Vilmos

Joshua Bell nem unja a Mendelssohn-hegedűversenyt, így hát mi sem

2017.03.14. 09:40

Programkereső

Joshua Bell eljött a Zeneakadémiára, eljátszotta az e-moll hegedűversenyt, és gyönyörűen játszotta. Persze, hiszen mindig gyönyörűen játssza. Mahler V. szimfóniája meg alig fért be a Zeneakadémia nagytermébe.

Ez a concerto „a szív ékszere”, ahogy Joachim József nevezte, kérdés, hogy valóban megunhatatlan-e. Joshua nem unja, pedig rengetegszer játszotta már, készített belőle két felvételt is (1988-ban és 2002-ben), a másodikban már a saját kadenciájával. Most elhozta hozzánk is, és hiába hangzik el hetente egyszer a fővárosban ez a versenymű, özönlöttek az emberek. (A szünetben aláírást is osztott az okostelefonnal hadonászóknak, vagy annak, aki készült fényképpel.)

Ahogy belekezd a versenymű híres nyitótémájába

– szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik –,

érezni, hogy ez egy egyszemélyes produkció Belltől. Nem azért, mert a zenekar nem csinál semmi érdemlegeset, ellenkezőleg, nagyon szépen játszanak. De ez a versenymű nála már kész van, nem kell „újrafelfedezni”, meg „újdonságokat keresni benne”, meg „közös kirándulásra indulni a zenekarral együtt a mű rejtelmeiben” – satöbbi és egyebek. Bell a concertóval a fejében érkezett, a közönségsikert a zsebében érezve lépett színpadra, és egyikünk sem csalódott.

Ez a világ legtökéletesebb hegedűversenye az egyik legjobb szólistától, a hegedű hangja szenvedélyes, éneklő, Joshua gyönyörűen frazeál. És az eredeti helyett egy olyan kadenciát játszik, ami elég jó, hogy leváltsa a Mendelssohn által írtat. (Bell több anyagból dolgozik a kadenciában, mint a zeneszerző, zenekari részleteket is felhasznál, és tényleg üdítő élmény az ő változatát hallani a szokásos hangok helyett.) Szóval a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarának nem volt más dolga, csak megadni magát Joshuának, aki aztán elvezette őket a Kánaánba – nevezetesen a csillogó, színpompás Allegro molto vivace záróakkordjáig. Aztán Bach Gavotte-ját játszotta ráadásként a III. partitából, illetve Ysaÿe egy művét.

Andrés Orozco-Estrada kiváló karmester, ezt nem látom, csak sejtem. Sejtem, mert a zenekar fenomenálisan játszott, tehát valódi munka a próbákon zajlott – és micsoda minőségben! –, a dirigens a koncerten már ünnepelt, láthatóan élvezte a zenét. És ahogy hallottam, a jól végzett munkának örült, mert Mahler Ötödikje fantasztikusan szólt. Rendkívül sokrétű mű ez,

olyan, mint az élet

– ahogy Mahler a szimfóniát meghatározta, egyszerre alantas és magasztos, groteszk és monumentális, szerelmes és gyászos. A frankfurti zenekar karakterekben és hangzásokban gazdag, és iszonyú energiával játszanak. Amikor azt hisszük, már nem lehet tovább fokozni – akár hangerőben, akár dinamikában –, rögtön rácáfolnak. Az előadás nagy erénye, hogy a hetven perces művet képes egy konzisztens egészként megszólaltatni. Az utolsó tétel jóval erőteljesebbnek tűnnek, mint a Gyászinduló és az a-moll második tétel, az egész szimfónián érezhető egyfajta fejlődés, ha úgy tetszik regényesség. Egyébként is regény ez a mű, mely a gyásztól a groteszken és a szerelmen át a győzelemig viszi a hallgatót.

Hát ilyen volt. A frankfurti együttest meg visszavárjuk, és az sem baj, ha hozzák magukkal Joshua Bellt is.