Téma:
A témához csak belépett felhasználók szólhatnak hozzá.
Kattintson ide a belépéshez! Regisztrálni itt lehet.
A Fidelio.hu fórumszabályzata itt olvasható.
Új hozzászólás   Új téma


  1. 6165 09:01 2014.07.29
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Köszönöm, én is pont ennyire emlékszem, azt hittem, hosszabb.

    Lehet, hogy Babits. Most már én is utánanézek...kicsit elszégyeltem magam, hiába, "csak pontosan, szépen...".

  2. 6164 08:37 2014.07.29
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Mindenik embernek a lelkében dal van
    és a saját lelkét hallja minden dalban.
    És akinek szép a lelkében az ének,
    az hallja a mások énekét is szépnek.

  3. 6163 08:35 2014.07.29
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Babits az, nem?

  4. 6162 04:04 2014.07.29
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Kedves mindegy! Ezt is biztos ideírtad már, hogy van az egész vers, segítenél ? (persze én is odamehetnék a könyvespolchoz :-))

    "Mindenik embernek szívében egy dal van

    S amilyen szép szívében a dallam..." (Radnóti Miklós)

  5. 6161 15:38 2014.07.27
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Nagyon megrázó, nagyon szép  költemények.

    Régen mindenki tudta, minek az allegoriája az angyal a karddal. Nem tudom, hogy van ez ma...?

    Jammes költészete eddig kimaradt az életemből. Hozzám az ő verse áll közel, ha a szelíd derű  belülről jön, az égre tekintve  jelenik meg az alázatos-szerényen-szegényen életvitel, a kincsek is ott vannak belül- és nem a körülmények miatt. Lám, ő is könyörgött érte, ahogy a francia szöveg utolsó 2 sora írja.  Bizony, nehéz út, eljutni az egyszerűségig.

    1901-ben írta. Milyen nehéz a mai generációknak.

     

    Most valamilyen borúra derűt is szívesen olvasnék, ha majd lesz időd....:-)

  6. 6160 13:26 2014.07.27
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Jammes óhaja a szelíd derűben, alázatos-szegényen, egyszerűen folytatható életért nem egyedi, és ezt más költők is megfogalmazták, köztük a szelíd derűtől eléggé messzelévők is (csak a magyar közül néhány: Weöres, Radnóti, Pilinszky), így őket is megidézem, akár ismétléssel is.

     

                     SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT

     

    Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
    mint alma magházában a négerbarna mag,
    és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
    mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
    De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
    hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
    kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
    annak szép, könnyüléptű szivében megterem
    az érett és tünődő kevésszavú alázat,
    az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
    az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

    Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
    merengj el hát egy percre e gazdag életen;
    szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
    a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
    az új falak tövében felhangzik majd szavam;
    magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
    nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
    sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
    ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
    Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
    talán most senki sincs.

    /Radnóti Miklós, 1944. április 30/ 

     

     

    Volt, aki túlélte... (a 19 versből álló, Egy KZ-láger falára című sorozatból):

     

                          APOKRIF

     

                                 1

     

    Mert elhagyatnak akkor mindenek.

    Külön kerül az egeké, s örökre
    a világvégi esett földeké,
    s megint külön a kutyaólak csöndje.
    A levegőben menekvő madárhad.
    És látni fogjuk a kelő napot,
    mint tébolyult pupilla néma és
    mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

    De virrasztván a számkivettetésben,
    mert nem alhatom akkor éjszaka,
    hányódom én, mint ezer levelével,
    és szólok én, mint éjidőn a fa:

    Ismeritek az évek vonulását,
    az évekét a gyűrött földeken?
    És értitek a mulandóság ráncát,
    ismeritek törődött kézfejem?
    És tudjátok nevét az árvaságnak?
    És tudjátok, miféle fájdalom
    tapossa itt az örökös sötétet
    hasadt patákon, hártyás lábakon?
    Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
    a rézsut forduló fegyencfejet,
    ismeritek a dermedt vályukat,
    a mélyvilági kínt ismeritek?

    Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
    a haragos ég infravörösében.

