Téma:
A témához csak belépett felhasználók szólhatnak hozzá.
Kattintson ide a belépéshez! Regisztrálni itt lehet.
A Fidelio.hu fórumszabályzata itt olvasható.
Új hozzászólás   Új téma


  1. 6551 12:50 2015.07.01
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Az alábbi  már több mint 4 éve beírt - vers jutott eszembe, amikor a most felavatott Lajtha László szoborról olvastam: http://magyarhirlap.hu/cikk/29238/Felavattak_Lajtha_Laszlo_szobrat_a_Karolyikertben

     

                A panasz vigasza

     

                                                              Lajtha László emlékének

     

    Fröcskölve végső csöppjeit,
    úgy merült ki e nagy zene,
    ahogy – mert nem fagy be sebe –
    a forró szív kivérezik.

     

    Utolsó szólamaival,
    égre köpve, hogy nincs remény
    és sose lesz a földtekén,
    úgy halt el ez a büszke jaj,

     

    oly győztesen, ez a sikoly,
    hogy jó és szép: soha, sehol!
    hogy kár a dal is: nincs vigasz!

     

    – úgy ért végére ez a zord
    zengés: véget értünk mi is, kifolyt
    belőlünk minden csöpp panasz!


     

    /Illyés Gyula, az 1965-ben megjelent

    Dőlt vitorla c. kötetből/

     

     

    A szoborról a Fidelio is írt, de az avatás előtt, így nem volt képi illusztráció a hiradáshoz.

     

    A hirado.hu-n Soós Lajos fotója

  2. 6550 10:12 2015.06.30
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A géniusz Beethoven után egy másik lángelme, akiről Fodor András verset írt, és éppen ugyanabban a kötetben, az előbbi vers előtt találhatóan.

     

     

    A Géniusz halhatatlansága


    Bartók-portré.

    Basel, 1937.

     

    Alulról fölfelé

    a vékony lábak megfeszülnek,

    mintha az asztrál-test a döldből,

    törékeny kettős-ágú vezetéken

    húzná magába titkon

    a mélység áramát.

     

    A megbillent zakó fölött

    a poháremelő véletlen mozdulat,

    a keskeny kar, a mell, a nyak

    rejtett, egymásba kulcsolódó

    orsóiban tovább-tovább

    kereng a fojtott villamoserő,

    míg végre fönt

    a száj, szem, orr, az áll

    ékébe sűrűsödve

    világol szüntelen a fej

    szikár ezüstje, mint

    örökös szupernova, mint

    a mérhetetlen csillagok…

     

    A robbanó fény dermedt ragyogása.




    Mit is keresett Bartók Baselben 1937-ben? Az ottani kamarazenekar (B.K.O.) agilis vezetője kérésére korszakos művet írt az együttes fennállásának 10. évfordulójára, és a január 21-i ősbemutatón ő is részt vett. Közvetlen ez után Paul Sacher lakásában ünnepelték meg az óriási sikert, és Bartók is elégedett volt az előadásal.

    Ott készítette a képet egy másik vendég: Prof. dr. O. Müller.


    http://www.hungarianreview.com/attachment/0002/1201_copy_2_untitled-3.jpg

     

     

    Az előbbiekhez tartozó zene természetesen A Zene... volt, eredetileg még csak húros hangszerekre névvel:

     

    https://www.youtube.com/watch?v=0oOYSbkCWCA

     

    Paul Sacher agilitására egy lista az általa rendelt zeneművekről: https://conductingmasterclass.wordpress.com/2011/06/22/list-of-sacher-commissions/

  3. 6549 10:03 2015.06.29
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Tegnap elfelejtettem betenni  fortepiano-képeket, amelyeken Beethoven is játszhatta e műveit, és bár ő már csak a beslő fülével érzékelhette a hangzást, mi hallhatjuk a magunk módján ezeken az eredeti vagy utánzott hangszereken és a mai modern zongorákon is. Beethovennek több hangszere volt az idők folyamán, ez idő tájt Broadwood- és Graf-fortepianója, többnyire a gyártó ajándékaként vagy kölcsönbe tőlük. Például:

    Broadwood - 1817, természetesen angol mechanikával

     

    Ez egy 1819-es bécsi mechanikás Graf-fortepiano másolata

    (Paul McNulty készített)

     

    Szintén Graf-hangszer utánzata, de 1825-os modellről

    (készítője: Chris Seed)

     

    Azt tudjuk, hogy 1825-ben Conrad Graf egy hangszerét kölcsönbe adta Beethovennek.

     

    E hangszerek mutatják meg a hangzásbeli-különbséget, és egyes előadók ezt fontosnak tartották közvetíteni a hallgatóknak, a bonni Beethoven-Ház pedig helyet ad ilyen előadásoknak is. 

    Szintén csak példaként: Ronald Brautigam az összes Beethoven-szonátát lemezre játszotta egy 1819-es Graf-hangszer kópián, és e sorozat elérhető a YouTube-on. A tárgybani késői három szonáta, kiegészítve az 1815-16 során írt op. 101-essel innen meghallgatható Brautigam előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=70L4xQ3RR6s&index=8&list=PL6zi6-KJDvZAckJbZuaHPUErwR2NHLwJ3   

  4. 6548 17:27 2015.06.28
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    1992-ben jelent meg Fodor András Meggyfa című verseskötete, benne az alábbi vers. Az utolsó Beethoven-szonáták alatt  a 30., a 31. és a 32. szonátákat értjük (opus 109 - 111.) vagyis az 1820 és 1822 közt írt E-dúr, Asz-dúr és c-moll darabokat. Néha egy koncerten adják elő ezeket, hiszen karakterükben is közel állnak egymáshoz. Nagy élvezettel hallgattuk 2011. január 28-án Fülei Balázst a Bartók Emlékházban, amikor ő is egy hangversenyen szólaltatta meg őket egy egyébként is különleges előadáson; erről a Muzsikalendárium kritikusa is írt:

