Téma:
A témához csak belépett felhasználók szólhatnak hozzá.
Kattintson ide a belépéshez! Regisztrálni itt lehet.
A Fidelio.hu fórumszabályzata itt olvasható.
Új hozzászólás   Új téma


  1. 6157 13:30 2014.07.23
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Csoóri mikor milyen mértékben, de lírai prózájával a próza és a költészet határmezsgyéjén jár. Még ha nem is értünk mindenben egyet, sok új felismerést fogalmaz meg, gyönyörű nyelvezettel. Tamás Menyhérttel rokon,  némelyik egész kivételes szépségű emelkedett próza, amiben a legszebb örökségünk a protestáns prédikátorok, Balassi, majd Zrínyi és Pázmány munkássága és ideje, később a Nyugat kora, Adyval azt élen, Máraié. Latinovits Ködszurkálója is sok helyütt ilyen. Mindegyik nagyon szerethető. A magyar nyelv hajlékonysága folytán hihetetlenül alkalmas erre is.  

  2. 6156 11:46 2014.07.23
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Az alábbi pontos(abb)an, és a forrást is javíttattam, illetve legközelebb jobban figyelek.

    A gyönyörű verset hallani is érdemes

     

                                       Egy dög

    Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
    melybe ma szemünk ütközött:
    Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
    váratlan egy iszonyú dög

    nyitotta, lábait cédán magasba lökve,
    míg izzadt méreg járta át,
    elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
    kipárolgással telt hasát,

    A nap sugarai tán azért tündököltek
    úgy e sűlő szemét fölött,
    hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
    azt, amit az egybekötött.

    S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
    nézett alá az ég szeme,
    a bűz ereje az egész rétet bejárta,
    azt hitted, elájulsz bele.

    A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle
    folyadékként és vastagon,
    fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
    másztak az élő rongyokon.

    S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
    s gyöngyözve néha felszökellt,
    a test bizonytalan dagadva-lélegezve
    sokszorozott életre kelt.

    S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
    mint futó szél a tó vizén,
    vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
    ütemre forgat a legény.

    A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
    kusza vonalak tömege,
    vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
    a művész emlékezete.

    Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
    nézett bennünket dühösen,
    sóváran lesve a percet, mikor újra
    lakmározhat a tetemen.

    - És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
    ilyen ragály és borzalom,
    szemeim csillaga, életem napvilága,
    te, lázam, üdvöm, angyalom!

    Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
    az utolsó szentség után,
    csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
    s kövér gyom burjánzik buján.

    De mondd meg, édes, a férgeknek, hogy e börtön
    vad csókjaival megehet,
    én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
    elrothadt szerelmeimet! 

  3. 6155 08:54 2014.07.23
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                                     Une Charogne

     

    Rappelez-vous l'objet que nous vîmes, mon âme,
    Ce beau matin d'été si doux :
    Au détour d'un sentier une charogne infâme
    Sur un lit semé de cailloux,

    Les jambes en l'air, comme une femme lubrique,
    Brûlante et suant les poisons,
    Ouvrait d'une façon nonchalante et cynique
    Son ventre plein d'exhalaisons.

    Le soleil rayonnait sur cette pourriture,
    Comme afin de la cuire à point,
    Et de rendre au centuple à la grande Nature
    Tout ce qu'ensemble elle avait joint ;

    Et le ciel regardait la carcasse superbe
    Comme une fleur s'épanouir.
    La puanteur était si forte, que sur l'herbe
    Vous crûtes vous évanouir.

    Les mouches bourdonnaient sur ce ventre putride,
    D'où sortaient de noirs bataillons
    De larves, qui coulaient comme un épais liquide
    Le long de ces vivants haillons.

    Tout cela descendait, montait comme une vague,
    Ou s'élançait en pétillant ;
    On eût dit que le corps, enflé d'un souffle vague,
    Vivait en se multipliant.

    Et ce monde rendait une étrange musique,
    Comme l'eau courante et le vent,
    Ou le grain qu'un vanneur d'un mouvement rythmique
    Agite et tourne dans son van.

    Les formes s'effaçaient et n'étaient plus qu'un rêve,
    Une ébauche lente à venir,
    Sur la toile oubliée, et que l'artiste achève
    Seulement par le souvenir.

    Derrière les rochers une chienne inquiète
    Nous regardait d'un oeil fâché,
    Epiant le moment de reprendre au squelette
    Le morceau qu'elle avait lâché.

    - Et pourtant vous serez semblable à cette ordure,
    A cette horrible infection,
    Etoile de mes yeux, soleil de ma nature,
    Vous, mon ange et ma passion !

    Oui ! telle vous serez, ô la reine des grâces,
    Après les derniers sacrements,
    Quand vous irez, sous l'herbe et les floraisons grasses,
    Moisir parmi les ossements.

    Alors, ô ma beauté ! dites à la vermine
    Qui vous mangera de baisers,
    Que j'ai gardé la forme et l'essence divine
    De mes amours décomposés !

     

    /Charles Baudelaire/

     

    A vers az 1857-ben megjelent Fleurs du Mal, azaz A romlás virágai c. kötetből való.

     

     

                                        Egy dög

     

    Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
    melybe ma szemünk ütközött:
    Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
    váratlan egy iszonyú dög

    nyitotta, lábait cédán magasba lökve,
    mig izzadt méreg járta át,
    elénk, gúnyosan és semmivel sem törödve,
    kipárolgással telt hasát,

    A nap sugarai tán azért tündököltek
    úgy e sűlő szemét fölött,
    hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
    azt, amit az egybekötött.

    S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
    nézett alá az ég szeme,
    a bűz ereje az egész rétet bejárta,
    azt hitted, elájulsz bele.

    A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle
    folyadékként és vastagon,
    fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
    másztak az élő rongyokon.

    S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
    s gyöngyözve néha felszökellt,
    a test bizonytalan dagadva-lélegezve
    sokszorozott életre kelt.

    S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
    mint futó szél a tó vizén,
    vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
    ütemre forgat a legény.

    A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
    kusza vonalak tömege,
    vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
    a művész emlékezete.

    Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
    nézett bennünket dühösen,
    sóváran lesve a percet, mikor ujra
    laknározhat a tetemen.

    - És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
    ilyen ragály ésborzalom,
    szemeim csillaga,életem napvilága,
    te, lázam, üdvöm, angyalom!

    Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
    az utolsó szentség után,
    csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
    s kövér gyom burjánzik buján.

    De mondd meg, édes, a férgeknek, hogy e börtön
    vad csókjaival megehet,
    én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
    elrothadt szerelmeimet!