    Így indulok. Szemközt a pusztulással
    egy ember lépked hangtalan.
    Nincs semmije, árnyéka van.
    Meg botja van. Meg rabruhája van.

                            2

    Ezért tanultam járni! Ezekért
    a kései, keserü léptekért.

    S majd este lesz, és rámkövül sarával
    az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
    őrzöm tovább e vonulást, e lázas
    fácskákat s ágacskáikat,
    Levelenként a forró, kicsi erdőt.
    Valamikor a paradicsom állt itt.
    Félálomban újuló fájdalom:
    hallani óriási fáit!

    Haza akartam, hazajutni végül,
    ahogy megjött ő is a Bibliában.
    Irtóztató árnyam az udvaron.
    Törődött csönd, öreg szülők a házban.
    S már jönnek is, már hívnak is, szegények
    már sírnak is, ölelnek botladozva.
    Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra -

    Csak most az egyszer szólhatnék veled,
    kit úgy szerettem. Év az évre,
    de nem lankadtam mondani,
    mit kisgyerek sír deszkarésbe,
    a már-már elfuló reményt,
    hogy megjövök és megtalállak.
    Torkomban lüktet közeled.
    Riadt vagyok, mint egy vadállat.

    Szavaidat, az emberi beszédet
    én nem beszélem. Élnek madarak,
    kik szívszakadva menekülnek mostan
    az ég alatt, a tüzes ég alatt.
    Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
    és mozdulatlan égő ketrecek.
    Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!


    Nincs is szavam.
                                 Iszonyu terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste.

    Sehol se vagy. Mily üres a világ.
    Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
    Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

                               3

    Látja Isten, hogy állok a napon.
    Látja árnyam kövön és keritésen.
    Lélekzet nélkül látja állani
    árnyékomat a levegőtlen présben.

    Akkorra én már mint a kő vagyok;
    halott redő, ezer rovátka rajza,
    egy jó tenyérnyi törmelék
    akkorra már a teremtmények arca.

    És könny helyett az arcokon a ráncok,
    csorog alá, csorog az üres árok.

     

    /Pilinszky János/

     

     

    A két vers megírása közt 10 év volt, de a hosszúra nyúlt elhallgattatás után visszamutató utóbbi nekem több hasonlóságot mutat.

     

     

    HÖLDERLIN

     

    Kurtág Györgynek

     

    December hője, nyarak jégverése,

    drótvégre csomózott madár,

    mi nem voltam még! Boldogan halok.

     

    /Pilinszky János/ 

     

     

    A verset Kurtág meg is zenésítette a Négy dal Pilinszky János verseire (op. 11) között.

    A többi:
    1. Alkohol 
    2. In memoriam F. M. Dosztojevszkij
    4. Verés

     

     

    Vagy csak az első a teljességhez vezető, Weöres-megfogalmazta 10 lépcsőből:

    Szórd szét kincseid - a gazdagság légy te magad.

    (az utolsó pedig: Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.) 

     

     

     

     

  7. 6159 06:08 2014.07.27
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    6153 @ mindegy

    etre simple... így neveltek engem is. (simple... odáig el kell jutni, vagy annak kell születni, ebben az értelemben) Örültem, ennek a versnek a legjobban, és a fordítása is csoda. Akárcsak Kosztolányi maga. Már a cím lefordítása sem könnyű, persze jól fedi az eredetit. Mégis, ha a franciát olvassuk, más rezgések jönnek, egy kicsit más a tartalom is. 4 szó ... és milyen nehéz visszadni. A francia eredeti cím azonnal csendet parancsol - úgy érzem.

    Köszönöm a beszámolót is, a Tücskökkel én is kapcsolatban álltam egykor, lazán.

    A Baudelaire-vers boldogult ifjúságomat idézi, ahol spleen szinte trendi volt egy ideig...

    A hétköznapok "dolgai" - hogy finom legyek, - azonnal kiszálltak a fejemből, amikor ezt az oldalt elolvastam. Üdv.!

