Téma:
A témához csak belépett felhasználók szólhatnak hozzá.
Kattintson ide a belépéshez! Regisztrálni itt lehet.
A Fidelio.hu fórumszabályzata itt olvasható.
Új hozzászólás   Új téma


  1. 6481 15:31 2015.01.31
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

    Il sabato del villaggio


    La donzelletta vien dalla campagna
    in sul calar del sole,
    col suo fascio dell'erba; e reca in mano
    un mazzolin di rose e viole,
    onde, siccome suole, ornare ella si appresta
    dimani, al dí di festa, il petto e il crine.
    Siede con le vicine
    su la scala a filar la vecchierella,
    incontro là dove si perde il giorno;
    e novellando vien del suo buon tempo,
    quando ai dí della festa ella si ornava,
    ed ancor sana e snella
    solea danzar la sera intra di quei
    ch'ebbe compagni nell'età piú bella.
    Già tutta l'aria imbruna,
    torna azzurro il sereno, e tornan l'ombre
    giú da' colli e da' tetti,
    al biancheggiar della recente luna.
    Or la squilla dà segno
    della festa che viene;
    ed a quel suon diresti
    che il cor si riconforta.
    I fanciulli gridando
    su la piazzuola in frotta,
    e qua e là saltando,
    fanno un lieto romore;
    e intanto riede alla sua parca mensa,
    fischiando, il zappatore,
    e seco pensa al dí del suo riposo.


    Poi quando intorno è spenta ogni altra face,
    e tutto l'altro tace,
    odi il martel picchiare, odi la sega
    del legnaiuol, che veglia
    nella chiusa bottega alla lucerna,
    e s'affretta, e s'adopra
    di fornir l'opra anzi al chiarir dell'alba.


    Questo di sette è il più gradito giorno,
    pien di speme e di gioia:
    diman tristezza e noia
    recheran l'ore, ed al travaglio usato
    ciascuno in suo pensier farà ritorno.

     Garzoncello scherzoso,
    cotesta età fiorita
    è come un giorno d'allegrezza pieno,
    giorno chiaro, sereno,
    che precorre alla festa di tua vita.
    Godi, fanciullo mio; stato soave,
    stagion lieta è cotesta.
    Altro dirti non vo'; ma la tua festa
    ch'anco tardi a venir non ti sia grave.



    /Giacomo Leopardi(1798-1837); 1829/




    https://www.youtube.com/watch?v=k9uEcIt6rdo




    https://www.youtube.com/watch?v=fcaNStzmf_0




    Szombat faluhelyen



    Mihelyt a nap lemegy,
    a fiatal lány hazatér a rétről
    kendőbe kötött gyógyfűvel meg egy
    violával s rózsával kézben, hogy legyen
    mit ünneplő ruhájába s hajába
    tűzni másnap, ahogy faluhelyen
    a régtől bevett szokás megkívánja.
    Vénasszony ül a lépcsőkön, mellette
    szomszédnők, s míg a fonalat sodorja,
    gyors pillantást vet a hanyatló estbe,
    s a régi jó időkről szól nekik,
    amikor még ő is vasárnapon
    felvette legszebb ünneplő ruháját,
    s táncolt, táncolt éjszaka reggelig,
    s a legények gyönyörűnek találták.
    A levegő már elsötétedik,
    az ég mélykék, a dombokról árnyékok
    csúsznak le, majd a tetők és falak
    kifehérednek az újhold alatt.
    Most harangszó csendül fel hirtelen
    megnyugtatásnak:
    ne aggódjatok többé, jó szivek,
    biztos már, hogy ünnep lesz másnap.
    A község apró főterén
    összegyűlnek a lármás gyerekek,
    ugrálnak, szaladgálnak, s muzsikává
    varázsolják az örömet,
    míg a zsellér hazatér a kapával,
    fütyörészik, mert megjön az egyetlen
    nap, amikor nyugodalmat találhat.


    Később, midőn kialudtak a mécsek,
    s elcsendesül körös-körül, csupán
    az asztalos kalapácsol s fűrészel
    zárt műhelyében, vad
    igyekezettel pisla mécsvilágnál,
    hogy el készüljön nehéz munkájával,
    mielőtt még a hajnal meghasad.


    A hét napból csak ez az ünnepi
    s a reménykeltő, mely megszünteti
    a csalódást meg a szomorúságot,
    és az unott munkától
    visszaterel mindenkit önmagához.


    Fiatalemberek, szakítsátok le
    az élet virágát,
    kísérjen utatokra bennetek
    könnyedség és vidámság
    a földi lét elilló fesztiválján.
    Örüljetek s fogadjátok az áldott
    órákat repeső szívvel. Elhallgatok,
    s azt kívánom: soha meg ne lássátok
    az én szememmel a vasárnapot.



    /Faludy György fordítása/

















     

  2. 6480 00:16 2015.01.31
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                            Kurkonzert

     

    Über Krüppel und Badeproleten,

    Sonnenschirme, Schoßhunde, Boas,

    über das Herbstmeer und das Grieg-Lied:

    Ob Iris kommt?

     

    Sie friert. Der kleine graue Stock in ihrer Hand

    friert mit. Wird klein. Will tiefer in die Hand.

     

    Du, Glockenblumen in den Schal gebunden,

    das weiße Kreuz aus Scheitel und aus Zähnen

    liegt, wenn du lachst, so süß in deinem Braun!

     

    Du steiles, weißes Land! O Marmorlicht!

    Du rauschst so an mein Blut. Du helle Bucht!

     

    Die große Müdigkeit der Schulterblätter!

    Die Zärtlichkeit des Rockes um ihr Knie!

    Du rosa Staub! Du Ufer mit Libellen!

    Du, von den Flächen einer Schale steigend.

    Im Veilchenschurz. Von Brüsten laut umblüht.

     

    O Herbst und Heimkehr über diesem Meer!

    Die Gärten sinken um. Machtloser grauer Strand.

    Kein Boot, kein Segel geht.

    Wer nimmt mich winters auf?

    Aus so viel Fernen zusammengeweht,

    auf so viel Sternen neu geboren

    bis vor dies Ufer: - Iris geht.

     

     

    /Gottfried Benn/

     

     

               Térzene a fürdőhelyen

    Nyomorékok, garasos fürdőnépek,
    napernyők, ölebek, boák
    és őszi tenger és Grieg-dal fölött –
    Jön-e Írisz?
     
    Fázik. Kezében a kis szürke pálca
    vele vacog. Törpül. Bújna kezébe.
     
    Te, sáladba kötve harangvirágok,
    választékod a fogad fehér keresztje,
    ha nevetsz, barnaságodban oly édes.
     
    Te meredek, fehér táj! Márvány fénye!
    Vérem űzöd. Te villogó öböl!
     
    Lapockacsontok roppant fáradtsága!
    Térde körül a szoknya gyengédsége!
    Te rózsaszínű por! Szitakötőpart!

    Te! Kibomlasz héjadból. Ibolyaágyék-
    kötősen. Mellekkel körülvirítva.
     
    Ó, ősz! hazatérés a tengeren!
    Hullnak a kertek. Ernyedt, szürke part.
    Csónak, vitorla sehol.

