Téma:
A témához csak belépett felhasználók szólhatnak hozzá.
Kattintson ide a belépéshez! Regisztrálni itt lehet.
A Fidelio.hu fórumszabályzata itt olvasható.
Új hozzászólás   Új téma


  1. 6098 16:36 2014.04.17
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A közel 84 éves Derek Walcott Susan Sontagnak ajánlotta azt az 1981-ben írt 4-részes versét, amelynek címe: The Fortunate Traveller, azaz A Szerencsés Utazó. A költeményt tartalmazó kötetet ezen a címen adták ki a következő évben. A versből csak egy részt idézek:

     

                                       II.

     

    Most, hogy a fantomok földjére értem,
    nem a fantom riaszt, csak a valóság.
    A Szabbat megszentelése a szigeteken.
    Rovátkolt levélen csiga violinkulcsa,
    fekete kóristák Tantum Ergója szárnyal
    a kókuszdió-orgonasípokon.
    Vonulnak a piszkos parton, csipkés karingben,
    barna lagúna a nyűtt reverendás,
    sápadt, borostás pap mögött, a Canaries
    betontemplomába;
    míg Albert Schweitzer a reggeli harmónium
    és a pipáló kémények felé tart,
    felhabzik a Lebensraum, Lebensraum.

     

    Örökös harmattal hintett fekete arcok –
    harmat a tarka tejfüvön, harmat
    kemény levelén a gacsos szilvafának,
    harmat a kagylógyökér elefántfülén.
    Kurtz foga közt, fehér koponya az elefántfűben,
    a birodalmi képzelgés dalol. Vasárnap
    ráncai a Sötétség Mélyéről folyásirányban.
    A sötétség mélye nem Afrika.
    A sötétség mélye a tűznek magja
    a holokauszt fehér centrumában.
    A sötétség mélye a csíraölő fényben
    szikét válogató gumikarom,
    a gyerekcipő-dombok a kémények tövében,
    a csilingelő nikkel a fehér oltáron;
    Jacob küldte utolsó lapján ezt a verset:
    „Gondolj Istent, ki békén szendereg,
    míg fák sírnak s könnyeznek gleccserek.
    Az Ő közönyét majmolom csupán,
    nem Anno Domini: Dachau Után.”

     

    /Várady Szabolcs fordítása/ 

  2. 6097 17:05 2014.04.16
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Most olvastam a Fidelión, hogy április 16-án 16. alkalommal rendezik a Hang Világnapját. Ilyen többé nem lesz, tehát hangoskodjunk egy kicsit:

     

                     Nincs pénz és enni kell

     

    Nincs pénz, s te azt mondod, felejtsem el,
    nincs pénz, és szép a tavasz, –
    nincs pénz, de te sohasem
    ölelted nyomorodba az
    időtlen embert, te sohasem
    láttad meg az egyszerű
    példában a kiraboltak örök
    törvényét s a gonosztevők
    igazolását:
    nincs pénz, pedig már csak a meztelen
    életről van szó! – Hogy fussak én
    könnyü lábbal a holnap
    elé, mikor
    nincs pénz, és otthon emberek
    várnak rám, kedvesek és
    ártatlanok, s kenyeret
    akarnak, – óh, hogy nevessek, mikor
    nincs pénz
    és pénzért mérik az életet, és
    nincs pénz
    és enni kell és valaki folyton
    csak azt suttogja-üvölti
    bennem, hogy gyáva hazugság
    minden, hazudik
    rajtam a ruha, hazudik
    a cipő s hazudik a perc, amely
    becsábít néha a Hang s a Szín
    gyönyörű bűntanyáira, – óh,
    hogy törődhessek én
    a Szépséggel, a lélek
    mennyei kedvesével, mikor
    nincs pénz, és otthon emberek
    várnak rám, kedvesek és
    ártatlanok, s kenyeret
    akarnak, – – minek kiabáljam,
    hogy a szegénynek is érdemes
    élni, mikor
    nincs pénz
    és enni kell, és bennem is
    eltört már minden akaratot
    a kenyér átka, – óh, hogy
    birjak örülni, mikor
    akárhova nézek, csak a Testi
    Szükségletet látom a nyomor
    fekete köztársasága fölött, és
    a Fizikai Lét örök
    zsarnokát, a Szövetkezett
    Pénzt, aki
    talpának testtelen iszonyával
    torkunkon áll, de nem tapos el,
    mint a láb a férget, és
    halhatatlan éjszakánkat
    távoli fényjelekkel
    csillagozva még elaludni sem
    hagyja bennünk
    naiv kis cinkosát, a reményt!

     

    /Szabó Lőrinc, 1926;

    A Sátán műremekei-ből/ 

     

     

     

    A Holló meg a Róka

     

    Tél volt, havas és csikorgó.
    Sajtdarabot csent a Holló.
      
    Röpűlt vele egy nagy ágra:
    „Ebéd, végre-valahára!”

    Ravasz Róka, noha messze
    járt a fák közt, észrevette:

    nyála csordúlt, gyomra kordúlt,
    sóvár szeme majd kifordúlt.

    De a Holló óvatos volt,
    lenti lombból máris iszkolt

    s mire Ravasz odabillent,
    ő még fentibb ágra libbent,

    fel, a havas, büszke fára,
    deli fenyő derekára.

    Róka koma rém dühös lett;
    tudta, itt csak ész segíthet.


    Egyebe nincs úgyse semmi,
    elkezdett hát hízelegni.

    És a Holló, gyanakodván,
    felfigyelt rá, bár mogorván,

    de lassankint, mint varázslánc,
    befonta a szó s a csábtánc:

    hiúságát egyre jobban
    kábitotta, mind mohóbban

    tömte a sok édes méreg,
    hódolat, bók és dicséret.

    „Röptöd, ah, be könnyed, ingó,”
    – szólt a hang – „be sima, ringó!”

    „Jól hallom?!” – a Holló döbbent
    ámulatban lejjebb röppent.
     
    Róka mester erre szárnya
    s farka díszét fuvolázta.

    Nem volt többé képtelenség:
    hitte a rút, hogy milyen szép!

    Két hökkent kis, drága mókus
    nézte a nagy hókuszpókuszt.

    A Holló meg illegetni
    kezdte magát, billegetni,

    s mikor az elszánt hizelgő
    ráfogta, hogy tündér s delnő,

    már tipegve és topogva
    és libegve és lobogva

    pípeskedett, szédelegve –
    de a sajtját nem eresztve.

    Mohón leste a madárnép,
    hogy Ravaszdi mit csinál még.

    Mit? Jégcsapot penditett meg:
    „Szebb a tiéd, égi zengzet!”

    És a Holló megbüvölten
    csőrét tárta… Persze rögtön

    pottyant a sajt; s mint kereplő:
    recsegett az énekesnő:

    „Kár, kár!” – későn kapva észbe,
    hogy oda a jó ebédje.

    Ravasz koma eloldalgott:
    „Edd a nótát, – én a sajtot!”
     
    Vígan vitte csemegéjét,
    bámúlta a csacska népség.

    Holló búsúl: „Kár, kár, kár…”
    Aki hiú, pórul jár!

    /Szabó Lőrinc, 1956. október)

     

     

    Magyar hangok: http://www.youtube.com/watch?v=XWnwiw1tO-4 

    Norvég hangok: http://www.youtube.com/watch?v=-P7rR3FbJrc 

     

     

    Közel 4 éve már itt is foglakoztunk a különleges emberi hangokkal:

     

    H A N G C S O P O R T O K


    PUHA, FORRÓ HANGOK

    Ange amban ulanojje
    balanga janegol
    mo hítula e mante
    u kuaháj imanan.
    Jekale munni temme
    a jajja mimenó
    golopandu ameníja
    u kuaháj imanan.


    GYORS, GYÖNGYÖZŐ, VIDÁM HANGOK

    Vikulili hejriri sziggaga
    mukofoki kupukájlíli vikufuja
    kej rubu lofu-lofu
    rudozori klitpipa kejrila.


    ÁRADÓ, SUGÁRZÓ HANGOK

    Khúnái áfháiszthái mengoh
    álkén ovái lái!
    mánéshgoli ken unnuloj mopi
    aljoj ken oszándeszthái!