  8. 6158 18:50 2014.07.26
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

            A zenekar még csak hangol

     

    Minden – mondogatjuk magunknak –
    még ezután jön. Semmi
    nem jön ezután.
    Ami a nélkülemet megelőzi:
    görcs a köztiagyban,
    lágy alábukás
    forgó homoktölcsérbe,
    vagy a gyomorszáj
    álmélkodva, hirtelen – – –

     

    Vagy a máj,
    vagy a rendszer.
    Terveket hát ne szőjünk.

     

    Az ősz könyörületes.
    Az ecetfa
    lazán nyugtatja kecses,
    zöld ujjait
    a szél billentyűin.

     

    /Petri György/ 

  9. 6157 13:30 2014.07.23
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Csoóri mikor milyen mértékben, de lírai prózájával a próza és a költészet határmezsgyéjén jár. Még ha nem is értünk mindenben egyet, sok új felismerést fogalmaz meg, gyönyörű nyelvezettel. Tamás Menyhérttel rokon,  némelyik egész kivételes szépségű emelkedett próza, amiben a legszebb örökségünk a protestáns prédikátorok, Balassi, majd Zrínyi és Pázmány munkássága és ideje, később a Nyugat kora, Adyval azt élen, Máraié. Latinovits Ködszurkálója is sok helyütt ilyen. Mindegyik nagyon szerethető. A magyar nyelv hajlékonysága folytán hihetetlenül alkalmas erre is.  

  10. 6156 11:46 2014.07.23
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Az alábbi pontos(abb)an, és a forrást is javíttattam, illetve legközelebb jobban figyelek.

    A gyönyörű verset hallani is érdemes

     

                                       Egy dög

    Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
    melybe ma szemünk ütközött:
    Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
    váratlan egy iszonyú dög

    nyitotta, lábait cédán magasba lökve,
    míg izzadt méreg járta át,
    elénk, gúnyosan és semmivel sem törődve,
    kipárolgással telt hasát,

    A nap sugarai tán azért tündököltek
    úgy e sűlő szemét fölött,
    hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
    azt, amit az egybekötött.

    S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
    nézett alá az ég szeme,
    a bűz ereje az egész rétet bejárta,
    azt hitted, elájulsz bele.

    A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle
    folyadékként és vastagon,
    fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
    másztak az élő rongyokon.

    S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
    s gyöngyözve néha felszökellt,
    a test bizonytalan dagadva-lélegezve
    sokszorozott életre kelt.

    S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
    mint futó szél a tó vizén,
    vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
    ütemre forgat a legény.

    A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
    kusza vonalak tömege,
    vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
    a művész emlékezete.

    Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
    nézett bennünket dühösen,
    sóváran lesve a percet, mikor újra
    lakmározhat a tetemen.

    - És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
    ilyen ragály és borzalom,
    szemeim csillaga, életem napvilága,
    te, lázam, üdvöm, angyalom!

    Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
    az utolsó szentség után,
    csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
    s kövér gyom burjánzik buján.

    De mondd meg, édes, a férgeknek, hogy e börtön
    vad csókjaival megehet,
    én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
    elrothadt szerelmeimet! 

  11. 6155 08:54 2014.07.23
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                                     Une Charogne

     

    Rappelez-vous l'objet que nous vîmes, mon âme,
    Ce beau matin d'été si doux :
    Au détour d'un sentier une charogne infâme
    Sur un lit semé de cailloux,

    Les jambes en l'air, comme une femme lubrique,
    Brûlante et suant les poisons,
    Ouvrait d'une façon nonchalante et cynique
    Son ventre plein d'exhalaisons.

    Le soleil rayonnait sur cette pourriture,
    Comme afin de la cuire à point,
    Et de rendre au centuple à la grande Nature
    Tout ce qu'ensemble elle avait joint ;

    Et le ciel regardait la carcasse superbe
    Comme une fleur s'épanouir.
    La puanteur était si forte, que sur l'herbe
    Vous crûtes vous évanouir.

    Les mouches bourdonnaient sur ce ventre putride,
    D'où sortaient de noirs bataillons
    De larves, qui coulaient comme un épais liquide
    Le long de ces vivants haillons.