    Ki fogad be engem télre?
    Hány messzeségből összefújva,
    hány csillagon újjászületve
    mind e partig: - vonul Írisz.

    /Tandori Dezső fordítása/

  3. 6479 18:39 2015.01.29
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Ki nem hallotta Apollo és Marsyas mitológiai történetét? Én sem, amíg először nem hallottam... A téma zenei és eléggé bizarr, mindenféle zenei verseny velejárója is lehet: az egyik győz, a másik nem, és akár vérét is vesztheti emiatt.

    Ki nem ismerte Dukay Barnabás nevét? Én sem, amíg egyszer csak nem találkoztam vele, illetve a nevével.

    Egy vers a - közel 49 éves - költő, akit eddig nem ismertem, csak most, lapjából, az Új Forrásból, zenei vetélkedős ciklusából:

     

                                  a holt nyelv. Apol&Marsy

                                             (Dukay Barnabásnak)

     

    egy nap, amikor nem akart már nehéz, nagy szavakat használni,

    mondathálókat szőni, amiben az örökkévalóságig

    kapaszkodnak csak egymásba görcsösen a csend és a némaság

     

    egy nap, amikor már nem tudott megszólalni korábbi

    anyanyelvén, elvesztett minden kapcsolatot, akármi

    történhetett már, egy nap megszólalt benne az arámi

     

    a holt nyelv, a zene, mintha semmi más nem is lézetne,

    semmi nem ér véget és nem kezdődik el, csak a zene,

    innentől az örökkévalóságig szólni fog benne

     

    a csend és a némaság, a tökéletes váltakozás

     

     

    /Jász Attila, 2014/

     

     

    Hirtelen csak ez jutott eszembe illusztrációként az ajánlásban szereplő zeneszerzőről, akinek szerény és önkritikus szavaiból akár csak az maradhatott volna meg, hogy "semmi különös...", amin jót nevettem én is, de annyira azért nem volt rossz, a közel húsz percet figyelemmel kísérve, néha még élveztem is.  

    https://www.youtube.com/watch?v=piSfYMIiX6Q

     

    Volt, aki azt mondta kissé szatírikusan: "úgy éreztem olykor, mintha a bőrőmet nyúzták volna"

     

  4. 6478 22:13 2015.01.27
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

           Otto Moll szekvenciája

    Mért oly különös ez az este? –
    Kérdezte Otto Moll Oberschar-
    Führer, és miközben kereste

    A magyarázatot. Délről szellő
    Kélt a lengyel síkságon, és az
    Alkony rózsaszínbe játszott a

    Kémények fölött, és nem tudni
    Honnan, friss, tavaszi föld illata
    Szállt, elnyomva a kémények

    Fullasztó szagát. Vajon miért
    Különös ez az este, kérdezte
    Magában Otto Moll másodszor

    Is, amíg nézte az előtt elvonuló,
    Hol jobbra, hol balra utasított
    Embereket. Miért érzem, hogy

    Itt van Isten, ha egyszer nem is
    Lehet? De akkor miért másabb ez
    Az este, és ha az okok és okozatok

    Láncolata volna Jákob története,
    Akkor én, Otto Moll, ki vagyok
    Benne? És ha ez Egyiptom, akkor

    Szabadulás csak az ég felé nyílik,
    Gondolta. Miközben az ég alja
    Tűzben állt, a lemenő nap fényétől

    Vöröslött, mint az a tenger,
    Amely elnyelte a fáraó katonáit
    És harci kocsijait. “Egy gödölye,

    Egy gödölye…”, mormolta
    Egy gyerek, és nagyanyja kezét
    Fogta a kemencék felé menet.


     

    /Borbély Szilárd szekvenciáiból,

    2006 tájáról/

  5. 6477 22:44 2015.01.26
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A mai emléknapra:

    http://fidelio.hu/forum?fq=Meldung+mindenr%C5%91l&ft=hozzaszolasokban&forumsearch=Keres%C3%A9s

     

    A vers eleje:

     

                      Oświęcim 

     

    Mire gondoltak, amikor kinyílt

    a vagon lelakatolt ajtaja,

    és négyszögében megjelent az ég?


    .............................................................

  6. 6476 11:38 2015.01.23
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A tegnapi jeles dátumot nem felejtettem el, csupán elszállt a megemlékezésem, mert figyelmetlen voltam. Pótlom, bár ebben a fórumtémában mindennapi a magyar kultúra ünneplése, versekben, művészi fordításokban, néha zenével is.

    Tegnap tehát olyanról akartam írni, aki méltán kerülhet képernyőre ebből az alkalomból: a már sokszor megidézett Pilinszky Jánosról, illetve tőle is lesznek szavak:

     

    Nemes Nagy Ágnes szerint Pilinszky "lírája a magyar kultúra egyik világútlevele." Mert persze ilyen van több is, és nem csupán a művészeti ágakban.

    Kocsis Zoltán pedig a költő lelkiségéről állította, hogy "még azt is tudta szeretni, aki őt nem szerette", és ez különleges hozzáállás volt az életút ismeretében.

     

    Idén nyáron másoltam be az alábbi nagy versét, amit 1952-ben írt, így gondoljuk el azt a nyomasztó időszakot, ha van már alapos ismeretünk róla. A versben a csend, majd a hangok, egészen a csörömpölésig, néha finoman, néha feszes ropogó ritmusban, vagyis tiszta zene, egy kivételes lélek fájdalmas muzsikája.

     

     

                          APOKRIF

     

                                 1

     

    Mert elhagyatnak akkor mindenek.

    Külön kerül az egeké, s örökre
    a világvégi esett földeké,
    s megint külön a kutyaólak csöndje.
    A levegőben menekvő madárhad.
    És látni fogjuk a kelő napot,
    mint tébolyult pupilla néma és
    mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

    De virrasztván a számkivettetésben,
    mert nem alhatom akkor éjszaka,
    hányódom én, mint ezer levelével,
    és szólok én, mint éjidőn a fa:

    Ismeritek az évek vonulását,
    az évekét a gyűrött földeken?
    És értitek a mulandóság ráncát,
    ismeritek törődött kézfejem?
    És tudjátok nevét az árvaságnak?
    És tudjátok, miféle fájdalom
    tapossa itt az örökös sötétet
    hasadt patákon, hártyás lábakon?
    Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
    a rézsut forduló fegyencfejet,
    ismeritek a dermedt vályukat,
    a mélyvilági kínt ismeritek?

    Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
    a haragos ég infravörösében.

    Így indulok. Szemközt a pusztulással
    egy ember lépked hangtalan.
    Nincs semmije, árnyéka van.
    Meg botja van. Meg rabruhája van.

                            2

    Ezért tanultam járni! Ezekért
    a kései, keserü léptekért.

    S majd este lesz, és rámkövül sarával
    az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
    őrzöm tovább e vonulást, e lázas
    fácskákat s ágacskáikat,
    Levelenként a forró, kicsi erdőt.
    Valamikor a paradicsom állt itt.
    Félálomban újuló fájdalom:
    hallani óriási fáit!

