Megtudná küldeni valaki ennek a 10. helyezett Iterviziós gyereknek a számának a szövegét, köszi

                        A teremtés napja

Most fúj a szél és lángfehér varázslat
vadítja meg a zajló köveket,
kémények, kapuk, ablakok bőgése, lábak,
arcok zivatara és testtelen futó fejek,
plakátok mosolya repül és elvegyül a széllel,
az örvényben Mozart és Schikaneder,
a meztelen lélek vak akrobatikája,
hogy fusson, teremtsen és üzleteljen
s a megváltás helyett magát megtalálja,
erejéből lehetetlen vágyakra teljen
s lássa a kék ég és a madarak szörnyű giccsét
s leszámoljon: nincs és nem lesz segítség,
csak hírek, újságok és fekete próféciák,
hogy fut a szél és porlik a világ;
de a test csak áll és a kitárt ámulattól
elhullatja fejét és karjait,
némán csodálkozó fatörzs a parton,
mely elfelejt ágat, levelet hajtani, amíg
a dilettáns teremtés kusza művét
lángtiszta fehér zengés járja át
s vékony ujjakkal tépi hegedűjét
a szélben elfogyó konok faág,
hogy élni, élni, mindenen túl, mindenáron,
a gyönyörűség embertelen évszakában,
nedvek, fények, ágak közt, innen a halálon
s túl a megőrült napokon, a néma nyárban,
örömben, az ember egyetlen életében,
a teljes csókban, az ételek ízében,
hogy élni, mert nincs nagyobb válaszom a létre,
mint a létezés vadállati ösztöne,
mert nincs az észnek oly virága, mely egy mosollyal felérne,
bennem a világnak már szóhoz nincs köze
s testem majd a pusztulás közepén se tud mást,
csak ezt a boldog, süket és vak vízbefúlást,
csak ezt a füvek-, egek-játéka zenét,
csak a végsőkig visszatartott torkok énekét,
csak ezt a széltől, víztől megőrült hétköznapot,
csak, hogy megkapta, amit megkapott
és az eltört országok, az inaszakadt egek,
a termékeny felhők és az átlőtt kabátok,
az aratás és a bibliai átok
csontig hasító idején,
a megvadult, zsúfolt város felett,
a ragyogó, rohanó utca tetején,
hol a házak egy darab égre vártak,
kiszolgáltatva számtalan halálnak
ott állt boldogan a csikorgó, zengő világban.
Délelőtt. Tizenegy óra. Nyár van.

/Orbán Ottó, 1960/ 

         Visszhang

Ültettem én e fát?
De úgy feszül remeg
akárcsak az a hárfa
mely sárga délben
állt a régi
udvar közepében
Fölötte állt a fa
s a szerszám szárnya
rajta át és túl magát
a teljest adta át
nekünk akik a házba
álltunk bezárva
falak kulcsok között
mint hetita kép
ezer cserép alatt
De ők az égetett agyag
e téglák és cserép
a kulcs s a többi teli tárgy
éreztem jobban értik
és tudják is ki jár
mert nem fülük
de azt melyet ha látsz
s máris mindenről visszazeng
s hogy ez velünk közös
egész lényük értette meg

/Takáts Gyula/ 

        Pünkösdi hajnal

Lángszalagos aranykerék
a hajnali égen,
én fölfelé vágyakoztam
s csak lent lehet élnem.

Föllebeg vérpettyes vércse,
soha nem rak fészket,
gyönge madárt lehóhérol,
nevel kis vércséket.

Vércsét látok, mégse vágyok
dühök csillagára,
homlokomra holdat karcolt
a gilice lába.

Pünkösd jeles napja eljött,
ne lázadozz nyelvem,
bűnösöknek szót se szólok,
nem értenek engem.

Piros a pünkösdi rózsa
s nehéz mint a szívem,
lehull a pünkösdi rózsa,
hitem elveszítem.

/Nagy László/ 

Az 1987-ben kiadott lipcsei "Heinrich Heine és a Zene" . Reclam-könyvecske igen tartalmas. Idézek belőle: a vers 1851-ből való. Egy párizsi kánkán-táncosnőről szól. aki 1844-ben váratlanul hunyt el. Nevét az 1822 és 1877 közt élt tahiti-i királynőről, IV. Pomáré-ról kapta. A vers első megjelenése kapcsán írta Heine Lisztnek: "Boldog vagyok, hogy viszontláthatom, és habár tartok egy kicsit a zongorától, örömmel hallgatom majd első hangversenyét, amit tudomásom szerint a királynők legnagyobbikának, Pomárénak fog adni."

                     POMARE

                       I

Alle Liebesgötter jauchzen
Mir im Herzen, und Fanfare
Blasen sie und rufen: Heil!
Heil der Königin Pomare!

Jene nicht von Otahaiti -
Missionärisiert ist jene -
Die ich meine, die ist wild,
Eine ungezähmte Schöne.

Zweimal in der Woche zeigt sie
Öffentlich sich ihrem Volke
In dem Garten Mabill, tanzt
Dort den Cancan, auch die Polke.

Majestät in jedem Schritte,
Jede Beugung Huld und Gnade,
Eine Fürstin jeder Zoll
Von der Hüfte bis zur Wade -

Also tanzt sie - und es blasen
Liebesgötter die Fanfare
Mir im Herzen, rufen: Heil!
Heil der Königin Pomare!

                                   II

Sie tanzt. Wie sie das Leibchen wiegt!
Wie jedes Glied sich zierlich biegt!
Das ist ein Flattern und ein Schwingen,
Um wahrlich aus der Haut zu springen.

Sie tanzt. Wenn sie sich wirbelnd dreht
Auf einem Fuß, und stille steht
Am End mit ausgestreckten Armen,
Mag Gott sich meiner Vernunft erbarmen!

Sie tanzt. Derselbe Tanz ist das,
Den einst die Tochter Herodias’
Getanzt vor dem Judenkönig Herodes.
Ihr Auge sprüht wie Blitze des Todes.

Sie tanzt mich rasend - ich werde toll -
Sprich, Weib, was ich dir schenken soll?
Du lächelst? Heda! Trabanten! Läufer!
Man schlage ab das Haupt dem Täufer!

                         III

Gestern noch fürs liebe Brot
Wälzte sie sich tief im Kot,
Aber heute schon mit Vieren
Fährt das stolze Weib spazieren.

In die seidnen Kissen drückt
Sie das Lockenhaupt, und blickt
Vornehm auf den großen Haufen
Derer, die zu Fuße laufen.

Wenn ich dich so fahren seh,
Tut es mir im Herzen weh!
Ach, es wird dich dieser Wagen
Nach dem Hospitale tragen,
Wo der grausenhafte Tod
Endlich endigt deine Not,
Und der Carabin mit schmierig
Plumper Hand und lernbegierig
Deinen schönen Leib zerfetzt,
Anatomisch ihn zersetzt -
Deine Rosse trifft nicht minder
Einst zu Montfaucon der Schinder.