    /fordította: Szabó Lőrinc/

     

     


  4. 6154 20:55 2014.07.22
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                    Hangok

     

    Döng dobog
    medvetalpak dobognak
    pásztorsíp enyhe kékje
    bodorodik
    döng a föld
    emberi szó ad szárnyat
    álmok áldozati párája
    de döng dühöng
    átdübörög rajta vadak futása
    de száll is de csikorog is
    de az ének
    s átdübörög rajta
    mert a hús harsonája
    izmok hejehujája
    a felszínt szétveti
    a krumpliba szúrt forgókat szétveti
    s ha mégis az ének
    átdübörög rajta

     

    /Rába György;

    egy az 1973-as Lobbanásokból/

     

     

  5. 6153 10:10 2014.07.21
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A vörösbegy által ajánlott 30 éves Csoóri-gondolatok is jól ide illenek, főleg az összefoglaló utolsó két bekezdés.

     

    Azt is gondolhatnátok, hogy találomra kerülnek ide versek, zenék, pedig nem (mindig): a zene és költészet mérhetetlenül gazdag közös tárházában időnként tudatosan keresem az anyagot.

    Pénteken este - például - a zalai Magyarföldön voltunk a híressé vált 5 éves fatemplom körüli ünnepségen, amelyet a gryllus és Rátóti Zoltán nevek fémjeleztek, de a leghatásosabb vonzerő a - nekem és társaimnak túl hangos, kissé zavaros, bár jól zenélő, különösen a két szaxofonos és a dobos - Ghymes együttes volt. Kb. 300 felnőtt és gyerek gyűlt össze a tüneményes környezetben, ahol zárásként ezek harmada a zsúfolásig megtelt templomban érezhetően magába mélyülten hallgatta  Hermann Hesse Assisi Szent Ferenc életéről szóló írását, Rátóti Zoltán kitűnő tolmácsolásában. Elgondolkodtató volt az élmény, felidézve a korábban látott, azonos gyökerű filmet. Tehát Ferenc testvér hozzám mindig közel álló szellemisége foglalkoztatott, és eszembe jutott néhány név, köztük Jammes költészete is. Ha máskor is tőlük idézek, ez volt az újabb indíték.

     

                                Prière pour être simple

    Les papillons obéissent à tous les souffles,
    comme des pétales de fleurs jetés vers vous,
    aux processions, par les petits enfants doux.
    Mon Dieu, c’est le matin, et, déjà, la prière
    monte vers vous avec ces papillons fleuris,
    le cri du coq et le choc des casseurs de pierres.
    Sous les platanes dont les palmes vertes luisent,
    dans ce mois de juillet où la terre se craquèle,
    on entend, sans les voir, les cigales grinçantes
    chanter assidûment votre Toute-Puissance.
    Le merle inquiet, dans les noirs feuillages des eaux,
    essaie de siffler un peu longtemps, mais n’ose.
    Il ne sait ce qu’il y a qui l’ennuie. Il se pose
    et s’envole tout à coup en filant d’un seul trait,
    à ras de terre, et du côté où l’on n’est pas.

    Mon Dieu, tout doucement, aujourd’hui, recommence
    la vie, comme hier et comme tant de fois.
    Comme ces papillons, comme ces travailleurs,
    comme ces cigales mangeuses de soleil,
    et ces merles cachés dans le froid noir des feuilles,
    laissez-moi, ô mon Dieu, continuer la vie
    d’une façon aussi simple qu’il est possible.

     

    /Francis Jammes, 1901/ 

     

     

     

                   Ima az egyszerűségért

     

    A pille minden fuvalomnak enged,
    s úgy imbolyog, mint a virág s a gally,
    mit körmenetkor gyermek keze lenget.
    Reggel van, ó Uram, és az imák
    hozzád suhannak, pille meg virág
    röpül feléd s a kőtörők zaja.
    A zöld platán is most van virulóban,
    reped a föld e júliusi hóban,
    és a tücsök elbújva hegedül,
    hogy te vagy a jó és nagy egyedül.
    A bús rigó, hol feketül a lomb,
    egy dalba kezd és egyre csak busong.
    nem tudja, mije fáj. És hirtelen
    továbbnyilall, mert itt fütyülni nem mer,
    és arra száll, ahol nem látja ember.

     

    Uram, az élet édes telje zsendül,
    a fény, a bőség ma is édesen dül.
    Mint a pillangó és a kőtörő,
    mint a tücsök, a napba dőzsölő,
    mint a rigó a hűs, fekete lombban,
    hadd éljek, ó Uram, szelíd derűben,
    alázatos-szegényen, egyszerűen.

     

    /fordította: Kosztolányi Dezső/   

  6. 6152 05:14 2014.07.20
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    @mindegy

    Köszönöm ezt az örömet!

    Jó volt kora reggel olvasni a francia eredetit - kis agytorna... :-) .

    Kosztolányi brilliáns fordítása is szép ajándék a mai napra.

    Magas hangon - biztos szépen szól!

  7. 6151 22:34 2014.07.19
  8. 6150 21:44 2014.07.19
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                           Quand Verrai-Je les Îles...

    Quand verrai-je les îles où furent des parents ?
    Le soir, devant la porte et devant l'océan
    on fumait des cigares en habit bleu barbeau.
    Une guitare de nègre ronflait, et l'eau
    de pluie dormait dans les cuves de la cour.
    L'océan était comme des bouquets en tulle
    et le soir triste comme l'Été et une flûte.
    On fumait des cigares noirs et leurs points rouges
    s'allumaient comme ces oiseaux aux nids de mousse
    dont parlent certains poètes de grand talent.
    Père de monPère, tu étais là, devant
    mon âme qui n'était pas née, et sous le vent
    les avisos glissaient dans la nuit coloniale.
    Quand tu pensais en fumant ton cigare,
    et qu'un nègre jouait d'une triste guitare,
    mon âme qui n'était pas née existait-elle?
    Etait-elle la guitare ou l'aile de l'aviso ?
    Était-elle le mouvement d'une tête d'oiseau
    caché alors au fond des plantations,
    ou le vol d'un insecte lourd dans la maison ?

     

    /Francis Jammes (1868-1938); 1895/

     

     

    1940-ben zenésítette meg Claude Arrieu (1903 - 1990); magas hangra és zongorára. 

     

     

     

                              Őseim szigetét...

     

    Őseim szigetét meglátom-e vajon?
    Lenn a tengerparton estente óra hosszat
    búzavirágszínű ruhákba szivaroztak.
    Néger gitár pöngött, és benn az udvaron
    édesvíz szunnyadott a kőmedence alján.
    A tenger lenge volt, mint tüllcsokor és halvány,
    s mint nyár és fuvola, az est szomorú volt.
    Sötét szivart szívtak, s a piros-pici folt
    úgy égett, mint ama vörös pintyőke tolla,
    melynek szépségeit több költő megdalolta.
    Atyámnak Atyja te, mikor még nem is éltem,
    itten tanyáztál, s a forró, gyarmati szélben
    postahajók úsztak, ringott az óceán.
    Mondd, élt-e a lelkem, gondoltál-e reám,
    hogy szivarozgattál s a szíveket kitárva
    zörgött a négerek egyhangú bús gitárja?
    Gitár volt-e lelkem, vagy volt tán a vitorla?
    Vagy az ültetvényben egy csivogó madárfej,
    mely a bokrok között megmozdult, vagy
    akármely rovar, mely zümmögött s rászállt az ablakokra?