    Haza akartam, hazajutni végül,
    ahogy megjött ő is a Bibliában.
    Irtóztató árnyam az udvaron.
    Törődött csönd, öreg szülők a házban.
    S már jönnek is, már hívnak is, szegények
    már sírnak is, ölelnek botladozva.
    Visszafogad az ősi rend.
    Kikönyöklök a szeles csillagokra -

    Csak most az egyszer szólhatnék veled,
    kit úgy szerettem. Év az évre,
    de nem lankadtam mondani,
    mit kisgyerek sír deszkarésbe,
    a már-már elfuló reményt,
    hogy megjövök és megtalállak.
    Torkomban lüktet közeled.
    Riadt vagyok, mint egy vadállat.

    Szavaidat, az emberi beszédet
    én nem beszélem. Élnek madarak,
    kik szívszakadva menekülnek mostan
    az ég alatt, a tüzes ég alatt.
    Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
    és mozdulatlan égő ketrecek.
    Nem értem én az emberi beszédet,
    és nem beszélem a te nyelvedet.
    Hazátlanabb az én szavam a szónál!


    Nincs is szavam.
                                 Iszonyu terhe
    omlik alá a levegőn,
    hangokat ad egy torony teste.

    Sehol se vagy. Mily üres a világ.
    Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
    Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
    Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

                               3

    Látja Isten, hogy állok a napon.
    Látja árnyam kövön és keritésen.
    Lélekzet nélkül látja állani
    árnyékomat a levegőtlen présben.

    Akkorra én már mint a kő vagyok;
    halott redő, ezer rovátka rajza,
    egy jó tenyérnyi törmelék
    akkorra már a teremtmények arca.

    És könny helyett az arcokon a ráncok,
    csorog alá, csorog az üres árok.

     

    /Pilinszky János/



    Biztosan nem véletlen, hogy a tavaly július végi beírásban ezt a verset emeltem elé, hivatkozva a lelki hasonlóságra. Nem árt az ismétlés.



                    SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT

     

    Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
    mint alma magházában a négerbarna mag,
    és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
    mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
    De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
    hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
    kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
    annak szép, könnyüléptű szivében megterem
    az érett és tünődő kevésszavú alázat,
    az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
    az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

    Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
    merengj el hát egy percre e gazdag életen;
    szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
    a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
    az új falak tövében felhangzik majd szavam;
    magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
    nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
    sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
    ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
    Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
    talán most senki sincs.

    /Radnóti Miklós, 1944. április 30/ 

     

     

     



     

     

  7. 6475 15:23 2015.01.21
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                            Intermezzo

     

    Nézd az eget s a csüggedt, méla tájat,
    a kerteket, a tornyokat, a várat.
    A felhőkből, a szélből és a fákból
    egy esős nyári nap borúja árad.

     

    Tegnap minden forró volt és sugáros,
    de ma alélt és tetszhalott a város,
    a mozdulatlan, bűvölt csend szigetje,
    mit az idő, az ólmos, sárga ár mos.

     

    Rágyújtok a présház mellett a dombon
    Papírcsomagból ebédem kibontom.
    Ringatnak a felhők, s én lassan úszom,
    mint szomorú vándorlegény a kompon.

     

    Diófánk máskor lombjával beárnyal,
    de itt most eggyé vált a fény az árnnyal.
    Levert vagyok. Lehet-e, hogy a versem,
    a földön kúszó, egykor égbe szárnyal?

     

    Itt örök hazát védett az örök hős.
    Családi címerem kardos, törökfős.
    Miért, hogy éppen bennem hallgatott el,
    s szunnyad a sok, vérembe költözött ős?

     

    Elindulnék, ha tudnám, merre menjek,
    hogy a földet figyeljem vagy a mennyet.
    Feledhetem-e azt, hogy körülöttem
    az árva ország üszkös teste gennyed?

     

    Kinek a harci kürt vad és üvöltő,
    változhat-e a csendes, furcsa költő,
    s kihűlt tüzemtől lobbanhat-e lángra,
    olvasva versem, egy más emberöltő?

     

    A fűben zöldruhás kabóca pattog.
    Egy elfutó vonat zenéje kattog.
    Észrevétlen kihullasz az időből.
    Talán maholnap meghalsz, s nem panaszkodsz.

     

    /Kálnoky László (1912-1985)/

     

     

     

                         Találka

     

                              1

     

    Megvacsoráztam, feketéztem
    lassan szívtam a cigarettám.
    Kint a körúti estbe kék, zöld
    s vörös betűket írt a reklám.
    Az újságokat félredobtam,
    számítgattam, hogy még jöhetsz-e?
    Az üvegen át egy csavargó
    vágyódó szemmel nézni kezdte,
    a fürge pincérek kezében
    hogy vándorol a pecsenyéstál.
    De félt szegény, hogy jön a rendőr,
    így hát csoszogva tovasétált.
    Gépiesen mondtam magamban
    el egy verssort; jazz-zenekar szólt.
    A szomszéd asztalnál kövér úr
    emésztett, szájában szivar volt.
    A kávéházi grafológus
    megpróbált pár pengőt szerezni,
    és egy sertéskereskedő
    jellemét kezdte elemezni.
    Egy hölgy kivette tükörét, hogy
    száján megigazítsa rúzsát.
    Négy nőszobor oszlopot tartott.
    Talán pályatévesztett múzsák?
    Fizettem, s indulni akartam,
    mivel tizenegy óra múlt már;
    ekkor érkeztél, s elmesélted,
    milyen nehezen szabadultál.
    Arcod piros volt a hidegtől,
    a szemeid izzó acéltűk,
    és tudtam, hogy enyém leszel
    az éjjel, ahogy megbeszéltük.

     

                              2

     

    Összemart s itthagyott vágy,
    mint szélben elzúgó darázsraj;
    a sötétben két cigaretta
    világított halvány parázzsal.
    Feküdtünk, s az jutott szembe,
    hogy mászkáltak körötted holmi
    fajankók, s csak nézték a szádat,
    de sose merték megcsókolni.
    Tudtam, most gyöngédnek kell lenni,
    s az volna a dolgoknak rendje,
    hogy mondjak már valami szépet,
    ami, sajnos, nem jut eszembe.
    És irigyeltem azt a férfit,
    aki a nőktől gyorsan elmegy,
    mikor a szerelem után
    már nem kívánja a szerelmet.
    Féltem fölgyújtani a villanyt,
    mely garniszállókban fakó, bús;
    arra gondoltam, most megy el
    a legutolsó autóbusz,
    s lassan elvásik minden íz,
    amibe a száj belekóstol,
    s arra, hogy holnap délelőtt
    ötven pengőt kérek Lajostól,
    s hogy bárcsak egyedül lehetnék
    – nógatni kellene a percet –,
    s hogy a héten lesz rá időm,
    lefordítok egy Verlaine-verset.

     

    Kissé fáztam, és úgy feküdtünk,
    a semmit nézve, szótlan, ébren,
    mint két fogoly az éjszaka
    fekete bársonybörtönében.