                           IV

Besser hat es sich gewendet,
Das Geschick, das dich bedroht’ -
Gott sei Dank, du hast geendet,
Gott sei Dank, und du bist tot.

»Ach, ich habe der Pomare«,
Seufzte dieser, »oft gekämmt
Ihr langen schwarzen Haare,
Wenn sie vor mir saß im Hemd.«

Was den Hund betrifft, so rannt er
Schon am Kirchhofstor davon,

Und ein Unterkommen fand er
Späterhin bei Ros’ Pompon,

Ros’ Pompon, der Provenzalin,
Die den Namen Königin
Dir mißgönnt und als Rivalin
Dich verklatscht mit niederm Sinn.

Arme Königin des Spottes,
Mit dem Diadem von Kot,
Bist gerettet jetzt durch Gottes
Ewge Güte, du bist tot.

Wie die Mutter, so der Vater
Hat Barmherzigkeit geübt,
Und ich glaube, dieses tat er,
Weil auch du so viel geliebt.

Egy megzenésítése ismert:

Andrés Isasi Linares (1890-1940) , "Sie tanzt", op. 16 no. 11 (1913) 

Nem ismerek fordítást erre a szép versre, de bemásolom egy hasonló Arany-verset, még valamivel az ünnep előtt.

                AZ ÜNNEPRONTÓK

Zendűl, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
     "Imára! imára!"
Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek
     Imára, imára. 

Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
     Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik;
     Mint hajnali rózsa. 

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
     Hogy reszket az egyház tornya?...
Szembe' Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
     Foly tegnapi dőre tivornya. 

"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
     Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom."
"A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
Eszem ezt a pirosítós képét:
     A kufercest majd vele járom." 

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
     Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
- Mintha neki volna szarva magának -
     Sípján már billeg az újja. 

"Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad."
     "Uraim, de papolnak ott-benn..."
"Hát baj neked az; pogány hitünek?
Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep
     Enyém, ha szidom; ez az Isten!" 

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
     Minden sark billeg a táncra;
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
     Amint kopog és szaporázza. 

De vége szakadni mikor fog, ugyan?...
"Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!
     Kihasítom kecske-dudádat."
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja -
     Az egész tivornya kifáradt. 

Lankadva leűlne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
     Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -
Verik bizony a nagy üres levegőt; -
     Gyors híre szaladt e csudának. 

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
"Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..."
     Vasvilla kezébe ragadt ám;
Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
"Apám, fiam, apjokom! untig elég..."
     S kezeit töri, szíve szakadtán. 

Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is - íme, közelget az éj -
     Nyújtják kezöket nagy-epedve;
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
     Viszi a tánc ördögi kedve. 

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
    S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
     Az egész örjöngő csoport. 

/1877 júl. 21./ 

                                       MÁJUS

A kényes-omlatag vidék remegve füstölög szét,
s az íves láthatár merev szélébe ékelt
és hasztalan szabadkozó tavakból
mohón hörpölget hosszú kortyokat
a földre-hajló teknő-forma ég-alj.

Fény ví a fénnyel itt meg ott szikrázó forgatagban,
süvít a villanó gerely, sajdulva rí az ür,
fölszáll a kín, s kecses körökben leng az öblös,
hullám-vető, szelid lapály ölében,
aztán a dermedő magasba csap.

Kucorgó, gyáva kedvedet cikázó gyík hátára fektesd,
serkentse föl, s a lusta köd guruljon el belőle,
kössön rá tréfás hurkokat –, csomózd hanyatló kedvedet
a tátott-szájú kémények vidám
torkából gombolyogva ömlő ritka füsthöz.

Ó, nézd az útak villogó szalagjait, szegélyükön
a szunnyadó fák borzait, melyek fáradhatatlan
villannak és fakulnak és mindig bújtatnak egy kis éjt –,
ó, nézd az útak hangtalan kígyóit, rád-sziszegnek,
s szivedbe kúsznak: – ott keresd őket, ha majd hiányzanak.

Szívedbe kúsznak lassan, és a kényes omlatag vidék
szívedre hull, akár a zizzenő por, ha
megáll a szél. Merülj magadba, ott keresd
őket, hiszen csak múló emberszívben él
tovább a kagyló-héjú pillanat.

/Csorba Győző/ 

Orpheus panasza

amikor muzsikába kezdtem röptében a holló megállt
csengős nyakát bolondul rázva térdreesett a kiscsikó
a vizek hozzám kezesedtek nap hold örvendve hozzám futtak
ikrás gyöngyöt sírt gyönyörében az elhagyatott fügefa
valahol dühös istenek hallgattak keresztbefont karral
lábuknál Eurydike lökdösték röhögve utánam
fülem sírással volt teli szívem vasszeggel volt teli
szemem sós könnyel volt teli öklöm rángását letagadtam
nem fordultam meg! nem igaz! szétrúgott muzsikámra mondom!

/Kormos István, 1965/ 

Orpheus keresése

Hajóroncs szárad a fövenyen –
elképzelt hajóroncs. A katasztrófák
egyszerűbben és szánalmasabban értek
véget a szűk mellékutcákban,
s a fékcsikorgás dallamára elmormolt
énekek senkit se hoztak vissza
a halálból. A dunai gőzössíp
föl-fölszúró sikolyára csak
a kutyák fölnyúló füle válaszolt.
A túlsó parton a halottak árnya,
talpuk alatt légáramlás csobog;
a leendő halottak árnya! Ontja
a képzelet, mint a lecsúszó vagonajtó;
számlálja, mint az elszürkült arcú
írnok; méri, mint a mázsáló billegő
nyelve. A vallomás határa,
az ítélet vége, a szánakozás
hiánya űz utánad okarina szájüregű,
kinek a lélegzése is zene.
Lehordom rólad a törmeléket,
a galvanizált szemétdombot,
a holttested fölé épített filléres
mutatványosbódékat és elsiratlak,
ahogy illik, képzeletünkben hányódó
halott; örökre befalazott ablak.

/Csukás István/ 

Ars poetica

Szavak mögött bujkáló való
Téged kutatlak, ki vagy mindenható.
Ki, nem lendülsz, de pusztulva, örök vértben ülsz
és székből és kőből, mint cigány hegedülsz.
Téged megfogni mérem hálóim sorát,
szent oltás frigyébe fogva valót és ideát.

/Takáts Gyula/ 

                   Hangverseny után

A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
          haza a hangverseny után,
mintha agyamban rakott volna fészket
          egy egész liget csalogány.