     

    /Kosztolányi Dezső fordítása/ 

  9. 6149 09:12 2014.07.12
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                        Megszólított

     

    Ősz végivel, tündéri völgybe, ma,
    ott jártam, hol egyszerre csak
    zsúrlók és mácsonyák közül
    hangok röppentek föl, nem madarak.

     

    Egy forrás lépett ki… Megszólított…
    Hűs hangja tiszta volt s derűs.
    Vidámabb, mint az emberi
    s bár láthatatlan, tudtam, ő hívott.

     

    Mögötte vaksötét vadkörtefa
    gyümölcstelen állt, feketén,
    de villogott hajló füvén a láb

     

    s én átléptem a kék mezsgyén oda,
    ahol az ág ringott szemközt velem
    s bokrát hiába húzta szét kezem.

     

    /Takáts Gyula, a Rejtett egész-ből (1984/ 

     

     

    Kiegészítésül... , ha valaki a Kaposfest-re menne.

  10. 6148 17:13 2014.07.11
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                          Ének elvetélt versekért

     

    A vers előtti töredékek szentek, harmatosak,
    még semmi koponyabelső-képzet a fűzfa
    alatt, csak a zsigerek zsibogása,
    ahogy szereti a talajt a láb, s az öl
    cigánylányt képzelget magának, fekete dáliát.
    Sápadt a hajnal, nem tudni halva született
    nappalt tipornak-e a korán ébresztett gyerekek.
    Jönnek a libatalpas rímek. Én vagyok,
    aki Petőfi-köpenynek képzelte nagykabátját,
    koravén Arany, gazdálkodósan motyogott,
    Rimbaud volt, szesszé fülledt árnyékszék-aromában,
    hogy lerészegedjen a lorcai Hold,
    pöszmétemázas arccal kereste az Anci-szőke
    mosolyt megkékült záptojásban.

     

    Amit nem kapunk el, s amit nem érünk el? –
    álmában beszél a gyerek.

     

    Szörnyűek a vers előtti töredékek.
    Féligérett világ, melyben búgni lehet,
    s kijönni háború, amikor meg lehetett
    halni az udvarért, s minden
    megerőszakolt asszony szülte öcséimet.

     

    Apám haja, kisült fű, zöldfakó.
    S mi van a vers után?
    A költemény megszüli a halált!

     

    Majd terem az idén is ez a szilvafa
    hamvaskék ringlót, bár oly féloldalas,
    mint egy háborús rokkant, gégerákos fahang.
    Semmi sem megbocsátható!
    jaj, mennyi önérdekű csont, rabtemető a temető,
    senki se férfi-nő;
    fémbillentyűvé korhadott fekete oboa
    a költő szájzávárzatán.

     

    /Ágh István, az Isten könnyei c. ciklusból (1984)/ 

     

     

     

    Mint az Egész

     

    Mint kürt, mikor rózsalugasból
    zeng és a sugárral rézszínű fény,
    oly tiszta és teli e perc.
    Ritka fuvolával köszönt.
    És tágul, mint az Egész
    a fénylőkön túli csillagok között…
    Nyolcágú, messzi idézet
    szólít kék füzetem fölött.

     

    /Takáts Gyula, az 1973-as Sós forrás c. kötetéből/ 

     

    Szintén Würtz Ádám illusztrációival 

  11. 6147 00:16 2014.07.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                       Nyári vásár

     

    Tüzes lepedővel beborít a nap,
    barmok tüdején elszorul a pára,
    bús ökörfejek összehajlanak,
    hab hullik, szájuk mészfehér virága:
    eladó minden, a drót szájkosár
    gyökérből rozsda szivárog a szárba,
    futball-vízióban az oxidált
    lánc, labda együtt vág a kapufára.

     

    Cigányleányként táncot jár a pénz
    tenyerek dombján, suhogó ruhában,
    a zöldpaprika-toronyból kinéz,
    s hortyog a kofa kotlóként magában:
    végeladás nyomában buja gaz,
    gerjedelem csalánja, s nyit a bodza,
    ha megejtik a boszorkányokat,
    árnyékával mocskuk bearanyozza.

     

    A vattacukor pálcán bodorul,
    tündököl, mint a ma született bárány,
    a roncskatona fillérre borul,
    légnyomás görcse rángatózik állán:
    a koldusból majd gazdag trágya lesz,
    báránynak fű, ki legelésző felhő,
    le-föl sandítva törli a gyerek
    eltaknyult cukrát, s hányszor, mire felnő?

     

    Bordó kolbászok fürtje fűbe lóg,
    borsátor mellett részegek komáznak,
    nyakukon fényes ökörlánc-kígyók
    csörgéséhez pohárral pikuláznak:
    itt csak váltanak, nem adnak haza,
    fogadnak döntő idióta meccsre,
    s kiáll az öregfiúk csapata,
    hányszor tizenegyen, tizenegyesre?

     

    Bajszukon sörhab, nyári hópehely,
    szellő suhint, a semmiségbe fújja,
    a hajfürt homloklépcsőn térdepel,
    a fejet verőér koszorúzza:
    vásározunk, s még el sem képzelik,
    rajtuk lépek, ha velük dáridózom,
    vettem tőlük, vagy eladtam nekik,
    vagy csak közöttük kódorogtam otthon?

     

    /Ágh István, 1957, 1992/ 

  12. 6146 16:06 2014.06.24
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

                               

                          Az elveszett vers

     

                                                                                (hommage à Korngold)

     

    Édesem Mindenkém Csillagom Bogárkám
    Angyalkám Báránykám Én-Párom Szívem
    elhullattam felejtőkém öregárkán
           ha nagy néha rá-ráleltem kezdősorára
           hová lett hová-nem tavalyról-mára:
    metruma csengése mind oly messze van

     

    pedig tudom volt megvolt költemény volt
    azt is hogy Lelkecském rólad szólt neked
    leragyogott rád – vers-tűzdelte égbolt! –
           szemérmes szóval tehozzád Szerelmem
           ahogy akkor megadatott kiénekelnem
    azt a zsongást: az volt a dal! a te éneked –

     

    nyájas küzdőtársam megjártuk poklainkat
    s lám nem maradt egyetlen strófája sem
    de kósza csengése még ringatva-ringat
           ódon dallamra ment – mindegyre hallom
           oly vallomásos s oly szent szerelmi dallam
    hogy ha én nem hát te tán: te! Édesem

     

    dúdolva ha ráhibáznál és felidéznéd
    azt az öledbe-fészkelő burukkolást
    hogy mi ütemre ment mi volt a mérték
           – a felszárnyalása s az a hosszan kitartott
           zengés: csak árad-árad sehol nem érve partot –
    pedzed már? Bolondos Édes-Egy Enyém no lásd

     

    – az indítást! a kezdő szót! csak annyit
    mondjál s én mind a gyöngyöt majd felszedem
    pendül a Vers! idevillan! csillámlik-aranylik:
           a Vers mit akkor kaptál az első találkán
           Édesem Mindenkém Csillagom Bogárkám
    Angyalkám Báránykám Én-Párom Szívem

      

     

    /Határ Győző (1914-2006), a londoni Auroránál 1992 ben kiadott 

    Üvegkoporsó című kötetéből, amelynek alcíme Ódon versek.