     

    /Kálnoky László/

     

     

     

                           Találka

     

     Reflexiók egy Kálnoky-vershez

     

                                 I

     

    Nem vacsoráztál, kávéra nem volt
    pénzed. Előtted egy doboz Kossuth.
    A könyvtár antik sírkövei közt
    kikopott márványpadlón vitt az út.
    Az út s a lépcső nem vitt sehová.
    A park hideg. Az utca ködpamacs.
    Egy presszó villog. Benn zenés felár.
    És nincsen senki, aki kölcsönad.
    De átlátszik a gonosz üvegen
    a sok egyforma öltöny, ahogy ott
    jazzdob-ritmusra egy-egy blúzhoz ér,
    s a pincér tálcán visz egy konyakot.
    És táncolnak – ó, rút albérletek,
    kollégiumok! –, elfedi a füst
    a titkos, izzadt remegést, amíg
    a zongorista azt nem mondja: „Csüccs.”
    Pilvax. Kedves. Muskátli. Paradiso.
    Felnőtt Európa. Fények. Fizetés.
    Ha majd mindegy lesz a Kájoni-kódex.
    Ha majd mindegy lesz egyszer az evés.
    Így láttalak egy kirakat előtt.
    Arcizmod rángott. Szembejött a rendőr.
    Az üres utcán heves fény cikázott.
    Védekezőn az arcodhoz emeltél.

     

                                 II

     

    A Duna-parti tört lépcsők mögött
    rozsdásan lóg a víz alá a hídcsonk.
    Ha tudta volna, hol van Budapest,
    ilyen helyszínt választott volna Hitchcock.
    Válladig értem. Behunyt szemmel is
    láttam, alattunk elhúz egy uszály.
    „Az oroszok ott viszik a szenet.”
    „Szép forma.” „Mindig az szép, ami fáj.”
    Tudtam, mit gondolsz. A ködben parázslott
    az utolsó szál cigarettabél,
    és holnap minden kezdődik előlről
    a könyvtár antik sírköveinél,
    és park és tér és ablak és belátnak,
    és vaskályhák és izzadt zuhanyok,
    és kölcsönök és elsején megadni,
    s a pincér tálcán visz egy konyakot,
    és hiába lesz máshogy: nem lesz másképp,
    nem jutunk túl a Duna-parti tört
    lépcsőkön, hol hídcsonk, uszály a násznép,
    s nem tudunk nászt és nem tudunk csömört,
    csak azt, hogy a hátgerinc belerokkan,
    ha nem viheti felnőttként a terhet.
    Zeneszóval közelget Európa.
    Védekezőn az arcomhoz emellek.

     

    /Gergely Ágnes (1933 -    ); 1997. szeptember 20./

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

  8. 6474 14:45 2015.01.20
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                Télvégi szél

     

    Sípol a szél, a jégcsapok
    sípját fújja;
    tavasz akar, tavasz akar
    lenni újra.
    Sötét van még, este óta
    hallom, hogy fúj;
    drót sikít, mint felső c-én a
    hegedűhúr.

     

    Mint mikor a prímás rántja
    a vonót rá,
    úgy rí hosszan, valahonnan
    az a drótszál,
    úgy cifrázza a magáét
    szívbe szólva,
    ág reccsen rá, mintha az meg
    bőgő volna.

     

    Búg a kémény, zúg a kürtő,
    vaskakas szól,
    húzza a szél gyantásan már
    a tavasztól;
    egy a vonó, millió a
    húr alája,
    zeng az mind, ha ez a vonó
    szaporázza.

    Szeg szisszen föl, kút nyikordul:
    jár kegyetlen
    az a vonó, a hatalmas,
    az egyetlen;
    váltja hangját, hol vígra, hol
    keserűre,
    zeng-zúg, sír-rí a tavasz vad
    hegedűje!

     

    Jár a vonó ajtórésen,
    ablakrácson,
    itt új házon, ott át sötét
    romlakáson;
    nád fütyöl, tó habja surrog,
    szól a szikla,
    fut a vonó egy országból
    a másikba.

     

    Ráng a vonó tengerparttól
    tengerpartig,
    de sok nótát tanul az meg,
    ki nem alszik;
    riad, révül: „szülöttem föld!”,
    „édes rózsám!”
    zeng a zene végesvégig
    Európán.

     

    Micsoda tor készülődik,
    milyen lakzi –
    Tavasz akar, tavasz akar
    végre lenni!
    Nyitott szemmel, hanyattfekve
    éjszakázom;
    zúg a zene végesvégig
    a világon.

     

    Minden nóta azt mondja, mit
    belegondolsz –
    ki vezényli ezt a zengést,
    nem a vak sors!
    Jégtörő szél, akárhogy is
    muzsikálod,
    minden nép egy szót írt rá, a
    szabadságot.

     

    Óceáni sziget zúgba,
    szív-sötétbe,
    ezt zenélte minden húrod,
    ezt zenélje,
    egyik fele magasan, mint
    a leánydal,
    másik fele a harag mély
    morajával.

     

    /Illyés Gyula, a múlt század közepéről,

    a költő Jegyzőfüzetéből/ 

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

  9. 6473 17:20 2015.01.18
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte


    Úgy kezdődik, hogy visszaüt

     

    Félek, mert félnek, s nem tudom.
    Úgy kezdődik, hogy visszaüt.
    Kerülik egymást a betűk,
    jár a sorok között a nyom.

     

    Nincs, s merthogy nincs, nem akarom.
    Csak hol itt, hol ott, mindenütt.
    Ellepi, mint követ a rügy.
    Bozsog, mint akna a napon.

     

    Mint a vezércikket, írom.
    Gitárok közt egy hegedűt.
    Süvít a dallamban az ügy,
    fut az utolsó alkalom.

     

    Ki játszik? Milyen hatalom?
    Miért vállalom én a bűnt?

     

     

     

    A kis bajt megeszi a nagy

     

    A kis bajt megeszi a nagy.
    A nagyobbat a még nagyobb.
    Mit mondjak? Én bizakodok.
    Talán egyszer torkán akad.

     

    S hogy ilyen magasan a nap,
    ráhúzhatok még egy lapot.
    Ha megint veszteni fogok,
    fogy az idő, nő a falat.

     

    De én nem vagyok hős! Hacsak.
    Csak előbb tízig számolok.
    Politikusok, dalnokok,
    hírnökök megbocsássanak.

     

    A béka feneke alatt
    sokkal kevesebb, ami sok.

     

     

    /Bertók László (1935 -    );

    a Három az ötödiken c.

    szonettgyűjteményéből,

    a '90-es évek fordulóján/

  10. 6472 14:20 2015.01.16
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Visszatérek Végh György nűfordításaihoz:

     

     

    Peter Quince at the Clavier

     

    I

     Just as my fingers on these keys
     Make music, so the self-same sounds
     On my spirit make a music, too.

                 
     Music is feeling, then, not sound;
     And thus it is that what I feel,
     Here in this room, desiring you,

                 
     Thinking of your blue-shadowed silk,
     Is music. It is like the strain
     Waked in the elders by Susanna:

                 
     Of a green evening, clear and warm,
     She bathed in her still garden, while
     The red-eyed elders, watching, felt

                 
     The basses of their beings throb
     In witching chords, and their thin blood
     Pulse pizzicati of Hosanna.


