Jolán

Nélkülük - Kocsis Zoltánról és Esterházy Péterről

2017.11.06. 21:10

Programkereső

Ha egy évvel hamarabb jelenik meg a KULT50, két név biztosan nem hiányzik belőle: Kocsis Zoltán és Esterházy Péter - rájuk emlékezik Fáy Miklós.

A 2017 júniusában megjelent KULT50 kiadványban szereplő portré szó szerinti utánközlése:

Számomra is furcsa módon jelen voltam egy beszélgetésen, amelyen Kocsis Zoltán azt mondta: gyerekek, két napja halott Ferencsik. Ez rettenetes.

1984 volt és nyár, és egyáltalán nem értettem, mire gondol Kocsis. Rettenetes, ahogy mindenkinek rettenetes a halála, de miért érzi ő annyira megszólítva magát? Még éppen csak elindult a Fesztiválzenekar, alkalmi társulás volt, és az ÁHZ (Ferencsik zenekara), és a Filharmóniai Társaság (a másik, Ferencsikhez köthető zenekar) tagjai játszhattak benne. Mintha éppen azért jött volna létre az új zenekar, hogy valamit tegyenek az ellen, amit a Ferencsikkel jelzett zenekari játékmód jelentett. Még senki nem láthatott a jövőbe, senki nem sejtette, hogy Kocsis annyit fog vezényelni, hogy valamikor majd Ferencsik zenekarát veszi át főzeneigazgatóként. És mégis azt mondta: rettenetes.

Ma, amikor mi mondjuk, hogy rettenetes, mi nézünk a naptárra, hogy hány hete, hónapja halott Kocsis, talán jobban értem, mire gondolt. A gazdátlanságra. Hogy Ferencsik korszakot jelentett, egy széket, trónt, amelyen ül is valaki, akit nyugodtan lehet szidni és bálványozni, mert sem az egyik, sem a másik nem ingatja meg a pozíciót. Ott van, mert ott a helye. Nincs ott, pedig ott a helye.

Ezt éljük ma. Nincs ott, pedig ott a helye. Nincs ott, pedig szükség volna rá. És nem csak arról van szó, hogy a zenekarnak mekkora szüksége volna rá, hogy ha ő ott van, akkor nem lehet vele ujjat húzni,

még államigazgatási szinten sem, nincs az, hogy ennyi pénzt ígértünk, de csak a felét adjuk, mert kitör a botrány. Kocsis fontossága túl volt azon a szinten, hogy tetszik, vagy nem tetszik, van-e olyan jó karmester, mint zongorista. Ő volt a központ a magyar zenében. A magyar zene volt az ő naprendszere, és a rendszerben ő maga volt a nap. Ha ez a központ kihuny, ha megszűnik az erő, amely a bolygókat a pályájukon tartja, egyszerre szerteszalad minden, ki erre repül, ki arra, míg létre nem jön majd valami új rendszer. Más lesz, lehet, hogy értékesebb, valószínűbb, hogy nem annyira értékes, de más lesz. Addig meg keringünk szanaszét, és nem tudjuk pontosan, mi a jó, és mi a rossz, a jó mihez képest jó, a rossz miért volna üldözendő.

Visszafelé mindent megértünk, és minden a helyére kerül. Az ezredfordulón még aggódtunk, hogy Kocsis egyre kevesebbet zongorázik, egyre többet vezényel. Mi lesz ebből? Karmesterként nyilván nem vár rá akkora karrier, mint zongoristaként, viszont szép lassan leépíti zongorista önmagát. Márpedig a világ zenei életében elfoglalt pozíció már nem pusztán az érdemeken és a zeneiségen múlik. Támogatók nélkül nem megy. A támogatók, természetesen, nem szívjóságból támogatnak, hanem mert érdekük fűződik hozzá. Hogy Kocsis annyira elismert zongorista lehessen, nemcsak a tehetségére volt szükség, de a lemezkiadóra is, amely úgy érezte, hogy ha a felvételek rendre öt csillagokat meg szuperlatívuszokat kapnak, akkor a közönség szeme is felnyílik, megérti, mit hogyan kell játszani, mit mihez kell hasonlítani. Ezt a papíron természetesen nem létező szerződést mondta föl Kocsis Zoltán, amikor a karmesterséget választotta. Lehet, hogy már előbb, amikor nem volt hajlandó poétikus lényként pózolni a lemezborítókon, nem volt hajlandó kellemkedni és okoskodni, és főleg: nem volt hajlandó úgy játszani, ahogy elvárták vagy szerették volna.

Bartók-kérdésben nem vitatkoztak vele, de Debussy vagy Rachmaninov, Beethoven vagy Bach dolgában már erős ellenzékkel találkozhatott. Sajnálta, de akkor sem tudott más fejével gondolkozni, más ízlése után zenélni.