    "Az utolsó három: van a zenetörténetnek   néhány olyan műcsoportja, amelyet ezzel a gyűjtőnévvel illethetünk. Olyan kompozíciókról van szó, amelyek azonos műfajúak, egymás időbeli közelségében keletkeztek, kivétel nélkül késeiek, és egy szerzőnek egy műfajtól vett búcsúját reprezentálják (tudatos vagy öntudatlan a búcsú? -ezt rendszerint csak találgatni lehet). Ezek az alkotások persze nemcsak az imént említett szempontok alapján kapaszkodnak össze, összekapcsolja őket a rendkívüli kvalitás is: színvonaluk, formai megoldásaik tökéletessége, kifejezésmódjuk intenzitása még a remekművek sorában is kivételes státusba sorolja valamennyit. Csúcsok, az értelem számára alig felfogható tökéletesség reprezentánsai. Ilyen Mozart három utolsó szimfóniája, az Esz-dúr (K. 543), a („nagy") g-moll (K. 550) és a C-dúr („Jupiter", K. 551 - mindhárom az 1788-as év szülötte). Ilyen Schubert három utolsó zongoraszonátája 1828-ból: a c-moll (D. 958), az A-dúr (D. 959) és a B-dúr (D. 960). És ilyen a három utolsó Beethoven-zongoraszonáta: az E-dúr (op. 109, 1820), az Asz-dúr (op. 110, 1821) és a c-moll (op. 111, 1822). Ezek a művek nemcsak csodálat tárgyai, de titokzatosak is - és abban, hogy legendássá váltak, aligha vitathatóan ott a mitikus hármas szám ereje. Szokták őket egyazon estén, csoportosan megszólaltatni (mindhárom műtriász esetében voltam már olyan koncerten, ahol ez történt), s ezek a megszólaltatások rendre a különleges tour de force atmoszféráját teremtik meg: az előadó a szerző előtti főhajtásként a különleges feladatvállalással mintegy párbajra szólítja a nehézségeket: lássuk, ki az erősebb!
    Január végén a Bartók Emlékházban FÜLEI BALÁZS hívta ki maga ellen a sorsot, Beethoven utolsó három zongoraszonátáját tűzve műsorra. Koncertjének címet is adott, tudatosítva a közönségben, miről is van szó. Búcsú a szonátától -hirdette a szórólap. Mert valóban: Beethoven nemcsak a zongoraszonátától vett búcsút ebben a három műben, de magától a szonáta műfajától is, ezután ugyanis már hegedű- és csellószonátát sem komponált. Hangversenye kezdetén a művész megszólította a közönséget, néhány jól átgondolt és jól megfogalmazott (de nem papírról felolvasott, hanem szabadon rögtönzött!) mondatot áldozva művészet és diszharmónia, művészet és harmónia kapcsolatának, majd Beethovent jellemezte találóan: ő az első a zenetörténetben, akinél minden az „én"-ről szól. Valóban, mondhattuk magunkban. S amikor Fülei Balázs mindezek után felolvasta Babits A lírikus epilógja című szonettjét, nyilván rajtam kívül is sokan akadtak, akik elámultak: hányszor olvastam ezt a verset, és még soha nem gondoltam Beethovenre, pedig telitalálatszerűen ábrázolja a beethoveni alkotó archetípusát! Remek verbális felütés volt mindez egy kitűnő koncerthez.

    Faluvégi Andrea fotója Fülei Balázsról

     

    Ezt követően pedig maga a muzsikálás sem okozott csalódást. Fülei szenvedéllyel zongorázik, de koncentráltan és kontrolláltan. Hanghiba, melléütés alig akadt a három igen nehéz, együttesen pedig szokatlanul nagy feladatot képviselő mű előadásában. Fürödhettünk a karakterek sokféleségében, a szenvedéllyel teli hangsúlyokban, a beszédes dallamokban. Korábban, egy másik kritikámban már megemlítettem Fülei Balázs zongorázásáról szólva, hogy forte és fortissimo dinamikában hajlamos a hangzást túldimenzionálni, s ettől az összhatás a nagy szimfonikus kiteljesedés pillanataiban olykor kissé nyers és kemény lesz. Ez azonban az egyetlen bíráló megjegyzés, melyet a kritikusnak meg kell fogalmaznia. Máskülönben csupa örömteli felfedezés volt ez a koncert. Mindenekelőtt az egyéniség felfedezése: Fülei Balázs tud lényegre törően és súllyal megszólalni hangszerén, képes megteremteni a jelentőség atmoszféráját. Márpedig ennek a három műnek leginkább erre van szüksége: az E-dúr, az Asz-dúr és a c-moll szonátának nem elég, ha valaki jól, hibátlanul vagy netán virtuózan lejátssza őket -ezeknek a kompozícióknak az kell, hogy tolmácsuk megéreztessen valamit a nagyság légköréből -megrendüljön és megrendítsen. Fülei ezt tette, túlzások és kisiklások nélkül, szenvedéllyel és ízléssel. Idézhetem az E-dúr szonáta variációs tételének bensőséges-átszellemült hangját, vagy az Asz-dúr szonáta nyitótételének már-már schuberti dalolását, ugyanebben a műben a scherzo hatalmas dinamikai kontrasztjait vagy a záró fúga remekül felépített formafolyamatát, a c-moll szonáta nyitótételének drámaiságát, végül az Arietta variációinak egymást követő témaalakjaiban a misztikus transfiguratio felmutatásának képességét. Ezzel a koncertjével Fülei Balázs nem kevesebbet bizonyított, mint azt, hogy a fiatal magyar zongoristanemzedék egyik legkiválóbb képviselője."

    (Csengery Kristóf írása)

     

     

    Az utolsó szonáták

    - Beethoven testamentuma –

     

     

    A sár, a vér, a menny

    forgandó műhelyében,

    kövek pergő billentyűin

    sikamló, szökdelő patak:

    ujjam közt áramolhatnál eleven életet.

     

    De nem! A sár, a vér, a menny

    között tíz és ezer érzékeny mágnesujjal

    kötöm az elszökőt, fogom a foghatatlant,

    a mellemre hanyatló névtelen

    súlyokból pillért emelek,

    kínok lángjába edzett

    vaspálcával megkonditom

    a lehetetlen ércfalát.

     

    S mert nem tudtátok magatokra mérni

    az örökös mulandót,

    nem tudtatok zenével rakni rendet

    az ember és idő közé,

    rátok vetem a várakozást

    feszítő kötelékét,

    hogy végre mégis, veletek együtt

    vágyott helyére visszatántorítsam

    a zengő tér kilódult építményeit.