    II

     In the green water, clear and warm,
     Susanna lay.
     She searched
     The touch of springs,
     And found
     Concealed imaginings.
     She sighed,
     For so much melody.

                 
     Upon the bank, she stood
     In the cool
     Of spent emotions.
     She felt, among the leaves,
     The dew
     Of old devotions.

                 
     She walked upon the grass,
     Still quavering.
     The winds were like her maids,
     On timid feet,
     Fetching her woven scarves,
     Yet wavering.

                 
     A breath upon her hand
     Muted the night.
     She turned--
     A cymbal crashed,
     And roaring horns.


    III

     Soon, with a noise like tambourines,
     Came her attendant Byzantines.

                 
     They wondered why Susanna cried
     Against the elders by her side;

                 
     And as they whispered, the refrain
     Was like a willow swept by rain.

                 
     Anon, their lamps' uplifted flame
     Revealed Susanna and her shame.

                 
     And then, the simpering Byzantines,
     Fled, with a noise like tambourines.


    IV

     Beauty is momentary in the mind --
     The fitful tracing of a portal;
     But in the flesh it is immortal.

                 
     The body dies; the body's beauty lives,
     So evenings die, in their green going,
     A wave, interminably flowing.
     So gardens die, their meek breath scenting
     The cowl of Winter, done repenting.
     So maidens die, to the auroral
     Celebration of a maiden's choral.

                 
     Susanna's music touched the bawdy strings
     Of those white elders; but, escaping,
     Left only Death's ironic scrapings.

                 
     Now, in its immortality, it plays
     On the clear viol of her memory,
     And makes a constant sacrament of praise.

     

     

    /Stevens Wallace (1879-1955); az 1923-ban kiadott

    első kötetéből, a Harmonium-ból/

     

     

    A véletlenül Reading-ben született amerikai író finom verse egyértelműen Shakespeare Szentivánéji álom c. művére utal, de benne van a modernitás, a társművészetek és ősforrásként a részben bibliai, szerencsésen végződött történet is.

     

    http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/c/c3/Rembrandt_-_Susanna_and_the_Elders_-_WGA19104.jpg/589px-Rembrandt_-_Susanna_and_the_Elders_-_WGA19104.jpg

    Például Rembrandt 1636-ban festett képe is látható a Szépművészeti mostani kiállításán

     

    Ez is egy gyűjtemény, bár jócskán hiányos:

    http://www.magnoliabox.com/tag/Susanna%20and%20the%20Elders

     

     

    A bibliai történet aktualizált változataként írt Carlisle Floyd-operát közel 60 éve mutatták be a floridai Tallahassee-ben, Susannah címmel. Óriási sikere volt később is. https://www.youtube.com/watch?v=hl_Hs4PNT-c

     

    PETER QUINCE A ZONGORÁNÁL


    I


    Mint ujjaim a billentyűzeten

    zenét idéznek, úgy e hangok is

    bennem megint zenét ébresztenek.

     

    Tehát nem hang a zene: érzelem,
    és most éppen ezt érzem én ma itt
    e szobában, kivánva tégedet,

     

    ahogy hallgatom kék selyemruhád
    zenéjét. Olyan ez a hangulat
    most, mint amit a vénekben Zsuzsanna

     

    ébresztett: szép zöld este volt s meleg,
    s kertjében fürdött épp, mikor mohó
    szemmel figyelték a vének s szivük,

     

    lényük mélyhúrja megrezdült belé
    varázsos dallammal és lüktetett
    fáradt vérük, mint szárnyaló hozsanna.

     

    II

    A zöld vízben, mely tiszta volt s meleg

    feküdt Zsuzsanna,

    kereste bőre

    lehelletét a nyárnak

    és rejtett

    ábrándokra talált csak.

    Hogy sóhajtott

    ilyen zenékre.

     

    Ott állt a parton az
    eltékozolt érzelmek
    hideg szelében.
    A levelek közt
    régi rajongások
    harmata érte.

     

    Sétált a füvön
    és reszketett még,
    a szelek, mint szolgáló leányai
    körüllebegték
    s lábujjhegyen
    vitték felé a leplét.

     

    Kezén egy csöpp lehellet
    s megváltozott az éj.
    Most hátra perdült -
    cimbalom pendült,
    kürtök moraja.

     


    III

     

    Mint trombitaszó száll talán:
    halkan jött két bizánci lány.

     

    Zsuzsanna mért kiált, miért?
    az ottan álló vénekért?


    Szél vitte hangjuk íveit:

    eső zuhog a fűben így.

     


    S hogy lámpáik fényébe lép:
    látták Zsuzsannát, szégyenét.

     

    Rohant a két bizánci lány:
    így tamburaszó száll talán.

     


    IV

     

    A szépség pillanatnyi csak az agyban -
    egy díszkapu szeszélyes rajza, nem több -
    viszont a húsban-vérben halhatatlan.


    A test meghal, szépsége él azonban.

    Meghal, messze tűnik az este zöldje,

    hullám, a végtelen felé ömölve.

    Meghal a kert, s lehellete feléd

    a tél szagát küldi s a bánatét.

    S miközben lányok hajnali kórusa zeng,

    bizony meghalnak a lányok is idefent.


    Az ősz öregek mohó húrjait

    megpendítette Zsuzsanna zenéje,

    de hogy elszökött, a halál lépett helyébe.

    S most, hogy örök-időkre halhatatlan,

    emlékének komoly brácsája zengi

    dicsértetét már minden pillanatban.


     

     

  11. 6471 21:09 2015.01.15
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                        Fekete trón

     

    Vonóit én a nagybőgő éjnek,
    térdemen török rőzsét a fényhez,
    zenét gyújtok rád, piros zenét,
    énekek énekét, tüzek tüzét,
    rádlobbantom a muzsika-máglyát,
    rezes csontjaid bandája előtt
    recsegjenek a karnagyi pálcák,
    s legyen áldott a tűz piros hite,
    ama nagy tábortűzé, mielőtt

     

          egy abrak zabért Fritz Schischak lelőtt:

     

    világíts, Papa, világítsd ki Te
    a temetőt, a bakatemetőt,
    mert ha egy öreg muzsik gyújt fáklyát,
    elfújja Isten annak a lángját,
    ha ő nem, elfújná a balti szél.
    Sírról csak azok tudnak, kik ássák!
    Magukat gyásszal megkoronázzák,
    s lesznek egy halott helytartói és
    fekete trónra ültetett árvák.

