Lukács

Bekker Dávid: „Mindig akkor jött minden, amikor kellett”

2017.05.30. 09:08

Programkereső

Az Európai Hangversenytermek Szervezete Rising Stars projektjének köszönhetően az elmúlt évadban a jelenleg a Zeneakadémián tanuló fiatal zongorista, Bekker Dávid Horácio Ferreira portugál klarinétossal járhatta be Európa legnagyobb hangversenyközpontjait.

– Mit kell tudnunk a Rising Starsról és hogy jött a lehetőség számodra?

– Az Európai Hangversenytermek Szervezete, azaz az ECHO (European Concert Hall Organisation) Európa legnagyobb, legjelentősebb koncertközpontjait foglalja magában, ezek a hangversenytermek pedig évről évre fiatal művészeket neveznek a Rising Stars programba. A jelöltek közül évente hat ifjú előadóművésznek, illetve formációnak nyílik lehetősége arra, hogy az ECHO legtöbb hangversenytermében egy éves turné keretében felléphessen. Horácio Ferreira portugál klarinétost két rangosabb nemzetközi verseny megnyerése után nevezték be a Rising Starsba. Nagyjából másfél évvel ezelőtt keresett meg engem, hogy legyek a zongorista partnere a turné során. Mi a madridi Escuela de Música Reina Sofíából ismertük egymást, ahol mindketten tanultunk. Ő többször is hallott engem, illetve dolgoztunk is együtt, ezért esett rám a választása. Küldenem kellett felvételeket, önéletrajzot a portói Casa da Músicába, akik aztán örömmel felkértek engem, hogy Horációval végigjátsszam a tizenhat koncertből álló évadot. Ezután kiválogattunk nagyjából három és fél órányi repertoárt, amiből választhattak a hangversenytermek. Ezeket még a Rising Stars évad elkezdése előtt játszottuk koncerteken Portugáliában, Spanyolországban és Magyarországon is. Az első koncertünk a londoni Barbican Centre-ben volt 2016 októberében.

– Mennyire volt kemény az évad? Voltak sűrű időszakok?

– Az első félévben, karácsonyig összesen négy koncertünk volt, nagyjából havonta egy, január közepétől március közepéig viszont alig voltam itthon, egyhuzamban kellett körülbelül tíz koncertet végig játszanunk. A párizsi Filharmóniában kezdtük az évet, amit a Radio France rögzített is, ezután sorban jött az Elbphilharmonie, a baden-badeni Festspielhaus, az amsterdami Concertgebouw és a bécsi Musikverein. Ez valóban egy kemény időszak volt, de szerencsére előtte és utána kevésbé volt stresszes. Persze ezt a fajta zsúfoltságot is érdemes megtapasztalni.

– Ugyan nem te voltál a kiválasztott Rising Star, de kamarapartnerként nyilván számos tapasztalatot sikerült szerezni és sok előnyt lehet kovácsolni egy ilyen turnéból. Kaptál, illetve kaptatok újabb lehetőségeket az egyes koncerttermektől?

– Mivel a koncerttermek következő évada is be van már táblázva, így konkrét lehetőségeket még nem, de ígéreteket már kaptunk. Talán a Musikvereinban volt a legpozitívabb a szervezők hozzáállása. Ott én külön is megkaptam egy menedzser elérhetőségét, aki felajánlott egy zenekarkíséretes koncertet a Bécsi Filharmonikusok egyik együttesével. De Portugália továbbra is hajlandóságot mutat az irányunkba, Amsterdamban is pozitív reakciókat kaptunk néhány névjegykártya kíséretében, de hogy pontosan hogyan alakulnak a továbbiak, az még a jövő zenéje.

– Mi az, amit már tudsz a következő évadról? Közösen mennyit fogtok koncertezni?

– Közösen most egy lemezfelvételt tervezünk, erre valószínűleg Portugáliában kerítünk sort és talán még december előtt. Ennek kapcsán lesznek kint koncertjeink is. De mindenképpen bízom abban, hogy itthon is összejöhet egy-két hangverseny. Még nincs meg a konkrét elképzelésünk, hogy a repertoárunkból miket veszünk lemezre, de reméljük, hogy sikerül egy szép válogatást összehoznunk az év végéig.

Az utolsó koncert végére, amelyre Portóban került sor, nagyon elfáradtam, de Horácio csak annyit mondott nekem:

Ez volt az utolsó koncert, de egyben mindennek a kezdete is.

Szóval bízom benne, hogy ez a barátság és munkakapcsolat hosszú távon meg fog maradni.

– Mennyire értek benneteket a turné során különböző hatások mind a koncertszervezők, mind a közönség részéről?

