Anna, Anikó

Kocsis Rita: „A saját erőmből akartam elérni mindent”

2017.07.04. 09:38

Programkereső

Szervezni semmit sem egyszerű, még egy születésnapi partit sem, pláne egy klasszikus zenei koncertet. Ráadásul ki az, aki manapság ilyesmire adja a fejét? Méghozzá nem is itthon, hanem Párizsban. Kocsis Ritával beszélgettünk.

– Nem titok, hogy muzsikus családban születtél: édesapád Kocsis Zoltán volt, édesanyád pedig Hauser Adrienne. Hogyhogy nem a pódium irányába indultál el?

– 5 éves koromban kezdtem el zongorázni. Folyamatosan azt éreztem, hogy meg kell felelnem, hogy nekem mindig többet kell nyújtanom az átlagnál. Őrületes nyomás nehezedett rám. Állandóan hasonlítgattak a szüleimhez, az iskolában is magától értetődő volt, hogy nekem kell játszanom a karácsonyi ünnepségen, ének órán pedig mindig nekem kellett tudnom a helyes választ. Rettentően utáltam ezt a megkülönböztetést.

Mindig azt éreztették velem, hogy nekem ezt tudnom kell, mert nem akárkinek vagyok a gyereke. Én viszont ugyanolyan gyerek akartam lenni, mint a többi. 

Ráadásul nagyon rossz hatással van ez egy gyermek személyiségfejlődésére. Még ha jó is voltam, még ha volt is tehetségem, akkor sem tudtam volna megelégedni egy „nem esett messze az alma a fájától” szereppel. 15 évesen hagytam abba a zongorázást, mert elegem lett ebből és úgy éreztem, én mindig csak egy második lehetek. Mai napig sértésnek veszem, ha valaki úgy mutat be, hogy XY lánya vagyok. Ugyanis ez nem egy titulus. Ez az egyik ok, másfelől pedig, őszintén szólva nem igazán vonz a színpad világa. Nem gondolom, hogy előadóművésznek születtem. Nagyon szívesen átadom a rivaldafényt másnak, én inkább a háttérben szeretek munkálkodni.

– Miért választottad a koncertszervező szakmát?

– Ez hosszú időre nyúlik vissza. Azt hiszem, a Tiszadobi Zongorafesztivál volt a legnagyobb hatással rám, melyet édesanyám, Hauser Adrienne alapított 1998-ban. Számos nemzetközi, magas színvonalú zenészt hívtunk meg, köztük sok franciát is. Ekkor szerettem bele ebbe a világba. Még csak 9 éves voltam, így nyilván csak kisebb feladatokat bíztak rám, de imádtam „vinni a híreket” egyik művésztől a másikig. Rettentően élveztem már akkor is a közvetítő szerepét. Kommunikálni, hozzájárulni egy klasszikus zenei koncert létrejöttéhez. Mivel édesanyám volt a művészeti igazgató, sok teher nehezedett a vállára, és mindemellett még játszania is kellett... Akkor nem értettem, miért ideges, hiszen „Tiszadob” egy annyira fantasztikus dolog minden nyáron!

Ma már tudom, hogy a művész dolga nem a szervezés, hanem a gyakorlás.

Koncentráljon a zenére, pihenjen, a többit pedig az arra kijelölt embernek és csapatának kell megoldania. Ez a „chargée de production” (magyarul talán produkciós menedzser) szerepe számomra. Ez az, amit én boldogan csinálok.

– Milyen kompetenciákra van szüksége egy koncertszervezőnek? Mennyivel másabb vagy akár érzékenyebb terület ez, mint akármilyen más típusú rendezvény?

– Nem is tudom, hogy miben másabb terület ez a többinél. Mindenképp nagy elkötelezettség kell, hiszen ez egy véget nem érő munka. Mindig van mit javítani. Nagyon oda kell figyelni a részletekre. Nem mindegy, hogy Steinway-en vagy Kawai-n kell játszania a művésznek! Fontos a strapabírás, illetve a váratlan helyzetek megoldására is fel kell készülni. Mindig minden változhat, még koncert előtt 5 perccel is. Talpraesettnek kell lenni. Amikor kamarakoncertekről beszélünk, közös nevezőre kell hozni a művészek elképzeléseit, mert lehet, hogy eltérő véleményekre számíthatunk.