    Édes-mindnyájunk felejtőkéjéből előhalászta HGy (Győző bácsi)

  13. 6145 19:59 2014.06.17
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Van olyan költőnk, aki megverselte a manapság divatos nézősportot, amaz nevezetes labdajátékot, nevezzük egyszerűen futballnak. De azért értett a zenéhez is.

     

     

    Várady Szabolcs limerikjeiből:

     

    Töprengett magában Hindemith:
    „Csinálni kéne már – hm, de mit?
    Nő nem kell, hisz kurva!
    Átmegyek fisz-dúrba:
    szellemi magvamat hintem itt.” 

     

     

    Persze olvasni olyat is, hogy a zöld gyepen csupa állat szaladgál. Idézet fiataloknak: 

     

    Állatok a labdarúgásban

     

    Nyilván a bíró sporttárssal kell kezdeni, hiszen a publikum őt illeti a legkülönfélébb állatnevekkel. A bíró gyakorta ökör, barom, marha, disznó, orrszarvú, patkány, kutya, majom, kanári, feketerigó, egy tetű. Zeusz, a nagy átváltozó elbújhat egy labdarúgóbíró különbnél különb állatalakzatai mögött. Egy holland szakkritikus szerint a bíró a többistenhit mai megtestesítője.


    Szokták mondani, hogy hangyaszorgalmú középpályás.

    A csatár páváskodik.

    A játékosok gyakorta kakaskodnak, öklelnek, máskor meg mennek, mint a mérgezett egerek. A játékos zsiráf. A csatár nyuszi. A csatár kígyó. Buldog a játékos, mert csökönyös, és pitbull, mert nem ismer irgalmat. Ha túlon100. o.túl vehemens, vaddisznónak is hívják. Minden csapatban van bika, ló és
    valamilyen madár. És pillangó. Tetű. Egyszer egy argentin kapusnak vakond volt a neve, a beadásokat és az íveléseket rendre elnézte, de még a fű alatt suhanó, alattomos lövést is védte.

    Jasin volt a fekete pók.

    A José Leone Andrade nevű, fekete bőrű uruguayi játékost póklábúnak nevezték. Ő találta föl a becsúszó szerelést 1930-ban.

    Csigalassúság.

    Csikócsapat.

    Lepke, a kapusok leggyűlöletesebb élőlénye.

    Egészen helytelen kifejezés az, amikor azt mondják, hogy oroszlán módjára küzdöttek a fiúk. Aki olvasta az Elza kölykei című könyvet, az tudja, az oroszlán lusta dög, egyáltalán nem szeret küzdeni, ráadásul kandzsi is.

    Lajhárnak nevezik a magyar edzők azt a magyar játékost, aki megbukik a Cooper-teszten, de azért kezdő.

    Gyakorta egy játékost egyszerűen csak Állatnak neveznek. Ilyen a brazil Edmilson, illetve a Bundesliga mennyországát is megjárt hamburgi kiscsapat, a Sankt Pauli egykori kapusa, Thomforde. A Real Madrid egykori csatárát, Butragueñót Keselyűnek hívták, mert mindig lecsapott. Grosics Gyula a világ labdarúgásának örökös Fekete Párduca. Zsiráf volt Kocsis a magyar aranycsapatból, de egy másik játékost, a nagy Bobby Charltont is ezzel a névvel becézték. Róka volt a beceneve a Balog 
    nevű magyar válogatott játékosnak. A svájci Grasshoppersnek szöcske a totemállata. A kölniek kecskék. A magyar ferencvárosiak zöld sasok, amiként a Crystal Palace és a Lazio játékosai is. Farkasok harcolnak a Wolfsburg és az AS Roma csapatában. A Newcastle környékén nagy a csirregés, ott szarkák űzik a labdát. Bresciában is csivitelnek, ott fecskék népesítik be a zöld gyepet. Torinóban pedig zebrák futkároznak a Juventus pályáján.


    Egy közép-afrikai kiscsapat néhány éve a bálnát választotta totemállatnak. Kérdezték az elnököt, miért döntöttek így. Mert nem tudjuk, milyen, mert még soha nem láttunk bálnát, mondta az elnök, aki kapus is volt máskülönben.


    Nem olyan régen a Vasasban több állatos nevű játékos játszott egyidejűleg. Nyúl, Farkas, Sas, Birkás. Egy körkapcsolásos közvetítésen szaladt ki a riporter szájából az a kegyetlen, de ritka szellemes mondat, hogy ó, kedves hallgatóim, mennyi állat szaladgál a zöld gyepen.


    Az ember soha el nem évülő hálával tartozik az állatvilágnak a labdarúgás tekintetében. A labdát ugyanis a galacsintúró bogár találta föl. A földből gyúrta, mint Isten az emberi testet.

    És aztán gurigatni kezdte.

     

     

    /Az idén 52 éves Darvasi László 8 éves írásából: A titokzatos világválogatott. A labdarúgás története/ 

  14. 6144 22:14 2014.06.16
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    1956 dicsőséges, örökre szent évszám, még az októberi dátum nélkül is, mondjuk '56-nak is, és éppen 56 éve gyilkolták meg Nagy Imrét és társait, majd - hogy kerek számról emlékezzünk - 25 éve volt az újratemetésük. A versben is megidézett főrendezőt valahol Deák Ferenchez hasonlították, ami a degeneráció magasiskolája, de hagyjuk...

     

    Még amaz emlékezetes évben, persze nem itthon, az alábbi verssel emlékezett meg a költő az eseményről, illetve a főszereplőről. Megjelent 8 évvel később, a Levelek az utókorhoz c. kötetben, Torontóban.