    Tout cela descendait, montait comme une vague,
    Ou s'élançait en pétillant ;
    On eût dit que le corps, enflé d'un souffle vague,
    Vivait en se multipliant.

    Et ce monde rendait une étrange musique,
    Comme l'eau courante et le vent,
    Ou le grain qu'un vanneur d'un mouvement rythmique
    Agite et tourne dans son van.

    Les formes s'effaçaient et n'étaient plus qu'un rêve,
    Une ébauche lente à venir,
    Sur la toile oubliée, et que l'artiste achève
    Seulement par le souvenir.

    Derrière les rochers une chienne inquiète
    Nous regardait d'un oeil fâché,
    Epiant le moment de reprendre au squelette
    Le morceau qu'elle avait lâché.

    - Et pourtant vous serez semblable à cette ordure,
    A cette horrible infection,
    Etoile de mes yeux, soleil de ma nature,
    Vous, mon ange et ma passion !

    Oui ! telle vous serez, ô la reine des grâces,
    Après les derniers sacrements,
    Quand vous irez, sous l'herbe et les floraisons grasses,
    Moisir parmi les ossements.

    Alors, ô ma beauté ! dites à la vermine
    Qui vous mangera de baisers,
    Que j'ai gardé la forme et l'essence divine
    De mes amours décomposés !

     

    /Charles Baudelaire/

     

    A vers az 1857-ben megjelent Fleurs du Mal, azaz A romlás virágai c. kötetből való.

     

     

                                        Egy dög

     

    Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt,
    melybe ma szemünk ütközött:
    Az ösvényforduló kavicsos homokágyán
    váratlan egy iszonyú dög

    nyitotta, lábait cédán magasba lökve,
    mig izzadt méreg járta át,
    elénk, gúnyosan és semmivel sem törödve,
    kipárolgással telt hasát,

    A nap sugarai tán azért tündököltek
    úgy e sűlő szemét fölött,
    hogy atomjaiban adják vissza a Földnek
    azt, amit az egybekötött.

    S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra
    nézett alá az ég szeme,
    a bűz ereje az egész rétet bejárta,
    azt hitted, elájulsz bele.

    A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle
    folyadékként és vastagon,
    fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve
    másztak az élő rongyokon.

    S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve
    s gyöngyözve néha felszökellt,
    a test bizonytalan dagadva-lélegezve
    sokszorozott életre kelt.

    S e világ muzsikált, halkan zizegve, lágyan,
    mint futó szél a tó vizén,
    vagy mint a mag, melyet a gabonaszitában
    ütemre forgat a legény.

    A széteső alak már-már nem volt, csak álom,
    kusza vonalak tömege,
    vázlat, melyet csak úgy fejez be majd a vásznon
    a művész emlékezete.

    Egy elijedt kutya a szirt mögé lapulva
    nézett bennünket dühösen,
    sóváran lesve a percet, mikor ujra
    laknározhat a tetemen.

    - És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
    ilyen ragály ésborzalom,
    szemeim csillaga,életem napvilága,
    te, lázam, üdvöm, angyalom!

    Igen! ilyen leszel, te, nők között királynő,
    az utolsó szentség után,
    csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő
    s kövér gyom burjánzik buján.

    De mondd meg, édes, a férgeknek, hogy e börtön
    vad csókjaival megehet,
    én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm
    elrothadt szerelmeimet!

    /fordította: Szabó Lőrinc/

     

     


  12. 6154 20:55 2014.07.22
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                    Hangok

     

    Döng dobog
    medvetalpak dobognak
    pásztorsíp enyhe kékje
    bodorodik
    döng a föld
    emberi szó ad szárnyat
    álmok áldozati párája
    de döng dühöng
    átdübörög rajta vadak futása
    de száll is de csikorog is
    de az ének
    s átdübörög rajta
    mert a hús harsonája
    izmok hejehujája
    a felszínt szétveti
    a krumpliba szúrt forgókat szétveti
    s ha mégis az ének
    átdübörög rajta

     

    /Rába György;

    egy az 1973-as Lobbanásokból/

     

     

  13. 6153 10:10 2014.07.21
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A vörösbegy által ajánlott 30 éves Csoóri-gondolatok is jól ide illenek, főleg az összefoglaló utolsó két bekezdés.