     

    Teremtésükbe többé nem nyúlhat könnyed mozdulat,

    csak az anyaggal küszködés parancsa:

    Ádám s az Úr érintő ujja közt

    az öntudatlanból kilobbant,

    ádáz és véghetetlenül gyöngéd erő,

    az újra föltápászkodó, mely oszlopot, kaput

    dönthetne, mégse rombol,

    mert földrengés, tűzvész, idegroham,

    katasztrófák égrobaja között is,

    ágaskodást és dúlt menekülést

    szólamok kantárába nyügözve,

    eléri biztos diadalát,

    a mindig többre, nagyobbra törő,

    a hősi tágasság hatalma.

     

    És menekítem, védem anyánkat,

    a romlásra itélt, a folyton búcsúzó

    természetet. Ha szemem behunyom,

    bolyonghatok erdőkben, fák, füvek,

    bokrok, sziklák között, visszhangjuk őrizendő…

    Fülem bezárt kagylóiból

    felörvénylik a víz, a nap, a szél

    beszédes csöndje, minden emberi

    szabadság végtelenbe húzó nyiladéka…

     

    S onnét a messzi útról

    végtére mi marad velünk?

    A kétségbeesés, a nyomúság,

    a szeretet, a vágy örlő, kettős kudarca,

    a testi pusztulás, a szégyen,

    a szenvedésbe tiprott, megalázott

    magány szorongó felfohászkodása.

    Tisztán, ahogy a népdal fájdalma szól, ahogy

    a meztelen ima idézi, úgy

    mondom:

    - Nem ezt, nem ezt az állhatatlan

    földet akartam megfékezni, hangok

    erőszakos diktátora, csupán

    túllépni, rajta, túl,

    a szakadó klaviatúra-láncok

    feszült bravúrjain, túl,

    finálék harsona-gőgjén,

    a taps gyöngy-záporán, túl,

    a mesterség

    tetszelgő erőművein.

     

    Csak tisztán, egyszerűn, ahogy

    mélységből fölfelelve

    kimondtam: Credo! Credo!

    Ahogy a firmamentum

    vak kárpitján szikrázva lüktető

    füzerékkel kiraktam

    a megváltódás csillagjegyeit.

     

    Úgy ahogy egykor, vallom:

    „Kiittam a gyötrelmek poharát,

    enyém a művészet vértanúsága…”

    „Nekem minden egyházi és világi

    birodalmak közül

    a szellem birodalma

    legkedvesebb és legmagasabb rendű.”

     

    Ne higgyétek, hogy valaha is

    meddő malaszttá lesz, amit írtam.

    Amíg ember az ember,

    ne higgyétek, hogy valaha is

    mellőzni, nélkülözni tudtok.

     

    Hallgassatok rám, hangzó,

    eleven emlékművekként.

     

    A testvéretek voltam.

     

     

     

    Nem találtam felvételt e szonátákról Fülei Balázzsal, de náhány jó előadást megidézek:

     

    op. 109   https://www.youtube.com/watch?v=koqAdGcty3k (Arrau)

    op. 110   https://www.youtube.com/watch?v=BC1iqfzOA20 (Richter)

    op. 111   https://www.youtube.com/watch?v=x4fQawk_wn8 (Trifonov) - a háttér zajait nem értem...

     

     

  5. 6547 21:30 2015.06.27
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    1997-ben, 71. életévében, a mai napon halt meg Fodor András, akitől már sokat idéztem:

     

    Hangok

     

     

    Az utcák torkolatában,

    hogy a vakok se tévesszék el,

            mikor kell lépniük,

    a jelzőlámpák ingaritmusára:

            sárgarigófütty,

                                    fülemüleszó.

     

    Az állomás alatt

            a hosszú folyosón

    sterilfehér márványlapok közt

    a Fudzsi képei mögül is

            dalolnak szakadatlanúl

                    a madarak.

     

    A lótuszlevelekkel

            virágzó tó fölött

    kötélhintára fűzött, bőrbe vont,

    lengő szálfával bongatják

            kivűlről

    a harang bronzedényét.

     

    A sógun fogadóterme előtt

    a tágas korridor padlózatát

    külön-külön fák szelvényeiből

    úgy illesztették össze ravaszúl,

    hogy az eresztékek már messziről is

    jelezzék: mennyi láb jön…

    Hisz mindig van mitől

            aggódnia a hatalomnak.

     

    De emberleleményt,

    fondorlatot lebírva,

    minden szentély és palota körül,

    falombok, bokrok vadonából

    reszel, zsizseg, szól vastagon,

    dühödve, sisteregve harsog

    a rovarok őrjöngő muzsikája.


    /Az 1985-ben megjelent

    Reményfutam c. kötetből/




    Az alábbi verset Fülep Lajosról írta, majd Bozay Attila zenésítette meg 1977-ben (op. 20; Két tájkép/2.; az 1. Fodor András Táj című versére íródott; baritonhangra, fuvolára és citerára).



    A hóhullásban



    A hóhullásban szépek a leányok:
    fejüket meghajtva futnak az utra,
    verdeső pillájuk szirmok közt billeg,
    harmatos csillagok ülnek hajukba.
    Úgy érzik, mintha az ég sürüjéből
    libegne köréjük zizegő dallam, -
    márványos arcukon átüt a mámor:
    vérük, a vígtüzü rózsa kicsattan.

    A hóhullásban szép az öregember,
    amikor egyedül ballag a dombra:
    süvege, válla a zuhogó szálak
    rácsait szeliden tépkedi, bontja, -
    emelt arcából tág szeme kitartón
    figyel a pelyheket ringató égbe,
    nyakába csüngő ősz haja, ezüstös
    bajusza fehéret ír a fehérre.

     

    /Az 1958-as Józan reggel c. kötetből/

     

     


    Fülep Lajos

     




  6. 6546 08:15 2015.06.24
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

     

     

    These

     

    are the desolate, dark weeks

    when nature in its barrenness

    equals the stupidity of man.

     

    The year plunges into night

    and the heart plunges

    lower than night

     

    to an empty, windswept place

    without sun, stars or moon

    but a peculiar light as of thought

     

    that spins a dark fire -

    whirling upon itself until,

    in the cold, it kindles

     

    to make a man aware of nothing

    that he knows, not loneliness

    itself - Not a ghost but

     

    would be embraced - emptiness

    despair - (They

    whine and whistle) among

     

    the flashes and booms of war;

    houses of whose rooms

    the cold is greater than can be thought,

     

    the people gone that we loved,

    the beds lying empty, the couches

    damp, the chairs unused -

     

    Hide it away somewhere

    out of mind, let it get to roots

    and grow, unrelated to jealous

     

    ears and eyes - for itself.