    /Weöres Sándor, 1941/ 

     

     

  3. 6096 09:40 2014.04.16
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

               Gyöngyvirág

     

                                                                      (Szakolczay Lajosnak)

     

     szép szeretőm ha elhágy 
    szöges deszka vetett ágy
         túladok a széplányon 
         s életem is elhányom 
    talizmán meg amulett
    mindahánya hamu lett
         erdőégés szikrázzon 
         élek én és nem fázom 
    hullócsillag csíkja fut
    égből estem: sírjatok
         búgócsiga-zene zeng 
         eltanyáznék idelent 
    annak aki kandikál
    még-egy élet kidukál
         fél-szeletnyi kis falat 
         földi élet-futamat 
    engem kergess
    vélem játsszál
    ékességes
    gyöngyvirágszál
         itt kergetlek-
         foglak újra 
         itt a zöld ág 
         bujjbujjbujjda 
    gyöngyvirágnak 
    megéledtem
    eggyen voltunk
    legyünk ketten

     

    ángyikámnak szóljatok
    megszülettem itt vagyok

     

    /Határ Győző, a 2006-ban megjelent

    Plasztikzacskó c. kötetéből/ 

  4. 6095 09:33 2014.04.14
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

             

                   Angyalkánon

     

    falevelek felvilágán
    két levél ül két fa ágán

     

    azt kérdi a hárfalevél:
    mért hogy te meg nyárfa levél?

     

    mond a nyárfa: szent ajándék
    ez is – zengő nyárfajáték

     

    bachjánossebestyén-forma
    angyalgó kánon-kintorna

     

    szól a hárfa s nekividul:
    erdőzsongás viváldibul

     

    széllel rezgő zenebona
    händel-rejtő lombkorona

     

    ilyen ez az angyalkánon
    – ne botránkozz kintornámon

     

    falevelek felvilágán
    két levél ül két fa ágán

     

    /Határ Győző/ 

     

     

     

                   Orgonafutam

     

                                                          Szilágyi Domokos emlékére

     

    Napok forognak, jönnek esték:
    Foroghat Vivaldi meg Händel,
    Foroghat még örömre rest ég –
    Isten megáld itt. Majd elrendel:
    Előle nem rejt maszk, se festék.
    A hallgatag menny föl se szentel –
    Sokan hiába azt keresték,
    Ki sorsuknál is többre ment el…
    Esendő voltuk mind megesték:
    Mozart, Vivaldi, Bach vagy Händel…
    Ha más üdvöt nem hint e rest ég –
    Különbékét kötünk a csenddel.

     

    /Kovács András Ferenc/

     

     

    Orbán Ottó többek között ezt írta a zene és a költészet kapcsolatáról:

    "...a zenebirodalomnak olyan katedrálisai, mint Bach passiói és Händel oratóriunai, versikék talapzatán állnak, s hogy az olyan találkozást, mint Goethéé és Schuberté egy-egy dal kapcsán, kivételesnek kell mondanunk; merő véletlennek azt, hogy Goethe verse magában is az, mint amivé majd Schubert zenéjével együtt lesz: remekmű; mondhatnánk, Schubert tehetségéből még arra is futja, hogy remekműveket emeljen négyzetre, melyek így kivételként erősítik a szabályt, hogy a dalirodalom remekeihez többnyire másodosztályú költők szállítják az állványzatot. A zenének ugyanis erre van szüksége, valamiféle támasztékra, egy lehetőleg egyszerű alapformára, melyet a későbbiekben úgyis eltakar mindaz, ami ráépül; egy kockára az egyetemes legojátékból, melyet azután kedvére megsokszorozhat, össze- meg szétrakhat, és nem olyan tovább nem formálható, öntörvényű, duhaj varázslatokra, mint mondjuk Rimbaud Részeg hajója. Ilyenekből ihletet meríthet, de építkezésre, amire neki egy adott szöveg kell, nem tudja használni. Kivétel persze, mint mindig, most is van, és nem csak Goethe; hogy mást ne mondjunk, gondoljunk csak Kodály vers-megzenésítéseire." 

    „Se szűk, se bő” – mond furfangos Sebő
    Csapongás a Népzenei olvasókönyv körül (1994)

     

    Ma 255 éve halt meg G. F. Händel.

  5. 6094 19:28 2014.04.12
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Egy tegnapi szép színes hangverseny ürügyén a színtelennek tűnő tél színeiből:

     

    Illyés Gyula egyik tihanyi első Újév reggeli sétája a hatból...

     

    A tetők már fehérben.
             De nem a betonút;
    csak meglehelted éppen,
             tél, a hegyi falut.

     

    Szerte kiüti zöldjét
             a domb s attól vigabb.
    Fölnyalod a havat még,
             tűzvörös nyelvű Nap!

     

    Fejem fehér, és fázik
             éjente a szivem.
    De reggel már vitázik
             benne a nem s igen.

     

    – Igen? – Nem! – Nem? – Ahogy száll
             és sűrüsül a hó,
    villog, felesel annál
             kékebben lent a tó.

     

     

     

    Csorba Győző pedig Kalász Mártonnak ajánlotta a Hó alatt felmerülő színes világot. Ez a IV. rész:

     

          Alkonyatkor lobogó-vörös volt az égalj. Nem vérvörös, hanem lángvörös, tűzvörös. Aztán megtört a vörösség, később kialudt, s fekete lett a világ, fekete, fekete. Amilyen a legmélyebb pokol lehet, a valóban mindent, még a színeket is elnyelő. 

     

     

     

     

     

     

     

  6. 6093 09:45 2014.04.11
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Ebben a témában szinte minden nap a költészet napja van...

     

     

                    A költészet agglegénye

     

    Még a barátaim is azt susogják:
    nem illek hozzád, költészet, kopjak le rólad,
    te szépségkirálynő vagy,
    egyszemélyben nagyszűz és kurva,
    szempillád északnak röpül a szélben, mint vadludak,
    én meg csak hajcsár vagyok
    s nyakig sárosan caplatok utánad
    a mostani tavaszban is.
    Igaz, igaz: nincs utca, ház, mohával bélelt, álomi szálló,
    ahol megvártál volna engem,
    nincs város, ahol a tornyokra hulló
    embervértől
    megtántorulnál
    s a karomba dőlnél falfehéren,
    pedig futottam érted Varsótól Havannáig,
    tankok, szaxofonok s lüktető, őrült mozik
    emlékével, hogy megigézzelek,
    de csak vas-fátyolod
    s tenger-fátyolod csücskét láttam.
    Egy félretaposott élet szégyenével
    s dühével gondolok rád,
    ha féltékenyen is, mégse vádlón:
    kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod, akinek akarod,
    fölhevült combjaidról
    silányabb fiúkat is a mennybe küldhetsz,
    nekem már hársfavirág-szagod is elég,
    s a levéleres égbolt, mit lélegzeted
    arcomba kerget.

     

    /Csoóri Sándor/ 

     

     

     

    Három etüd

     

     

    1

     

    Az érem egyik lapjára:

     

    Nyomot, mint holdon a talp,
    ha tudsz, hagyj örökül ilyent,
    mely évmilliókon át is egyre tart,
    pedig nem is láthatjuk idelent…

     

     

    2

     

    A másikra:

     

    Iszonyú térben vacogó magány
    levelecskéje zireg-zörög a fán…

     

     

    3

     

    A költészet

     

    Öt kontinensen át
    tükörből tükörbe fény…
    Világról, Rólad visszacsengő
    a halhatatlan csak te vagy
    a mindent kivégző fal előtt…
    Jég- és tűzajkú
    gyönyörű Echó!

     

    /Takáts Gyula/ 

     

     

     

    Üllő és kalapács

     

    Mint szikrázó, idomtalan vasat
    kovács kemény pöröly alatt,
    úgy tartsd otromba szenvedélyedet
    fehér izzásban napra-nap:

     

    és akkor vágyaid felett
    győz mindig a teremtő képzelet,
    s a formátlan, nyers anyagot
    úgy alakítja, ahogy akarod.

     

    /Lakatos István/ 

     

     

     

    Egy barackfára

     

     

    1

     

    A kis barackfa
    vállig sem ér.
    De már barack van
    ága hegyén.

     

    Lábujjra állva
    nyujtja feléd.
    Mint szűz leányka
    behúnyt szemét.

     

    Állj csak elébe:
    szál derekát
    hajtja és lépne-
    futna tovább.

     

    Piheg és illeg,
    melege van.
    Legyez, legyintget
    divatosan.

     

    Rázza ruháját
    lebke diszét.
    Pirulva várja,
    hogy megdicsérd.