     

    /Utassy József, az 1977-ben megjelent

    Csillagok árvája c. kötetből/ 

     

     

  12. 6470 18:35 2015.01.14
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                          Egy elkallódott lángész

     

    Van úgy, hogy hitvány szállásra talál az égi láng,
    de silány otthonát mégsem hagyhatja el,
    ott pislog, veckelődik, nem képes föllobogni,
    s kialszik ő is, amikor a sárház összedűl.
    Sosem tudjuk meg, milyen lett volna fénye,
    ha szabadon áraszthatja azt.
    Ily hitvány szállása volt annak idején a géniusznak
    H. Anti zeneművész porhüvelye;
    később kiderül, miért illethetem őt csupán
    ezzel a nagyon is általános megjelöléssel.
    Első emlékem H. Antiról, mikor apró fiúcskaként
    meghallottam őt nagybőgőn gyakorolni
    anyai nagyanyám házának kertre néző,
    földszinti szobájában, mit bérbe vett,
    s ahol lakott, mint notórius lakbér-nem-fizető,
    mindaddig, míg nagyanyám ki nem adta útját.
    Egy, hogy H. Anti vállig érő hajat viselt,
    ami gyermekkoromban nem volt olyan általános divat, mint manapság,
    sőt párját ritkító különlegesség-számba ment.
    H. Anti valószínűleg művész-voltát kívánta hangsúlyozni ezáltal.
    Akkor még lágyabbak voltak vonásai,
    csak távolról utaltak arra a karvalyorrú,
    rezes képű férfiúra, akivé az ital
    formálta őt az emberélet derekán.
    Művészünknek sokáig dédelgetett álma volt
    egy nagybőgő-hangverseny, amit majd ő fog világ csodájára adni,
    bebizonyítandó, hogy ez az instrumentum
    voltaképpen kiváló szóló-hangszer is,
    és ő lesz annak első virtuóza.
    Egyedül az volt a bökkenő, hogy a zeneirodalom nagyjai,
    sőt kevésbé nagyjai sem írtak
    versenyművet nagybőgőre, úgyhogy H. Antinak
    magának kellett volna ilyen műveket szereznie,
    de mivel ezt elmulasztotta, a hangverseny is füstbe ment.
    Kamasz koromban H. Anti gimnáziumunk zenetanára és az iskolai zenekar
    dirigense volt néhány éven keresztül,
    s noha még nem jutott túl az egyre lefelé vezető
    élet- és művészpálya fele útján,
    nem volt már keményített mellű inge, csupán
    manzsettái és ing nélküli plasztrona;
    utóbbit nyakába akasztotta, rá csokornyakkendőt kötött,
    keményített kézelőit pedig kabátujján belül végigfutó
    cukorspárga tartotta, s miközben
    Hérold „Zampa”-nyitányát dirigálta vagy pedig
    Middletontól „A néger álma” című szerzeményt,
    mivel csak ezt a két számot tanította be, s vezényelte
    felváltva a tanév-nyitó vagy záró ünnepségeken
    vagy bármilyen más alkalomból,
    szóval, vezénylés közben néha félrecsúszott a plasztron,
    s H. Anti sovány bordáit láthatta egy pillanatra
    előtűnni a zenekar, a keményített kézelők pedig nemegyszer
    előrecsúsztak ujjai hegyéig madzagostul,
    mindaddig, míg a gimnáziumunkat vezető
    cisztercita atyák megunták a pálinkás üvegtől
    bűzlő kottaszekrényt a zeneszobában,
    és ők is kiadták szépszerén H. Anti útját.
    Évek múlva hallottam, hogy kisebb cigánybandákat
    „stimmel össze”, vagyis tanít meg azonos hangnemben játszani;
    fizetése itt is inkább ital, mint pénz lehetett.
    Volt egy úri ivókompánia, tagja H. Anti is,
    akit még mindig úriember-számba vettek,
    hisz jobb családból származott, és a zenetanári képesítést
    valóban megszerezte.
    Borát fizették, de csúnya tréfákat követtek el rovására
    ennek fejében. Hallottam, hogy pohara szélét méregerős paprikával
    dörzsölték be, mialatt kisebb dolgát végezni távozott.
    Szájához emelte s lecsapta azonnal a poharat.
    „Gazemberek! Kutyák!” – üvöltötte, de csak röhögtek rajta cimborái.
    Nem volt megállás már a lejtőn.
    Ötven éves korára valami gerincbántalom támadta meg,
    kétrét görnyedve vánszorgott az utcán,
    az ivócimborák is megtagadták, ágyrajáró lett egy találkahelynek
    használt szobában, s ha párocska érkezett,
    át kellett engedni a helyiséget.
    Azt beszélik, könyörgött: „Nagyon kérem magukat,
    ne kívánják tőlem, hogy kimenjek sétálni éjszaka
    ebben az istenverte hidegben. Nézzék,
    itt ez a bekecs, ha a fejemre húzom,
    semmit se hallok, és semmit se látok.”
    Hírlik, hogy jobb érzésű pároknak
    meg is esett a szíve rajra.
    Aztán meghalt H. Anti, nem tudom pontosan,
    milyen betegség vitte el. De a hűtlenné lett kompánia
    megemberelte még egyszer magát, s nagy temetést rendeztek neki.
    Feje alá egy nyaláb kottát helyeztek, amikor koporsóba tették,
    jobb oldalára egy liter vörös, bal oldalára egy liter fehér bort,
    s cigánybanda húzta a nótát a halottaskocsi előtt a sírig.

     

    Egyszer, szülővárosomban járva, megkérdeztem doktor F. Tivadart,
    az említett kompánia legokosabb tagját,
    aki bridzs-könyvet is írt,
    lángelme volt-e csakugyan H. Anti zenetanár,
    és ő habozás nélkül igennel válaszolt.
    Arra a kérdésemre, hogy vajon zeneszerzői,
    előadóművészi vagy karnagyi minőségben
    juthatott volna a legnagyobbak közé,
    doktor F. Tivadar mély meggyőződéssel azt felelte:
    „Akármelyikben, ha akarta volna.”
    (Sajnos, úgy látszik, nem akarta.)

     

    /Kálnoky László (1912-1985); megjelent az 1970-es,

    Lángok árnyékában c. kötetben/



    Illusztrálta: Szántó Piroska

     

    Hát igen: a lángeszek jó része elkallódik, eszük lángja elemészti őket nyomtalanul, hamvuk és hírük talán így marad meg. Az egri születésű Kálnoky 1979-ben megjegyzéseket fűzött e verséhez az Egy magánzó jegyzetfüzetéből címmel, amit a Kortárs közölt:

     

    "Egri ismerőseim közül többen is figyelmeztettek, hogy versem hősét nem H. Anti, hanem H. Tóni néven ismerték, s így emlegetik ma is szülővárosomban. Ez valóban igaz. Csakhogy korábban, amikor zenészünk még nem indult meg az alkoholizmus lejtőjén, mikor még egyik nagybátyám jó barátai közé tartozott, aki beajánlotta albérlőnek anyai nagyanyámhoz, baráti köre Antinak szólította. Anyám is ismerte bálozó leány korában, s később is mindig Anti néven emlegette. Azért döntöttem a közismertebb H. Tóni név helyett a H. Anti mellett, mert úgy éreztem, hogy ez a név jobban illik egy zeneművészhez, van valami előkelően olaszos hangzása. Abban azonban igazat kell adnom az egrieknek, hogy H. Anti elzüllésének folyamata korántsem volt olyan gyors és meredek ívű, mint versemből következtethető. Most már magam is visszaemlékezem rá, hogy miután a cisztercita rend egri Szent Bernát gimnáziumában felmondtak neki, átment zenetanárnak a szomszédos Dobó István állami gimnáziumba. Mivel ott semmiféle ünnepélyen sem voltam jelen, nem tudom, mit játszott az ő vezénylete alatt az iskola zenekara. Föltehetőleg szintén Hérold Zampa-nyitányát és Middleton A néger álma című szerzeményét. Mikor onnan is kikopott, még évekig élt zeneoktatásból. Állítólag nemcsak zongora-, hegedű-, gordonka- és nagybőgő-leckéket adott, hanem fuvolázni, sőt klarinéton játszani is tanította azt, aki inkább valamilyen fúvós hangszeren óhajtott muzsikálni.