    In this mine they come to dig - all.

    Is this the counterfoil to sweetest

     

    music? The source of poetry that

    seeing the clock stopped, says,

    The clock has stopped

     

    that ticked yesterday so well?

    and hears the sound of lakewater

    splashing - that is now stone.

     

     

    /William Carlos Williams/

     

     

     

    Kietlen

     

    és sötét hetek,

    a világ oly sivár, mint

    emberi ostobaság.

     

    Éjbe merül az év,

    s alább merül

    a szív az éjnél,

     

    s szeles pusztába jut, hol

    nincs nap, csillag, se hold,

    csak furcsa fényű gondolat

     

    kavar sötét tüzet –

    önmagában kering, majd

    a fagyban föllebeg,

     

    s nem idéz semmit tudatunkba,

    még a magányt sem. – Most az ember

    egy kísértetet is

     

    ölelve várna – puszta űr,

    reménytelenség –

    (Ők vinnyognak s huhognak) háborús

     

    villám s dörgés között;

    házak, szobák

    oly hidegek, hogy el se hisszük,

     

    eltűntek a kedves lakók,

    üres ágyak és nyirkos pamlagok,

    a székeken nem ülnek –

     

    Rejtsétek máshol ezt,

    ne lelketekben, hajtson gyökeret,

    s távol féltékeny szemektől, fülektől,

     

    hadd nőjön – önmagáért.

    E bányát ássák mind – de mind.

    Talán ez a legszebb zene

     

    ellennyugtája? Itt terem

    a költészet, mely, ha megállt az óra,

    így szól: „Megállt az óra?

     

    Hisz tegnap még oly frissen ketyegett!"

    És hallja csobbanását

    a tónak – bár kővé fagyott.

     

    /Kálnoky László fordítása/




     

     

     

     

    Ezek

     

    a kietlen sötét hetek

    mikor a természet pusztasága

    beéri az emberi butaságot.

     

    Az év belemerül az éjbe

    és a szív az éjnél

    mélyebbre merül

     

    üres, szélfújta helyre

    hol se nap, se hold, se csillagok

    csak valami furcsa fény, gondolat

     

    mely sötét tüzet gerjeszt –

    maga körül forogva, míg

    a hidegben kigyúl,

     

    hogy kioltsa mindazt, mit eddig

    ember tudhatott, még a

    magányt is – hogy kísértet

     

    se öleljen – csak az űr,

    a semmi – (nyüszít

    és vinnyog) a háború

     

    villámló robajában;

    házak kihűlt szobái

    hidegebbek, mint elgondolható,

     

    kiket szerettünk, ők sehol,

    ágyuk üres, díványuk dohos,

    széken rég nem ülnek –

     

    Rejtsük el valahová

    az elmén kívül, hogy gyökeret

    verjen és nőjön féltékeny

     

    fül szem hatalmától távol – önmagáért.

    Ide jönnek le mind, a mélybe – ásni.

    Ez itt a legédesebb zene

     

    számlakivonata? Itt fakad a vers,

    mely látja, megállt az óra, és így szól:

    Az óra, mely tegnap

     

    oly szépen működött, megállt?

    és hallja csobbanni a tó

    vizét – mely most már kő.


    /Kiss Zsuzsanna fordítása/





    EZEK

    ezek a sivár, sötét hetek
    mikor a természet kopársága
    az emberi butasággal vetekszik.

    Éjszakába süllyed az év
    és a szív még mélyebbre
    mint az éjszaka

    egy üres szélsöpörte helyre hol
    se Nap se csillagok se Hold
    csak valami különös fény mint a

    sötét tüzet forgató gondolaté –
    magában örvénylik míg,
    a hidegben, föllobban

    és elfelejtet az emberrel minden
    tudást, még a magányosságot
    magát is – Még szellemet se

    ölelhetsz – csak az ürességet,
    a kétségbeesést – (Ők
    nyögnek és fütyülnek) a háború

    villámlása és mennydörgése közt;
    házak melyeknek szobáiban
    a hideg felülmúl minden képzeletet

    szeretteink eltűntek
    üres az ágy, a dívány
    nyirkos, a széket nem használják –

    Rejtsd el valahova az ész elől,
    hadd eresszen gyökeret és
    hadd növekedjen, irigy fülek és szemek

    hatókörén kívül – magának
    Ebben a bányában kutat mindenki.
    Ez a legédesebb zene

    ellennyugtája? Innen ered a költészet?
    mely meglátva az álló órát,
    azt mondja, Az óra megállt

    noha tegnap még szorgosan ketyegett?
    és hallja a tó vizét hangosan
    csobogni – noha az megkövült.

     

    /Orbán Ottó fordítása/

     

     

     

     

     

     

     
    és
     
     
     
     
     
     

  7. 6545 08:52 2015.06.22
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A bemásolás zavarokat okozott, így a vers utáni ismétlés érdektelen  :-(

  8. 6544 08:48 2015.06.22
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

    The Orchestra

     

    (from The Desert Music and Other Poems)

     

    (1954)

     

     

     

    The precise counterpart

     

                   of a cacophony of bird calls

     

                                   lifting the sun almighty

     

    into his sphere: wood-winds

     

                   clarinet and violins

     

                                   sound a prolonged A!

     

    Ah! the sun, the sun! is about to rise

     

                   and shed his beams

     

                                    as he has always done

     

    upon us all,

     

                   drudges and those

     

                                    who live at ease,

     

    women and men,

     

                   upon the old,

     

                                    upon the children and the sick

     

    who are about to die and are indeed

     

                    dead in their beds,

     

                                     to whom his light

     

    is forever lost.  The cello

     

                     raises the bass note

     

                                     manfully in the treble din:

     

    Ah, ah and ah!

     

                     together, unattuned

     

                                     seeking a common tone.

     

    Love is that common tone

     

                     shall raise his fiery head

     

                                      and sound his note.

     

     

     

    athe purpose of an orchestra

     

                     is to organize those sounds

     

                                       and hold them

     

    to an assembled order         .

     

                     in spite of the

     

                                        "wrong note."  Well, shall we

     

    think or listen?  Is there a sound addressed

     

                     not wholly to the ear?

     

                                         We half close

     

    our eyes.  We do not

     

                     hear it through our eyes.