Még bennem a hegedűk remegése,
          idegem zizeg valahány.
Visz az autóbusz, de dalába burkol
          egy egész liget csalogány.

Robog a kocsi, és semmit se hallok,
          oly jó ez a zsongó magány;
mint felhő röpdös körül és emelget
          egy egész liget csalogány.

Mintha felhők vinnének, úgy repűlök,
          úgy visz a kocsi, oly puhán;
és leszállunk a budai hegyeknél,
          én és egy liget csalogány.

S ahogy fölnézek a tavaszi égre
          e szép, magányos éjszakán,
csillagok ligete csattog köröttem
          s egy egész égbolt csalogány.

/Szabó Lőrinc Különbéke c. kötetéből/ 

Az új Szabó Lőrinc-kötetről Radnóti Miklós írt a Nyugat Figyelő c. rovatában az 1936. évi 7. számban:

 
Nagydiák koromban találkoztam először Szabó Lőrinc verseivel. Egy antikvárium legalsó polcán keresgéltem, az összerugdalt és poros verseskönyvek között és kezembe akadt az akkor már négy éve megjelent Föld, Erdő, Isten. Kinyitottam és olvastam belőle:

Menjünk talán, menjünk mi is; - kövessük
a jóságos teheneket s a súlyos-
léptü bikát, mely leghátul halad,
időnként komoran megrázva ringó
nehéz szarvát és nagy, sötét heréit.

A sorok elragadtak, megvettem a könyvet és már útközben olvastam, botladozva az emberek és a magasra nőtt járdapartok között. Kedves olvasmányaim egyike lett.

Teljes és gazdag könyv volt, egy fölkészült, művészi eszközeinek teljes birtokában lévő költő első kötete. S mikor Válogatott Versei-ben tizenkét évvel később közzétette a könyv hat darabjának újraírt, «végleges» szövegét, a változtatás nem volt egyéb, mint néhány, a versek szempontjából alig jelentős simítás, melyet a költő kellő kegyelettel és tapintattal szükségesnek vélt. 

A könyvre azóta oeuvre épült. A Föld, Erdő, Isten pantheizmusa intellektualizálódik, a falu után fölfedezi a várost, a társadalmat, a tárgyi világot, a testet és a lelket s végül önmagát hétköznapi mivoltában. Kísérlet kísérletet követ s a globális érdeklődésű költő indulatosan, alkut nem tűrve hódítja meg az újabb és újabb területeket, amikor egyet fölkutatott, új útra indul, egyre több és több tapasztalattal.

A Föld, Erdő, Isten pantheizmusából kihajszolja az intellektuális nyugtalanság, vagy mondjuk az intellektus kalandvágya.

... boldog tenyészés
ártatlan erdő és egyszerü élet vagyok én: acélos
levegő, isteni Kert és isteni Kertész:
a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű
virágok, a nap tüze: ez vagyok én:

A Nap barátja volt, de a teljesség felé vezető úton felfedezi a várost, amelyben él és a Kalibán-ban a városi éjszakán átvonuló szénásszekér már vágyakozva idézi újra a falu vízióit. Átkozd meg a várost és menekülj! - fogalmazódik meg végül a verseken át érlelődő undor, melynek elhatalmasodásában része van az önmaga és a társadalom felé tájékozódó költő csalódásainak is.

Aludtam, ettem, öltem, és
a Gondolat nem üldözött;
állat voltam az állatok
s gyökér a gyökerek között.

És a Gondolat üldözöttje lett. A város fölfedezésével egyidõben jut el értelmi önmagához és a társadalomhoz, a boldog tudattalantól a boldogtalan tudatig. Az intellektust mindjobban elragadja a fölfedezés, a keresés vágya. Remegő nyíl, - mibe csapódjam? - kérdi az izzó atmoszférában és a valóság felfedezésének s a megtalált birodalom kizsákmányolásának izgalmát tökéletesen adják az alábbi sorok:

Valóság, csúfolt igaz erő!
hús, vas, föld, megtagadott szerető!
Ember! - Nem imádott így soha más:
Érlelj meg, lelkes Realitás!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Emlők! Anyám! Veletek - nekem - -
Föld, erdõ, isten: az életem!
Föld, föld, anyám, fény, fény, hatalom:
minden enyém lesz, ha akarom!

Az Óda a genovai kikötőhöz, a Fény, fény, fény záróverse már hatalmas látomásban foglalja össze a «valóság»-ot. A Sátán Műremekei-ben és a Te meg a világ-ban hősi küzdelmet folytat ennek a teljes valóságnak költői meghódításáért. Egyre jobban tisztul a kép, az én különválik a világtól. Ketten vagyunk, én és a világ, - írja és az új probléma kettejük viszonya lesz. Gyermeki, ösztönös önzése elmélyül, hogy úgy mondjam bölcseleti lesz, nem dühös többé, biztos és nyugodt. Pontosan meghúzza köreit, az én és a világ érintkező pontjain szinte föltűzött szuronyú őrség áll, - a határt lezárták, a közlekedés megszűnt. Mint héj az almát, borít a magány, - állapítja meg s e megállapítás egyben leszámolást is jelent a régi indulatokkal. Szinte jelképes, a változást jelképezi a Te meg a világ első verse, a Húsz óra mulva elégiája nyugodt fájdalmával és mélységével. A külvilág nem vesz részt a gyászban, benső vizsgálat ez, a bensõ valóság tájain vándorol. Az Alserkirche halottaskamrájában merőben más lélek áll, mint a genovai kikötőben.

Ki járta már be e vidéket, engem?
Hisz én sem ismerem magam...

És kezdi megismerni magát. Teste, mely eddig része volt a nagy egésznek, most külön érdekli, ott jár, «hol a hús eleven tájai ködlenek», és új hazát fedez fel.

Testem, hazám,
te vagy egyetlen birtokom
te vagy a földem és az ország,
értem verejtékezik orcád,
sebeid sírva csókolom,
mert igazán
eggyebb vagy velem, mint anyám,
otthon, gép, erő, munka, gyár vagy, -
testem, nyomorult proletár vagy
s ha van, te vagy, csak te vagy a hazám.

E felfedezéssel gazdagodva, a most már szinte természettudományi valóság új látomása külön sorsok, külön tragédiák szövevénye lesz:

Anyám az anyag, jóságos csoda:
vacogott a fogam a szörnyű télben
és jött a szén, hegyekről jött a fa
s máglyára dobta testét szótlan értem;
s jött a kő s a felhőkbe mászott
s barlanggal vett körül és kivirágzott,
hogy szebb legyen szememnek; s jött a vas
s jön a vas mindennap, kalapács
lesz belőle és szerszám és kovács,
és saját magát veri, karjai
nem únják meg házamat tartani...