     

                       Nagy Imre

     

    Hajnaltájban sétálni kezdtél
    föl és alá a pincebolt
    alatt; csak cvikkered hiányzott,
    egyébként minden rendben volt:
    a perc lejárt, a lelked tiszta
    s egy óra sem kell már, amíg
    Kossuth Lajost, Rákóczit, Dózsát
    beérik kurta lábaid.

     

    Mi adta néked a nyugalmat?
    Hogy tudtad: hallgatnak, míg hallgatsz
    és azt is, hogy a század titkát
    te oldottad meg félúton?
    S mi növesztett oly nagyra téged?
    Bölcs bátorságod? Tisztességed?
    Batthyányhoz hasonló véged?
    Hogy te vagy fajtánk példaképe
    a holtak élén? Nem tudom.

     

    A szomszéd cellából Maléter
    köhécselt. Hirtelen hideg
    csapott meg tarkódon. Hogy papírt
    és tollat kérhetnél? Minek?
    Minek, gondoltad. Száll az írás,
    mint viharban a levelek,
    s köztük derűsen és kimérten
    zömök, ősz férfi jár: a tett.

     

    A vég, sejtetted még nehéz lesz,
    de az már nem oszt, nem szoroz –
    megnyílt az ajtó: káromkodva
    ugrottak rád a vasbotos
    pribékek, karod megkötötték
    s végigrugdostak idegen
    zsebrákok sorfalán át, amíg
    te cvikker nélkül, félvakon
    támolyogtál és szánakozva
    szétnéztél kint az udvaron:
    de már az ávós hóhér rémült
    arcát nem vetted észre, sem
    a helytartót, ki két szovjet tiszt
    közt állt, vacogva, részegen.

     

    Aztán csak mész, vajpuha mész jött,
    elébb rád terítette bő
    tógáját, aztán szikkadozni
    kezdett, majd mint a krétakő
    kemény kőzetnek nőtt reád,
    megette húsodat és orcád,
    de bajszod nyájas kunkorát
    szálanként őrzi, mint az ország.

     

    Azóta újra mellbeteg,
    keszeg varróleány a nappal
    s izzadt ringyók az éjszakák –
    ám néha félálomban este
    szemembe hull egy fény-nyaláb:
    talán a láthatáron villan,
    vagy egy reflektor incseleg,
    vagy a szomszéd utcán a villany,
    de lehet, hogy a cvikkered.

     

    /Faludy György, 1958 - London/

     

     

    Rá egy évre is megverselte:

     

                   Nagy Imre szelleméhez

     

                          (Halála első évfordulóján)

     

    Ezerszázan fekszünk a recski mészben,
    ha nem te jössz ötvenhárom nyarán
    s adsz mindnyájunknak életet. Így lettél
    apám után apám.

     

    Zsuzsa mellettem ül. Nélküled régen
    húsz altatót vesz be a körúti
    cselédszobában. Andris sincs, ki ott kinn
    a szomszédék macskáját kergeti.

     

    Nincs nélküled se napfény, sem az ablak
    árbócszerű visszfénye a piros
    almán előttem, se rózsa a kertben.
    Kezem sincsen s alatta papiros.

     

    Téged rúgtak be helyettem a sírba.
    Nem tudtad róluk, hogy gerincedet
    törik ketté, mert nem tudsz meghajolni
    s a helytartó hazudik s hiteget?

     

    Mért akartál meghalni mindenáron?
    Hogy példát adj, mint végzi az igaz
    ember? s aztán a titkos tárgyaláson
    belédfojtsák bátor szavaidat?

     

    Mért nem jöttél ki? Török, osztrák, német
    orosz s hazai bitangok alatt
    talán még mindig nem elég Batthyány
    teste dagasztja a magyar sarat?

     

    Mért nem jöttél ki? Az ország utolsó
    reménye voltál. Most, a síron túl
    hűs fáklyafény vagy a történelemben –
    s hány év kell, míg egy másik újra gyúl?

     

    Mért nem jöttél ki? Párizsban lakhatnál
    s egy nap tán elkísérhetnélek én,
    hogy megnézzük a Fejedelem házát,
    s kilenceset a Quai Malaquais-n.

     

    De nem jöttél ki, mert önzés s ravaszság
    nélkül éltél s a végső bölcsesség
    titkait tudtad. Kihajtottad, és nem
    kortyonként nyeled, mint mi, az epét.

     

    Mért jöttél volna bujdosni nyugatra,
    hol a pénz beszél s az ember ugat?
    Eladnak ezek mindent és mindenkit,
    az anyjukat is, meg önmagukat.

     

    S van-e választás a hét hájjal megkent
    tömeggyilkos moszkvai banditák
    s Washington gyáva, rothadástól gennyes
    hülyéi közt, míg ilyen a világ?

     

    /Faludy György, 1959 - London/ 

     

     

    Zsuzsa (Szegő) az akkori (második) felesége volt a költőnek. Andris az ő fiúk volt, később szintén költő és műfordító, aki 55 évesen 3 és fél évvel ezelőtt halt meg, Andrew-ként, mivel ő már nem tért haza Angliából.

     

     

    És persze nem így végződnek a tárgybani életek, ha nincs a dicsőséges október. Erről írta a költő az alábbi oratóriumot: 

     

                  Október végi tiszta lángok

     

            Oratorikus emlékezés 1956 vértanú hőseire

     

     

    1. (Requiem) 

    A lángok lobbanó szívéhez értem,
    mikor a nagyszerű halált megidéztem,
    mikor a könnyek az Égből estek,
    mikor legjobbjaink értünk elestek.

    Helyettem, helyetted is
    itt, Budapesten,
    fiatal vérük folyt már az első esten,
    egy örökre szent-évszámú Kedden,
    aztán sokáig…!

    Sortüzek gyalázta Magyarország!
    Csak halott hőseid szemében
    villant a szabadság!

    Október-vég… és nem akárhol!
    Most is március idusa lángolt
    egy letiport nemzet szívében…

    De nem tilthatták a lángot!
    Egyetlen költőnk volt:
    Petőfi Sándor!

    „Szent suhancok” bátor
    tettei sokkolták a Világot!
    Ámultak közel és távol…
    Mert elszoktak már
    az ilyen csodáktól:
    hogy Dávid ismét
    legyőzi Góliátot!


    2. (Kyrie)

    Láttad aztán: mennyi kereszt állt itt!
    Valaki mindig egy újabb nevet ráírt…
    s alattuk hány győztes, vértanú-Dávid…
    kérdezte: talán egy Angyal járt itt?

    Mert a gyalázott, szétlőtt tereken,
    szent halottaink – mint oltárköveken –
    a megtöretett test és a kiomló vér
    misztériumát másolták le hányszor…

    Akár a pap úrfelmutatáskor!
    Ezért a tiltott börtön-parcella, temetőárok
    csöndjében is ők tanúskodtak a szabadságról!
    Nem a halálról: mert a gyertya értük lángolt.