    Büszkén mondhatom, hogy ama kevesek közé tartozom, akik hallották H. Antinak egy saját szerzeményét is. Ennek története a következő. Élt Egerben egy K. úr nevű nyomdatulajdonos, aki operetteket vagy zenés vígjátékokat írt, s azokat a saját nyomdájában, igen tetszetős kiadásban ki is nyomatta. Tudtommal e darabokat soha, sehol sem adták elő. De élénken emlékszem K. úr Kakas-szanatórium című operettjét tartalmazó könyvére, melyet egyszer kezemben tartottam, sőt bele is olvastam. Emlékszem, hogy a szanatóriumban vidám élet folyt, a betegek vagy inkább üdülők a szanatórium kakastollakkal díszített egyenpapucsát viselték. E kakastollaknak semmi közük sem volt a kakastollas csendőrcsákóhoz, inkább a férfiasságot, a duzzadó férfierőt voltak hivatottak jelképezni. K. úr a dalszövegeket is maga írta, de mivel a zeneszerzéshez nem értett, H. Antihoz fordult, aki saját közlése szerint 20 pengőt kapott egy-egy szám megzenésítéséért. Egy ízben az érsekkerti Kioszkban mulatoztunk, ebben a csak nyáron nyitva tartó, zenés-táncos kerti vendéglőben, ahol négy-öt tagú, Budapestről szerződtetett jazz-zenekar játszotta a táncszámokat. Egy angol keringő befejezése után a zenészek hangos „szerző! szerző!” kiáltozásba kezdtek. Meglepődve néztem körül, mert tudtam, hogy H. Anti nem szokott zenés-táncos szórakozóhelyekre járni, inkább kiskocsmákba, ahol cigányzenekar húzta a nótát. Az emelvényen nem is ő, hanem K. úr, a nyomdatulajdonos jelent meg, aki magas, nem elhízott, csak termetes, nagydarab, kissé lomha mozgású férfiú volt, s most is esetlenül hajlongva köszönte meg az asztaloknál ülő vendégek némileg ironikus tapsviharát, miközben óriásként magaslott ki a vékonydongájú, alacsony termetű zenészek közül.

    1978 őszén a Magyar Tudományos Akadémia mátraházai üdülőjében egyik asztaltársam B(anda). Ede, a híres gordonkaművész volt. Tőle kérdeztem meg utólag, hogy a zeneirodalom nagyjai közül valóban senki sem írt-e versenyművet nagybőgőre, ahogyan versemben állítottam. Ő azt felelte, hogy többen is írtak. Meg is említette közülük Paul Hindemith nevét. Ez a zeneszerző 1905-ben született, tehát a húszas években valószínűleg még nem írta meg nagybőgő-versenyművét, vagy ha mégis, híre nem jutott el Egerig. B. Ede nyilván jobban tudja, mint én, meg kell hajolnom szakértelme előtt, de úgy látom, hogy ezeket a műveket nemigen játsszák. Egyetlen egyre sem emlékszem a rádióból, pedig még azoknak a hangversenyeknek a műsorát is át szoktam tanulmányozni, amelyeket nem érek rá meghallgatni.

    Azt hiszem, ezzel le is vezekeltem H. Anti rovására elkövetett tévedéseimet."

     

    http://en.wikipedia.org/wiki/Double_bass_concerto - és ez is csak válogatás

     

  13. 6469 12:38 2015.01.13
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

    GUITARRA

     

    Habrá un silencio verde
    todo hecho de guitarras destrenzadas

    La guitarra es un pozo
    con viento en vez de agua.

     

     

                                                                              GITÁR

     

     És eljön a zöldszínű csend
    pattant-húrú gitárok teszik össze

     

     A gitár kerekeskút
    szél buzog benne ma nem víz

     

     

     

    Nocturno

     

    A Manuel Machado



    Están todas

    También las que se encienden en las noches de moda

    Nace del cielo tanto humo
    que ha oxidado mis ojos

    Son sensibles al tacto las estrellas
    No sé escribir a máquina sin ellas

    Ellas lo saben todo
    Graduar el mar febril
    y refrescar mi sangre con su nieve infantil

    La noche ha abierto el piano
    y yo las digo adiós con la mano




                               NOCTURNO

     

       Itt vannak valamennyien.
    Azok is, akik lángra gyúlnak a divatos éjszakában.

     

       Az égből annyi füst gomolyog le,
    hogy berozsdásodott tőlük szemem egészen.

     

       Ha megtapintom, érezhetőek a csillagok.
    Nélkülük még gépelni sem tudok.

     

       Ők mindent tudnak:
    lecsendesítik a tengert, lázas dühében,
    és gyermeki havukkal lehűtik a vérem.

     

       Az éj zongorám tetejét kitárta.
    Sokáig integettem még utána.

     

     

     

     

    /Gerardo Diego (1896-1987), spanyol költő versei; Végh György fordításai/

     

    A szobra Santanderben

     

     

  14. 6468 20:13 2015.01.12
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Bemásoltam, ide be... :-) A római rima félreérthető, hála szép nyelvünknek.

  15. 6467 20:10 2015.01.12
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    2012. július 28-án be másoltam Giosu Carducci: Alla rima című versét és Kosztolányi remek fordítását.

     

    Újabb fordítást találtam a versre:

     

                          A rímhez

     

    Üdvözöllek, rím! A lantos,

    hogyha rangos,

    téged üldöz játszi kedvvel.

    Ám te villogsz, meg se mukkansz,

    csak kibuggyansz,

    ím a nép szivéből egyszer.

     

    Két csók közt is oly hatásos

    vagy s a táncos,

    tarka-barka förgetegben;

    messzi múltat, szép reményt is

    összebékítsz,

    szárnyra kelve míg kerengsz fenn.

     

    Ó, de vígan vágsz te vissza,

    hogyha tiszta

    vágy iramlik este tájban;

    s míg aratnak egyre, három

    – furcsa kánon –

    gazda lépte döng vidáman.

     

    Bajnokoknak büszke torkán,

    hogyha orkán

    zúg, a virtust zenged egyre,

    ha a dárda, vérbenázva,

    szörnyű lárma

    közt, lesújt a pajzshegyekre!

     

    Kardja tört el egykor, arra,

    hol Navarra

    tartománya áll, Rolandnak;

    zengő kürtjeidbe fújva,

    újra s újra

    nagy nevéről szólsz te annak.

     

    Dús sörényű és bozontos

    táltosod most

    gyors futásra ösztökélve,

    elmerengsz ott fenn a hátán,

    Cid románcán,

    s megkapaszkodsz üstökébe.

     

    Majd a Rhône hol fut szaladva,

    fürge habba

    fáradt fürtödet beejted,

    s ráhagyod a sok-sok árva

    kis madárra,

    mik Toulouse-ban énekelnek.

