Sámuel, Hajna

Mi a zene lényege? - Csellótörténetek Veszprémből

2017.08.05. 14:05

Programkereső

Az V. Veszprémi Régizenei Napok fontos koncertje volt Bruno Cocset és Maude Gratton fellépése. Beszámoló.

Bruno Cocset olyan művész, akinek van mondanivalója.

Elég nehezen felkutatható innen, Magyarországról a francia barokkcsellista munkássága (de éves veszprémi fellépésére már lehet számítani), az viszont az alig beszerezhető felvételeit hallva egyértelmű, hogy ugyanazzal a felfedező kedvvel áll hozzá a zenéhez, amivel a reneszánsz és a barokk komponisták egykor. Mit tud a hangszerem? Hogyan jöhet létre egy kompozíció?

Az V. Veszprémi Régizenei Napok kiemelt koncertjét július 27-én Bruno Cocset (cselló) és Maude Gratton (csembaló) adta, akik mindketten a Les Basses Reunies együttes tagjai, és ez az összeszokottság, egymástól ihletettség érződik a játékukon. Cocset csellójátékának legnagyobb erénye, hogy hatalmas érzelmi csúcspontokat és intellektuális mélységeket képes megragadni egyszerre, és ezzel meg is találja a 16-18. századi zene lényegét. A barokk csellón nincsen húrláb, egy kicsit alacsonyabban fekszik a játékosnak, ezáltal a keze nagyobb utakat tehet meg a fogólapon.

Maude Gratton – aki fantasztikus szólista a saját jogán, 2015-ben a Müpában is járt – csembalójátékában pedig mindenekelőtt az tetszik, ahogy egymás után felvillantja a hangszere két jellemzőjét, a lehengerlő robusztusságot és a törékeny líraiságot.

Az est zeneszerzőiről inkább kevesebbet tudunk, mint többet. Egy részük elsősorban előadó volt, nem komponista, így darabjaik rendkívül mutatósak (Jean Barrière, Giuseppe Jacchini). Vivaldi stílusa összetéveszthetetlen (egy a-moll szonátát hallunk tőle), és a reneszánsz Ortiz is hamar felismerhető. A műsor lényege, hogy egy hatalmas ívvel kiépülő atmoszférát teremtsen. A többtételes szonátákat különösen gyönyörűen bontja ki Cocset és Gratton, a gyors tételekben virtuóz futamokat mutatnak be. A bélhúrokkal szóló cselló hangja izgalmas az allegro, presto és prestissimo részeknél, néha serceg, gazdag felhangokkal szól, és nem olyan steril, mint a modern cselló. Gratton több szólócsembalóra írt művet is játszik, Domenico Scarlatti természetesen megkerülhetetlen. Az olasz mestertől, aki annak idején Händellel párbajozott, és a csembalónál jobbnak bizonyult, két szonátát hallottunk.

A két zenész pedig alig akar elmenni, egymás után adják a ráadásokat,

ami nemcsak a közönségnek, hanem a régizenei fesztivál rendezőinek is hízelgő. Van valami a veszprémvölgyi templomban, ami nagyon idevalóvá teszi ezt a muzsikát – hacsak nem az utóbbi négy fesztiválon vált ilyenné.

Az írás ízelítő a Séd folyóirat 2017. őszi számából, amelyben a Veszprémi Régizenei Napokról részletesebb beszámolók és kritikát olvashatók.