     

                                        It is not

     

    a flute note either, it is the relation

     

                     of a flute note

     

                                       to a drum.  I am wide

     

    awake.  The mind

     

                     is listening.  The ear

     

                                      is alerted.  But the ear

     

    in a half-reluctant mood

     

                     stretches

     

                       

     

                                   .      .          and yawns.

     

     

     

     

     

     

     

    And so the banked violind

     

                    in three tiers

     

                                  enliven the scene,

     

    pizzicato.  For a short

     

                    memory or to

     

                                  make the listener listen

     

    the theme is repeated

     

                    stressing a variant:

     

                                  it is a principle of music

     

    to repeat the theme.  Repeat

     

                    and repeat again,

     

                                  as the pace mounts.  The

     

    theme is difficult      .

     

                     but no more difficult

     

                                  than the facts to be

     

    resolved.  Repeat

     

                     and repeat the theme

     

                                  and all it develops to be

     

    until thought is dissolved

     

                     in tears.

     

                                  Our dreams

     

    have been assaulted

     

                    by a memry that will not

     

                                   sleep.  The

     

    French horns

     

                    interpose

     

                                   .      .      their voices:

     

    I love you.  My heart

     

                    is innocent.  And this

     

                                   the first day of the world!

     

     

     

    Say to them:

     

    "Man has survived hitherto because he was too ignorant

     

    to know how to realize his wishes.  Now that he can realize

     

    them, he must either change them or perish."

     

     

     

    Now is the time       .

     

                   in spite of the "wrong note"

     

                                   I love you.  My heart is

     

    innocent.

     

                   And this is the first

     

                                  (and last) day of the world

     

     

     

    The birds twitter now anew

     

                   but a design

     

                                   surmounts their twittering.

     

    It is a design of a man

     

                   that makes them twitter.

     

                                   It is a design. 



    William Carlos Williams (1883-1963)



    Steve Reich zenésítette meg 1983-ban  The Desert (Az elhagyott vagy magányos) Music címmel,

    de nem a teljes verset használta fel:


     

                            

     

     

    A    Z E N E K A R


    Pontos másolata
    madárfüttyös hangzavarnak
    amely a mindenható napot
    pörgeti föl az égre: fafúvósok
    klarinét és hegedűk
    nyújtott á-t hangolnak.
    Ó! A nap, a nap! Most kel fel a nap
    és sugarait ránk szórja
    ahogy mindig szokta
    mindannyiunkra
    azokra kik gürcölnek és
    akik gondtalanul élnek
    nőkre és férfiakra
    tétova öregekre
    gyermekekre és betegekre
    akik most haldokolnak és akik holtan
    feküsznek már ágyukon
    a fény számukra
    örökre kialudt. A cselló
    férfiasan beleszól
    a szopránok zsivajába
    Ó, ó meg ó!
    együtt, összehangolatlanul
    keresik a közös hangnemet.
    A szeretet a közös hangnem
    amelynek majd fölszállnak
    tüzes hangjai.
     
    Egy zenekar célja az, hogy
    megszervezze a hangokat
    és egy rendszerbe
    fűzze össze őket
    ha be is csúszik néhány hamis hang.
    Nos, gondolkodjunk vagy
    hallgassunk? Van-e olyan hang
    melyet nem érthet meg
    hiánytalanul
    a fül? Félig lehunyjuk
    szemünket. Nem a
    szemünkkel halljuk.
    Ez nem is
    a fuvola hangja, hanem a kapcsolat
    egy fuvola és egy dob
    között.
    Éber vagyok. Az elme
    figyel. A fül
    figyel. De riadtan
    vonakodva megfeszül
    hallószervem
    ...és ásít.
     
    És a hármas sorba
    állított hegedűk
    élénkítik a színt,
    pizzicato hangzik mint
    röpke emlék vagy
    figyelmeztetés
    a téma ismétlődik
    kiemelve a variációt:
    a zene alapelve
    megismételni a témát. Újra
    és újra a téma
    ahogyan nő az iram. A
    téma nehéz
    de nem nehezebb
    mint feloldani
    a tényeket. Újra és
    újra a téma
    és minden ami kibomlik belőle
    míg a gondolatot feloldják
    a könnyek.
    Álmainkat
    megtámadta
    egy emlék
    mely elaltathatatlan. A
    franciakürtök
    közvetítik
    ...hangjukat:
    Szeretlek. A szívem
    ártatlan. És mindez most,
    a világ első napján!
     
    Mondd el nekik:
    „Az ember mind ez ideig fennmaradt,
    mert túlságosan tudatlan volt ahhoz,
    hogy megvalósítsa vágyait.
    Most, hogy képes a megvalósításukra,
    vagy megváltoztatja vágyait,
    vagy elpusztul."
     
    Itt az idő
    a "hamis hang "ellenére
    szeretlek. A szívem
    ártatlan.
    És mindez most, a világ első
    (és utolsó) napján.
     
    A madarak most újból hangolnak,
    de egy gondolat
    túlnő csiviteleésükön.
    Egy emberi szándék
    szólaltatja meg őket.
    Egy gondolat.
     
     
    /Kiss Zsuzsanna fordítása/
     
     
     
     
     
    fûzze össze ôket
    ha be is csúszik néhány hamis hang.
    Nos, gondolkodjunk vagy
    hallgassunk? Van-e olyan hang
    melyet nem érthet meg
    hiánytalanul
    a fül? Félig lehunyjuk
    szemünket. Nem a
    szemünkkel halljuk.
    Ez nem is
    a fuvola hangja, hanem a kapcsolat
    egy fuvola és egy dob
    között.
    Éber vagyok. Az elme
    figyel. A fül
    figyel. De riadtan
    vonakodva megfeszül
    hallószervem
    ...és ásít.

    /William Carlos Williams (1883-1962)

                               

     

  9. 6543 19:00 2015.06.20
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A költő (és politikus) mexikói.

     

     

    BUZO

     

    El agua de la sombra nos desnuda

    de todos los recuerdos

    en esta brusca

    inmersión que anticipa, en los oídos,

    la sordera metálica del sueño.

     

    Y quedamos de pronto sostenidos

    –en este mar en donde nadie flota–

    de una cadena lógica de ausencias,

    como el buzo que vive, en su escafandra,

    de la serpiente del aire que lo sigue.

     

    Ni una burbuja traicionó la asfixia.