– A közönség valóban más és más. A németek például nem hazudtolták meg magukat: nagyon kulturált és lelkes hallgatósággal találkoztunk a németországi helyszíneken. Tehát nem igazak a sztereotípiák, melyek szerint a németek ne tudnának kimozdulni a saját szférájukból. Azt éreztem az Elbphilharmonie-ban, hogy ovációjukkal nagyon támogatták azt, amit csináltunk, és a lelkesedésen túl természetesen nagyon művelt emberek azok, akikről beszélünk. Az összes németországi koncertünk nagyon sikeres volt, hiszen azt éreztük, hogy együttműködik velünk a közönség, ami nagyon pozitívan hozzájárult a produkció színvonalához. Negatív élményekkel inkább délebben találkoztunk: a spanyol közönségben

volt olyan, aki a Brahms-szonáta alatt szelfizett,

ami azért már nem igazán fért bele a mi tűrőképességünkbe sem.

A koncertszervezés is változó volt, itt is a német precizitást tudnám kiemelni, valamint meg kell mondanom, hogy nem véletlen, hogy melyek a legismertebb koncerttermek, hiszen például a Concertgebouwban, a Musikvereinban hatalmas profizmussal találkoztunk. Ezekről a helyszínekről már az első e-mailben úgy kerestek meg minket, hogy nem maradt bennünk semmi kérdés. Minden információt közöltek, profi stábbal dolgozhattunk együtt. De persze voltak olyan helyszínek, amelyekről mi is kevesebbet hallottunk, ahol külön nekünk kellett felhívni a figyelmet néhány dologra, például arra, hogy lapozót kapjak, de összességében jól éreztük magunkat.

– Többször hallottam már hazai művészektől, hogy itthon fellépni jóval nagyobb izgalommal jár, mert a nevedet már ismerő emberek előtt kell bizonyítani. Te hogyan élted meg a Müpa-beli Rising Stars koncertet?

– Több mint három évet külföldön töltöttem a tanulmányaim miatt, és egy nagyon erős honvágy fogalmazódott meg bennem: a korai elvágyódásom erőteljesen a hazahúzás irányába fordult. A közönség előtti teljesítési vágy természetesen benne van az emberben, be akarja bizonyítani, hogy érdemes arra a pódiumra, de szerintem minden egyes koncertterem esetében igaz ez. Nekem nagyon jóleső, pozitív érzés volt a Müpában fellépni, hiszen itthon van a családom, itt vannak a barátaim, azok az emberek, akik szorítanak nekem, a sikeremnek, így nagyon pozitív érzelmek kerítettek hatalmukba.

– A szólista karrier mellett mekkora szerep jut egyébként a kamarazenélésnek az életedben?

– Most még elég sűrűn változik erről a véleményem, hiszen egyrészt nálam a szóló és a kamarazene nem igazán válik ketté, nem tekintem két külön műfajnak. Tehát nem vagyok az a kamarapartner, aki beáll hátra és engedelmeskedik: akárkivel dolgozom együtt, az valóban kamarazene, ami szólista hozzáállást is elvár az előadótól. Persze most még a Zeneakadémiát végzem, így nem tudni, hogyan alakul az életem a későbbiek folyamán, de a kamarazenét nem tudnám kizárni az életemből. Ugyanakkor ilyen fajsúlyú kamarakoncertek esetében gyakran jóval nagyobb felelősséget érzek, mint amikor egyedül kell kiállnom a színpadra. Ez érdekes, mivel sokan fordítva szokták mondani, hiszen ha ketten vagytok a színpadon, akkor ketten viszitek el a balhét és így a felelősség is megoszlik. Nálam ez pszichésen másképp működik, a másikért, aki ugyanolyan lelkesen és odaadóan felkészült, felelősnek érzem magam. Sok szólókoncertem is volt az előző évadban, amiket szintén nagyon élveztem.

– A budapesti Zeneakadémia mellett Madridban és az Ohio állambeli Oberlinben is tanultál. Feltehetően számos különböző hatás ért, amiket valahogyan szintetizálnod kell.

– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy huszonnégy éves létemre talán a legtöbb tanárral büszkélkedhetek magam mögött. A Zeneakadémián is nagyjából évente lett új tanárom, így valóban nagyon sok hatás ért. Madridban Baskirovnál kemény éveket töltöttem, amelyek pozitívumait most tudom igazán hasznosítani. A mai világban nagyon ritka az a fajta hangszíntechnika és kifejező erő, amit ő képvisel. Az már egy másik kérdés, hogy ő ezt milyen módon kéri számon a növendéktől. A hangszerkezelés, a finomságok, az élő hang kreálása az, amit a leginkább neki köszönhetek. Itthon kevésbé a hanggal foglalkozunk, sokkal inkább zenélni tanulunk meg, átlátni a struktúrákat, de a kettő egymás nélkül nem létezik.

Így megtanulhattam kezelni a hangszert és kezelni a darabokat is.

Most ebből igyekszem profitálni.

Amerikában az olaszországi Como-i Akadémiának volt egy osztálya, ahol William Grant Naboré volt a mesterem. Ösztöndíjjal nála tanulhattam, de maga az amerikai stílus és kultúra túl extravagáns volt számomra. Mindent egybevetve nem is tudom, hogy van-e még ilyen szerencsés ember, mint én, akinek ennyi lehetősége volt, ennyi helyen, hiszen mindig akkor jött minden, amikor kellett.