     

    Azt is gondolhatnátok, hogy találomra kerülnek ide versek, zenék, pedig nem (mindig): a zene és költészet mérhetetlenül gazdag közös tárházában időnként tudatosan keresem az anyagot.

    Pénteken este - például - a zalai Magyarföldön voltunk a híressé vált 5 éves fatemplom körüli ünnepségen, amelyet a gryllus és Rátóti Zoltán nevek fémjeleztek, de a leghatásosabb vonzerő a - nekem és társaimnak túl hangos, kissé zavaros, bár jól zenélő, különösen a két szaxofonos és a dobos - Ghymes együttes volt. Kb. 300 felnőtt és gyerek gyűlt össze a tüneményes környezetben, ahol zárásként ezek harmada a zsúfolásig megtelt templomban érezhetően magába mélyülten hallgatta  Hermann Hesse Assisi Szent Ferenc életéről szóló írását, Rátóti Zoltán kitűnő tolmácsolásában. Elgondolkodtató volt az élmény, felidézve a korábban látott, azonos gyökerű filmet. Tehát Ferenc testvér hozzám mindig közel álló szellemisége foglalkoztatott, és eszembe jutott néhány név, köztük Jammes költészete is. Ha máskor is tőlük idézek, ez volt az újabb indíték.

     

                                Prière pour être simple

    Les papillons obéissent à tous les souffles,
    comme des pétales de fleurs jetés vers vous,
    aux processions, par les petits enfants doux.
    Mon Dieu, c’est le matin, et, déjà, la prière
    monte vers vous avec ces papillons fleuris,
    le cri du coq et le choc des casseurs de pierres.
    Sous les platanes dont les palmes vertes luisent,
    dans ce mois de juillet où la terre se craquèle,
    on entend, sans les voir, les cigales grinçantes
    chanter assidûment votre Toute-Puissance.
    Le merle inquiet, dans les noirs feuillages des eaux,
    essaie de siffler un peu longtemps, mais n’ose.
    Il ne sait ce qu’il y a qui l’ennuie. Il se pose
    et s’envole tout à coup en filant d’un seul trait,
    à ras de terre, et du côté où l’on n’est pas.

    Mon Dieu, tout doucement, aujourd’hui, recommence
    la vie, comme hier et comme tant de fois.
    Comme ces papillons, comme ces travailleurs,
    comme ces cigales mangeuses de soleil,
    et ces merles cachés dans le froid noir des feuilles,
    laissez-moi, ô mon Dieu, continuer la vie
    d’une façon aussi simple qu’il est possible.

     

    /Francis Jammes, 1901/ 

     

     

     

                   Ima az egyszerűségért

     

    A pille minden fuvalomnak enged,
    s úgy imbolyog, mint a virág s a gally,
    mit körmenetkor gyermek keze lenget.
    Reggel van, ó Uram, és az imák
    hozzád suhannak, pille meg virág
    röpül feléd s a kőtörők zaja.
    A zöld platán is most van virulóban,
    reped a föld e júliusi hóban,
    és a tücsök elbújva hegedül,
    hogy te vagy a jó és nagy egyedül.
    A bús rigó, hol feketül a lomb,
    egy dalba kezd és egyre csak busong.
    nem tudja, mije fáj. És hirtelen
    továbbnyilall, mert itt fütyülni nem mer,
    és arra száll, ahol nem látja ember.

     

    Uram, az élet édes telje zsendül,
    a fény, a bőség ma is édesen dül.
    Mint a pillangó és a kőtörő,
    mint a tücsök, a napba dőzsölő,
    mint a rigó a hűs, fekete lombban,
    hadd éljek, ó Uram, szelíd derűben,
    alázatos-szegényen, egyszerűen.

     

    /fordította: Kosztolányi Dezső/   

  14. 6152 05:14 2014.07.20
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    @mindegy

    Köszönöm ezt az örömet!