    És a kereszt hirdette: valóban győztek,
    hiszen emlékük maradt a legerősebb!
    Romolhatatlan arcuk, mint a márvány,
    Isten elé tett memorandum: fényes kiáltvány!


    3. (Dies irae)

    Az ország lett
    néma és halott…

    Talán halottabb is
    mint nem egy ifjú holt…

    Ezért a lelkük
    dacos és tiszta volt,

    akár a novemberi
    fehér krizantémok.

    Mésszel leöntött testüket
    reflektorozta már a Hold,

    vallata brutális csönd,
    majd a végső borzalom
    tüstént munkába állt…
    s szorgos hóhér-idő jött!

    Ez volt akkor (azóta, most)
    a te édes hazád,
    és ez a vérrel dúsan öntözött
    drága mostohád…!

    Ez a minden árva rög
    fölött őrködő
    maradék hited:
    egyetlen anyaföld!

    Éltüket menteni
    elhagyták akkor annyian…!
    Nem segített itt semmi már,
    de befogadta őket legalább
    az addig szájaló Nyugat!


    4. (Libera me)

    A gyertya lángja, korma,
    s a hirtelen szabadság
    fehér áldozati füstje,
    akár a holdfény színezüstje
    a kivágott zászló-lyuk helyén sietve,
    gyűlölt címerét s csillagát feledve
    szállt föl az égi csillagokba!

    S az idő titokzatos méhéből
    egyszer csak kirobbant
    a gyermek… az a nem várt,
    aki majd mindent
    halálpontosan lát:
    ő lett az első forradalmár!

    És mámorosan skandált
    utcákon, tereken át
    szavalta a verset…
    keze még nem érintett fegyvert,
    de már félni sem mert,
    hősként tette a dolgát:
    vele üzent a szabadság!

    Hogy véréből született ő,
    aztán hirtelen felnőtt,
    mint az a szép őszi álom
    mielőtt kilobbant
    annyi fiatal élet álma ottan…
    testükön nem „fújó paripák”
    vágtatták át…
    tankok gyalázták őket holtan!
    De lelkük már a csillagokban,
    az Ég oltárán örökre ott van!


    5. (Sanctus)

    Mert ezerszer is október-november…
    ritka ősz: csak erre gondol az ember,
    mert ezerszer is szent hősökért kiált,
    kikért eljött még a láng!

    S forró szívükben a világ
    fölemelhette mégegyszer
    lehajtott fejét,
    míg reszketve arra várt:
    hátha megválthatja bűnös önmagát!

    Gyújtott hát sebesen örökmécset…
    A halál bizony több lett mint az élet!

    S ezerszer szentebb a gyávaságnál!
    Fényeskedjetek a gyertyalángnál!


    6. (Agnus Dei)

    Minden a vérükből termett,
    és a vérük áramával mozdult,
    ha volt még börtönajtó…
    megcsikordult.

    A gyökér, ha lent szunnyadt a mélyben,
    fényre fordult.
    Nem volt hiábavaló az sem, ami elmúlt:
    feledésre ítélt legutolsó szavuk,
    életük, álmuk, hősi áldozatuk.

    Temetetlen, megtört testük fölött
    a jövő lélekharangja kondult.


    7. (Lux aeterna)

    A lángok forró szívéhez értem,
    nincs, nem is lehet már több
    ellobbanó pillanata ennek az útnak.

    Élők: mutassátok föl a világnak,
    s a hunyorgó égi csillagoknak
    a mi hőseinket, szent halottainkat,
    akik most már jobban ragyognak
    és fényük egyre fényesebb lesz,
    ahogy megérti áldozatukat a nemzet,
    ha századonként legalább egyszer
    fölkel és nem riaszthatja semmi fegyver…

    Ekkor nagy lesz és hatalmas,
    tántoríthatatlanul forradalmas,
    bukásaiban is büszke, méltóságos…

    Azt súgja: csak a holtak igazára hallgass,
    mert az október végi tiszta lángok
    szívébe égették a szabadságot!

     

     

    /Nagy Gáspár, 2004-2005/

     

     

     

    Szokolay Sándor zenésítette meg a verset; ősbemutatója 2008 októberében volt. A BMC adatai közt nincs 2001 után írt Szokolay-mű :-(, mert talán nem tetszett nekik.

     

     

  15. 6143 11:38 2014.06.14
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Pilinszky János - az itt is többször megidézett kiváló költőnk - zenei kötödéséhez kapcsolódóan most jutott eszembe egy több mint 40 éves beszélgetés, amelyben Tasi József a kérdező.

     

    "...– Hadd legyek egy percre szociológus. Mi lenne az az öt könyv és az az öt zenemű, amit elvinnél magaddal arra a bizonyos lakatlan szigetre?

    – Na várjál… Öt könyv… Az egyik az Újszövetség, a másik A Karamazov testvérek, a harmadik az Iliász, a negyedik… Simone Weilnek Amerikai naplója és az ötödik talán József Attila költeményei.

    – És az öt lemez?

    – Persze ezt most kapásból?

    – Éppen ez az!

    – Az öt zenemű… Az egyik lenne az… hát itt nagyon elfogult vagyok. Az egyik lenne Bachnak a Musikalisches Opferje, a másik Bach Goldberg-variációkja, a harmadik talán Mozart G-moll szimfóniája. Érdekes dolog, szerintem Bach az atyaisten és Mozart a fiúisten, úgy, ahogy Arany az atyaisten és Petőfi a fiúisten; tehát ez a három, még kettő… Itt most hezitálok… Előadóktól is rengeteg függ. A harmadik: rettenetesen szeretek – ez most a szentimentalizmusom – két romantikus művet. Az egyik Schubert-kvintett, az utolsó Schubert-kvintett és a másik egy kis orosz lemez, Richter két Chopin-balladát játszik rajta gyönyörűen. Ehhez fogható interpretációt én nem ismerek. Sokan azt mondják, hogy nem jó. Szerintem nagyon jó, egészen rendkívüli. Chopinnek – aki egy óriás, ő volt kétségtelenül a zongorának a legnagyobb költője – nagyon fegyelmezetten, mondhatnám társaságbelien megadja a lehetőséget, hogy kivérezzen. Mondanék talán egyet, egy hatodikat. Nekem énekes volt a nagybátyám, a mai nemzedék már nem tudja. A 30-as éveknek ő volt a legnagyobb Wagner-tenoristája az egész világon.

    – Mondd már a nevét!