     

    Folyton azt nézi,
    csak őt keresd.
    Bálterem néki
    még ez a kert.

     

     

    2

     

    Estém ott töltöm
    naponta nála.
    Holnap is jöjjön,
    súgja utánam.

     

    Fölzizeg lágyan,
    ha visszatérek.
    Rá még hatással
    van a költészet.

     

    Drága barackfám,
    veled álmodtam
    a zörgő szalmán
    a hűs lugosban.

     

    Mesgyénél, kútnál
    szét-széttekintve
    útnak indultál
    hold-ezüst ingben.

     

    Léptél, növelve
    halkan a csendet.
    Hoztad ölembe
    jószagu tested.

     

    Pirulva nézek
    feléd azóta.
    Nézz te is, kérlek,
    félre pirulva.

     

    /Illyés Gyula/ 

     

     

     

                    A költészetről

     

    Mikor helyzetek és gondolatok
    világosan egymásra utalnak,
    de anélkül, hogy vissza lehetne
    vezetni egyiket a másikára:

     

    s ha szó sincs
    következtetésről, se szükségszerűségről,
    mint fák a gyökerükre
    mégis úgy utal
    egyik a másikára

     

    – megfoghatatlanul:
    akkor a költészet elérte célját.

     

    /Petri György/ 

     

     

     

               Propaganda-költészet

     

    Új költőt fedezett föl Berlin!
    Épp ódát költött egy zöld serblin.
          Kérdezték: mit tervez?
          „Háladalt Hitlerhez!”
    Mindenki nem lehet Hölderlin.

     

    /Kovács András Ferenc Fattyúdalaiból/

     

     

    És végül egy ismétlés:

     

    (SZÁLLJ KÖLTEMÉNY...)

     

    Szállj költemény, szólj költemény
    mindenkihez külön-külön,
    hogy élünk ám és van remény, -
    van idő, csipjük csak fülön.

     

    Nyugtasd a gazdagok riadt
    kis lelkét - lesz majd kegyelem.
    Forrást kutat, nem vért itat
    a szabadság s a szerelem.

     

    Szólitsd, mint méla borjuszáj
    a szorgalmas szegényeket -
    rágd a szivükbe - nem muszáj
    hősnek lenni, ha nem lehet.

     

    /József Attila, 1937/ 

     

     

  7. 6092 11:28 2014.04.10
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                          szalamandra

     

    malomima a kavicsot sikálja
    szakállszómormolás egy vízesésben

     

    de üstdobok és vad rohamzene
    barbár szabadság nagy dörömbölésben
    és megszakad a csönd és újra döndül
    madárpörgettyű húrhangok viszálya
    két szárny feszül fehéren összezördül
    pogány-e a szertartás spirálja?

     

    az áldozat száll felhőfüstre fénylik
    az érlelésről nem tudnak a fák
    csavart törzsekkel fúródnak a kékbe
    míg ismétlődnek az évezredek
    de egyszer egyet úgy dobtak az égbe
    szalamandrává tüzelte magát
    és izzó csíkja maradt ékezetnek
    ám nem érti senki égőn mi kiált
    a ferde tűzjel éjkorokon át
    a csodára szomjazó emlékezetnek

    /Mándy Stefánia (1918-2001); 1997/ 

  8. 6091 15:10 2014.04.08
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     Csorba Győző néhány verse az 1983-ban megjelent Simeon tűnődése c. kötetből.

     

                             Pojáca

     

    Hát ha kevés
    a szellemi legénykedés,
    az agy virtuskodásai,
    cigánykerék-hányásai,
    hát ha kevés
    az illatos pipiskedés,
    s kínlódom bár égő igyekezetben,
    a célba vett szem még csak meg se rebben:
    nincs mentség: el kell kezdeni
    magam a veszteséghez edzeni,
    hozzászokni a vén fejekhez
    rajban csapódó, vétlen szégyenekhez,
    miket a leleményes
    leépülés kuncogva élvez,
    s tapasztalni, hogy a sekélyes
    harcban nem én vagyok esélyes,
    és hogy ahányszor ön-fölcicomázva,
    büszkén lesem, mit mutat a tükörkép:
    visszanéz rám egy egyre görbébb,
    pojácánál is pojácább pojáca.

     


     

     

     

    Ü n n e p

     

     

  9. 6090 20:01 2014.04.07
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                                          Les Bijoux 

    La très chère était nue, et, connaissant mon coeur,
    Elle n'avait gardé que ses bijoux sonores,
    Dont le riche attirail lui donnait l'air vainqueur
    Qu'ont dans leurs jours heureux les esclaves des Mores.

    Quand il jette en dansant son bruit vif et moqueur,
    Ce monde rayonnant de métal et de pierre
    Me ravit en extase, et j'aime à la fureur
    Les choses où le son se mêle à la lumière.

    Elle était donc couchée et se laissait aimer,
    Et du haut du divan elle souriait d'aise
    À mon amour profond et doux comme la mer,
    Qui vers elle montait comme vers sa falaise.

    Les yeux fixés sur moi, comme un tigre dompté,
    D'un air vague et rêveur elle essayait des poses,
    Et la candeur unie à la lubricité
    Donnait un charme neuf à ses métamorphoses;

    Et son bras et sa jambe, et sa cuisse et ses reins,
    Polis comme de l'huile, onduleux comme un cygne,
    Passaient devant mes yeux clairvoyants et sereins;
    Et son ventre et ses seins, ces grappes de ma vigne,

    S'avançaient, plus câlins que les Anges du mal,
    Pour troubler le repos où mon âme était mise,
    Et pour la déranger du rocher de cristal
    Où, calme et solitaire, elle s'était assise.

    Je croyais voir unis par un nouveau dessin
    Les hanches de l'Antiope au buste d'un imberbe,
    Tant sa taille faisait ressortir son bassin.
    Sur ce teint fauve et brun, le fard était superbe!

    — Et la lampe s'étant résignée à mourir,
    Comme le foyer seul illuminait la chambre
    Chaque fois qu'il poussait un flamboyant soupir,
    Il inondait de sang cette peau couleur d'ambre!

     

    /Charles Baudelaire, 1866; A Romlás Virágai-ból/

     

    A verset a nemsokára 68 éves holland zeneszerző, Wim Laman zenésítette meg 1981-ben. 

     

     

                           Az ékszerek

     

    Mezítlen volt s mert tudta, mit kívánok:
    testén sok zengő ékszerével várt rám,
    hódítóbban, mint a mór rableányok
    a gyönyörök Ezeregyéjszakáján.

     

    Fülönfüggők, karperecek, nyakláncok:
    a drágakő s a nemesfém zenéltek,
    s én megszédültem, mert mindent imádok,
    ahol a csengés elvegyül a fénnyel.

     

    A pamlagon engedte, hogy szeressem,
    s mosolygott, ahogy karjai közt tartott,
    s mohó szerelmem, akárcsak a tenger,
    ágaskodott és rázta, mint a partot.

     

    Szemével rajtam, készséges vadállat,
    új pózokat talált vágyunk hevében,
    és odaadást kevert bujasággal,
    hogy változatainktól nőtt a kéjem,

     

    s karja, csípője, olajsíma combja,
    haja, mely arcához hajolt keretnek,
    dereka, mintha hattyú nyaka volna,
    hasa s melle, szőlőmben dús gerezdek;

     

    talán mindez Rossz Angyal praktikája
    volt ellenem, csak hogy megfosszon lelkem
    egyensúlyától, ki kristálysziklára
    kapaszkodtam, hogy szívem nyugtot leljen;

     

    és mintha Ántiópé csípőjére
    emelné egy ephébosz felsőtestét,
    s öle, mit domborműnek tárt elébem,
    és ajka, min fénylett a finom festék.

     

    A lámpa elhatározta: kilobban,
    nem világolt, csak a kandalló lángja,
    s ahányszor felkapott, vad sóhajokkal
    vért öntött el húsán, mely csupa ámbra.

     

    /Faludy György fordítása/ 

     

     

     

                                Az ékszerek

     

    A kedves meztelen volt s értve vágyamat,
    csak zengő ékszerek kincseit hagyta testén:
    dús dísz, mely oly sötét és gőgös lángot ad,
    mint mór rabok husa keleti kéjek estjén.

    Ha táncban azt vigan csörgetve, incseleg,
    mámorba ringat e dús kővel, drága fémmel
    sugárzó lángvilág: mert mindent kedvelek,
    ahol a csendülés keveredik a fénnyel.