    Jó volt kora reggel olvasni a francia eredetit - kis agytorna... :-) .

    Kosztolányi brilliáns fordítása is szép ajándék a mai napra.

    Magas hangon - biztos szépen szól!

  15. 6151 22:34 2014.07.19
  16. 6150 21:44 2014.07.19
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                           Quand Verrai-Je les Îles...

    Quand verrai-je les îles où furent des parents ?
    Le soir, devant la porte et devant l'océan
    on fumait des cigares en habit bleu barbeau.
    Une guitare de nègre ronflait, et l'eau
    de pluie dormait dans les cuves de la cour.
    L'océan était comme des bouquets en tulle
    et le soir triste comme l'Été et une flûte.
    On fumait des cigares noirs et leurs points rouges
    s'allumaient comme ces oiseaux aux nids de mousse
    dont parlent certains poètes de grand talent.
    Père de monPère, tu étais là, devant
    mon âme qui n'était pas née, et sous le vent
    les avisos glissaient dans la nuit coloniale.
    Quand tu pensais en fumant ton cigare,
    et qu'un nègre jouait d'une triste guitare,
    mon âme qui n'était pas née existait-elle?
    Etait-elle la guitare ou l'aile de l'aviso ?
    Était-elle le mouvement d'une tête d'oiseau
    caché alors au fond des plantations,
    ou le vol d'un insecte lourd dans la maison ?

     

    /Francis Jammes (1868-1938); 1895/

     

     

    1940-ben zenésítette meg Claude Arrieu (1903 - 1990); magas hangra és zongorára. 

     

     

     

                              Őseim szigetét...

     

    Őseim szigetét meglátom-e vajon?
    Lenn a tengerparton estente óra hosszat
    búzavirágszínű ruhákba szivaroztak.
    Néger gitár pöngött, és benn az udvaron
    édesvíz szunnyadott a kőmedence alján.
    A tenger lenge volt, mint tüllcsokor és halvány,
    s mint nyár és fuvola, az est szomorú volt.
    Sötét szivart szívtak, s a piros-pici folt
    úgy égett, mint ama vörös pintyőke tolla,
    melynek szépségeit több költő megdalolta.
    Atyámnak Atyja te, mikor még nem is éltem,
    itten tanyáztál, s a forró, gyarmati szélben
    postahajók úsztak, ringott az óceán.
    Mondd, élt-e a lelkem, gondoltál-e reám,
    hogy szivarozgattál s a szíveket kitárva
    zörgött a négerek egyhangú bús gitárja?
    Gitár volt-e lelkem, vagy volt tán a vitorla?
    Vagy az ültetvényben egy csivogó madárfej,
    mely a bokrok között megmozdult, vagy
    akármely rovar, mely zümmögött s rászállt az ablakokra?

     

    /Kosztolányi Dezső fordítása/ 

  17. 6149 09:12 2014.07.12
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                        Megszólított

     

    Ősz végivel, tündéri völgybe, ma,
    ott jártam, hol egyszerre csak
    zsúrlók és mácsonyák közül
    hangok röppentek föl, nem madarak.

     

    Egy forrás lépett ki… Megszólított…
    Hűs hangja tiszta volt s derűs.
    Vidámabb, mint az emberi
    s bár láthatatlan, tudtam, ő hívott.

     

    Mögötte vaksötét vadkörtefa
    gyümölcstelen állt, feketén,
    de villogott hajló füvén a láb

     

    s én átléptem a kék mezsgyén oda,
    ahol az ág ringott szemközt velem
    s bokrát hiába húzta szét kezem.

     

    /Takáts Gyula, a Rejtett egész-ből (1984/ 

     

     

    Kiegészítésül... , ha valaki a Kaposfest-re menne.