A Te meg a világ már a bonyolult lélek kívánkozása az egyszerűség felé. Egy pohár vízről írja, hogy: voltam én is és leszek még, mint te, olyan egyszerű! És új könyve, a Különbéke megérkezés az egyszerűséghez.

A megtett út hosszú volt, de nélkülözhetetlen. Aki az utat járta, kalandos költő, de a kalandok tanulságait gondosan őrző. Semmit sem próbált hiába. Útjának szakaszai szervesen összenőttek, a régi kalandból nőtt ki az új és az új magában hordja a régi eredményeit. Mert eredménnyel végződött mindegyik.

A világot hódító költői akarat harca, a teljességért való küzdelem egyben harc volt az anyag meghódításáért is. A maga körül teremtett világhoz nyelvet is teremt, a kezdeti nyelvi állapot biztonsága után veszélyes kísérletek következnek és költészetének folyton változó légkörét tökéletesen jelzi a nyelv is változásaival. Hangja minden alkalommal kiteljesedik. A Kalibán tirádáinak és a Fény, Fény, Fény! fölkiáltójelekben és gondolatjelekben tobzódó akusztikusan épített indulatsorainak beteljesedése az Óda a genovai kikötőhöz. De a Te meg a világ erős és szigorúan tiszta nyelvezete, - mellyel az értelem legapróbb villanásait is érzékeltetni képes, - szintén a Fény, Fény, Fény! expresszionista hangszerelésű versein nevelődött. És a Különbéke puritán nyelve is magában hordja a kísérletek eredményét. A verset, mely a Te meg a világ-ban tudatos, fegyelmezett tisztaságával már hűvösen csillogott, a Különbéké-ben újra átlengi valami melegség, a tiszta formát a közlés új öröme ragyogja be, melyben több van a beszélgetés és a mesemondás egyszerű, mint a versalkotás komplex öröméből.

A kötet nagyobbrészt négyes és ötödfeles félrímû jambus, a legegyszerűbb formák egyike, melynek kifejezési lehetőségei Szabó Lőrincnél határtalanok. Lemondott régi költői díszeiről, de a díszítés kedve nem tünt el, ott bujkál az új vers dísztelensége mögött. Kényelmes forma, de a kényelemben tudat van és - bár ellentétnek látszik, - keménység és fegyelem. A kényelem célt szolgál: a tökéletes kifejezést, a maradéktalan közlést.

A mindent kifejezni vágyó költő most kifejez mindent. Napló ez a könyv, beszámol, - nem véletlen a kifejezés - beszámol benne életéről.

Ettem. Tíz deka disznósajtot,
kenyeret, meg két mandarint
Az imént már majd összeestem.
de lassan éledek megint.

Dolgoztam, kora reggel óta.
és ideges lettem nagyon,
és csak délután vettem észre.
hogy tulajdonkép mi bajom: ...

A közlés nyers örömével, részletesen számol be az esetről, arról, hogy délután négykor vette észre zsebében a tízórait s hogy miután elpusztította, minden rendbejött. Beszámol hétköznapjai rohanásáról, hogy nincsen semmire sem ideje, a nehéz ébredésről, reggeli fürdőjéről és énekéről, társadalmi helyzetéről, kirándulásairól, családja és környezete tagjairól és az azokkal történt eseményekről, mindennapi robotja közben felötlő emlékeiről. Egyik legragyogóbb darabja új kötetének a Nagyanyám, melyben egy gyerekkori emlékét meséli el.

Szigoru, kemény, papi özvegy
volt az apai nagyanyám.
Sipirc! - így küldött a sarokba,
s szeme mint bot ütött reám.

A hang végig kemény és tárgyilagos, de ott bujkál mögötte a távoli emlék lírai melege és lebeg a vers; a dísztelen nyelv, mely a Te meg a világ-ban súlyos volt, most még jobban levetkőzte díszeit, de ugyanakkor könnyű lett, ritkább, levegősebb.

A kötet egész felépítése, - melynek pontosságában van valami a kitünő elbeszélő művészi gazdaságosságából, a teljes és populáris értelemben vett bemutatkozást szolgálja. A két gyerekről esik szó aztán, majd természetes átmenettel a költő ünnepi pillanatairól, a vasárnapok örömeiről, utazásairól, egy havasi nyaralásról s végül, ahogy mondani szokták, - az élet és halál nagy kérdéseiről. A hang, az elbeszélés hangja itt sem változik. A mindent megverselés gyönyörének bő izgalma átragad az olvasóra, a közlékeny és ragyogóan pontos elbeszélő kiváltja a legegyszerűbb kíváncsiságot. A könyv sodra elragadja az olvasót, egy szuszra olvassa végig, miközben szinte hallja a verset író költő írás közben vett lélekzetét, érzi a költőt folyton jelenlévő testi mivoltában. A lélekzet néha mély, nyugodt, néha izgatottan aprózott, de sohasem fullad el. Ismeri feladata terjedelmét.

A Különbéke műfajteremtés kettős értelemben. Az egyes darabok a világ fölötti lírai győzelem egyszerű és dísztelen remekei, a kötet pedig ennek a győzelemnek epikus fölmutatása, maga is szigorúan egy mű.

A lelki kifejezés és a testi ábrázolás plaszticitása, pontossága, mondhatnám az epikai hitelt szolgálja. A versek lélektani építése hibátlan; a Lóci-versek nyugodtan helyet kaphatnának egy gyereklélektan példatárában is. Amit mond, az hiteles.

A csodás elem a keleti mitológia isteni teremtményeiben lép elénk, illetődött és mosolygó közvetlenséggel. Vimálá, a kurtizán, Mara, Urvasi, Dsuang Dszi, Jang Dsu, a lázadó, Szun Vu Kung és a többiek.

A világ megismerése egyelőre befejeződött. A Különbéke békekötés az anyaggal való harcban is, a kísérletek során szinte puritánná edzett művészet epikus nyugalmú felmutatása. Úgy nézem, elszánt nyugalommal az életet, mint reménytelen lepratábort, vagy harcteret, - írja záróversében. Az elszánt nyugalomból születik meg a különbéke. S ha a szándék más lesz, újra föllobog a harc és a Különbéke fegyverszünetet jelent majd Szabó Lőrinc oeuvrejében. 

A tegnapelőtt 237 éve született Berzsenyiről írta éppen 65 évvel ezelőtt egy másik somogyi költő, a néhány éve elhunyt Takáts Gyula, (benne zenével :)

Berzsenyi csontjai, avagy harmadik temetése (1948. május 9.) 

      Ez a táj, melynek temetőjében most megilletődve állok, harminckét éven át volt Berzsenyi Dániel földi birodalma. Ez a temető pedig azóta nemcsak az emberi mulandóság, de az emberbe vetett szellem halhatatlanságának is jelképe lett. Itt pihent a költő, ennek az obeliszknek a helyén egyszerű, fölhantolt sírjában huszonhárom éven át, 1859. június 14-ig.