     

    Lento

    y con ruedas de espuma en el insomnio,

    giró el acuario rápido del sueño.

     

    Mas ya el silencio abre

    un pozo ardiente en la memoria fría,

    un pozo

    donde nuestras imágenes

    se lavan de la atmósfera perdida.

     

    ¿Con qué dedos de música podré tocarte?

     

    Porque sólo la música podría

    devolverte una forma para el tacto

    a ti, que tienes tantas

    para el oído ávido.

     

    Porque sólo la música

    sabría componer, con los fragmentos

    de tu semblante muchas veces roto,

    el nuevo,

    el expresivo rostro nuevo

    que de tu sueño lento está naciendo...

     

    /Jaime Torres Bodet (1902 - 1974);

    Destierro - 1930/

     

     

                                 BÚVÁR

     

    Vetkőztető vizével jön az alkony, s

    lehántja lelkünkről az emlék

    gúnyáit ez a hírtelen-gyors

    süllyedés, mely mint fém-zsongás a fülben,

    süket álmokról donog néma jelzést.

     

    Megtartva föntről, bár alámerülten,

    lény-nem-járta tengeri mélybe lengve

    távoli dolgok okos lánca köt fenn,

    akár a búvárt, nehéz sisakja tömlöcében élőt,

    a levegőcső csavaros boája.

     

    Nem egy fulladást okozó buborék.

     

    Éber

    szemedre álom-akvárium gördül

    s pörög hullámok sebes kerekével.

     

    De íme, máris kiválik a csöndből

    hideg emlékek forró kútja, s most itt

    e kútnál képeinknek

    raja az elveszített

    légkörtől megtisztulva szűzre mosdik.

     

    Mily zene-ujjal érjek hozzád?

     

    Mert csak a zene szülhet

    a tapintásra formát

    tenéked, ki a mohó fülnek

    oly számolatlan alakú vagy.

     

    Mert csak a zene gyúrhat

    képmásodból, e szilánkokra széttört

    tömérdek töredékből

    egészet, újat,

    kifejező új arcot, amely éppen

    most érik álmod ringató vizében.

     

    /Timár György fordítása;

    a Száműzetés c. kötetből/

  10. 6542 18:18 2015.06.19
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                                            Hegedűszó

     

    Hogyan mondjam el, hogy szeretlek igaz szerelemmel
    úgy, mint király a koronáját, szegény a kenyerét
    szeretlek úgy, hogy beteg és szomorú vagyok tőle
    s óvnám magam, ha lehetnék még valaki nélküled.

     

    Én vagyok az árnyék és te a fény, vagy fordítva tán
    két karom kitárom feléd s íme a kör bezárul
    és benne állsz akkor is, ha talpig kívülmaradtál
    halk nevetésedre emlékszem tengereken túlról.

     

    Merre lehet a város, ahol először láttalak
    a liget árnyas oldalán öntözted virágaid
    egy madár ült a kőrisen s vérző szívvel énekelt
    éreztem, hogy tőled búcsúztat el most mindörökre.

     

    S újra itt vagy, mert élek s nélküled nem élhetek
    hiába szállsz fel a tenyeremből, visszatérsz megint
    a pillanat játszik csak velünk s a végtelen idő
    láncokkal és titkokkal kötötte össze szívünket.

     

    /Kassák Lajos, az 1941-ben megjelent

    Szombat este c. kötetből/ 

     

     

  11. 6541 10:55 2015.06.17
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte


    If Bach had been a beekeeper

     

    If Bach had been a beekeeper
    he would have heard
    all those notes
    suspended above one another
    in the air of his ear
    as the differentiated swarm returning
    to the exact hive
    and place in the hive,
    topping up the cells
    with the honey of C major,
    food for the listening generations,
    key to their comfort
    and solace of their distress
    as they return and return
    to those counterpointed levels
    of hovering wings where
    movement is dance
    and the air itself
    a scented garden

     

     

     

    Charles Tomlinson (1927 -    ); 2002

     

  12. 6540 22:06 2015.06.16
  13. 6539 14:25 2015.06.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

    Magyar műfordítását nem találtam, de a lényege érezhető, főleg ha a május végi Várdai-Frankl duóra emlékezem. A csellista Pista biztosan érti a németet...

     

     

                             C e l l o

     

    Er neigt sich tief zum Saitenspiele nieder,
    Das wie ein Kind ihm sanft das Knie berührt.
    Er fühlt, indes er breit den Bogen führt:
    Du gibst mir meine ganze Seele wieder.

     

    Was in mir lebt, mein tiefgeheimstes Leben,
    Was in mir zittert, was mein Herz erfüllt,
    Willst du mir Alles, liebevoll enthüllt,
    Und schluchzend, aber freudig, wiedergeben.

     

    Und unter seinen Bogenstrichen beben
    Die Saiten voll und, was sein Herz erfüllt,
    Was sich verschämt dem Blicke sonst verhüllt,
    In innigen Tönen wacht es auf zum Leben.

     

    Verklungnes Spiel. Wer beugt sich zu ihm nieder?
    Die Liebste: "Weh dem Spiel, das dich entführt!"
    Nun hält er sie im Arm. Er fühlt gerührt:
    Du gibst mir dein' und meine Seele wieder...

     /Hugo Salus: 1866 - 1929;

    a Neue Garben c. kötetből, 1904/

     

    A cseh költőnek-novellistának számos zenei tárgyú verse van: Dvořákról, akivel még találkozott is, Beethovenről, a zongoráról, hárfáról stb. Többet le is fordítottak magyarra. Néhányat Schönberg zenésített meg a Kaberé-dalok között, pl.: https://www.youtube.com/watch?v=MCoUCdVO1zc  (Az elégedett szerető; van zenekar-kiséretes változata is)

     


  14. 6538 19:12 2015.05.28
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Tegnap 175 éve hunyt el "az ördög hegedűse", akit az ugyancsak ördöngös Liszt Ferenccel is összehozott a sorsa, így az Olasz hármas alábbi versével tisztelgek előttük (a másik kettő: Palestrina és Respighi):

     

    Liszt-Paganini: Il Campanile

     

    Kőkrisztusok lehunyt szemén
    azért is kinéz a remény,
    és aztán van egy torony, hol
    a Szent Márk lelke silbakol.