  18. 6148 17:13 2014.07.11
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                          Ének elvetélt versekért

     

    A vers előtti töredékek szentek, harmatosak,
    még semmi koponyabelső-képzet a fűzfa
    alatt, csak a zsigerek zsibogása,
    ahogy szereti a talajt a láb, s az öl
    cigánylányt képzelget magának, fekete dáliát.
    Sápadt a hajnal, nem tudni halva született
    nappalt tipornak-e a korán ébresztett gyerekek.
    Jönnek a libatalpas rímek. Én vagyok,
    aki Petőfi-köpenynek képzelte nagykabátját,
    koravén Arany, gazdálkodósan motyogott,
    Rimbaud volt, szesszé fülledt árnyékszék-aromában,
    hogy lerészegedjen a lorcai Hold,
    pöszmétemázas arccal kereste az Anci-szőke
    mosolyt megkékült záptojásban.

     

    Amit nem kapunk el, s amit nem érünk el? –
    álmában beszél a gyerek.

     

    Szörnyűek a vers előtti töredékek.
    Féligérett világ, melyben búgni lehet,
    s kijönni háború, amikor meg lehetett
    halni az udvarért, s minden
    megerőszakolt asszony szülte öcséimet.

     

    Apám haja, kisült fű, zöldfakó.
    S mi van a vers után?
    A költemény megszüli a halált!

     

    Majd terem az idén is ez a szilvafa
    hamvaskék ringlót, bár oly féloldalas,
    mint egy háborús rokkant, gégerákos fahang.
    Semmi sem megbocsátható!
    jaj, mennyi önérdekű csont, rabtemető a temető,
    senki se férfi-nő;
    fémbillentyűvé korhadott fekete oboa
    a költő szájzávárzatán.

     

    /Ágh István, az Isten könnyei c. ciklusból (1984)/ 

     

     

     

    Mint az Egész

     

    Mint kürt, mikor rózsalugasból
    zeng és a sugárral rézszínű fény,
    oly tiszta és teli e perc.
    Ritka fuvolával köszönt.
    És tágul, mint az Egész
    a fénylőkön túli csillagok között…
    Nyolcágú, messzi idézet
    szólít kék füzetem fölött.

     

    /Takáts Gyula, az 1973-as Sós forrás c. kötetéből/ 

     

    Szintén Würtz Ádám illusztrációival 

  19. 6147 00:16 2014.07.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                       Nyári vásár

     

    Tüzes lepedővel beborít a nap,
    barmok tüdején elszorul a pára,
    bús ökörfejek összehajlanak,
    hab hullik, szájuk mészfehér virága:
    eladó minden, a drót szájkosár
    gyökérből rozsda szivárog a szárba,
    futball-vízióban az oxidált
    lánc, labda együtt vág a kapufára.

     

    Cigányleányként táncot jár a pénz
    tenyerek dombján, suhogó ruhában,
    a zöldpaprika-toronyból kinéz,
    s hortyog a kofa kotlóként magában:
    végeladás nyomában buja gaz,
    gerjedelem csalánja, s nyit a bodza,
    ha megejtik a boszorkányokat,
    árnyékával mocskuk bearanyozza.

     

    A vattacukor pálcán bodorul,
    tündököl, mint a ma született bárány,
    a roncskatona fillérre borul,
    légnyomás görcse rángatózik állán:
    a koldusból majd gazdag trágya lesz,
    báránynak fű, ki legelésző felhő,
    le-föl sandítva törli a gyerek
    eltaknyult cukrát, s hányszor, mire felnő?

     

    Bordó kolbászok fürtje fűbe lóg,
    borsátor mellett részegek komáznak,
    nyakukon fényes ökörlánc-kígyók
    csörgéséhez pohárral pikuláznak:
    itt csak váltanak, nem adnak haza,
    fogadnak döntő idióta meccsre,
    s kiáll az öregfiúk csapata,
    hányszor tizenegyen, tizenegyesre?

     

    Bajszukon sörhab, nyári hópehely,
    szellő suhint, a semmiségbe fújja,
    a hajfürt homloklépcsőn térdepel,
    a fejet verőér koszorúzza:
    vásározunk, s még el sem képzelik,
    rajtuk lépek, ha velük dáridózom,
    vettem tőlük, vagy eladtam nekik,
    vagy csak közöttük kódorogtam otthon?