      Ekkor emelték Berzsenyi Dániel kriptába helyezett porai fölé ezt a követ. Ez az égre mutató, mohalepte obeliszk akkor 1859-ben nemcsak Somogy vármegye háláját jelentette, hanem ez, a „felsőbb engedelem mellett” rendezett országos ünnepség akkor – a Bach-korszak elnyomásában –, egy nemzet szabadságba vetett rendíthetetlen hitét is jelképezte. Így lett nemcsak Berzsenyi Dániel költői hagyatéka, de mulandó porhüvelye is a magyarság reményének szentelt záloga.

      Hogy mekkora jelentőségű volt az 1859-es második temetés – ez a hatalom által kizárólag egyházi jellegűre korlátozott ünnepség –, bizonyítja az egykori meghívó, és a leírás is, amelyek a kezemben voltak. A szép dunántúli táj és a Balaton akkor első és egyetlen gőzhajója, a Kisfaludy, Füredről Boglárra szállította Zala és Veszprém lakóit. Somogy lakossága égtájak szerint Pusztakovácsiban, Öreglakon és Marcaliban gyülekezett. Vonat híján gyalogosok, fogatok és lovas bandériumok sora vándorolt a zöld karszalagos rendezők irányításával ennek az obeliszknek a tövéhez. Horvátország küldöttségét Nagyatád fogadta. Azóta nyolcvanöt évig pihentek békében Berzsenyi csontjai e kő alatt. És most, 1944 telén és 45 tavaszán a költő szentelt táján, kies Tiburján a háború szörnyei tapostak végig. Nikla község és temetője és e kő vésett lantja fölött a háború orgonált. A kripta fölnyílt vermében Berzsenyi látnoki sorai váltak valósággá: „Ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják.”

      A régi gyümölcsöskert kedves méhese már rég széthullott. És most a front tüzében Berzsenyi Dániel lakóháza düledékre vált, és a költő földi maradványai is az ég alá kerültek. Ekkor határozta el a kaposvári Berzsenyi Társaság, hogy ragaszkodással névadójának szelleméhez, e sírboltot újjáépítteti, a költő maradék hamvait méltóképp, immáron harmadszor örök nyugalomra helyezi, és a lakóházat a magyar irodalom és kultúra számára a pusztulástól megmenti. A kitűzött célt, íme, elértük. Segítségünkre sietett az író, Darvas József újjáépítési miniszter és a megvalósítás munkáit lelkes kitartással szervezte és irányította Vörös Béla közmunkaügyi igazgató, a Berzsenyi Társaság főtitkára. Most már öröm tudni és látni mindnyájunknak azt, hogy e niklai földből nőtt, szilfából készült urna előtt – mely Berzsenyi Dániel csontjait tartja –, ma, a költő százhetvenkettedik születésnapja alkalmából egy háborútól végigszántott ország példaadó, építő lelkiismerete áll. 

                      Fohászkodás

Isten! kit a' Bölcs' lángesze fel nem ér, 
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
     Léted világít, mint az égő 
         Nap, de szemünk bele nem tekinthet. 

A' legmagasb menny 's aether' Uránjai, 
Mellyek körűlted rendre keringenek, 
    A' láthatatlan férgek: a' te 
        Bölcs kezeid' remekelt csudái. 

Te hoztad e' nagy Minden' ezer nemét 
A' semmiségből, a' te szemöldöked 
    Ronthat 's teremthet száz világot, 
        S a nagy idők folyamit kiméri. 

Téged dicsőit a' Zenith és Nadír. 
A' szélveszek' bús harca, az égi láng' 
    Villáma, harmatcsepp, virágszál 
        Hirdeti nagy kezed' alkotásit. 

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,

    'S hozzád közelb járulhat, akkor 
        A' mi után eped, ott eléri. 

Addig letörlöm könnyeimet, 's megyek 
Rendeltetésem' pályafutásain, 
    A' jobb 's nemesb lelkeknek útján, 
        Merre erőm 's inaim vihetnek. 

Bizton tekintem mély sirom' éjjelét! 
Zordon, de oh, nem, nem lehet az gonosz, 
    Mert a' te munkád; ott is elszórt
        Csontjaimat kezeid takarják.

/Berzsenyi Dániel, 1810 táján) 

Bella István Bukfenc-kalendáriumából:

Május

Május, májust májusolsz,
dolgozik a nyárfasor,
üzemelget a hárs is,
illatgyár az akác is.

Minden fa zöld baldachin,
benne az ég fia ring,
azért az a nagy sátor,
hogy fölnőjön magától.

Egekből most földrefut,
s itt virágzik a Tejút.
Ó, ha az az almafa
vállaimra hajlana,

fehér ködei között,
mintha éj s nappal között
mennék, zúgna a csoda-
zenés orgonabuga. 

