Cecília

Berlioz teletömte magát ópiummal, aztán megírta a Fantasztikus szimfóniát

2017.04.21. 14:12

Programkereső

Ki gondolná, hogy mák éretlen termésének nedve kellett a vadromantika leggyönyörűbb szimfóniájának megalkotásához.

Berlioz nem volt jó bőrben 1829 tájékán. Huszonöt éves volt, de nem duzzadt benne az erő; állandó szorongás, depresszió és álmatlanság gyötörte. A zenei ötletek kisiklottak a kezei közül, és elmerült egy álomvilágba, amelyből nem igazán akart kimászni.

Ez a fantáziavilág megbetegít

– írta apjának. A következő évben viszont kigyúlt benne az alkotói láz, és iszonyatos tempóban komponálni kezdett. Április 16-án megírta a Fantasztikus szimfónia programját, amelyet ma olyan jól ismerünk, és elküldte egy barátjának: egy fiatalember telenyomja magát ópiummal, hallucinációi lesznek, egy mezőn van, egy bálon, majd a kivégzőhelyen, végül boszorkányok közé kerül, és az ő démoni táncukkal fejeződik be a mű.

Berlioz
Berlioz

De mennyiben tulajdoníthatjuk az ópium hatásának ezt a forradalmian új és zseniális szimfóniát? Egészen biztosak lehetünk benne, hogy Berlioz ópiumot fogyasztott ebben az időszakban. „Látom magamat a tükörben – írta apjának. –

A legkülönösebb látomásokat tapasztalom, melyek leírhatatlanok... olyan, mintha mindez ópium hatása lenne.”

Berlioz apja orvos volt, maga is rendszeres ópiumfogyasztó.

Az ópium a kor legtöbbet alkalmazott fájdalomcsillapítója volt, laudanum néven emlegetett tinktúrás formáját többnyire alkoholba csepegtették.

Ha Berlioz legalább egy-két éven át intenzíven használta a szert, akkor az adagokat is növelnie kellett. Ennek ellenére nem tudjuk, a zeneszerző milyen mélyre süllyedt drogfüggőségében, mennyiben használta inkább fájdalomcsillapításra a szert.

Annyi bizonyos, hogy a Fantasztikus szimfónia újító hangja nem egyszerűen magával a droggal magyarázható, hanem azzal a szemléletmóddal, amellyel tapasztalataikat ezek a fiatalok kifejezték. Miközben az ópium polgári használatban volt már két évszázada, csak

Berlioz generációja kezdte programszerűen az alkotáshoz is fogyasztani.

Ebben Thomas de Quincey esszéista fő műve nyújtott útmutatást, melyet Berlioz is élvezettel olvasott. Az Egy angol ópiumevő vallomásaiban Quincey ugyanis nem csak kábítószeres utazásait írja le, hanem azt is, hogyan állította a szert az alkotói tevékenység szolgálatába.

Az biztos, hogy nem Berlioz volt az éra legnagyobb junkie-ja, viszont többek között az ő szimfóniájának hatására jelentek meg egy-két évtizeddel később azok a francia művészek, akik határozottan drogos irodalmat kezdtek művelni – és úgy is éltek. Fő életterük a Club des Haschischins (Hasis klub) nevű szalon volt, melyet egy francia pszichiáter, Jacques-Joseph Moreau épp azért hozott létre, hogy tanulmányozza a szer hatását. Ide járt Alexandre Dumas, Honoré de Balzac, Gustave Flaubert, Gerard de Nerval, a Faust francia fordítója, és Charles Baudelaire – utóbbi itt írta A romlás virágait. Theophile Gautier költő – akire nagyban hatott Berlioz szimfóniája – hamar felismerte, hogy az egész nem jó semmire, és pár próbálkozás után felhagyott a hasissal, mondván, hogy

a nagy művek csak természetes álmodozásból születhetnek.

(források: Berlioz Emlékiratai, MikeJay.net, Wiki)