Ha így nézzük Kocsis pályafutását, voltaképpen elkerülhetetlen volt, hogy vezényeljen, hogy állami zenekart vezényeljen, hogy bizonyos értelemben hivatalossá váljék. Ez a hivatalosság természetesen egészen más volt, mint a nyolcvanas évek hivatalossága, mert nem a pozíción múlt, hanem a tudáson. Átmenetileg valóra vált az ő álma vagy elképzelése a karmesterségről: az irányítsa a zenekart, aki a legjobb zenész. Mert igen jó muzsikusok ültek és ülnek a Nemzeti Filharmonikusoknál, de ahhoz kétség nem fért, hogy Kocsisnak a nyomába sem ér senki. Persze lehet aztán vitatkozni technikákon vagy mozdulatokon, vonzerőn és koreográfián, de mintha a platóni elvek érvényesültek volna erre a két évtizedre: a legbölcsebb a legmegfelelőbb. Ezt elfogadtuk, a magam részéről szerettem is, nyilván voltak, akik egyéb megfontolásból nem szerették, de arra nem lehettünk fölkészülve, hogy ez csak eddig tart. Hogy nem látjuk a vén, morózus Kocsist, akihez már senki nem mer szólni, és ő is csak dünnyög valamit az orra alatt, de ha felemeli a pálcát, csönd lesz az egész világon. Perlekednénk, hogy nem erre számítottunk, de kivel? Minek?

Perlekednénk, mert nem erre számítottunk. Az irodalomban sem, és ha már egyre erősebb az érzés, hogy éppen most zárjuk le a nyolcvanas éveket, nem szeretnék kiesni a szerepből. Talán épp 1980 volt, amikor Esterházy Pétert interjúvolták a Stúdióban. A Stúdió volt akkoriban a kulturális hetilap, ha valaki nem emlékezne rá, vagy (jóságos ég) nem élt volna akkoriban. Az ország ült akkoriban a tévé előtt, ezer okból, de az ezer között az egyik az volt, hogy a kultúrában ki lehetett mondani dolgokat, amit a hétköznapokon nem. Esterházy beszélt, és nem is magáról, hanem Ottlik Gézáról, az Iskola a határonról, hogy mennyire nagy regény, és aki Ottlikot nem olvasta, annak „szép, jól fejlett műveletlensége van”. Ottlik nem olvasása attól a perctől kezdve tolerálhatatlanná vált. Mire két év múlva katona lettem, minden rendes vagy kevésbé rendes egyetemre fölvett hőscincérnek ott volt a batyujában Ottlik könyve.

Esterházy Péter
Esterházy Péter
Fotó: Óbudai Társaskör

Akkor vált egyszerre világossá számomra, hogy Esterházy nem egyszerűen író.

Nem is csak jó író vagy nagy író, bár ebben az utóbbiban sem kételkedem már néhány éve. De Esterházy irodalmi pápa is, ha valamit helyesel, akkor az úgy is van, ha valami tetszik neki, akkor az tényleg jó. Nem pusztán arról van szó, hogy Esterházy olvasó író volt, aki tudta, mi van a világban, és kik jelennek meg idehaza. De olvasó lénye valahogy harmonizált író lényével, és a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül érte el azt, amire minden kritikus vágyik, hogy foganatja is legyen a szavának. Hogy ha valamit nem szeret, akkor ahhoz mások is befogott orral közeledjenek, ha valamire igent mond, akkor arra mindenki kíváncsi legyen.

Esterházy Péter
Esterházy Péter

Volt egy időszak, amikor Esterházy írói léte válságosnak látszott. Körülbelül a rendszerváltás utáni időben, amikor azt hittük, hogy kihúzták a lába alól a talajt, hogy épp a legnagyobb erényét, ezt a sorok közti írni tudást nem tudja többé használni. Minek a sorok között írni, ha a sorokban is lehet? Minek sokatmondóan azt mondani, hogy valami június 16-án történik, ha június 16. közben nem hivatalos nemzeti ünneppé vált? Kinek kell fityiszt mutatni irodalmi szövegben, ha vannak választások, aki nem tetszik, azt le lehet váltani? Esterházy túlélte, ezt mindenképpen, és talán kinyitotta a szemünket: az ő mondatai a sorokban is szép mondatok, egészségesen vagy éppen briliáns módon összerakott, nagy ívű gondolatok, indulással, érkezéssel, és köztük a lényeggel. Jön vagy jöhet kor, amikor majd újra nem pont azt kell mondanunk, mint amit gondolunk, de, ahogy azt könnyes szemű nagymamák mondanák: jó, hogy ő már nem éri meg.

Jó a fenét.

Mi ez a sorozat?

Idén nyáron megjelent a hazai médiapiac hiánypótló kiadványa, a mai magyar művészeti élet ötven meghatározó alakját összegyűjtő KULT50. Sorozatunk bemutatja az összes beválogatott alkotót, valamint felvezet egy különleges kampányt, amelyről december elején rántjuk le a leplet.

Amennyiben szeretné a könyvespolcán tudni a KULT50 kiadványt, benne a művészportrék mellett a hazai kultúrával foglalkozó, érdekes magazinos anyagokkal, látogasson el valamely Libri könyvesboltba vagy rendelje meg online, ide kattintva!