A zenei tanulmányról

Ami pedig a zenei, sőt képzőművészeti esszét illeti, ezekre vonatkozólag a következő praktikus tanácsokat adhatjuk az elhangzottakkal kapcsolatosan: – Miképp lehessen valamely zeneműről életteljes képet adni szavakban? Sehogy se lehet. Öt-hat szólam áll e tekintetben rendelkezésünkre, mint amilyenek: ez a tétel oly tisztaszép volt, mint a derűs, tavaszi görög égbolt – mondjuk – vagy: ez a második tétel olyan volt, mint a viharos tenger – s még így egypár más dologhoz is lehet hasonlítani a zeneműveket, egy pohár tiszta vízhez, a források üdeségéhez – persze, aki tehetséges, még néhány használható hasonlatot fog találni bizonyára, bárha, mondom, kevés ilyet tudok csak elképzelni, mert nem sok kínálkozik. Mi következik ebből? Hogy tehát ezek szerint a zene dolgaiban, úgy látszik, csakis a szakszerű, tudományos esztétikának van igazi tere és lehetősége, minthogy a zenéket és rajtunk való hatásukat e hamar kimerülő, s épp ezért szegényes hasonlati módszeren kívül alig is lehet más módokon érzékeltetni. Mert hogy is lehessen kellőképp beszámolni, mondjuk arról, hogy egy beethoveni melankóliás tétel milyen és miből áll? S a rám való hatását hogy lehessen kifejezni, szavakkal megközelíteni a megközelíthetetlent? Mondjam azt, hogy szomorúvá tett? Beszélhetek első szerelmi csalódásomról is esetleg, hogy arra gondoltam, mialatt e mű hangzatai elviharzottak felettem, csak viszont e tétel van-e jellemezve ezáltal? Nem a tétel, hanem én. Ezzel szemben a tudományos esztétika ilyen kérdéseket vethet fel, hogy: – ez vagy az az augmentáció mért olyan nagyszerűen lassító hatású, s hogy ez vagy az a feloldás vagy moduláció mért annyira helyénvaló vagy mért annyira hibás éppen azon a helyen… s ez legalább konkrétabb és egzaktabb vizsgálódás az előbbi tehetetlen, szükségszerűen frázisokba vagy fellengésbe vezető lihegésnél. Nem szeretnők, ha félreérthetőek volnának e szavaink. Mi mindenben a művészetet szeretjük, tehát a kritikában is, csak épp hogy a zenei kritika esetében fel kell ismernünk annak felettébb korlátolt lehetőségeit. És mégis! Művészi esztétika mégiscsak létezik a zene dolgaiban is, s minthogy más útja-módja nincs, meg kell próbálnia, hogy szavaival a művet legalábbis körültapogassa. S hogy mi e tekintetben milyen tanáccsal tudunk szolgálni az ifjú kritikusoknak? Hogy ürügyeket keressenek maguknak ahhoz, hogy beszélhessenek a műről is. S ezt úgy értjük, hogy: mivel a művet magát jellemezniök alig is lehet, keressenek maguknak életteljesen feldolgozható témákat körülötte – ahogy azt a német zeneszerzőknek s egyszersmind zenekritikusoknak egyik legkiválóbbja, Schumann Róbert is tette: – beszéljenek a zeneszerző életéről, küzdelmeiről, arról a városról, amelyben műveit írta, a zenei törekvések történetét is beleszőhetik, s ebbe az anyagba aztán csempésszék bele a szóban forgó műért való lelkesedésüket vagy haragjukat. – Hogy is tudnám megmondani, hogy a kiváló Schubertnek ez meg ez a műve miért olyan gyönyörű? – kiáltott fel a szegény, kiváló Schumann Róbert 
is, s elkezdett szükségszerű tehetetlenségében arról a Bécsről beszélni, amelyben ezek a művek szerzőjükben megfogantak, s azokról a vitákról nemkülönben, amelyeket felidéztek.

/Füst Milán; az 1948-ban kiadott

Látomás és indulat a művészetben c.

esszékötetéből/

Május 22-én különleges koncert lesz a MOM-ban, három Vivaldi-versenyművel is a művek sorában:

Vivaldi egyik hegedűse

Vivaldi egyik hegedűse fenn lakott a hegyről lekanyarodó sikátorban, Szeptember úr és November úr között. Ősz volt és egyenes tartású mégis. Hóna alatt a hegedűtokkal ott járt át mindig, rövidítve, az almapiacon. Szerette gügyögve megcsipdesni az ácsorgó gyermekek arcát, és üres kottalapokból hajókat eregetett a kedvükért a kőhidak alatt ellocsogó malompatakba.

A hegyről lekanyarodó sikátorban Október úr ablaka alatt délután öttől hétig halk hangú hegedűszó úszott a pontosan egynyolcad-karéjnyi alkonyi hold alatt, s háromszögletű sötétkék kalapban, zsebükben unott rézpiculákat csörgetve halkan idevezették áhítatosan fűlelő asszonyaikat December s Január úrék.

…Este, a gyertyák és utcai lámpák már égtek, Vivaldi ott állt a majdnem teljes létszámú zenekar előtt a szokásos kétheti bemutatóhoz. Eljött az Udvar, a Marsall, az Előkelőség, rózsaszín, harangos szoknyák alatt a fehér és fekete csipkék, taftok, szalagok, csatok, aranycipőcskék ott lovagoltak a csakis az elmúlt álmokat illető meggypiros plüssön, aranyozott kicsi gipszfenekükkel a kecses páholyoldalakon mintegy példát mutattak álszent kisasszonyoknak a puttók, minden randevú megbeszélve csintalan tervek sivatagában vonultak púpos ágyak, párnák, fehérneműk, már csak a zene kellett, s mély zöld életöröm ült az örökös állhatatos és molytanított függönyökön, csak…

Október úr késett még, a kedves hangversenymester, pontosan három percet. Ugyanis kint a gerendás homlokú zöld kis emeletekkel rakott házak előtt az utcán hó hullt, nem levelek már, s Vivaldi eme jeles hegedűse, Október úr nagy csilingeléssel éppen most adta átal a zenélő városi óra tornyának kulcsát November úrnak, aki a helybeli rendnek megfelelően – minden külön kötelezettség nélkül –, az amúgy is múló időnek egy hónapig őre leszen.

Ezen az estén egy kandalló mellett Voltaire nagy gúnyosan szundikált. S valahol puskaropogva közelgett a Francia Forradalom.

/Lászlóffy Aladár/ 

A fórumozók közül még csak kevesen jelentkeztek a fent említett koncertre, pedig nálam, mint rendezőnél is vannak jegyek. 

A stanzákat Lord Byron írta.

Újból Velence: Várady Szabolcs fordította le Lord Byron Childe Haroldjának IV. énekét.

Ebből három vers:

                                 I.

I stood in Venice, on the Bridge of Sighs;
A palace and a prison on each hand:
I saw from out the wave her structures rise
As from the stroke of the enchanter's wand:
A thousand years their cloudy wings expand
Around me, and a dying Glory smiles
O'er the far times, when many a subject land
Look'd to the winged Lion's marble piles,
Where Venice sate in state, thron'd on her hundred isles!

x 

A Sóhajok Hídján megálltam egyszer,
S úgy rémlett – mint ha varázspálca int –,
A habokból börtön s palota kel fel,
Velence műve föltámad megint –
Ködös szárnyán egy évszázad kering
Körém s haldokló dicsfény mosolyog rám
Az időből, mikor Velence mint
Királynő trónolt, s a szárnyas oroszlán
Sok tartomány szemét tudta márványalakján.

                                  III.

In Venice Tasso's echoes are no more,
And silent rows the songless gondolier;
Her palaces are crumbling to the shore,
And music meets not always now the ear:
Those days are gone -- but Beauty still is here.
States fall, arts fade -- but Nature doth not die,
Nor yet forget how Venice once was dear,
The pleasant place of all festivity,
The revel of the earth, the masque of Italy! 

x 

Nem visszhangzik már Tassótól Velence,
Nem hallani gondolás énekét rég,
A paloták enyésznek düledezve,
Elzengtek a zenék. De itt a Szépség –
Állam bukását, mű megszürkülését
A Természet túléli, s benne lüktet,
Hogy milyen volt Velence, benne él még:
Itália színháza, örök ünnep,
Hol egy egész világ vidult és részegült meg.

                                    XVII.