     

    /Ágh István, 1957, 1992/ 

  20. 6146 16:06 2014.06.24
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

                               

                          Az elveszett vers

     

                                                                                (hommage à Korngold)

     

    Édesem Mindenkém Csillagom Bogárkám
    Angyalkám Báránykám Én-Párom Szívem
    elhullattam felejtőkém öregárkán
           ha nagy néha rá-ráleltem kezdősorára
           hová lett hová-nem tavalyról-mára:
    metruma csengése mind oly messze van

     

    pedig tudom volt megvolt költemény volt
    azt is hogy Lelkecském rólad szólt neked
    leragyogott rád – vers-tűzdelte égbolt! –
           szemérmes szóval tehozzád Szerelmem
           ahogy akkor megadatott kiénekelnem
    azt a zsongást: az volt a dal! a te éneked –

     

    nyájas küzdőtársam megjártuk poklainkat
    s lám nem maradt egyetlen strófája sem
    de kósza csengése még ringatva-ringat
           ódon dallamra ment – mindegyre hallom
           oly vallomásos s oly szent szerelmi dallam
    hogy ha én nem hát te tán: te! Édesem

     

    dúdolva ha ráhibáznál és felidéznéd
    azt az öledbe-fészkelő burukkolást
    hogy mi ütemre ment mi volt a mérték
           – a felszárnyalása s az a hosszan kitartott
           zengés: csak árad-árad sehol nem érve partot –
    pedzed már? Bolondos Édes-Egy Enyém no lásd

     

    – az indítást! a kezdő szót! csak annyit
    mondjál s én mind a gyöngyöt majd felszedem
    pendül a Vers! idevillan! csillámlik-aranylik:
           a Vers mit akkor kaptál az első találkán
           Édesem Mindenkém Csillagom Bogárkám
    Angyalkám Báránykám Én-Párom Szívem

      

     

    /Határ Győző (1914-2006), a londoni Auroránál 1992 ben kiadott 

    Üvegkoporsó című kötetéből, amelynek alcíme Ódon versek.

    Édes-mindnyájunk felejtőkéjéből előhalászta HGy (Győző bácsi)

Kiemelt cikkeink

Nem szeret szmokingban játszani

Bohém légy-ott (forrás: Gilvesy Pincészet)

A Miles Davis együttesében is megfordult szaxofonos, Rick Margitza pezsdíti fel a Budapest Jazz Club nyári programját augusztus 5-én.

Betörtek a Polgár Galériába

A Petőfi Sándor utcai galériából értékes ékszereket és karórákat vittek el a fal megbontásával bejutott rablók.

Ők a Színikritikusok Díja idei várományosai

Philharmonie de Paris

A Színházi Kritikusok Céhe idén 34. alkalommal nyújtja át az előző évad legkiemelkedőbb színházi teljesítményeit díját.

Holokauszt Salzburgban: élet vagy színház?

Július 28-án tartották a világpremierjét az operának, melyet egy német-zsidó származású festőművész, Charlotte Salomon élete ihletett.

Norvégiába utazik a Purcell Kórus

Ötvenkettedik alkalommal rendezik meg a norvégiai St. Olav Fesztivált, amelyre meghívást kapott a Purcell Kórus is

Variációk népmesére

Bohém légy-ott (forrás: Gilvesy Pincészet)

A Zirano Színház Babszem Jankó című előadásában a mesélők maguk is folyamatosan alakítják a történetet. KRITIKA

"Nagyon várom a felelősségteljes munkákat"

A Grencsó Kollektíva vendége Mezei Szilárd - Opus Jazz Club (fotó: Zipernovszky Kornél)

Nevet változtatott a Honvéd Táncegyüttes és turnéra indul a Székely Dózsa György című tánckrónikájával. Zsuráfszky Zoltánt kérdeztük. INTERJÚ

Programkereső

MIT HOL
 -TÓL   -IG 

Tisztelt olvasóink!

Megváltozott fórumszabályzatunk értelmében a jövőben a cikkektől független témák indítására nem lesz lehetőség. Megértésüket köszönjük.

A Fidelio szerkesztősége