A fórumban olvasható vélemények semmilyen formában nem tükrözik a Fidelio.hu álláspontját. A fórum utólagosan moderált, az öncélú trágárságokat tartalmazó, továbbá a fórum szándékos rombolását célzó hozzászólások módosításának vagy törlésének jogát fenntartjuk. A fórum részletes moderációs szabályait a Fidelio.hu regisztrált felhasználói elfogadják.
Szenzációs, mélyen szántó elemzés.
Beethoven mintha megpróbálta volna kifürkészni "a jövő zenéjét" - először elment az op.101-es A-dúr szonáta, az op.98-as Távoli kedveshez már-már schumanni, zenében előromantikus irányába, aztán gyorsan visszahúzódott, "elvadult" - ld. kései vonósnégyesek, különösen a Nagy Fúga. A korban mindkét vonal meglepetést keltett, de mi, ma csak a meg nem valósult, betetőzésszerű, végállomásnak bizonyuló irányt, a vonósnégyesekét tartjuk meglepőnek. (És most az egyéb irányokról nem beszéltem: a szuggesztivitás elemi erejével ható, hangsúlyozottan új melódiájú Missa solemnisről, a kórusvégződésű szimfóniáról stb.)
Jó, hogy újra felmeült a topik, mert majdnem kimaradtam begy hszából, amire - úgy érzem - válaszolnom illik.
Begy! Azt hiszem elég, ha arra emlékeztetlek, hogy egy bizonyos Artusi nem Gesualdo, hanem Monteverdi madrigáljaiben "kötött bele" azona címen, hogy eltérnek a helyes útól. Habár Monteverdi valóban nem használta olyan extrém módon a kromatikát, mint venosai herceg, disszonanciakezelése minden korábban elképzelhetőt felülmúlt, olyan szabadságokra ragadtatva magát, ami másoknak a korban páratlan volt. Ez a szabadabb disszonanciakezelés a barokk zene egyik alapjává vált. Cavallitól Bachig és tovább. Tehát Monteverdi korántsem volt olyan "ártatlan", mint a Herceg, sőt, még vadabb, még expresszívebb, még avantgárdabb - hogy számunkra ez kevésbé feltűnő, az annak (is) köszönhető hogy azok az újítások, amiket bevezetett, a későbbi korok zenei nyelvének alapvetéseivé váltak, így minket már nem döbbentenek meg olyan mértékben, mint Gesualdo kísérletező kromatizmusa, ami a maga részéről, szelídebb formában ugyan, de szintén megtermékenyítőleg hatott a barokkra. Zárványnak tehát nem tekinthető.
Sokszor megcsalja a tekintetünket az, hogy "mai füllel" halljuk a régi zenét, és nem a korba ilesztve, így sokszor épp a lényeg felett siklunk el.
Üdv
Tomás
Kedves Tomás, ami engem illet, kizárólag a disszonanciáról beszéltem, a kromatikáról nem - bár a kettőnek kétségkívül vannak összefüggései. (A disszonancia mindig is jelenlévő volt a zenében, azt hiszem, pontosabban kezelve a fogalmat, valójában annak arányairól, hangzáson belüli pozíciójáról stb. lehetne beszélni.) Gesualdot annyiban érzem zárványnak, amennyiben - én legalábbis így érzem - igen-igen merész hangzásai vannak, és ebben Monteverdin is túltesz. Elég csak beleszagolnod a Cleo-féle példákba: http://www.fidelio.hu/klub/vorosbegy/, és hallgass utána Monteverdit. Az embernek az az érzése támad, hogy Gesualdo után a zeneirodalomban valami egész mererdek hangzású zene is következhetne, ám nyilván ezt a kötöttségek nem engedték. Monteverdiben nem érzem ily módon a felforgatót, amivel nem kicsinyelni akarom. Tudod, hogy barbár vagyok, tévedésbe eshetek, de nem vagyok meggyőzhetetlen.:))