    – Pilinszky Zsigmond. Ő a berlini operaháznak volt a Wagner-tenoristája, négy éven keresztül énekelt Bayreuthban Toscaninivel, Müller Máriával. A Columbia amerikai hanglemeztársaság vele készítette a világ első teljes Wagner-operafölvételét. A szakemberek, a Wagner-leszármazottak szerint ma is a világ legszebb Wagner-fölvétele. Ezt vinném. És még egyet. A magyar Operaház gyöngyszemei közt – bár ő nem volt a magyar Operaház tagja, csak vendégszerepelni járt haza – megjelent egy lemeze, és ott szegény elénekli Lohengrin búcsúját a hattyútól. Mondjuk ezt vinném még...." 

     

    Sosem hallottam erről, így rákerestem: a néhány elérhető felvétel közül egy 1930-as Tannhäuser innen és az említett Columbia-felvétel egyik ismert részlete az I. felvonásból: itt a feliratozás durva hibái ne zavarjanak meg senkit, a szöveg az alábbi:

     

    Tannhäuser 

    Dir töne Lob! Die Wunder sei'n gepriesen,
    die deine Macht mir Glücklichem erschuf!
    Die Wonnen süss, die deiner Huld entspriessen,
    erheb mein Lied in lautem Jubelruf!
    Nach Freude, ach! nach herrlichem Geniessen
    verlangt'mein Herz, es dürstete mein Sinn:
    da, was nur Göttern einstens du erwiesen,
    gab deine Gunst mir Sterblichem dahin.
    Doch sterblich, ach! bin ich geblieben,
    und übergross ist mir dein Lieben.
    Wenn stets ein Gott geniessen kann,
    bin ich dem Wechsel untertan;
    nicht Lust allein liegt mir am Herzen,
    aus Freuden sehn'ich mich nach Schmerzen.
    Aus deinem Reiche muss ich fliehn -
    O Königin, Göttin! Lass mich ziehn! 

     

    Venus

    Was muss ich hören! Welch ein Sang!
    Welch trübem Ton verfällt dein Lied?
    Wohin floh die Begeistrung dir,
    die Wonnesang dir nur gebot?
    Was ist's? Worin war meine Liebe lässig?
    Geliebter, wessen klagest du mich an?

     

    Tannhäuser
    Dank deiner Huld! Gepriesen sei dein Lieben!
    Beglückt für immer, wer bei dir geweilt!
    Ewig beneidet, wer mit warmen Trieben
    in deinen Armen Götterglut geteilt!
    Entzückend sind die Wunder deines Reiches,
    die Zauber aller Wonnen atm' ich hier;
    kein Land der weiten Erde bietet gleiches,
    was sie besitzt, scheint leicht entbehrlich dir.
    Doch ich aus diesen ros'gen Düften
    verlange nach des Waldes Lüften,
    nach unsres Himmels klarem Blau,
    nach unserm frischen Grün der Au',
    nach unsrer Vöglein liebem Sange,
    nach unsrer Glocken trautem Klange.
    Aus deinem Reiche muss ich fliehn -
    O Königin, Göttin! Lass mich ziehn! 

     

    Az említett Lohengrin-búcsú pedig innen Pilinszky Zsigmonddal. 

  16. 6142 19:46 2014.06.10
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     2012-ben az Év Söre  - Salzburgból

     

     

                            Tiszták

     

    Köszönöm, Istenem, egyetlen,
    hogy olyan emberekre leltem
    az életemben, akiket
    mai napig is szeretek.
    Kik bennem nőttek, mint a fákat
    növesztik a termékeny ágak,
    mint a testőrök körülálltak
    s a legutolsó vérkörön
    is velem voltak, köszönöm.

     

    Köszönöm fényük, tisztaságuk,
    hogy bennem keresték a másuk,
    villogtak bennem azon a
    tükörvilágon, éjszaka.
    És amikor elsötétedtem,
    ők kivilágítottak engem
    s belülről ragyogtak helyettem
    s a legutolsó vérkörön
    is velem voltak, köszönöm.

     

    És nemcsak akkor, minden órán,
    életem minden fordulóján,
    ők bongtak bennem, mint a hang,
    ahogy templomban a harang,
    üres falak között is kongtak,
    hibás szívem helyett is szóltak,
    mint áldozó az áldozónak
    harangoztak a küszöbön,
    és velem voltak, köszönöm.

     

    S mikor eljött a nagy ítélet,
    a „dies irae”, az egészet
    odaadták, ama harag
    napján az egész arcukat.
    Hogy őket is lásd, ne csak engem,
    a szépségüket nálam szebben
    ebben a halálküzdelemben,
    mikor vallattak, úgy szerettek,
    hogy helyettem is ők feleltek.

     

    /Gyurkovics Tibor;

    az 1998-ban kiadott Isten homlokán című kötetből/ 

  17. 6141 11:34 2014.06.10
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Kettő Nagy László Kondor Béla képeire írt hét verséből:

     

     

    1970-ben festette a 125 x 70 cm-es képet (olaj, farost)  

     

    Szent Péter és egy nő

     

    Ez a kults a minékünk rendeltetett
    magasságé pinczétül hét emelet
    denevér s bagoly a szomszéd s Viola
    a naív – meg pokolfüst de nints kaloda
    zenélhetsz – mantsomnak is szolgál a húr
    s majd édenzünk dönghet a pokol alul
    én játékbul hordom ezt a péter-gönczöt
    visel noha tsak a szívem hét kolonczot
    s még röpködnöm is illik hölgyem a súllyal
    de hölgyem sárgahajúm ne keserülj el
    ha tsak szemmel követsz is: megalakult s
    boldog a társaságunk íme ez a kults

     

     

    Azt itteni nagyobb kép valójában kisebb: 60 x 40 cm, olaj és pasztell farostra (1967)

     

    Gitáros nő

     

    Te is megöregszel nyakad megöregszik
    s kell csipkeörv de esküszöm a síron
    túlról is látom a ráncot ajaj virág –
    erezet és hajzat elavul a húr is
    csupa mész lesz nyúzod mészkő-izülettel
    s mész-Jerikód nem döntöd le ajaj virág –
    dísznek helyezlek hölgyi szemétdombra
    ágyam kerek öt seb jó balzsamot rája
    jő malacizmú bajnoknő ajaj virág –
    fenyegetlek s látom tél van ahol ültél
    rámromol az étel életem és minden
    bosszúm is csak engem ér el ajaj virág – 

     

     

    A többi az 1977. novemberi sorozatból: Darázskirály; Késes ember; A tengerész álma; Fiatal menyasszony; Bohóc 

  18. 6140 19:15 2014.06.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                      Fújjad csak furulyádat

     

    Pásztor, fújj bele ében furulyádba
    aludni tért a város és fehér-fekete juhaid is
    álomra hajlanak a nehéz illatokban.
    Alszik a jegenyesor s a millió repcevirág
    a magas hegy és a mély völgy is alszik már
    alszik, alszik.