     

    Messzire lát a toronyból,
    mindent gondol, de sose szól.
    Mint az a magas, furcsa vén
    dózsé, kit a lépcső kövén

     

    saját hóhéra helyezett
    a tönkre és lefejezett.
    A tenger tükrén, mint a vér

     

    gurul a napkorong, kövér…
    Velence. Furcsa fejezet.
    Kire nem emeltek kezet?

     

    /Lászlóffy Aladár, az 1997-ben megjelent,

    Repülés a zuhanásban c. kötetből/

     

     

     

  15. 6537 09:08 2015.05.26
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                          T e l s z t á r

     

    Az emberek, az emberek…
    EL-ELHALKULÓ ÜZENET
    …a többi kő, a többi mag…
    Legjobbjainkból mi marad?
    S A SEMMI SURROG SISTEREG
    SUHAN A HANGTALAN SZÖVEG
    …Van legjobb már, s akármi van
    mi tényleg nem haszontalan?…
    …az emberek… az emberek…
    HAJNALBA NYÚLÓ VÉTELEK
    Halló, itt Rádió Világ…
    AZ ELSŐ KÖLTŐK ÓTA JÁR
    EGY MŰHOLD A HEGYEK FELETT
    A TIGRIS PARTJÁN KÉRDEZEK
    S VALAHOL ATHÉN KÖZVETÍT –
    Itt Neanderthal, itt Róma, itt…
    az emberek, az emberek
    hang-gyöngysorokban zengenek,
    a föld, a föld bennük forog.
    A világgal hová jutok?
    Beethovenek, Beethovenek
    az űr közepén lengenek,
    a többi kő, a többi mag. –
    Legjobbjainkból mi marad?
    Van legjobb már (s akármi) van
    mi tényleg nem haszontalan?
    Amit az emberen kívül
    értékel más is emberül?
    Miért is volna? Ne legyen!
    Eggyé szűkül az egyetem.
    Nevetlen égi tömegek
    az ember torkán ömlenek.
    Megesszük földünk s azután
    átrágjuk magunk ganaján,
    feléljük legünk, távlatunk,
    mert eszméletet akarunk!
    A szimfóniák, mint a nap,
    benn, bennünk messze látszanak
    s haszontalan vaslogikák
    unalomból visznek tovább.
    Segítnek, mert mást nem lehet.
    Íme, innen az eredet,
    oly pontos s épp oly bonyolult
    múló jövőnk, akár a múlt.
    Egy-egy órára elhagyom
    eszemre szerelt ablakom
    s hálátlanul s kíváncsian
    hagyom lehunyni önmagam.
    Hát öröm itt aztán akad,
    csak helyeden ne lásd magad,
    csak fel ne szállj, mert összeér
    értéked s ez a rossz kenyér.
    Heverj csak itthon parlagon,
    paráználkodj a pamlagon,
    mert előtted néhány ezer
    előírt stádium hever.
    Kihagyni egyet sem lehet.
    Kár volt kinőni jó helyed.
    EGY-EGY ÓRÁRA ELHAGYOM
    ESZEMRE SZERELT ABLAKOM
    S HÁLÁTLANUL S KÍVÁNCSIAN
    HAGYOM LEHUNYNI ÖNMAGAM
    A MÚLÓ EMBERT HALLGATOM
    S KÖZBEN EGY HEVERŐ LAPON
    MÁR MŰ FORMÁJÁT ÖLTI AZ
    ÉLELMES PÓZ A SZÉP PANASZ
    S FÚJJA HOGY MINDEN MIT SEM ÉR
    DE HALHATATLANSÁGOT KÉR.

     

    /Lászlóffy Aladár; az 1967-ben megjelent

    Képeskönyv a vonalakról c. kötetből/

  16. 6536 08:30 2015.05.22
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                      Viszockijnak

     

    Ki gondol még rád,
    te énekes uhu?
    Tán Danielle, s ha ő,
    kinek a karjaiban?
    Ha ugyan él még.
    Őserdő-szerelem, hova lettél.
    De a hangod, Viszockij, a benyakalt
    vodka után rekedten fölfele
    kúszott, áttörve s deszkacsutakra
    vetve szét a vörös padlást,
    s romok s ég közt meglőtt
    madárként verdesett, kalimpált
    mind magasabbra, s lestük,
    mikor kezd végre visszazuhanni,
    hogy rántsa a koszlott mélybe
    a vassisakos rendet, mely
    félelmében mégis elkoptatta
    magát, s törte tovább, zúzta
    alul a gitárod, jajgatva
    recsegett a húrja, azt hittük,
    két tomboló markod közt
    darabokra esik; ma is
    tépi a hangod fülemet.
    Elvégezted, amit magadra kiróttál,
    te lágy szellő, eszelős kiabálás,
    simogató haláltusa, győzelem-
    ittas gyűlölete mindenféle
    erőszaknak, Viszockij, te szabadság.

     

    /Vasadi Péter, 2010/

     

     

    https://www.youtube.com/watch?v=pDpWLH3JfVQ

  17. 6535 20:21 2015.05.20
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

               Rézhangú trombiták

    Majd az ég aludni akarna
    veled vágyná szemét lehúnyni

    Bolyhos ködökbe bújt a város
    tejüveg állt a fák elébe

    Öreg töltés a Duna partján
    lakodalmas víg banda fújja

    Nyelvemen az olcsó bor íze
    nemrég csókolt meg a menyasszony

    Szerettem akkor is szerettem
    hancúrozhattam fészek őrzött

    Rézhangú trombiták rezegnek
    zene csillog a tompaságban

    Nekem is van párom a táncban
    de ez a párom nem a párom

    az én párom mellembe bújt el
    mindenkire mosolygok érte

    Kimennék a köd rám ömölne
    körülömölne foglya lennék

    Hanem rézhangok zengenének
    arcon csókolna a menyasszony

    Eljönne értem a menyasszony
    megszöktetne a régi banda

    /Csorba Győző, az 1968-ban megjelent

    Lélek és ősz című kötetből/

     

     

    Lélek és ősz

  18. 6534 20:52 2015.05.18
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                  Két harmonikás

     

    Itt van, itt, újra a tenger:
    ez a magányos harmonikás.
    A végtelenségről
    dunnyogat és siratoz nekem napok óta.
    Hány fásult szigetnek
    és hány csupasz öbölnek
    mondhatta már el ugyanezt!
    Hány ámuldozó zöld pillantású nőnek,
    aki messziről érkezett ide?