    Így, meztelen, hevert, s szeretteté magát;
    párnáról boldogan nevetett le a nyílt ajk
    vágyamra, mint a mély tengerre síma gát,
    s úgy verte vágyam őt, mint csöndes ár a szirtaljt.

    Tűzszeme rám tapadt, mint szelíd tigrisé;
    lágy pózokat talált, mint erdőn lankatag vad,
    hol szűziség vegyült a bujaság közé
    s különös ízt adott minden új mozdulatnak.

    S az ágyék és a comb, s a karok és a láb
    mint dús olaj, csuszott, mint lanyha hattyu, rezgett
    szemembe, mely mohón suhant rajtuk tovább;
    s hasa és keblei, szőllőmben szent gerezdek,

    úgy szökkentek elő, mint gonosz angyalok,
    hogy felrázzák vadul szegény szivem nyugalmát,
    és üvegszirtjein a halk gondolatot,
    hol bölcs magányban ül, kegyetlen megzavarják.

    Óh, csoda rajz! Talán egy serdülő fiú
    válla lehet ilyen Antiopé csipőjén.
    A derék karcsú, a medence domború,
    s a festék kéjesen derengett barna bőrén.

    A lámpa haldokolt s fénye homályba halt,
    s már nem világított más, csak a kályha lángja:
    ahányszor felvetett egy lobogó sohajt,
    vérrel öntötte e langy húst, mely csupa ámbra.

     

    /Babits Mihály fordítása/ 

  10. 6089 14:27 2014.04.05
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                                                Atlantisz 

    Harmatcseppek a szempillámon, könnyek ébresztenek,
    víz alatti világban jártam,

    hangtalanul kiabáltam egy buborék éneket.

    Tompa visszhang válaszolt rá, leomló korall-torony,

    örvénylik egy halraj ezüstje,
    hűvös a tenger hatalmas üstje, a szívem benne forog.

    Nem láttál és nem hallottál, megérintettelek,
    szilánkokra törtem a tükröt,

    semmit markoló ujjaim közt homokot pergetek.

    Szerelem tengeri csillagának már csak a háza maradt,

    csat gyanánt a hajamba tűztem,
    hínárból csend-palástot fűztem, a szó torkomon akadt.

    Szememben hajnali harmattal, könnyekkel ébredek.
    Rég elsüllyedt világban jártam,

    és ordítottam és kiabáltam, de senki nem felelt. 

     

    /Tetljak Katalin, 2004/

     

  11. 6088 14:22 2014.04.05
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

                                       

                                         Víz alatt

     

    Mintha saját hajamnál fogva
    akarnám kirántani magam egy parázna ölelésből,
    úgy tépdesem a hálót, mit rámdobott az ördög,
    de csak erőlködöm, s labadarózsákat izzadok,
    sólepte, párálló labdarózsákat.
    Egyre mélyebbre merülök az örvénybe,
    mely tehetetlen körbeforgásomból
    s a gyűrűző hálókötelekből születik,
    s már víz alól küldöm föl
    tüdőm celofánbuborékait,
    mintha léggömböket eregetnék egy majálison,
    s minden madzagra egy-egy évemet kötném,
    hogy ismerjen meg teljesen az Isten,
    mielőtt találkozom vele.
    De addig is hallatszik énekem odalentről,
    a gordonka hangját megközelítve.

     

    /Holló András, 2004/ 

  12. 6087 22:20 2014.04.03
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                         A J Á N D É K

     

                                    I

     

    Ha akarod, magadra ereszted az éjt,
    ha a ragyogva hadakozót diadalában eloltod. –

     

    S a szőnyeg kócos mintái helyett,
    a széken gunnyadó ruhád helyett,
    zsebórád és töltőtollad helyett,
    kazalban álló könyveid helyett

     

    a karcsú s gyönge zizzenéssel
    hullámló bársony-semmiség falán
    egy barna szem kinyílik és reádnéz.

     

                                   II

     

    Jel a felhőn-túliról,
    simaság, ringó nyugalom:
    velődig érzed, mint sajog a szépség.

     

                             III

     

    Tornyozd fejed fölé,
    ágyazd fejed alá,
    csavard melled köré:
    víz őriz, víz és boldog levegő.

     

                                        IV

     

    Más zene ez, más zene –
    meztelen comb zenél így, ha a párjához ér.
    Más zene ez, más zene –
    gyümölcs-hozó fa, termő virág zenél így.
    Más zene ez, más zene –
    a bontatlan sziklák zenélnek így.
    Más zene ez, más zene –
    szemedből gyöngy-fény ömlik a homályra.

     

    /Csorba Győző, az 1959-ben kiadott

    A szó ünnepe c. kötetből/

     

     

    Áprilisi változatok

     

    1

     

    Az ének fényét a szürkeség
    lobbantja föl a fény a fül fénye
    mindent beföd s a szem
    nyugodtan hunyorog érzi
    hogy a jó erő erősebb
    közeleg a szem fénye is már
    s akkor ki lehet állni
    az ég alá: a csontok
    furataiban a vér
    vastag nedveiben
    s a szív
    sikátoraiban
    fölkél a nap

     

    Ó hajnali madárkar!

     

    2

     

    Valami jöttmentnek néznek bizonnyal
    a kert madarai a rengeteg friss
    levél virág formálódó gyümölcs közt
    a gazdag földön melynek asztalán
    ők táplálékuk mindig meglelik
    valami jöttmentnek ki úgy remélik
    kicsit marad csak és máris továbbáll
    mert napnak fénynek levegőnek és
    állatnak és növénynek az egész
    békésen zümmögő harmóniának
    nincs semmi de semmi szüksége rá

     

    3

     

    Madárszó virágzó gyümölcsfák nyirkos fűszag tavasz
    most április van rólatok
    kellene verset írnom tavaszi
    verset
                                          De én már jó néhány nap óta
    egy korhadt törzshöz járok vissza folyton
    mely mégis így is koronát nevel
    s holott a pusztulás országa szinte
    úgy tartja magasba az életet
    mint vénasszony-kar virágkosarat

     

    /Csorba Győző, 1966/ 

  13. 6086 12:55 2014.04.02
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A zentai születésű (1953), jelenleg Óbecsén élő Tari István költő és képíró-művész verseiből:

     

                        KÍNZÓKAMRA

     

    Kínzókamra a vágy: fölfedez és kivár . . .
    Isten háta mögött esküdöző cigány;
            Kongó, hajnali árkád
        Kövéből is amint kinő

    Hamis hangjaival száll, muzsikál: gitár,
    Melyen kapzsi marok görcse szorít. Silány
            Pótlékkal jön az önvád,
        A magányt taposó cipő . . .

    Kóborlásairól jaj! lebeszélni már
    Ne akard soha azt, kit szeretethiány
            Indított meg az ábránd
        Útján - angyali koldus ő.

    Csak bolyong, meneget, míg bele hálni jár

    A lélek. Kimerült teste alatt dívány
            A fű zöldje - puhát ád,
        Takarója a sok redő.

    Motyogása a száj szót köpülő, sivár
    Nyáladzása - kifolyt, nyugtalan, éji árny:
            A világ jeges árját
        Duzzasztó, szipogó eső.

     

     

     

                SZŐRT VÁLOGATTUNK 

    Szőrt válogattunk, vonóba való szőrt,
    hogy aztán szóljon, rezegjen a húr
    a döglődő, alig pislákoló, rőt
    fényben. Barátom, jól figyelj! Az Úr


    erőt ad a leigázottakért
    hangjukat fölemelőknek: ezért
    vagyunk épek, és nem remeg kezünk.
    Pedig kiűzetésünk réme csüng

    vékony szálon fejünk fölött a pók
    szép hálójával, a szétszaladók

    honvágyával. Lószőrt válogattunk:
    zenénk legyen, ha kiveszik szavunk.

    Vonók és ecsetek simogatása,
    sok szőr, puhaság kell a keménységhez.
    Hajszálerek és -gyökerek, az árva
    világ végződéseinél remélhetsz.

    Fűzfák hajával színesedsz a parton,
    ahol kifogtad az első halat.
    Hosszú hajat növesztettél: maradjon
    belőled valami a föld alatt.

     

     

     

     

     

  14. 6085 20:42 2014.04.01
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     Csak most, a Hrabal születési-centenárium (március 28.) kapcsán tudtam meg, hogy pályája elején verseket is írt a múlt század egyik emblematikus íróegyénisége. 