     

    Fújjad csak ébenfa furulyádat
    az óra, lám nem állt meg felettünk, él
    és forog az isteni varázsló kezében
    s a hold, Nyugat horizontja fölött ragyog
    hacsak nem a Szentlélek ezüst galambja az
    hacsak nem az esthajnali rózsa, amely
    egy fiatal lány kebelén virult ki.

     

    Óh, barátom, ha figyelsz most
    láthatod a nehéz gyász zászlóit lobogni
    s a zaklatott madarakat, amint vergődnek a szélben
    s mindez már túl a hétköznapok kulisszáin
    ahogyan te is és én is egy különös hajnalon
    átléptünk az árkokon és erődítményeken s íme
    itt vagyunk, hogy elmondjuk dalainkat.

     

    Úgy tartják, viharban hallgatnak a Múzsák.
    Azért is, zengjen a lant és szóljon a furulya
    gyilkos napok és gyászos esztendők végtelenjében
    porladjanak el kedves halottaink csontjai
    de, akik élnek még, jókedvvel viruljanak
    s te szelíd, hegyilakó pásztor
    fekete subádban és zsíros, nagy kalapod alatt
    fújjad csak furulyádat az éjszakában.

     

    /Kassák Lajos, az 1939-ben megjelent kötet címadó verse/

     

     

     

  19. 6139 19:05 2014.06.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                   Tonika és Domináns

    elképzelhető hogy Dominánson
        és ne Tonikán végződjék a nap?
    mikor kapaszkodva nyújtja-nyújtja
        hogy ő csakazértis ott marad?

    ott hol zenezengést bekoronázni
        nem hivatott ő: nem jó háztető
    a Tonika a lélekbemarkoló – a VÉG:
        az örömkönnyekre-késztető

     

    /Határ Győző/ 

  20. 6138 07:26 2014.06.06
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                           A festő kaszál

    Omolj sárga virág a kaszám előtt,
    ma a kakukkszegfű duzzog, nem hajt,
    ring a vérfű arasszal minden fölött,
    sátés kaszálón torzsa daganat.
    Virágok halála, festetni akar,
    mit a képzelet őriz valahogy,
    homályos zöldek fölött elleng a kar,
    hol szállni kéne, maradok gyalog.
    Omolj sárga virág, dűlj, dűlj a rendre,
    a kerítés szürkén bekeretez,
    üllők csengő hangja szinte jelre,
    a folytatáshoz lélegzetet vesz,
    kopogó kalapács nem lehet zene
    e miséhez, minek szín az istene.

     

    /Páll Lajos, 2008/

     

     

    Gyurkovics Tibor versbe festette mások képeit a már többször idézett Extázis című kötetében, amelynek bevezetőjében Dobai Péter az alábbiakat is írta 2001-ben:

     

    Vers-szavak a képhatáron

     

    ....E bevezető írás elején vitathatónak, sőt kétségesnek tartottuk (mindenesetre Winckelmann annak tartotta!), hogy a festmények, képzőművészeti alkotások megszólaltathatóak-e versszavakkal, a költészet roppant közegét adó nyelvi kifejezésekkel, „festett versekkel”. Kétségeink efelől immár nincsenek, mert nem vitatható, hogy a költő Gyurkovics Tibornak ez fényesen, káprázatosan tékozló gazdagságban sikerült! Könyvében versekké változnak a festmények és festményekké változnak a költemények: a líra és a képzőművészet szépségének rejtélyesen közös horizontján! Bravó!

     

     

     

     

     Felix Vallotton ihletet adó 110 éves olajképe az Ermitázsban

     

         Nő a zongoránál szobabelsőben

     

    Ott benn egészen mélyen a szobán
    egy nő klimpírozik a zongorán
    oly óvatosan bukdácsol az ujja
    mintha tudna játszani s mégse tudna
    hol gyors hol lassú ahogy a szíve
    lüktetésének kell engednie
    mert azzal játszik nemcsak a kezével
    s a zongorán a szív aligha fér el
    kiszáll iramlik mégis oly ügyetlen
    ahogy a kezdő lány a szerelemben
    pötty pötty pikk pikk áradó dáridó
    de különösebb mint a rádió
    – ő maga szól! – a nő – a háta látszik
    ahogy a barna fényben zongorázik
    nagy kontya van mi néha leesik
    mi néha beborítja kezeit
    hogy óvatosan fel kell raknia
    de addig is szól közben az ima
    a billentyűkhöz sem kell érnie
    testében megtestesül a mise
    ott benn egészen mélyen az időben
    mindenki sejti – „itt vagyok” – csak ő nem
    pedig már reggel hatkor megfogantam
    s oly egyedül vagyok az alkonyatban
    ahogy egy lény csak egyedül lehet
    ki egyesíti mind a két felet
    kik kapálódznak egy vad szerelemben
    hogy végleg egyek legyenek ne ketten
    a barna fény elárad mindenütt
    anyám kezén bukdácsol a prelűd
    a dallamnak ki kell áradnia
    és zúg mint egy egész szimfónia. 

Kiemelt cikkeink

Ki szavatol?

Édes éjen édent remélsz, ám egy szimpla nyári estén nagyjából beéred egy kellemes szabadtéri My Fair Lady-előadással is. KRITIKA

Koós-Hutás Áron fújhatja a takarodót

Bohém légy-ott (forrás: Gilvesy Pincészet)

Július 27-én, vasárnap világszerte egy időben szólaltatják meg neves trombitások az Il Silenzio dallamait.

Újra látható az ellopott Matisse

Kiállították a venezuelai fővárosban Henri Matisse az Egyesült Államokban két éve megtalált festményét.

Megfér egymás mellett a Quimby és Beethoven

Philharmonie de Paris

Az elmúlt hét év hozadékáról beszélgettünk Bérczes Lászlóval, az Ördögkatlan Fesztivál egyik főszervezőjével. INTERJÚ

Händelt is párbajra hívta

Domenico Scarlatti zeneszerző,a szonáta műfajának úttörője 255 éve, 1757. július 23-án halt meg. MAGAZIN

Két belevaló altos

Bacsó Kristóf (fotó: Burger Barna)

Két kiemelkedő altszaxofonosunk, Bacsó Kristóf és Tóth Viktor eltérő karakterek, de hasonlóan magas művészi ambícióikat követnek. TAKE7

Eljárják a virtuóz csárdást

A Grencsó Kollektíva vendége Mezei Szilárd - Opus Jazz Club (fotó: Zipernovszky Kornél)

A júliustól Magyar Nemzeti Táncegyüttes nevet viselő Honvéd Táncszínház produkciója egy szerelmi háromszög történetét dolgozza fel.

Programkereső

MIT HOL
 -TÓL   -IG 

Tisztelt olvasóink!

Megváltozott fórumszabályzatunk értelmében a jövőben a cikkektől független témák indítására nem lesz lehetőség. Megértésüket köszönjük.

A Fidelio szerkesztősége