– Itthon már csak a szüleid kapcsolati tőkéje révén is feltehetően könnyen találhattál volna magadnak megfelelő munkát, de te mégis Párizst választottad. Mi volt ennek az oka?

– Egyrészt francia szakon végeztem az egyetemen, így adott volt a francia nyelvterület. Másrészt nagyon szeretek utazni, lételemem a változás. Már nagyon korán eldöntöttem, hogy egyszer majd külföldön fogok élni és érvényesülni. Ami még fontos volt, hogy a

saját erőmből akartam elérni mindent, ki akartam járni a ranglétra összes fokát a legalacsonyabbtól a legmagasabbig.

Így lehet a legjobban tanulni, fontos, hogy a szakma minden részletét ismerjük. Ez külföldön az igazi kihívás, főleg más nyelven. Tulajdonképpen kerestem a nehézséget. Ne az legyen, hogy apuka betelefonált, hogy na most rögtön csináljatok egy posztot a gyereknek. Nem. Így nem éreztem volna jól magamat soha. Büszke vagyok arra, hogy ez egyszer sem fordult elő és mindegyik munkámat a saját kompetenciáim miatt kaptam meg. (Aztán persze lehet, hogy a vezetéknevem vonzó volt a munkáltató számára, de az már más kérdés...) Így hát Párizsban úgymond tiszta lappal kezdhettem. Itthon kicsit megbélyegezve éreztem magam. Ami még vonzott, hogy rengeteg fesztivál van Franciaországban, nagyon széles a választék kulturális téren és a szakmámra is nagyobb a kereslet.

– Hosszú út vezetett idáig?

– Gyakorlatilag semmi nélkül érkeztem Párizsba. Bedobtam magam a mélyvízbe, és a túlélési ösztöneimre hagyatkoztam. Tudatosan választottam a nehezet. Eleinte barátoknál voltam elszállásolva, amit ezúton is köszönök, hiszen nélkülük biztosan nem tudtam volna elindulni. Felvételiztem a Sorbonne-ra és szerencsére felvettek Master-re „Kulturális projektek igazgatása” szakra. Aztán az élet hozta magával a többit. (Persze lakást találni Párizsban maga a pokol, még a franciáknak is!) Ezután jöhettek a szakmai gyakorlatok, az ún. „stage”-ok. Kezdtem a La Roque d'Anthéron-i zongorafesztiválon. Itt még nem volt komoly felelősségem, viszont másfél hónap alatt a napi minimum egy koncert megedzett. Ezután jött a Folle Journée-n való részvételem René Martin igazgatásával Nantes-ban. Itt egy hét leforgása alatt több száz koncert megy végbe, párhuzamosan. Itt már megízleltem a stressz ízét. Ezután kerültem a mostani munkahelyemre.

– Mennyire nehéz Párizsban külföldiként érvényesülni?

– Nem könnyű. Alapvetően a francia és a magyar mentalitás teljesen különböző. Idő kellett, hogy ezt megszokjam... még most is szokom. Nyilván előbb kap állást egy francia, mint egy magyar. Pláne ebben a szakmában. Igazán jónak kell lenni ahhoz, hogy előbbre tegyenek egy franciánál. Így hát folyamatos harc is ez valahol. Az a plusz nehézség, hogy ők az anyanyelvükön tudnak kommunikálni, én pedig nem. Akármilyen jól beszél az ember egy nyelvet, akkor sem az anyanyelve. De persze, ezt én választottam.

– Milyen projekteken, koncerteken dolgozol mostanában?

– Jelenleg Dominique de Williencourt csellóművész produkciós irodájában dolgozom Párizsban. Május 22-én volt egy nagysikerű koncertünk a Théâtre des Champs-Elysées-ben melyen Debussy három szonátáját mutattuk be 100 évvel a keletkezésük után. Ehhez közreműködött még a japán Théâtre Nô pantomim színház is, valamint kortárs darabokat is bemutattunk, többek között Dominique több darabját. Hosszú koncert volt, de nagy siker.