                                         Tél

    S szóltam én, a nő a férfihoz:
    Téged gyűlöllek, öregem, a legkevésbé.
    Nyáladban mélységes lukakat ízlel a nyelvem,
    a szerelem baggerolta ki őket,
    a szádban falat tapintok, bánat csöpög rá.
    S folytattam: Kedvesem, szalámit vacsoráztál,
    mert az én szám szélén is maradt belőle,
    de azért csak csókolj meg újra, harapd a
    húst a szemgödröm partján, a számat.
    Harapd és dicsérd a csülkök, az inak,
    az izmok, a hasé szimfóniáját.
    Ismételgesd: Salamont sem
    öltöztette föl teljesen a dicsősége,
    szeretem hallgatni a magányomat betöltő,
    a kegyelem bimbóját virággá bontó versed.
    Ismételgesd a mondatot, hogy az égi madárhad,
    s a mezei virágok sem szebbek, mint én.

    Mondjad újra és gyújtsd meg a lábam között
    az égő áldozatot, szítsd föl az ölem tüzét,
    a Papin-fazekat.
    S ha reggel haza mégy,
    s női ruhákat látsz az ablakban lógni,
    ne törődj vele, ne törődj vele.
    Így ölelem át a házadat,
    mely szomját az én édes emlékeimmel oltja.
    Azt mondják, a korlát rúdjában
    a nap elveszett tűit érzi a kezünk.

    Ezt mondtam a kedvesemnek, s egészen a folyóig
    ereszkedtem, oda, ahol a város kézen jár.
    Csodálkoztam: hogyha köszönök,
    mért hull a hajam.
    Csodálkoztam, a felborult autók
    mért járnak még égnek fordított hassal is,
    s az elvetemült emberek miért üdvözlik egymást
    karlengetve, mint aki vizet mer kalapjába.
    Csodáltam, honnan veszi az erőt a fiúm
    azokat a buta fésüket, játékokat, keféket kínálgatni,
    s közben olyan rettentőmód álmodozni.
    Nem csodálkoztam viszont, amikor reám kiáltott:
    Te elvetemült nőszemély, mért terjesztesz
    pánikot a folyóbeli város falai között,
    denevérként a cseppkőbarlangban.
    Nem csodálkoztam, amikor így szóltál hozzám:
    Kérdezze meg majd reggel, elutaztam-e,
    délután nézze meg, nincs-e postájában a gyászjelentésem,
    este telefonáljon a rendőröknek,
    nem vesztem-e el.

     

    /Tőzsér Árpád fordítása/ 

  15. 6084 21:36 2014.03.31
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Éppen 100 éve hunyt el Christian Morgenstern, költő, műfordító, aki az abszurd verseiről ismert leginkább.

    Egy az Akasztófadalok (Galgenlieder)-ból: 

     

                 Bim, Bam, Bum  

    Ein Glockenton fliegt durch die Nacht,
    als hätt' er Vogelflügel,
    er fliegt in römischer Kirchentracht
    wohl über Tal und Hügel.

    Es sucht die Glockentönin BIM,
    die ihm vorausgeflogen;
    d.h. die Sache ist sehr schlimm,
    sie hat ihn nämlich betrogen.

    ,O komm' so ruft er, ' komm, dein BAM
    erwartet dich voll Schmerzen.
    Komm wieder, BIM, geliebtes Lamm,
    dein BAM liebt dich von Herzen!'

    Doch BIM, daß ihr's nur alle wißt,
    hat sich dem BUM ergeben;
    der ist zwar auch ein guter Christ,
    allein das ist es eben.

    Der BAM fliegt weiter durch die Nacht
    wohl über Wald und Lichtung.
    Doch, ach, er fliegt umsonst! Das macht,
    er fliegt in falscher Richtung. 

     

     

    Harangszó száll az éj egén,
    minthogyha szárnya volna.
    Egyházi díszben száll szegény
    hegy-völgy fölött dalolva.

    Kutatja, merre tűnt tova
    BIM, az előtte hangzó;
    sorsa bizisten mostoha,
    megcsalta a lány-harangszó.

    „Ó, jöjj!” – kiált. – „Jöjj vissza! BAM
    kínlódva várja jöttöd.
    Jöjj BIM, kedves harangszavam,
    BAM szívrepesve röpköd.

    De BIM (mint tudjuk jól) magát
    már BUM-nak adta, ez tény;
    és BUM, ha más nem is, de hát
    ugyancsak jó keresztény.

    BAM száll tovább az éj egén,
    a föld virányain túl.
    De jaj, hiába száll szegény,
    mert rossz irányba indul.

     

    /Katona Tamás fordítása/ 

     

     

    A verset többen is megzenésítették az eredeti címmel (franciában Ding, Deng, Dong lett a címe)

     

    Peter Appenzeller (1955 -   ), vegyeskarra
    Dieter Bäumle (1935 - 1981), 1973 [kórusra és kamarazenekarra]
    Erik Bergman (1911 - 2006), op. 80 no. 1 (1976) [tenor, szavaló, férfikar és zenekar]
    Wilfried Hiller, (1941 -   ), 1996 (29 Morgenstern-vers között, kórusra és zenekarra)
    Heinz Kratochwil (1933 - 1995), op. 130 no. 3 (1981), 1981, [kórus]

    Luc Houtkamp (1953 -    )

  16. 6083 08:42 2014.03.31
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                      Nádak viharban

     

    Ha vihar sejlik, nehéz csend árad,
    komor felhőt emel az ég,
    már fölszisszennek lent a nádak,
    tekingelődnek szerte-szét.
    Salangos fejük kapkodva rázzák,
    fülelnek: honnét jön veszély?
    Sírnak didergő üvegfuvolákként...
    De nincs mentség, fölzúg a szél.
    Támad a tóról, átseper felettük,
    előrebuknak félszegen,
    ropogva hajlik ideges testük
     a meztelen, a védtelen;
    előrebuknak, rémült menekültek,
    egymást fázón ölelve át,
    megdőlnek, mint a rohanásba görbedt,
    elűzött katonák ;
    görnyednek, ívbe zsugorítva hátuk,
    mint aszott csontu öregek,
    kik tört derékkal rogyadozva hordják
    halálba lódult terhüket.
    Némelyik próbál kiegyenesedni.
    Titkon. Vigyázva. Óvatos.
    Még föl sem állt, már visszahanyatlik,
    az orkán mindent eltapos.
    Elnyomja őket, lenyomja mélyre,
    a nádas csapkodva liheg,
    háborog, mint a tó dühödt sörénye,
    őrjöng akár a tengerek.
    Csövek nyikorgó üveghegedűin
    vinnyog, sikít a fájdalom,
    s zuhog a hullám ostoros ütése:
    nincs irgalom! nincs irgalom!...

     

                             *

     

    Vihar elaludt, felhő elmene,
    a szél elállt, megnőtt az ég,
    mezőre, vízre kitüzi az új nap
    öröme zöld szinét.
    Micsoda ádáz csata pusztitott itt!
    Tőből csavarta ki a fákat.
    De áll a gyöztes hadirend,
    feszesen állnak a nádak.

     

    /Fodor András; az 1967-es

    Arcom útjai című kötetből/

     

     

    Erről rögtön az alábbi óriási vers jutott az eszembe. Több mint 6 éve csak négy részletben lehetett beemelni ide, emiatt megismétlem. Nem tudom, melyik vers született korábban, mert csak a kötetek kiadási évét ismerem.

     

     

    Ditirambus a nőkhöz

     

     

    1

     

    Nem a kövek és nem a fémek.
    Nem amik állják az időt!
    Hanem a gyékény, a nád, a kéreg.
    Nem az örök-élet-igéret
    cinkosai. Nem a kimértek.
    Hanem a törékenyek s engedők:
    a fű, a lősz, a sás
    lett tiltakozás.

     

    A tettük után nyomban eltünők.

     

     

    2

     

    Nem a kövek és nem a fémek.
    Nem az asszir, a szumir pillérek,
    a talpukkal évezret gyűrüztetők.
    Nem a bazaltból faragott gúla-tetők.
    Hanem a haraszt, az avar, meg a fa:
    a messziről igent integetők.
    Nem a kemények,
    hanem a fonhatók, a szőhetők,
    a dolgozó kezekre
    kutya szemével figyelők –

     

    Még messze, messze
    valamennyi isten előtt –

     

     

    3

     

    Nem a kövek és nem a fémek.
    Az első szót, a gügyögőt,
    az első tanácsot a létnek,
    ők kezdték szájba rágni, a
    gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia.
    A közlékenyek, a serények.
    Ők, nem az égnek,
    hanem a sári világnak védangyal-kara,
    ők, az örökre többrekészek.