Thus, Venice! if no stronger claim were thine,
Were all thy proud historic deeds forgot,
Thy choral memory of the Bard divine,
Thy love of Tasso, should have cut the knot
Which ties thee to thy tyrants; and thy lot
Is shameful to the nations -- most of all,
Albion, to thee: the Ocean queen should not
Abandon Ocean's children; in the fall
Of Venice think of thine, despite thy watery wall.

x 

 Stanzas for music

There be none of Beauty’s daughters
With a magic like thee;
And like music on the waters
Is thy sweet voice to me:
When, as if its sound were causing
The charmed Ocean’s pausing,
The waves lie still and gleaming,
And the lull’d winds seem dreaming.
And the midnight Moon is weaving
Her bright chain o’er the deep;
Whose breast is gently heaving,
As an infant’s asleep:
So the spirit bows before thee,
To listen and adore thee;
With a full but soft emotion,
Like the swell of Summer’s ocean.

Közel 100 (!!) megzenésítése ismert ennek az 1816-os versnek; németül és oroszul is. Köztük a ZAK-on végzett Balázs Frigyestől is, aki hegedűs, zeneszerző és karmesterként ismert, de közel 70 éve az USÁ-ban él. 

Stanzák zenére

Nincs a szépség lányának se
Oly varázsa, mint neked;
S mint muzsika a vizeken,
Hangod édes nekem:
Mintha szavadra állna
Meg a víz óceánja,
Annak minden hulláma,
S a szél álomba ringna.
Az éjféli Hold csillámlón
Sző füzért a mélyre;
És sóhaj hallik, hasonlón
Alvó kisdedére.
Feléd úgy hajlik a lélek,
Hogy halljon, csodáljon téged,
S érzelemmel telve várja,
Mint nyári óceán árja.

/Halászi Aladár fordítása/
 

Várady Szabolcs versei (a Rejtett kijárat c. kötetből, 2003):

Egy csobánkai kertben

                              nem a vége van
                              nem az elhiszem

                 Amit a vers takar

Nem tény vagy tárgy vagy gondolat,
csak a szavak, a szóalak,
csak a kötés, a dallamív,
a sorvég amit odaszív;
amit magának vindikál,
nem a kimondani muszáj,
hanem a részesülni kész
abban, ami csak lesz egész,
aminek ott van s annyi hely,
ahol amennyi kell, ha kell,
de mire kell? de mit akar?
engem mit rángat? kitakar?
Mit képzel, hogy mindent leszed,
ruhát, bőrt, húst, keresztvizet?
Valami véres kell neki,
a belemet is kitekeri,
nem akarom, de odacibál,
és ragad a zene, áll a bál,
hiába mondom, eb ura,
lábamat viszi a figura;
nem kérdi, kell, nem kell nekem,
leszakad, ami neki nem,
ez ide föl, az oda le,
kiből, miből, belőlem-e?

Mit bánja ő, hogy én valék
e nyersanyag, e vagdalék,
ha az kijön, ha összeáll,
amit ez a készlet kinál,
annyiul és épp azul,
ez az átkozott puzzle. 

                                       T H E R E

                               ( A Émile Le Brun)

"Angels" ! seul coin luisant dans ce Londres du soir,
Où flambe un peu de gaz et jase quelque foule,
C'est drôle que, semblable à tel très dur espoir,
Tout souvenir m'obsède et puissamment enroule
Autour de mon esprit un regret rouge et noir :

Devantures, chansons, omnibus et les danses
Dans le demi-brouillard où flue un goût de rhum,
Décence, toutefois, le souci des cadences,
Et même dans l'ivresse un certain décorum,
Jusqu'à l'heure où la brume et la nuit se font denses.

"Angels" ! jours déjà loin, soleils morts, flots taris ;
Mes vieux péchés longtemps ont rôdé par tes voies,
Tout soudain rougissant, misère ! et tout surpris
De se plaire vraiment à tes honnêtes joies,
Eux pour tout le contraire arrivés de Paris !

Souvent l'incompressible Enfance ainsi se joue,
Fût-ce dans ce rapport infinitésimal,
Du monstre intérieur qui nous crispe la joue
Au froid ricanement de la haine et du mal,
Ou gonfle notre lèvre amère en lourde moue.

L'enfance baptismale émerge du pécheur,
D'un sourire non sans franchise ou sans fraîcheur,
Qui vient, quoi qu'il en ait, se poser sur sa bouche
A lui, par un prodige exquisement vengeur.

C'est la Grâce qui passe aimable et nous fait signe.
Ô la simplicité primitive, elle encor !
Cher recommencement bien humble ! Fuite insigne
De l'heure vers l'azur mûrisseur de fruits d'or !
"Angels " ! ô nom revu, calme et frais comme un cygne !

/Paul Verlaine: 1844-1896/ 

                                     T H E R E 
                   

                        Émile Le Brunnek  

"Angels!" fénylő sarok, hol London estelén
fecsegve jár a nép, pislog a halovány gáz,
váratlanul, ahogy a túl makacs remény,
rám ront emléked, és lelkem elönti ádáz
erejű fájdalom, vörösen, feketén.

Boltok, omnibuszok, tele dallal, zenével
a párás félhomály, mely rumszagot sodor,
de van illemtudás, még egy ütem se tér el,
s a részegségben is kísért a jómodor,
míg sűrűbb lesz a köd és feketébb az éjjel.

"Angels!" apadt habok, holt napok, tűnt idők;
hajdani bűneim sokat kószáltak itten,
a meglepettek és - ó, jaj! - szégyenkezők,
hogy kedvük telt a te tisztes örömeidben,
bár Párizst másegyéb miatt hagyták el ők!

Az el nem fojtható gyermekkor játssza így ki
- hozzá képest legyen amaz bár Góliát -
benső szörnyünket, őt, ki arcunkra vetíti
a gyűlölet s a kín jéghideg vigyorát,
vagy szánkat keserű fintorba merevíti.

A bűnösből kitör fehér kisdedkora
fürgén, hirtelenül, s packáz a szörnyeteggel
szabadon ragyogó, eleven mosolya,
mely most - lesz, ami lesz - az ő ajkán dereng fel,
mint egy fenségesen bosszúálló csoda.

Szárnyal a Kegyelem, nyájasan intve vissza.
Ó, az az egyszerű jámborság visszatér!
Alázat új kora! A mából szökve, tiszta,
arany gyümölcsöket érlelő ég a cél!
Viszontlátott neved, "Angels!" hattyúi-friss ma!

/Kálnoky László fordítása/ 

Ma 156 éve, 46 évesen hunyt el Alfred de Musset. Verseit több ismert és kevéssé neves szerző zenésítette meg túl a romantikán is (Bizet, Berlioz, Massent, Lalo, Albéniz, Chabrier, Dukas, Anton Rubinstein, Debussy, Rahmanyinov, Schmitt, Charles Gounod, Hippolyte Mompou, Florence stb. Georges Sandhoz fűződő kapcsolata most nem téma.

