Jolán

Elképesztő, mit meg nem engedett magának Debussy!

2017.09.04. 17:26

Programkereső

A következő történet nem tartozik azok közé, amikre Debussy büszke lenne: nem elég, hogy nyerészkedett egy halláskárosult, női szaxofonos zene iránti szenvedélyén, kétszer vett fel fizetséget egy félkész műért.

A történet úgy is szólhatna: adott egy hátrányos helyzetből induló, ámde lelkes, női szaxofonos, akinek sikerült elérnie, hogy Debussy a zeneirodalom legszebb szaxofonművét komponálja meg számára - de sajnos nem egészen így szól a fáma.

Elise Hall
Elise Hall

Kezdjük az elején: Elise Hall 1853-ban született Párizsban egy gazdag polgárcsaládban. Már romlott a hallása, amikor hozzáment fül-orr-gégészéhez, aki azt javasolta neki prevenciós céllal, hogy kezdjen el szaxofonozni. Elise így is tett:

47 évesen nekiállt szaxofonozni.

Miután férje 1898-ban meghalt, új szintekre emelte kapcsolatát a zenével. Órákat vett a Bostoni Szimfonikusok oboaművészétől, Georges Longy-tól, de egy idő után arra lett figyelmes, hogy elfogytak a szaxofonra írt művek. Nagyon frusztrált lett ettől, ezért 

elhatározta, hogy kora zeneszerzőitől busás összegekért szaxofonműveket rendel. 

Olyan francia komponistákhoz fordult, mint Vincent d'Indy, André Caplet, Léon Moreaue, sőt a történetünk alanyát képező Claude Debussy. Ő akkoriban nincstelen zeneszerző lévén ugrott a megbízás hallatán, tekintve, hogy Elise Hall azt ígérte, előleget fizet neki. Amint tehát befejezte  a Pelléas és Mélisande-t, azonnal nekilátott a Rapsodie pour Orchestre et Saxophone című mű megkomponálásának.

Pontosabban nekilátott volna, ha lett volna ihlete. De nem volt, ahogy azt a szaxofonos James R. Noyes Debussy személyes levelezése alapján tanulmányában megállapította. Amint arra rávilágított, a komponista barátjának egyik levelében bevallotta, hónapokkal az előleg kifizetése után még egy árva hangjegyet sem írt le.

Az ihlet illékony természete azonban nem érdekelte a „szaxofon ladyt”

- ahogy Debussy hivatkozott Elise Hallra. Debussy, hogy némiképp enyhítse Hall haragját – a határidő szorításában egy dedikált példányt adott neki a Pelléas kéziratából. Ezzel azonban nem lehetett Elise Hallt lekenyerezni, hamarosan Georges Longyval karöltve váratlan látogatásokat tett Debussy lakásán, hogy behajtsa rajta a művet.

Két évvel a megbízás kelte után a frusztrált Debussy azt írta feleségének, „a vén denevér, aki esernyőnek öltözött” rendkívül untatja őt.

1903-ban úgy tűnt, kellenes fordulatot vesz a történet: Debussy nyári vakációja alatt elkészült a mű szaxofonra írt részével.

Párizsba utazott, hogy személyesen adja át azt Hallnak, de valahogy végül Jacques Durand zenei kiadónál kötött ki, akinek 100 frankért eladta a rapszódia részletét.

Debussy tehát kétszer vett fel fizetséget egyazon, önmagában is teljes, de mégis befejezetlen műért.

Ezután az élet úgy hozta, hogy mind Hall, mind pedig Debussy figyelme elterelődött a szaxofondarabról. Elise Boston és Franciaország között utazgatott és koncerteket szervezett, Debussy pedig elhagyta feleségét, Lillyt, ami a nő öngyilkossági kísérletéhez vezetett. Debussy ekkor írta meg a Tengert, a Rapsodie pour Orchestre et Saxophone című művének nagyzenekari változatát pedig egészen 1918-ban bekövetkezett haláláig nem fejezte be. Barátja, Jean Roger-Ducasse tett pontot a műre Debussy halála után, de sokak szerint nem sikerült jól a zenekari átirat. A darabot mindenesetre bemutatták 1919-ben, de addigra okafogyottá vált az egész történet:

eddigre Elise nem hogy előadni, hallani sem tudta a művet, tekintve hogy teljesen megsüketült, öt évvel később pedig meghalt.

Hogy igazán szomorú legyen a történet, a mű még rossz fogadtatásban is részesült, a darabhoz fűzött korai kommentárok pedig tele voltak megalapozatlan vádakkal: azt írták, Elise Hall őrült volt, Debussynek pedig semmi köze a darabhoz. Sokáig mindezt senki nem kérdőjelezte meg, egészen James R. Noyes idézett kutatásáig

(via: WQWQXR Blog)