     

    Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt:
    aki pedig kész elveszteni is, megtartja.

     

     

    4

     

    A romlandók. A hínár, a moha.
    A múlók. A hártya, a len fonala.
    Nem az eleve valakik, hanem a törők,
    de nyomban fölnevetők,
    hogy megint csak összeilleszthetők,
    az így szívósak, így nem engedők.
    Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs
    lett utitárs –

     

    Befogadván valami messze
    – hogy mondjuk? – eszme?
    rendeléséből a jövőt.

     

     

    5

     

    Messze a kövek és a fémek
    hatalomátvétele előtt.
    A hajlíthatók és görbíthetők,
    a szívósan gyengédek,
    az ujjnyomásra már válasz-puha
    anyagok, ők, a soha
    vissza nem ütők
    adtak halk jelet – kéz a kéznek –

     

    Velünk a Föld!

     

     

    6

     

    Fú a szél, kopik a talaj,
    fölkúszik, óriási hal,
    az évszázadok mélyvizéből
    a templom – íze, húsa nélkül.
    Száll a por, vékonyul a föld,
    emelődik ünnepi tálca
    diszében a dög: a ledőlt
    fejedelmi palota váza.
    Hányingerelten köpdösi
    vissza a tisztára szopott
    bordát, ivet, oszlopot
    az idő. Nem ez kell neki.

     

     

    7

     

    Nem a kövek és nem a fémek.
    Nem a bronzpajzsok, a porfiredények,
    a hivalgók, a haszonélvezők.

     

    Hanem a pálmalomb kötények,
    a kókuszcsészék, a zsuppháztetők.
    Nem a katakombák, nem a tornyok.

     

    Mert mit tudnak a csontok,
    ha kifolyt közülük az élet?

     

     

    8

     

    Ki mondta az első szót a jövőről,
    a derüset, a szemen át
    meggyőzőt, szívmelengetőt:
    lehet remény,
    mást is rejt a világ,
    mint amit mutatott először.
    Az első fűszoknya övén
    az első ráhímzett virág.

     

     

    9

     

    Nem sziklakockából rakott erőd,
    mit egybe csak a súly maltera köt.
    Nem a gőg
    kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe,
    a vessző, a viasz, a toll ereje
    hozott ide –
    Igen ők, az épp mert lágyan
    megnyilók lettek a legerősebbek.
    Mint ágyék s keblek
    a csont- és izom-védte várban:

     

    donzsonjaitokban, asszonyi testek.

     

    Mint akik lebirhatják az időt.

     

     

    10

     

    Nem a szögletek, nem az élek,
    nem a fegyverek, a szúrók s lövők,
    nem a királyok s hadvezérek,
    hanem az ebnél hamarabb
    megokosult vályog-iszap,
    a szőrme, az irha
    lett vezető – nem is a férfiak,
    hanem ők
    a minden tagukban szem-viselők,
    a nők kezeit idomítva.

     

     

    11

     

    Rejti a márvány a szobrot. A Szépet!
    De mitől éledt?
    Kik voltak a nemzők s szülők?
    És kik tették tisztába őt? 

     

    De a legelső, kisdedi mosolyt,
    amivel szinte odaszólt,
    ami a lélek válasza volt
    a teremtésnek,
    kik csalták oda, tétova
    elsőt-mozduló vonásaira
    a kőnek is, a fémnek? 

     

    Hallgat a sok apa s anya.

     

    Nem, itt a sírok sem beszélnek.

     

     

    12

     

    Szobrok, ti, már a méhben készek,
    harsány-némák, lét-tömlöcök,
    épp azáltal holtak, hogy épek,
    temetkezőket temetők! 

     

     

    13 

     

    Nem a kövek és nem a fémek.

     

    Mig a fű újra fönt mindent beföd,
    tisztítja máris lent a mélyet
    szorgos népeivel a föld.
    Munkálnak a türelmes férgek,
    a hullamosók, bűz-szürők,
    hír-fertőtlenitők, dicsvágy-virus-ölők,
    a mord erények, zord erélyek
    bacillusgazdáit lemeszelők,
    mind-mind az iszonyú pöcegödört
    át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők,

     

    hogy kidugja, egyre merészebb
    kedvvel fejét, az örömkeresőt,

     

    egy hóvirágnyi élet.

     

     

    14

     

    A szöllő-bakhátak-fésülte dombok
    s nem a rom-fedte, a történelem-
    lerondította bércek,
    a felhő-kavarók, nem a látni is undok
    mellvédek agyaros vigyora, hanem
    a csibesövények,
    nem a várárkok: a zsiba-borítók,
    a kisajtó, a kalantyús kapu,
    a csak fakilincs-záratú
    verőcék, gally- és léc-cserények,
    nem a lőrések,
    hanem a kandikálásra szabott zsalú,
    nem a torlaszolók, hanem a nyílók,
    nem a tengeringerlő szirtfok,
    hanem az öblök, a kikötők,
    a borjú- és birka-nyalta mezők,
    nem a keselyük, a denevérek, a solymok,
    hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek,
    nem a dörgések, hanem az ének,
    nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek,
    hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők,
    nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt
    ablakon át fény-bőgve beizzók,
    a mélység düheit mennybeköpők,
    hanem a hős mellbimbók,
    a tövükhöz menekülők
    megóvásában
    bátran
    meredők, tüzelők.

     

     

     Ajánlás

     

    Nem a zablák, nem a csengések,
    hanem a kosáron a fül;
    nem az ostromok, a bekerítések;
    hanem a korall-sor a nyak körül,
    meg a tűzhely körüli székek;
    nem a viharok, a mének, a diadalzengések,
    hanem a szitaszél-veregetések, 
    ha a liszt megtömörül,
    hanem a néma kitekintések
    a téli ablak függönye mögül;
    nem a havasok, a jeges meredélyek,
    hanem a kézimunkázó vetések,
    a vasárnap is orsópörgetők,
    hanem a csecsemő lebegtetések,
    hanem a csermelyek, a csevegők,
    nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!
    Hanem a megforditott vánkos.

     

    /Illyés Gyula; az 1968-ban megjelent 

    Fekete-fehér című kötetéből/

     

     

     

     

     

     

     

     


  17. 6082 09:01 2014.03.30
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                        A madarak nyelve

     

    Nincsen más csak a szálldosó madárcsoport
    Csak a madarak közötti selyemszál létezik
    Nincsenek sem madarak sem ég
    Sem szárnycsapás sem szemlélődő
    Hanem csak ez a fonál
    Ez a láthatatlan látható húr
    Amely peng és e pengés során rezeg
    És e rezgés során hangokat ad
    És e hangok egymásutánja zenét nemz
    Ó zenét! Az egyszerre mozdulás
    Mozdulatlanságának zenéjét
    Ez a zene ezen a húron
    Az egyetlen mely létezik
    Amely van
    Él.

     

    /Weiner Sennyei Tibor (1981 -  ); 2006/ 

  18. 6081 11:55 2014.03.29
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    129 éve a mai napon született Kosztolányi Dezső. A szülővárosában, Szabadkán, eddig csak egy mellszobra volt látható:

     

    tegnap viszont felavatták a magyar kormány anyagi támogatásával is készített egészalakos szobrát, Szarapka Tibor alkotását:

     

     

    A Nyugat 1933. évi 1. számában jelent meg az író héttételes vallomása (Önmagamról címmel), amelynek első három rövid része a be- és felvezetés, a következő három a kidolgozás, majd az utolsó a finálé. Az ötödikből idézett a szobor felavatója, így ennek a szövegnek a kibontása megmutatja Kosztolányi felfogását a művészetről és persze másról is. Érdekes a többi is, ma is aktuális a szöveg.

     

    I. A köszönet legszebb formája: az őszinteség. Ezzel akarok élni. Vallok arról, ami vagyok. Olyan őszinteségre törekszem, amilyen egy embertől telik. Ezt a közvetlen őszinteséget csak ritkán engedtem meg magamnak, mert az a másik őszinteség, a közvetett, a művészi, mely - hiába burkolt és álarcos - mégis az igazabb őszinteség, többnyire teljesen kielégített. Így alig is volt szüksége erre. 

