Gyöngyi

Hollywood pszichopatái imádják a klasszikus zenét

2017.05.27. 12:19 Módosítva: 2017-05-27 12:19:42

Programkereső

A Mechanikus narancs, a Leon, a profi és A bárányok hallgatnak csak néhány azok közül a filmek közül, melyben a gonosztevő teljes átéléssel hallgat vagy játszik komolyzenét. De miért?

Megvan a már-már közhelyes jelenet? A pszichopata gyilkos éppen a következő bűntényét terveli, vagy az előzőn van túl, miközben klasszikus zene szól. Norman Stansfield Beethovenről áradozik közvetlenül utána, hogy kiirtott egy családot. Miután agyonverte az őrt, Hannibal Lecter átéléssel hallgat Bachot.

Már az M című, 1934-es filmben Grieget fütyül a gyilkos, melyet egy egész város keres. A hetvenes évektől egyre több filmben tapasztalunk hasonlót. Robert de Niro Al Capone szerepében (1987) zokog, mint egy kislány, Leoncavallo Bajazzók című operáján. Guy Ritchie második Sherlock-filmjében (2011) Moriarty professzor Schubertet énekel, mielőtt hozzákezdene a detektív módszeres kínázásához.

A Killer Inside Me című filmben (2010) Casey Affleck egy helyettes seriffet alakít, akiről lassan kiderül, hogy pszichotikus gyilkos. Természetesen Mahlert hallgat. Az elnök végveszélyben hackere Beethovent hallgat, a Die Hard főgonosza, akit Alan Rickman alakít, szintén. (Ez utóbbi egyébként a Mechanikus narancs előtt tiszteleg azzal, hogy mind a IX. szimfóniát, mind a Singing in the Rain című slágert szerepelteti.)

Szinte már unalmas a gonoszok zeneszeretete a Bond-filmekben. A  Holdkelte  (1979) című film főgonosza, Hugo Drax gyönyörűen játszik Chopint. Egy másikban,  A kém, aki szeretett engem  címűben (1977) az őrült Stromberg, aki el akarja puszítani a világot, és létrehozni egy újat a víz alatt, nőket etet meg a cápáival, miközben Mozart és Bach zenéit hallgatja. Tegyük félre kicsit a Bond-filmeket, melyeknél a karakterábrázolás mindig másodlagos, és foglalkozzunk három olyan filmmel, melyek megérdemlik az elemző szemléletmódot.

Alex a Mechanikus narancsból rajong Beethovenért. Tettei nélkülözik az empátiát, amikor nőket és férfiakat, fiatalokat és időseket bántalmaz, ütlegel halálra és erőszakol meg. Amikor Stanley Kubrickot megkérdezték, hogy miért hallgat Alex Beethovent, így felelt: „Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy a kultúra nem képes erkölcsileg megjobbítani a társadalmat. Hitlernek jó zenei ízlése volt, és a vezérkara tele volt kifinomult emberekkel, de ez senkinek, így önmaguknak sem okozott semmi jót.”

A motívum értelmezése mégsem ilyen egyszerű. Alex ordít, amikor az átnevelésén dolgozó pszichiáterek Beethoven zenéjét társítják az erőszakos képsorokhoz.

Ő nem bántott senkit, Beethoven csak zenét írt!

– üvölti. Miközben brutális képsorokat mutatnak neki, hogy megváltoztassák az erőszak szemlélése által, tömegesen jelentkező pszichopatikus személyiségjegyei ellenére is Alexszel rokonszenvezik a néző. Azáltal, hogy tiltakozik Beethoven és az erőszak társítása ellen, Alex bebizonyítja, hogy esztétikai ízlésén keresztül maradt még benne valami az emberből. A film ugyanakkor meg is fosztja Beethoven zenéjét az évszázadok alatt rárakódott káros ideáktól. Alex, aki korábban a Beethoven zenéje által közvetített szabadságot gyilkossággá, öntörvényűséggé és bántalmazássá fordította, az átneveléskor, ahol minden szabadságtól megfosztották, hiába keresne a zenében oltalmat. A művelet folytán, melynek alávetik, később pánikkal reagál, ha meghallja a Kilencediket.

Luc Besson sosem készített olyasfajta művészfilmeket, mint Stanley Kubrick, és a Leon, a profi című darabját sem tekinthetjük annak – ennek ellenére fantasztikus és értékálló filmről van szó. A történetben Mathilde (Natalie Portman) családját kivégzi az alvilágban is mozgó, kegyetlen rendőrtiszt, Norman Stansfield (Gary Oldman), a fiatal lány pedig egy bérgyilkosnál, Léonnál (Jean Reno) talál menedéket. Norman Stansfield – csakúgy, mint előző filmünk hőse – imádja Beethovent. „Te nem szereted Beethovent – mondja Mathilde apjának. – Nem tudod, mit veszítesz. A nyitányai erőt adnak nekem.” Norman számára a zeneszerző a nyers erő kifejeződése. A narratíva tehát épp azt a kulturális beidegződést használja ki, mely a fensőbbség, a felsőbbrendűség és az erő, sőt az erőszak kifejeződést érzékeli a bonni mesterben. (Pont ez az a koncepció, melyet a Mechanikus narancs sajátos módon lebontani igyekszik.)

A Leon, a profiban Beethoven szinte közhelyes hollywoodi elem – még szerencse, hogy Gary Oldman olyan jól játszik, hogy az egész végül is hatásossá válik. Natalie Portman így emlékszik a vele közös jelenetekre: „Garyvel dolgozni valószínűleg a legkönnyebb színészi munka volt, amiben valaha részem volt. Nem is emlékeztem a rendezői utasításokra.

Egyszerűen csak ültem ott, néztem, és rettegtem!”

A modern mozi egyik legemlékezetesebb jelenete az, amikor A bárányok hallgatnakc. filmben Hannibal Lecter lerágja a börtönőr arcát, majd véres szájjal, átszellemülten hallgatja Bach áriáját a Goldberg-variációkból. De miért szereti Bachot? A történet írója nem egyszerűen hatásos ellentétet akart építeni a sorozatgyilkos és a keresztény zeneszerző között. Egy dialógustól, melyben fény derül Hannibal Lecter világlátásának lényegére, eljuthatunk a válaszig: „Olvassa Marcus Aureliust. Minden dologról kérdezze azt: mi ez? Mi a természete?” – mondja Hannibal, és hozzáteszi: szerinte az ölés sóvárgásból származik.

Hannibal a maga módján a dolgok lecsupaszított lényegét keresi,

és pont azt az elvet követi, melyet Bach is követett a Goldberg-variációk írásánál. Egy ária, mely a maga egyszerűségében a sorozat elején elhangzik, megannyi bonyolult és színes variációban bomolhat ki, de a lényege ugyanaz marad: az a dallam, melyet Hannibal átéléssel, holttestekkel körülvéve hallgat.