.09. 10:12

Programkereső

Kristófi Ágnes énekművésszel és Molnár Zoltán trombitaművésszel, a Nemzeti Filharmonikusok kitüntetettjeivel beszélgettünk.

A szimfonikus zenei életben évtizedek óta hagyomány, hogy a zene világnapja alkalmából a zenekar és énekkar tagjai titkos szavazással választják meg az év legkiválóbb, legjobbnak ítélt művésztársukat. A Nemzeti Filharmonikusoknál 2016-ban ezt a kitüntető címet a zenekarból Molnár Zoltán szólamvezető trombitaművész, a Nemzeti Énekkarból Kristófi Ágnes szoprán énekművész nyerte el.

Kristófi Ágnes és Molnár Zoltán
Kristófi Ágnes és Molnár Zoltán
Fotó: Berényi Gyula / Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Kristófi Ágnes

Egy nagyváradi képzőművész házaspár tizedik gyermekeként született. Zenei tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Budapesten folytatta, ahol a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 1999-ben orgonaművész-tanári diplomát szerzett. Sajnálatos kézsérülését követően kezdett a magánénekléssel komolyabban foglalkozni, 2008-tól a Nemzeti Énekkar tagja, ahol szólóénekesként is gyakran fellép.

- Mindig is zenei pályára készült?

- Édesapám festőművész, de kántorizált, s bár nehéz körülmények között éltünk, fontosnak tartotta, hogy legyen otthon zongoránk. Bátyám nyolc évvel idősebb, s amikor pici voltam szívesen hallhattam az ő gyakorlását,

nekem nem a csend volt az altatóm, hanem a zongora hangja.

Alatta volt a babaházam, ott játszottam. Az orgona hangja nagyon tetszett. Édesanya utánajárt, hogy Budapesten hol tanulhatok, hol lakhatok. A szakközépiskola után fölvettek a Zeneművészetire, ahol 1999-ben szereztem orgonaművész-tanári diplomát. 2005-ben egy sérülés nyomán jobb kezem finom mozgásra képtelenné vált. Egy évig még reménykedtem még, de be kellett látnom, hogy váltanom kell.

- Ez így egyszerűen hangzik, de valójában hogy sikerült?

- A családom és a barátok segítettek. Énekórákra jártam, a bátyám pedig vitt magával és bátorított, hogy azokat énekeljem el az ő kíséretével, amiket már tudok. Először a Rádióénekkarban voltam kisegítő. Ott hallottam, hogy a Nemzeti Énekkarba tenor meghallgatást tartanak. Eljöttem én is szopránként, hátha bekerülök. Fölvettek.

- Könnyen sikerült beilleszkednie?

- Hosszú folyamat volt, még a mai napig is tart, hogy abban a darabban mi az, amit én hozzá tudok tenni, amikor hozzásimulhatok a szólamhoz. Itt kapcsolódik az orgona az énekkarhoz. Ahogy a regiszterek az orgonánál, úgy működik a kórusban is: mindig más-más hangszín kerül előtérbe a szólamon belül. Hol más kollégáké, hol pedig az én hangszínem az ami az adott műhöz kell.

Az énekkar olyan orgona, amelynek élő sípjai vannak.

Ez a nyolc év elég volt arra, hogy a régebbi repertoárdarabokat is elsajátíthassam. Nagyon nagy élmény, ha ott vagyok az énekkar egységében, most is azt élhetem meg, amit gyerekkoromban a zongora alatt: hogy átjár a zene, minden porcikámban, idegszálamban érezhetem.

Molnár Zoltán

1989 óta tagja a Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 2005 óta trombita főtárgyat tanít. Az Akadémia Rézfúvós Kvintett tagja, akikkel több lemez- és filmzenefelvételt készített már. Szóló fellépéseken, valamint számos turnén vett részt a világ számos országában.

- Kitüntetését a kollégái titkosan szavazták meg. Minek tudja be?

- Zenéléskor mindenki a tudásának a legjavát adja, ez néha hallatszik, néha nem. Ha sok olyan zeneművet játszunk az évadban, ahol a trombita „domborítani” tud, akkor igen.

- Miért ezt a hangszert választotta?

- A trombita olyan hangszer, amely minden fajta – klasszikus, jazz, sramli, pop – zenei stílusban otthon van. Ezt szeretem benne, én magam is ezért játszottam mindenfajta zenekarban.

- Egyenes út vezetett a Zeneakadémiára?

- Majdnem. Édesapám katonazenész volt Nyíregyházán, én pedig gyerekkoromban erdész vagy zenész szerettem volna lenni. Budapesten volt olyan tiszthelyettes képző, ahol katonazenészeket képeztek. Amikor végeztem, lehettem volna katonazenész, de én tovább akartam tanulni. Fel is vettek a Zeneakadémiára, ahol egy évnyi katonáskodás után kezdhettem el a tanulmányaimat. Harmadéves voltam, amikor ösztöndíjasokat kerestek az Állami Hangversenyzenekarba (a Nemzeti Filharmonikusok jogelődje). Havonta egy koncerten játszottunk, ez tartott két évig, majd amikor próbajátékot hirdettek, bekerültem a zenekarba.

- Ennek már huszonnyolc éve. Soha nem akart szólókarriert?

- Természetesen én is szeretek szólóban játszani. Ha valaki egy nagy zenekarban szólamvezető, az mindenképpen szólista is. Minél nagyobb egyéniség, annál inkább a zenekar hasznára tud válni. Vannak olyan zenekari állások, amelyeket hónapokkal korábban kezdünk gyakorolni. A mai napig képezem magam, s ma már az internet is sokat segít. Sok tanulmányt, könyvet lefordítottam. Keresek műveket és készítek átiratokat. Az a szerencsém, hogy gyönyörű darabokban vehettem részt. Ez nekem nem munka: ez az életem és a hobbim.

Amikor itt ülhetek, az olyan, mint Fa Nándornak a habokat szelni. Boldogság.

A beszélgetés eredetileg a Civil Rádió Színpad-kép című műsorában hangzott el.