Az alábbi verset még akkor írtam be ide, amikor az eredeti szöveget és az esetleges megzenésítést nem illesztettem hozzá  fordításokhoz. Igazi Tóth Árpád-vers :-)

             Venise
 
Dans Venise la rouge,
Pas un bateau qui bouge,
Pas un pêcheur dans l'eau,
Pas un falot.

Seul, assis à la grève,
Le grand lion soulève,
Sur l'horizon serein,
Son pied d'airain.

Autour de lui, par groupes,
Navires et chaloupes,
Pareils à des hérons
Couchés en ronds,

Dorment sur l'eau qui fume,
Et croisent dans la brume,
En légers tourbillons,
Leurs pavillons.

La lune qui s'efface
Couvre son front qui passe
D'un nuage étoilé
Demi-voilé.

Ainsi, la dame abbesse
De Sainte-Croix rabaisse
Sa cape aux larges plis
Sur son surplis.

A videó elején meghallgatható Gounod-dal nem teljesen követi a verset, de nagyon szép felvétel, ahogy a tenorista további előadása is remek.

            VELENCE

Velencén rőt az este,
Nem ing a bárka teste,
Nyugszik halásza mind,
Lámpás sem int.

De ülve esti parton
A bronz oroszlán zordon
S nehéz talpat emel
Az égre fel.

Körül, a habban ázva,
Hajók s derelyék száza,
Mint halk kócsag-sereg,
Úgy szendereg.

S fölöttük, míg az estben
Száll vízi pára resten
És könnyű szél kereng, -
Zászlócska leng.

A hold az ég piarcán
Elbúvik s szende arcán
Csillagos fellegek
Fátyla lebeg:

A Szent Kereszt-apátnő,
Ha ölti fátyolát ő,
Igy hull rá árnyvető
Sűrű redő...

S a vén palota-ormok
S a sok bús ívű csarnok
S lovag-lépcsőn a sok
Hószínű fok,

S hidak, az út-erekkel
S a mord szobrú terekkel
S a rév, mely rengni kél,
Ha száll a szél,

- Mind hallgat, néma város,
Csak egy-két alabárdos
Jár, hol bástyázva áll
Az arzenál.

Oh most, míg hold dereng itt,
Hány drága lány mereng itt,
Hány gyöngyvirág, remek,
Vár, les, remeg...

Ragyogni báli éjen
Hány öltözik kevélyen
S éjszín álarcot ölt
Tükre előtt...

Fekszik párfőmös ágyban
A szép Vanína vágyban,
S aléltan is ölel, -
Igy alszik el...

S Narcísa, a bolondos,
Víg gondolán kalandos
Mámor közt, hajnalig
Dalol, iszik...

S úgyé, Italiába
Kissé mindenki kába,
S gyönyörre adja itt
Dús napjait?...

Ne bánjuk hát, ha kong a
Vén dózse-kastély lomha
Avítt órája zord,
Bús óra-sort,

Számláljuk, édes, inkább
Makrancos, szép rubin-szád
Csókját, melyet vagy ád,
Vagy megbocsát!

S számláljuk sok-sok könnyed
Bájad s az enyhe könnyet,
Melyet fakaszt az éj,
S a drága kéj!

A Nyugatban jelent meg a fordítás 1918 nyarán. 

                     MINDEGY

,,Honvágy gyötör!" Milyen silány
kis álsóhajtás ez a mondat!
A sorsom mindenütt - magány.
Nem édes mindegy, hol szorongat?

S hogy milyen utcán cipelem
piaci kosaram - a házba,
mely éppúgy nem haza nekem,
mint egy kórház vagy egy kaszárnya?

Mindegy az is: végezetül
miféle raboroszlánpózban
szenvelgő emberek közül
menekülök, hogy elhuzódjam

magamba, sarki medveként,
mely nem lel jéghegyet a tájon.
Szívem, hol nem leli helyét,
hogy hol futom vesszőfutásom,

mindegy... Az anyanyelv meleg
tejillatát, ízét sem érzem.
Milyen nyelven nem értenek -
mindegy az is, mindegy egészen.

(Ki értsen? Az újságfaló,
ki borsos pletykákra vadászgat?
Egy kurta századé a szó,
az én hazám meg: minden század!)

Állok szikáran, mereven,
kidőlt fasor utolsó tönkje.
Minden, mindenki idegen.
Elmúlt belőlem mindörökre

a múlt. Emléket és jelet
és dátumot - mindet feledtem.
Magából minden kivetett
ki-tudja-hol-született lelkem.

Mert megőrizni nem tudott
hazám. Már senki nem találhat
bennem egy ismerős zugot,
egy tenyérnyi hazai tájat.

Már minden ház üres nekem.
Csupa ,,mindegy!", csupa ,,hiába!"...
Csak ne csapódjék hirtelen
elém egy berkenyefa ága!...

 /Rab Zsuzsa fordítása/ 

                    Linişte

Atâta linişte-i în jur de-mi pare că aud

                                                  CSEND

                            Felajánlás

Legyen tiétek éjem és napom
ó kutyaszorító sötét utcák
zászlókkal megtűzdelt terek
grundok ahol a kölykök tűzzel játszanak ma is
ó zűrös erdői a szegénységnek
s ti selyemfiúkat és versenyt futó kokottokat
tenyésztő fényes boulevardok
mint aki saját magát áldozza fel az oltáron
legyen a tiétek mindenem.

Megemésztettem az ételt amit eddig ettem
s a börtön négy fala közé zártan is láttam
amit látni kívántam a világból
mert egy velem aki sose zárja be kapuját
láthatatlan szárnyakon láthatatlanul száll el
őrzői elől amíg ők fegyverüket tisztítják
vagy olcsó szajháikról beszélnek éppen.

Ó költészetem apálya dagálya
tengerbőséged kimeríthetetlen.

Magamban én is csak egy vagyok
de minden ízem millióval szorozhatom
így történhet meg hogy egyazon időben
altatom el a szenvedőt és keltem fel a harcost
dajkállak téged is ha nem is tudod
bennem élnek mind akiket megöltek
s azok is akik csak ezután születnek.
Megemésztettem az ételt amit eddig ettem
s amit még nem ettem meg arra éhes vagyok
ha kell elhagyom a földet hogy kikezdjem a csillagokat
oly éhség kínja gyötör amilyen kínja csak
az éhhalálra ítéltnek lehet.

Olyan vagyok mint az ember vagy inkább mint a föld
éhes és szomjas a terhesség lázában égve
s úgy mint a virágok anyja gyümölcsök dajkája
mindenem neked adom világ
utcák terek városok hazám.

Való lényed tarka szőnyegét szövöm én
sír és dalol felettem a torony hangja
tollam hegyén rózsa nyílik csodaszép.

/Kassák Lajos/