     

    Láttam már ilyen megszállott
    és fékevesztett harmonikást.
    A zámolyi faluvégen
    játszott magának egy zabkévén ülve
    s nézte közben az eget,
    mintha a felhők kottáit nézegetné.
    Emlékszem: a bal füle mögött
    óriási luk volt,
    belefért volna egy háborút túlélő,
    sebesült szarvasbogár.

     

    Hallom, hallgatom a tengert,
    és látom a rokkant zenész
    táncoló ujjait.
    Fönt a magasban
    cintányérok csattannak össze.
    Ki tudja, mi készül újra ellenünk?

    /Csoóri Sándor, Kuvait, 2009. január/

     

     

     

                Égettfa-pusztán

     

    Égettfa-puszta – látom égni
    a régi fát;
    lobog egy vén fa s megvilágul
    egy volt világ.

     

    Látom a szilfát, melybe nyilván
    villám csapott,
    melytől aztán a vad, kopár táj
    nevet kapott.

     

    Égettfa-puszta – látom égni
    a régi fát,
    az önfeláldozó, a hősi
    keresztapát.

     

    Szememmel nem láttam a vén fát
    magát soha,
    világol annál ragyogóbban
    a fa maga.

     

    Jártam a dombon, ahol egykor
    égett, ahol
    helyén már juhász-házak álltak
    s öt juh-akol

     

    s nyüzsgött a nép, két sváb zenész fútt
    réz muzsikát,
    vigadt együtt a puszta, mint egy
    ős szép család.

     

    Együtt dalolt – mert lagzi volt – vő,
    nász, pap, kocsis:
    ittunk; ittunk végül a régi
    vén fára is!

     

    /Illyés Gyula, az 1956-os

    Kézfogások című kötetből/

     

     

     

  19. 6533 22:16 2015.05.14
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte


                               Játék - Élet!

     

    Asszony! játszani és élni van ma kedvem.
    Állj elém kitárt karral: zengő szobor.
    Add a szád, öntözd hiú keservem
    Televényét mérges, férges szókkal,
    S ó vigyázva termő, édes csókkal:
    Ültess át innen más, szebb világba engem.

     

    Halld, konok gitáron peng a kedv.
    Mert szent vagy te élet anyja: asszony,
    Csókban és szívben örök harmónia,
    Fénybe és sötétbe kilengő egység.

     

    Bennem bomlik az egy végtelen hiba:
    Férfi-sorsom a magtalan pagony,
    És hiába, két acélmarkú karom
    Csak alázattal robotbatörni jó.
    De most, most vigyáz az éj.
    Most hevülnek bennem új erők,
    Most belédvesz emberszeretőd
    És megáldja vágyaid körét…
    Kezed most add a kezembe
    Az idő mézét öntse nevetve,
    Nevetve,
    Mert kint már bokáz a bús sötét.
    A kezed hagyd ó hagyd a kezembe
    Így köszöntsön ránk az új nyarak virága
    Aztán pőre testtel ki, ki a hajnali zöldbe,
    Hogy csókunk zenéje édesüljön a világba
    És arannyal öntsön el a meleg, fényességes reggel.

     

    /Kassák Lajos/

  20. 6532 15:26 2015.05.13
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Mai rejtvény: ki ez a borzas vad kakas, a vörösbörű isten?

     

           Karmester, esti világításban

     

    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    s a rezek ragyognak mint a nap
    s a zöld veteránok közt
    kitáncolt dobogón
    dolgozik
    s a kék és zöld és sárga és fehér és vörös
    lampiónok alatt
    ő a koncentráció
    – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    az Élet tengerkedik körülötte
    – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    s ő az akarat plasztikája
    a ritmus és az eleven hangkamra
    világít mint a rádium
    s fekete pálcájával
    a tüdők rossz életét
    fölkergeti
    a hideg csillagokig
    s ragyogó papírcsillagok havaznak rá
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    az Élet tengerkedik körülötte
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    most ő az Isten
    jégből van a feje tűzből van a törzse
    csücsörítve csalogat borzong dobbant
    kinyúlik mint a méz
    és összezsugorodik mint a rugó
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    az Élet tengerkedik körülötte
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    mert ő az Isten
    s vörös bőre alatt tele van fekete póklábakkal
    és kiágaskodnak a pupilláiból
    és kivirágoznak a kövér ujjabegyéből
    keringő
    ke-rin-gő
    k-e-rin-gő-ő
    – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    az Élet tengerkedik körülötte
    – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    ke-e-rin-gö-ő
    ragyog mint a bálvány
    s a kék zöld sárga fehér vörös lampiónok
    belecsurognak a szemekbe
    – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    már nincs is semmi
    senki
    – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    csak ő
    borzas vad kakas
    a dobogón
    – – – – – – – – – – – – – – – – – –

     

    /Kassák Lajos, a Hirdetőoszloppal c. kötetéből,

    amelyben az I. vh. alatti versei jelentek meg 1919-ben/

     

     

Kiemelt cikkeink

Béres Attila: "Kicsit olyan ez is, mint a foci"

Mit keres a szegedi Dóm téren egy ezer négyzetméteres jégpálya? Többek között erről is kérdeztük Béres Attila rendezőt.

Egy falatnyi flamenco?

Aki a FlamenCorazonArte Táncszínház előadása kapcsán a spanyol gasztronómia falatkáira gondol, az nem jár messze a valóságtól.

Márta István: "Nem lehet karót nyelve fesztivált csinálni"

Augusztus végén távozik a Zsolnay Negyed éléről, mégsem szakad el teljesen Pécstől Márta István. INTERJÚ

Az electro-jazz úttörői az Alba Regia Feszten

Robert Wilson (forrás: Jersy Arts)

A francia csapat augusztus 3-án varázsolja el a nagyérdeműt Székesfehérváron.

Misty Copeland tánctörténelmet írt

Először van fekete bőrű első táncosnője az Egyesült Államok első számú balett-társulatának, az American Ballett Theatre-nek.

Tokiói erotika Bécsben

Swinger klubokban, happening és couple kissa bárokban valamint privát szexpartikon készültek Pawel Jaszczuk felkavaró felvételei.

Halas Dóra: "Frissíteni kell a módszertant"

Az EUROPA CANTAT július 24-től egy héten át kínál különböző programokat. Halas Dóra zenei irodavezetővel beszélgettünk. INTERJÚ

Programkereső

MIT HOL
 -TÓL   -IG