     

    III. .........Boldog vagyok, hogy irok és irhatok. Mindig ebben kerestem és leltem meg a boldogságot, nyilván azért, mert sehol másutt a földön nem találtam meg. Elégedett is vagyok. Nem munkásságommal, hanem azzal, hogy az a munkásságom, ami....... 

     

    IV. Bevallom ..., hogy az értelmet nem becsülöm le annyira, mint azok, akik az értelmetlenségben az ihletet, a mélységet bámulják. Nem becsülöm túl az értelmet. .......... A költészet határterülete ott kezdõdik, ahol az értelem már tehetetlen. Egyáltalán nem értelmi munka a költészet. De aki híjával van az értelemnek, sokat és fölöslegesen botorkál, mert a költészet mégis értelmi ítéleten alapul. Hem hiszem, hogy egyetlen hangot is énekelhet az, aki ostoba. Szívesen bevallom, hogy nem vetem meg a műveltséget sem, melyet gyakran bók-alamizsnául nyújtanak át nekem. Mosolyogva szoktam ezt elfogadni. Udvariasságból nem tiltakozom ellene. Most azonban bevallom, hogy nem egészen illet meg. Műveltségem hézagos, esetleges........

     

    V. Bevallom harmadszor, hogy hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen. Annak idején ezzel jelentkeztem. Akkor ellenzék voltam. Egy hazafiaskodó szólamokat hangoztató közösség azt követelte, hogy «valljak színt». Azt feleltem, hogy magyar vagyok, magyarul írok s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehetek népemnek. Verseim mellé nem voltam hajlandó erkölcsi bizonyítványt is mellékelni. Rövid ideig diadalmaskodott az elvem. Most újra ellenzék vagyok. Egy másik közösség, mely éppoly türelmetlen, de számban sokkal nagyobb, azt követeli, hogy mindenki, aki tollat forgat, az emberiség egyelőre homályos, fölöttébb tisztázatlan ügyét szolgálja s csak arra esküdjék föl. Azt felelem ezeknek, hogy ember vagyok, ember-nyelven írok és természetesen együtt érzek szenvedő embertársaimmal. Nem vagyok azonban hajlandó verseimhez külön orvosi bizonyítványt is mellékelni, mely azt tanúsítja, hogy mennyit szenvedek miattuk, hogy nekem is fáj az, ami nekik, hogy vérzem, ha kést döfnek belém és beléjük, hogy a művészi teremtés mindig emberi gyötrelmekből fakad. Ezt szigorúan magánügynek tekintem. A közügy a mű. Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Mindegy, hogy ez az érdek milyen és mekkora. Egy kis vállalat szolgája éppúgy szolga, mint egy nagy vállalat szolgája. Tudom, hogy a l'art pour l'art-nak manapság világszerte «rossz sajtója van». Tudom, hogy az esztétika - az aisthesis, mely ősi értelmében az észrevevést jelenti, az érzéki és érzékletes szemlélődést, - gúnyszóvá lett ebben az csodálatosan elvakult és csodálatosan alacsony században, mely tulajdon szellemtelenségét és lelketlenségét gyûlöli benne s az esztéta, aki mindenkor az érzéki és érzékletes teremtő volt, szintén csúfnév, egy puhánynak, egy kákabélű, nyálas, félkegyelműnek a csúfneve. Tudom, hogy a világon és az emberi dolgokon való öntelen elrévülést szavakkal való játéknak minõsítik a tett szélhámosai, a népszerûség kis vámszedõi, mintha szavakkal játszani nem annyira volna, mint magával az élettel játszani s mintha a szavak nem volnának oroszlánok, melyek már óriásokat és széttéptek. Semmi okom sincs megtagadni hitemet ezekben a mostoha időkben. Az elefántcsont-torony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda.

     

    (Az itt kiemelt és elferdített hosszabb idézet hangzott el a szoboravatón.)

     

    VI. Bevallom végül, hogy ez az erkölcsöm is s más erkölcsöm nincsen. ...Jules de Gaultier, a francia gondolkodó....két emberfajtát különböztet meg: az egyik a homo moralis, az erkölcs embere, a másik a homo aestheticus, a szépség embere. Ez a két ember küszködik egymással a világtörténelemben. A homo moralis szigorú, ...kegyetlen önmagához és másokhoz, ...követelődző, egyoldalú, korlátolt,...szakadatlanul ellentmond önmagának,...az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy adjuk oda kabátunkat másoknak, aztán ugyancsak az erkölcs nevében arra akar rávenni bennünket, hogy húzzuk le másokról a kabátot. A homo moralis mindig háborúkat indít, forradalmakat szervez, máglyákat gyújt, akasztat, önsanyargatásra, állati robotmunkára kényszerít milliókat, egy szebb jövő ígéretével, melyet még sohase váltott be. A homo moralis önmagát és másokat áltatva mindig tökéletes boldogságot ígér, de ezt mindig csak egy távolabbi idõpontban, akkor, ha majd meghalunk, - a túlvilágon, - vagy akkor, ha legyõztük ellenségünket, - a háború után, - vagy akkor, ha majd a gazdasági élet végkép rendezõdik, - öt év mulva, vagy ötezer év mulva. A homo moralis mindig paradicsommal kecsegtet és mindig siralomvölggyé változtatja a világot. A homo moralis mindennel elégedetlen, még a napsugarat is kifényesítené s nem ér rá gyönyörködni benne. A homo moralis még sohase mondta, hogy pihenjünk meg egy kicsit, éljünk és vegyünk lélekzetet. A homo moralis csak fut-fut és nem tud megállni. Vele szemben nem a homo immoralis áll, nem az erkölcstelen ember. A létharcban lehetetlen eldönteni, hogy ki az erkölcsös és ki az erkölcstelen. Ez csak késõbb dől el, miután valamelyik fél győzött, az értékelés tehát viszonylagos. A homo moralis ellentéte és ellenképe gyökeres tagadása a homo aestheticus, az önmagáért való tiszta szemlélődés embere, aki nem ismer jót és rosszat melyet semmiféle lángelme nem különböztethet meg, csak szépet és rútat, melyet az ő egyéni sugallata biztosan megérez, az, aki a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra, mely megbízhatóbb, irgalmasabb kalauz, az, aki nem áll se jobboldalon, a bégető, fehér bárányok között, se baloldalon, az ordító, fekete farkasok között, hanem egymagában áll, távol a nyájtól és csordától, mindig egyedül, mint mindenkinek közönyöse vagy megértője, mint mindenkinek természetes barátja és természetes ellenfele, az, aki mindenkit külön szerethet, vagy gyűlölhet az érdeme szerint, az, aki esetről esetre cselekszik az, aki elítéli az erőszakot, mert rút, az, aki sohase tűrné, hogy az ízléstelenség arcul üssön egy öregasszonyt, akár vörös mosónő az illető, akár fehér grófnő, az, aki semmiféle párthoz se tartozhat, az a jellemtelen, aki egy egész életen át acél-jellemmel ragaszkodik jellemtelenségéhez, az a magasztos és dicső gerinctelen, aki vasgerinccel vállalja gerinctelenségét, hogy biztosíthassa szabadságát, függetlenségét, szeszélyét s ember tudjon maradni, az, aki néha tökéletesnek álmodja a tökéletlen világot, az, aki már megváltotta magát, mindenek előtt a világmegváltóktól, az, aki semmit se vár és mindent megkap az ámulat egy pillanatában, az, aki ezt a pillanatot s vele együtt az életet marasztalja is.

     

    (Ebből is lehetett volna bőven idézni...)

     

    VII. Természetemből folyik, hogy a homo aestheticusnak sem akarok híveket toborozni és a homo moralistól sem akarom elidegeníteni híveit. Csak kijelentem, hogy előbbit szépnek tartom, az utóbbit rútnak. Ha az egyik a széplélek, akkor a másik a rútlélek. Nem szeretném, ha bátorságnak tekintenék, hogy lándzsát törtem a homo aestheticus mellett, akit mostanában általánosan lenéznek és gyűlölnek. Ezt az ítéletet vissza is kell utasítanom, mert morális ítélet s minden morál merőben idegen lényemtől, meg is vetem. Gyávaság se lett volna, ha nem vállalom azt, amit eddig mindig sorommal hirdettem. Rút lett volna. Ezért úgy vallottam, amint vallanom kellett: homo aestheticus sum ( = a szépség ember vagyok).

