Tekla

Lusta zongorista svájci órával

2017.04.04. 09:57

Programkereső

Csendesen indult a Tavaszi Fesztivál, elegáns, klasszicizált művekkel, de hát mi másra számíthatunk, ha eltartott kisujjal és óramű pontossággal hegedülő svájciakat hívunk a Zeneakadémiára?

Színpadon az Orchestre de Chambre de Lausanne, élükön Bertrand de Billy. Ennél úriasabb már nem is lehetne a kezdés – Raveltől a Couperin sírja. Valljuk meg, Ravelnél távolságtartóbb nem nagyon volt senki sem zenében, sem az életben.

Olyan őt hallgatni, mint felnyitni egy zenélő ékszerdobozt: gyönyörű, de élettelen,

szép, nem lehet sírdogálni rajta, nem markol a szívbe. Egyszerűen csak csodálkozni kell, hogy milyen szép. Ravelnek pedig eszébe jutott egy régebbi francia, aki hasonló zenét írt, mint ő – François Couperin. Az ő stílusában írt szvitet pedig előadta egy svájci zenekar, akik egyenesen a soha nem késő órák és vonatok hazájából érkeztek, és megleckéztettek minket pontosságból. Így kell ezt a szvitet precízen játszani: minden hangsúly a helyén, a tételek szépen ívelnek, a Orchestre de Chambre de Lausanne előtt nyitott könyv ez a zene. Sőt – ami a legfontosabb –, előadásuk szellemes észrevételekkel gazdagította a művet, csupa-csupa olyan finomsággal, ami ellenállhatatlanul bájossá és tisztává teszi Ravel muzsikáját.

Aztán jön Pascal Rogé, ez a vagabund kinézetű zongorista, szelíden, szinte visszahúzódóan mosolyog a közönségre. Az tetszik a játékában, hogy valóban játszik, mer játszani a ritmussal, a hangsúllyal. Ravel zongoraversenye szól, a kétkezes G-dúr. Az első tételben magas, szétterülő dallamot játszik a klarinét, a cin és a vonósok kísérik, aztán a zongora felel.

Meg van bolondítva kicsit a jazzel ez a pár hang, és Rogé ezt nem is hagyja annyiban.

Nem az ujjai szaladnak össze, csak játszik a ritmussal, becsapja a közönséget. Próbálom meghallani, hogy előttünk kísérletezik-e vagy otthon ezt már kitalálta. Mert ha kitalálta, akkor kitalálhatta volna jobban is a lassú tétel dekoncentráltan megszólaló csúcspontját. Pedig milyen jól szól a tétel angolkürtöstül, fuvolástul. A záró Presto végigdübörög a zenekaron (vagy a zenekar dübörög végig rajta). Rogé maszatol, kicsit lustán játszik, szerintem izgalmasan, de ezt utálni lehet vagy szeretni. A zenekar közben száguld, mint egy gyorsvonat – csakhogy a gyorsvonatnál jó ráismerni, hogy már meg is érkeztünk, a zene meg olyan, hogy sietős tempóban nem az igazi.

A második játékrészben a Londoni-szimfóniát halljuk Haydntől. Most nem finomkodnak a svájciak, Bertrand de Billy erős, tekintélyes zenekari hangot kér, meg is kapja. Persze ez még mindig afféle úri hangoskodás, de tele van élettel, energiával. A Lausanne-i zenekar úgy ragadja meg Haydnt, hogy megszólalásukban már benne van Beethoven kifejezőereje, grandiózussága. A lassú tétel hajszálnyival gyorsabb a megszokottnál, és ez szerencsés húzásnak bizonyul. A Menüett lendületes, táncba hív, a zárótétel finomságáról pedig egy röpke pillanatra eszünkbe juthat a Pastorale szimfónia is.

Bertrand de Billy nem forróvérű karmester, de érti a dolgát

– ránézésre kicsit olyan, mint egy nyugodt plüssmackó. A zenekar viszont szól a keze alatt rendesen, és egyáltalán nem bánjuk, hogy nem buja bolerókkal, tangókkal vagy hosszú mamutszimfóniákkal nyit a Budapesti Tavaszi Fesztivál.