Ebben a trimeszterben a másik nagy projekt természetesen a hajózás, avagy franciául „croisière musicale” volt a Dunán június 17-24-ig.

Ezen felül belföldi turnékat is rendezünk különféle kamaraegyütteseknek. Ezek a kisebb projektek.

– A hajózással  egybekötött koncertsorozat Budapestet is érintette. Mik voltak a tapasztalatok? A közönség, illetve a francia művészek hogyan látják a magyarországi klasszikus zenei életet?

– Egy hétig tartott a hajóút. Érintettük Bécset, Pozsonyt, Budapestet, illetve Linzet is, ahol zártkörű koncerteket hallhatott a közönség. Az említett városokban kiszálltunk, és koncerttermekben, illetve Linz-ben az Ursulinenkirche-ben adtak koncertet a művészek. Nagyon szép élmény volt, de rettenetesen sok munka! Ne haknizást képzeljünk el, hanem minőségi, magas színvonalú koncertekről beszélünk, melyeket Olivier Bellamy újságíró, a Radio Classique műsorvezetője prezentált. A 23 év alatt, amióta tart ez a hajóút-sorozat, többek között Gidon Kremer, Brigitte Engerer, Yehudi Menuhin és Ivry Gitlis is fellépett, hogy csak pár nevet említsek.

A közönség pedig rettentő befogadó volt. A Trio Goldberg például, egy nagyszerű vonós trió, sikerükön felbuzdulva, beiktattak egy extra esti koncertet a hajó szalonjában, ahol a teljes Goldberg variációkat eljátszották. Csodás volt, és imádták az emberek.

Ami a magyar vonalat illeti, beszélgettem az utasokkal és a művészekkel is, és a franciák nagyon is képben vannak a magyar klasszikus zenével. A legtöbbet természetesen George Cziffra-t emlegetik. Ezután a második persze Liszt és Bartók. És persze, apukámat is nagyon sokan ismerik. Elég sokat tett ő a francia zenéért, már talán csak emiatt is.

– Ma már nem anyanyelvünk és mindennapi kenyerünk a klasszikus zene, ezért sokan veszélyben érzik a koncertek jövőjét is, hiszen nagyon fontos a marketing, a PR szerepe az eladhatóságban, továbbá szükség van különleges helyszínekre, performanszokra, kötetlen hangvételű műsorvezetésre, érdekes „csomagolásra”. Pályakezdő fiatalként, ismerve a kortársaidat, hogyan látod a klasszikus zenei koncertek jövőjét? Szükség van műfaji újításokra?

– Arra gondolsz, hogy mindig kell valami plusz, valami úgymond csalogató hogy az emberek beüljenek meghallgatni egy ilyen koncertet? Hát igen, megváltozott a világ. Ma már nem evidens, pláne a fiatalok számára, hogy ilyen zenét hallgassanak. Mivel hanyatlóban van a klasszikus zene, ezért sokan megpróbálják eladhatóvá tenni. Teszik ezt műfajok hozzákeverésével, populáris elemek hozzáadásával. Az a véleményem, hogy ez a könnyebb út. Nem igazán az én világom ez. Az másodlagos, hogy a zeneszerző forog a sírjában?

Próbáljunk meg talán hinni abban, hogy lehet még sikere az eredeti műnek abban a formájában, ahogyan megírták.

Ezzel persze senkit nem áll szándékomban minősíteni, ítélkezni meg aztán abszolút nem az én tisztem. Ahol idáig dolgoztam, ott a klasszikus zene mindig színtiszta formájában fordult elő. Nem azt akarom mondani, hogy én más műfajt nem is hallgatok, sőt! Külön-külön szinte mindent! Csak nem biztos, hogy jó a keveredés... Ami pedig a zenészt illeti, számomra ő közvetítő. Az az igazán nagy muzsikus, aki nem azért játszik, hogy önmagát dicsőítse, hanem azért, mert hatalmas tehetséget és tudást kapott odaföntről, amit egy hangszerrel közvetítve át tud adni az embereknek. Szerintem fontos az alázat.