Tekla

Miért nem kell az Y-generációnak a komolyzene?

2017.08.24. 15:35

Programkereső

A milleniumi generációt nem igazán találni meg a koncerttermekben, és egyszerűen nem tudjuk, hogyan kéne megszólítani őket. De miért csodálkozunk azon, hogy mások lettek, ha teljesen máshogy nevelkedtek, mint az előző nemzedékek?

Évek óta forró téma, hogy a fiatalok nem érdeklődnek a komolyzene iránt, nem mutatnak megfelelő tiszteletet a régi, nagy zeneszerzők felé, és egyébként is, három perces dalocskák befogadásához elég csupán a kis aranyhalmemóriájuk, mert az Instagramon meg a Snapchaten lógnak egész nap. Sokak szerint messziről látszik, hogy

ez a legfelszínesebb, legostobább generáció evör!

De miért van ez? Sokan sokféle okokat felvázoltak az elmúlt években, amelyek többsége ezekre mutatott rá:

  • a hangversenyek túl hosszúak és túl merevek a fiatal érdeklődésének fenntartásához,
  • a jegyek túl drágák,
  • és a formális, csöndben-ül-nem-mozdul hangulat sem tetszik a 25 éven aluliaknak.

A klasszikus koncertekkel ismerkedőknek könnyen az a benyomásuk támadhat, hogy a visszafogott, rezzenéstelen arcú zenészek maguk sem élvezik túlságosan, amit játszanak, és joggal gondolják úgy, hogy nekik akkor miért kellene.

Az Y-generációt nem érdekli, mit hirdet a tévé, de szimpatikus neki minden, amit autentikusnak talál.
Az Y-generációt nem érdekli, mit hirdet a tévé, de szimpatikus neki minden, amit autentikusnak talál.

A megoldást sokan így aztán abban látták, ha a hangverseny rövidebb, vizuálisan lebilincselő, látványos, sőt lebutított. "Ezt majd biztos könnyebben befogadják ezek a buta suhancok." Ezzel csak az a baj, hogy a milleniumi generációnak pont azokkal a lebutított termékekkel van baja, amit gyerekkoruk óta lenyomnak a torkukon. Az Y-generáció marketingdömping közepette nőtt fel, az elmúlt két évtizedben a tévé, az óriásplakátok, a gyártósoron készült trendek gurui rajtuk tesztelték, hogy mit hogyan adhatnának el.

Ezek a fiatalok már immunisak mindenre, amiről úgy érzik, hogy rájuk akarják erőltetni,

nem kattintanak a netes hirdetésekre, magasról tesznek arra, hogy mit reklámoznak az óriásplakátok, mémeket gyártanak a beállított stockfotókból, és kihullik az agyukból, milyen YouTube-reklám szakítja félbe a kedvenc Bastille-dalukat.

A milleniumi generáció azt szeretné, hogy amit a kultúrában fogyaszt, az autentikus legyen. Soha nem fogja érdekelni őket Mága Zoltán vagy Havasi Balázs, mert pillanatok alatt felismerik, hogy ezek a művészek csinált imiddzsel támadnak. Nem fogják meghallgatni a bécsi újévi koncertet, ahol maskarás, a múlt században ragadt sznobok járatják csúcsra a "magaskultúrát", és nem fog tetszeni nekik a Pillangókisasszony, mert nem értik, mi a fenéért szenved Cso-cso-szán, ha egyszer választhatná az abortuszt, meg a vörösboros-fürdőkádas estéket egyedül. Ha azt mondjuk nekik, hogy azért hallgassák meg Wagnert, mert az mégiscsak Wagner, ugyanúgy eleresztik a fülük mellett, mint a tévéreklámot arról, hogy nekik most egy üveg Fantára vagy egy milliós lakáshitelre van szükségük. Viszont ha valamit eredetinek találnak, arra lecsapnak: így nyerhetett Salvador Sobral az Eurovízión, és így lehetett Mac deMarco az idei Sziget legaktuálisabb fellépője.

Lucy K. Dearn és Stephanie E. Pitts egy kutatásukban megpróbáltak választ keresni arra, hogy mi köti le a fiatalokat a klasszikus zenében, és mi okoz nekik nehézséget a befogadásban. A kutatásban 40 fiatal vett részt, akik kamarazenei koncerteket hallgattak végig. Kiderült, hogy többségük nehezen azonosultak a zenében megjelenített érzelmekkel, mert nem találták megfelelőnek a környezetet ahhoz, hogy megnyíljanak a zene számára. Ennek egyik oka saját bevallásuk szerint az volt, hogy úgy érezték, a közönség többi tagját (akik jóval idősebbek voltak náluk) látszólag nem ragadta magával a muzsika, hanem mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal ültek a székükön.

Egy megoldás: Groupmuse

A klasszikus zene ha tetszik, ha nem, szubkultúra lett a 21. századra (sőt, ha már itt tartunk, ma kábé minden szubkultúra, és ez az egybefonódás alkotja a kultúrát), és ez a tábor nagy nehezen fogadja be az új tagokat. Ezen a nehézségen igyekszik segíteni például a Groupmuse nevű mobilos alkalmazás, ami nagyjából olyan, mint egy klasszikus zenei Uber. Egy előadó koncertet hirdethet meg a lakásán vagy más alkalmas helyen, mások pedig hallgatóként jelentkezhetnek rá. A koncertek tulajdonképpen ingyenesek, de a végén körbejár egy adománygyűjtő kosár. A szitu abszolút win-win: oldottabb környezetben az előadó és a hallgató is könnyebben ellazul, és intimebb viszony jön létre kettejük között, illetve a zene irányába. Az app használóinak 70%-a a harmincas vagy fiatalabb generációból kerül ki.

Zene a nappalidban, frakk nélkül.
Zene a nappalidban, frakk nélkül.
Fotó: Groupmuse

Szóval hova tűntek a fiatalok?

Megvannak, érdeklődnek, és semmivel sem rosszabbak, mint a fiatalok régen. Ez az a generáció, akik rajongnak a Ring-ciklus grandiózusságával vetekedő Gyűrűk Ura-filmekért, nem áll messze tőlük a spiritualitás, és tizenhat évesen Bluetooth-on küldték telefonról telefonra Yiruma zongorazenéit, sőt, kedvenc vámpírjuk az Alkonyatból is Debussyt hallgatott. Most pedig arra várnak, hogy valaki megmutassa nekik, hogy Brahms, Bartók vagy Bach nem azért jó, mert öltönyt lehet hozzá húzni, vagy mert százéves koncertteremben hangzik fel, hanem mert önmagában szép. Arról meg végleg hallani sem akarnak, hogy ezt a zenét azért kell hallgatni, mert ez a klasszikus, meg ez a komoly, mert nekik tetszik a pop, a rock, a rave, az indie, ha olyanjuk van, szívesen hallgatnak jazzt, és ha szembejön velük valami Spotify-on, és tetszik nekik, elmentik akedvencek közé.