Gyöngyi

Vadim Repin csak Kováts Péterrel volt hajlandó ráadást adni

2017.08.08. 13:54

Programkereső

Vadim Repin a közönségére talált a veszprémiekben: az Auer Fesztivál zárókoncertjén nem azért dübörgött a taps, mert világsztárt hallottunk, hanem azért, mert kivételes muzsika szólt kivételesen jól.

A Mendelssohn Kamarazenekar a K. 201-es A-dúr szimfóniával indítja az estét, amelyet a szerző a saját huszonkilencedikjeként írt a műfajból, noha még csak tizennyolc éves volt. Nagy mű ez, és már csak azért is jelentős, mert miközben összefoglal mindent, amit Mozart akkor a zenekari komponálásról tudott, eredeti stílust csillogtat meg.

A Kováts Péter vezényelte együttes széles dinamikai skálán, eleven hangon játssza első tételt (egy árnyalatnyival gyorsabban, mint Karajan, és határozottan sebesebben, mint a korhű Gardiner), és ez az elevenség, játékosság megmarad a lassú tételben is. A harmadik, a tánctétel méltóságteljes, és trillás díszítettségén érződik még a barokk – a Mozart számára oly fontos Bach – hatása. A da capo ismétlés végén pedig apró zenei tréfa: a menüett a kürt és az oboa pontozott ritmusaival ér véget. A negyedik tétel con spirito jellege érződik a zenekar játékán, rusztikus, vad zene ez a kürt hívószavával. Taps.

Prokofjev nagy Mozart-rajongó volt, és abban is biztos vagyok, hogy

Mozart is Prokofjev rajongó lenne, ha hallhatná a zenéjét.

A Klasszikus-szimfónia mintaképe viszont elsősorban Haydn volt. Ez az első műve a műfajban az orosz zeneszerzőnek, egy olyan hommage-darab, ami végül a saját jogán, és nem Haydn és Mozart jogán lett kedvelt. Nehezebb szimfónia ez, mint amennyire első hallásra tűnik, számos ötletes hangszerelési megoldással.

Meglepődöm, hogy mennyire jól szól a Mendelssohn Kamarazenekar, teltség és tűz van az első tételben, élénk fafúvósok és fantasztikus dinamikával szóló vonósok. A második tétel (Larghetto) tisztelgés a régi mesterek előtt, és a zenekar ennek megfelelő pátosszal tolmácsolja. Azon viszont évek óta gondolkozom, új és új előadásban hallgatva a Gavotte-ot, hogy mennyi benne a szelíd irónia és mennyi a tiszta humor. Ez a harmadik tétel ugyanis a botladozó dallamával, a staccato oktávugrásaival, kotkodácsoló oboaszólamával finom paródiaként is hatásos. Az együttes interpretációjában viszont nem domborodik ki ez az aspektus, csak a színtiszta játék – és micsoda kecsesség van az utolsó elhaló hangokban! Kováts Péterék a finálé Molto vivace hangjaival elragadnak minket is.

Ha valami fejlődést szeretnék felfedezni a nyugati zenében, talán az alapján keresnék, hogy önmagában mennyiféle, milyen komplex érzelmeket tud kifejezni egy-egy mű. Az elmúlt bő évszázad a polifonikus regénnyel, a montázzsal, a poliritmiával, a posztmodern stílussal mind erről a keresésről szólt, erről a mohóságról: hogyan fejezhetnénk ki magunkat még árnyaltabban, hogyan ragadhatnánk meg a világot a teljességében és ellentmondásosságában úgy, hogy az az intellektusnak és az esztétikai szükségleteinknek is kielégülés legyen.

A g-moll hegedűverseny ilyen mű. Prokofjev ilyen zeneszerző. A cári Oroszországban nevelkedett fel, hamar bejárta a nyugati világot, Franciaországot és Amerikát, majd ünnepelt, a szovjet kultúrvonalnak megfelelő komponista lett 1917 után, a kommunista forradalmat követően. Eközben kialakult egy ízléses, káprázatosan sokszínű stílusa, amely mélysége ellenére is mutatós. Az 1935-ben írt második hegedűversenye egy turné alatt készült: „az első tétel anyaga Párizsban, az első-második tétel Voronyezsben, a hangszerelést Bakuban végeztem, és a premier Madridban volt” – emlékezett vissza Prokofjev.

Mindezek után persze az érdekel, hogy Vadim Repin, aki belga-orosz hegedűsként, keleti-nyugatiként szintén kultúrák között egyensúlyozik, mennyire nyúl ennek a komplexitásnak a mélyére.

Repin szereti intellektuális kihívás elé állítani a közönségét, és ez a hegedűverseny is az.

Az első, Allegro moderato tétel csak tempójában játszandó moderato, valójában tele van merész ritmikai, harmóniai és dinamikai váltásokkal. Repin bámulatos gyorsasággal száguld a különböző zenei karakterek között, zenekar legyen a talpán, aki követni tudja. A Mendelssohn Kamarazenekar viszont izgalmasan szól, a fafúvósok tűpontosak, az ütősök hangja feszes, pattogó. A zenekar játéka még impozánsabb a második (Andante assai) tételben, amelyben a hegedű szabálytalanul szárnyaló dallamát előbb a klarinétok és a vonósok pizzicato mezzopiano, majd egy észrevétlen moduláció után arco követnek. Frissesség, légiesség jellemzi ezt a tételt, Repin finom vibratóval szárnyal, közben az első klarinéttal kerül interakcióba. A harmadik tétel Allegro, ben marcato groteszk tánccal indít, a felfelé törő dallamokat a vonósok vagy az ütősök szakítják félbe. Fekete humor, megrontott keringő és a művilágban feloldott oroszos karakter – ezekből áll a tétel, amely most Repin előadásában végtelenül izgalmas, szellemes és intellektuális.

A ráadás Prokofjev két hegedűre írott Szonátájának (op. 56) második tétele, amelyhez Kováts Péter csatlakozik. Nemes gesztus, hogy Repin megosztja a rivaldafényt,

a veszprémiek pedig érzékelik a pillanat súlyát: itt valami nagy dolog történik.

(Ugyanezt tapasztaltam két éve a fesztiválon a Borogyin Vonósnégyes koncertjén, amikor az egész terem állva ünnepelt.) Úgy érzem, Auer szülővárosában, a Hangvillában Vadim Repin közönségére talált.