     

     

                  Ü N N E P I    K Ö R K É P

     

                     Tanulmány a tömegről

     

                                     1 

    Nézd ezt a népet.
    Nézd ezt a lassú, fényes és kanyargó,
    bús, szélesen hömpölygő ünnepet,
    mikor megért a nyár, akár a dinnye,
    s a sárga hőség cukrosan ragad már.
    Nézd ezt a népet.

                                     2 

    Mily illedelmes, tisztességtudó,
    s örömtelen................

     

                                     3

     

    Aztán a többi, a jegyző, a kasznár,
    meg a tanító, a falu s vidék is,
    a bánat, áhitat meg a szegénység,

    .....................................

     

                                     4

     

    Ott messze-messze vannak a nagyok,
    a főurak, tündökletes süveggel,
    tollakkal, ékkel, napkeleti díszben,
    izzadva a bársonyban, a selyemben,
    harangzúgás és rendőrök között.
    Lovak patája csattan a kövekre,
    cserkészcsapat jön, kispapok szaladnak,
    porban sietnek fekete apácák,
    zászlók lobognak, harsonák rivallnak,
    pörög a dob, megzendül a zene,
    s már énekelnek, lassan énekelnek.
    Most egy hatalmas gépkocsi nyilalt el.
    Ki volt, ki volt ez? Mint az álom, eltűnt.

                                     5 

    Mindnyájan együtt és külön-külön,
    egymástól elrekesztve s mégis együtt,
    semmit se látnak, ámde nézik egymást,
    egymásba néznek, s földerengenek,
    amint haladnak, egyre csak haladnak,
    ki tudja merre, s várnak, egyre várnak,
    ki tudja mit, talán a jobb jövendőt,
    mit megbűnhődtek már, múltjukkal együtt.
    Ó, távol élet, ismeretlen élet.
    Ó, távol múlt s jövendő. Ó, te régi kedvünk.
    Ó, régi-régi fájdalmunk, anyánk.

     

    /1934/
     

     

    Tavaly a legszebb megzenésített verseinkből válogattak a Kortárs online hozzáértői, és köztük az alábbi Kosztolányi versről ezt állapították meg:

    "A Költészet Napja apropóján készült verszene-lista nem a rangsorolás igényével készült el, mégis ha a valaha felcsendült legjobb megzenésített verset kellene megnevezni, akkor az Akarsz-e játszani lenne."

     

     

     

  19. 6080 08:00 2014.03.28
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Máshol egy Bartók-fényképről voltak szavak, és ehhez kapcsolódva találtam rá egy eddig itt még nem szereplő   versre. 1940-ben jelent meg a szerző által illusztrált alábbi kötetben.

     

     

                   A mérleg serpenyője

     

                           Bartók Béla

     

    Szóljunk valamit a zeneszerzőről is.
    Láthatod szárnyas kabátban a dobogón
    s az uccán, amint levett kalappal
    sétál a reggeli napsütésben.

     

    Olyan vékony, mint a halszálka
    olyan fehér, mint egy liliom
    de ha leül a zongorához, Sárkánnyá változik át
    csörömpöl, sír és néha ugat
    hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak.

     

    Egyáltalában nem arra való figura
    hogy a gyermekek elé álljon és megtanítsa őket
    kesztyűbe dudálni s a szülők iránti tiszteletre.
    Csak álmában fordítja felénk az arcát
    csak muzsikál nekünk és soha sem kérdezi,
    jelen vagyunk-e az Úrfelmutatás pillanatában.

     

    Naponta átlépi a jó és rossz határát
    s néha tarka virágcsokorral a kezében
    érkezik meg onnan, ahol a tűz kialszik
    a szüzek eltűnnek és a katonák meghalnak.
    Senki sem hinné el, hogy ő az a furcsa ember
    akit az angyal tüzes karddal kiűzött a Paradicsomból.

     

    Pedig kétségtelen, csakis ő lehet az a Sátán, aki
    levett kalappal sétál, vagy odaül a zongorához
    csörömpöl, sír és néha ugat olyan irtóztatón
    hogy elsötétül az ég s a házak falai beomlanak.

     

    /Kassák Lajos/

     

     

    A fenti kötetből az is kiderült, hogy Kassák hegedűlni is tudott...

     

                                  Árnyékban

     

    Vagyok és lenni szeretnék még sok ezer évig.
    De nem így, Uram, ahogyan most kushadok
    a kormos és irgalmatlan városokban.
    Adj nékem kis házat, kicsi szőlős kerttel
    fényességet nappal és békességet éjszakára.

     

    Add nékem önmagamat úgy
    ahogyan beszélni szeretek arcképeimről
    alázatos harcaimról és apró cseprő szerelmeimről
    sohsem fennhéjázón, senkit sem ingerelve
    békés szomszédja ellen és Ellened sem
    kit jónak mondanak és rossznak mondanak
    mintha bizony ismernének a megátalkodottak.

     

    Ha lenne kis házam, kicsi szőlős kerttel
    elégedetten élnék, ha nem is gondolnál velem
    jóság forrása, bánatok eligazítója
    kit feledni örökre lehetetlen
    s szolgálni gyönyörű megtiszteltetés.

     

    Télen és nyáron s a nap minden órájában
    kiállnék a kék verőfényes ég alá
    hegedűvel a kezemben
    hogy szálljon a dal, túl ezen a bús
    és gyalázatos földön, hol torony és kémény
    árnyékában oly elhagyott vagyok. 

  20. 6079 14:33 2014.03.27
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Az alább bemásolt Elégia címzettje, illetve akinek ajánlotta a költő (М. Б.), az első nagy szerelem volt, de Marina Baszmanova csak 1962 és 1968 között volt Brodszkij társa, gyermekük anyja. KLésőbb a költő összejött a szépséges olasz Maria Sozzani-val, akit feleségül is vett 1990-ben.

    Az alábbi képről rögtön egy másik Mária, egy mai szépség ugrott be, lehet elemezni a hasonlóságot!

    Maria Sozzani 

     

      

     

Kiemelt cikkeink

Tűzvörös lélekkel

A Pannon Filharmonikusokat mostanában többször hallhattuk Budapesten: a Tavaszi Fesztiválon kétszer, majd a "tűzvörös" állomásán is. KRITIKA

Öt szakmai kitüntetést adtak át az Operában

Hárman az Oláh Gusztáv emlékére 1977-ben alapított plakettet nyerték el, átadták továbbá az idei Ferencsik- és Gela-plakettet is.

"Van igény a hip-hop kultúrára"

Az Operettszínházban április 21-én megrendezésre kerülő hip-hop versenyről Balogh-Barta Viktória táncos-koreográfussal beszélgettünk. INTERJÚ

Rátermett nagyapáink zenéje

Április 24-én Bëbocsātlak címmel a Parapács zenekar lemezbemutató koncertjét tartja a Hagyományok Házában.

Legendás csókok

Andy Warhol Kiss című filmjét és Klimt Der Kuss című festményét állítja szembe egymással Bécs legújabb kiállítása.

Elbúcsúztatták Szabó Gyulát

Gerard Mortier (fotó: Javier del Real/Teatro Real)

Családja, pályatársai, barátai, tanítványai és tisztelői szerdán kísérték utolsó útjára a nemzet színészét.

Csöppnyi fülek mágiája

Egy gombostűt nem lehetett elejteni Palya Bea új lemezbemutatóján. Mi a titka Bea népszerűségének a magyar világzenészek között? KRITIKA

Shakespeare-t népszerűsítik a Bethlen Téri Színházban

A drámaíró születésének évfordulója alkalmából fesztivált rendeznek április 24. és 27. között, elsősorban a fiatalokhoz szólva.

"Valódi nagyság nincs játékosság nélkül"

Spiritiszták - sajtótájékoztató (forrás: Magyar Állami Operaház)

A nagyközönség is megcsodálhatja a szecessziós zenepalota játékmását a Zeneakadémián. Szabó Stein Imrét és Fazekas Gergelyt kérdeztük.

Programkereső

MIT HOL
 -TÓL   -IG 

Tisztelt olvasóink!

Megváltozott fórumszabályzatunk értelmében a jövőben a cikkektől független témák indítására nem lesz lehetőség. Megértésüket köszönjük.

A Fidelio szerkesztősége