     

    Lám Rudelnek nagy szerelme

    elvezette

    gyors szeled szárnyán a sajkát,

    s haldoklónak érte ajka

    vágyva majd a

    hercegasszony égő ajkát.

     

    Térj ó, térj ó vissza végre

    más vidékre;

    Dante véled küzd meg érez:

    véled járja át a poklot,

    és bolyong ott,

    míg elér az Úr színéhez.

     

    Szép királynő, üdvözöllek!

    Hisz tetőled

    lett a régi metrum ékes.

    S lám e lázadó is eljön,

    hogy köszöntsön

    térdet hajtva, íme téged!

     

    Ősatyáink dísze, gondja

    vagy te, s pompa

    vagy nekem meg szent mulatság.

    Hű, szerelmes vallomáshoz

    szép virágot

    adj, s a harchoz íjat adj hát!

     

     

    /Takács Zsuzsa fordítása/

     

     

     

    Hogy ne kelljen keresni!

     

    Tegnap 177 éve született a Nobel-díjas olasz költő, aki 1907. február 26-án halt meg.

     

            A L L A    R I M A 

     

    Ave, o rima! Con bell'arte
    Su le carte
    Te persegue il trovadore;
    Ma tu brilli, tu scintilli,
    Tu zampilli
    Su del popolo dal cuore.

    O scoccata tra due baci
    Ne i rapaci
    Volgimenti de la danza,
    Come accordi ne' due giri
    Due sospiri,
    Di memoria e di speranza!

    Come lieta risonasti
    Su da i vasti
    Petti al vespero sereno,
    Quando il piè de' mietitori
    In tre cori
    Con tre note urtò il terreno!

    Come orribile su' vènti
    De' vincenti
    Tu ruggisti le virtudi,
    Mentre l'aste sanguinose
    Fragorose
    Percoteano i ferrei scudi!

    Sgretolar sott'esso il brando
    Di Rolando
    Tu sentisti Roncisvalle,
    E soffiando nel gran corno
    Notte e giorno
    Del gran nome empi la valle.

    Poi t'afferri a la criniera
    Irta e nera
    Di Babieca che galoppa,
    E del Cid tra i gonfaloni
    Balda intoni
    La romanza in su la groppa.

    Poi del Rodano a la bella
    Onda snella
    Dài la chioma polverosa,
    E disfidi i rusignoli
    Dolci e soli
    Ne i verzieri di Tolosa.

    Ecco, in poppa del battello
    Di Rudello
    Tu d'amor la vela hai messa,
    Ed il bacio del morente
    Rechi ardente
    Su le labbra a la contessa.

    Torna, torna: ad altri liti
    Altri inviti
    Ti fa Dante austero e pio;
    Ei con te scende a l'inferno,
    E l'eterno
    Monte gira e vola a Dio.

    Ave, o bella imperatrice,
    O felice
    Del latin metro reina!
    Un ribelle ti saluta
    Combattuta,
    E a te libero s'inchina.

    Cura e onor de' padri miei,
    Tu mi sei
    Come lor sacra e diletta.
    Ave, o rima: e dammi un fiore
    Per l'amore,
    E per l'odio una saetta.

     

    /Giosuè Carducci, 1877/ 

     

     

     

           A   R Í M H E Z
      
    Áve rím! Te, ki lantos
    vad-kalandos
    költeményén égre kel
    s fényes, tündökölve izzó,
    mindenik szó,
    hogyha a nép énekel.

    Két csók közt a lázas elme
    szenvedelme,
    míg a zajló tánc forog,
    s aztán a vágyat, mely óhajt
    és a sóhajt
    lágyan összehangolod.

    Majd remegve és repesve
    szól az estbe,
    hogy vidult az ifjúság
    s az arató-nép a földön
    messze-dörgőn,
    lábbal verte ritmusát.

    Mily keményen és kevélyen
    zúg a szélen
    hősi bajnok éneket,
    lándzsa vérzik, bús örömtől
    felcsörömpöl
    s a vas-pajzson elreped.

    Ronceval egy ordító lant,
    hogyha Roland
    kardján ég a gyűlölet,
    kürtbe fúj és nappal-éjjel
    a nevével
    tölti be a völgy-ölet.

    Majd sötét, borzadt sörényen
    száll serényen,
    Babiécán, boldogan,
    lágy románccal hősi Cídet
    isteníted,
    aki zászlók közt rohan.

    És a Rhône vizébe mosva
    aranyosra
    porlepett, zilált hajad,
    túlzengesz fülemüléket
    s szól az ének,
    Toulouse kertjei alatt.

    Rondello hajója mélyén
    lázak éjén,
    a vágy és vitorla vagy,
    csók a haldoklónak ajkán,
    mely e halvány
    hölgy szájára odafagy.

    Ó jövel: vagy nem fogant-e
    egykor Dante
    jámbor és zord rímeket?
    Véled ment le haldokolva
    a pokolba
    s véled szállt a föld felett.

    Szép császárnő, a hazámé,
    ávé, ávé,
    ó latin, királyi sarj,
    ím köszönt egy forradalmár,
    nem tagad már,
    meghajol, csak te akarj.

    Ősapáink gondja, éke,
    légy ma béke,
    légy nekem te áhítat,
    adj virágot, gyenge-lágyat,
    lenge vágyat
    s a haragnak adj nyilat. 

     

    /Kosztolányi Dezső fordítása/

     

     

     

     

     

     

  16. 6466 10:05 2015.01.11
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Az előbbi szonett második versszaka kimaradt:

     

    Hány atom épült hús-ideg szoborrá,
    míg betelt az egyetlen pillanat –
    élő lélek az anyag-világ ormán,
    élő lelkemnek átadtad magad!

  17. 6465 10:03 2015.01.11
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Továbbiak Rákos Sándortól...

     

    Prófécia

     

         Léptetsz, miként a gólya vagy mint a sivatag délibábja, mely az utast

    halálba kergeti.

         Előre-hátra nincs utad, céltalanul keringsz, mint a forgószél.

         És bólongsz is: imádkozó zsidóként, – s nem úgy, mikép a fák.

         A föld leveti hátáról nyomod, – az ég kizárja súlyos szárnyaid.

         Arcod, hátad, jobb- és balkezed, talpad, fejtetőd merre ellát: nincs mit

    keresned!

         Fojtsd magadba az irányokat és öld meg azon ellenségedet is, ki kezdettől

    fogva benned guggol.


         Fordulj befelé ennekutána s merülj alá, le, le szintjeid fenekére s

    enmélységed ősüregéből ölts nyelvet a kívülrekedt világra!

     

    /1946/



    A következő prófécia 1997-ben a Kortársban, még a költő életében jelent meg, részletek megjelöléssel, majd bekerült A tűz mítoszai című monumentális sorozatba, amely 2011-ben,  jóval Rákos Sándor  halála (1999) után jelent meg a Féljelen című kötetben a jegyzetfüzeteiben találtakból. Az anyagot hagyatékának gondózója, az ismert előadóművész-feleség, Szentpál Monika válogatta. 

    Eléje kívánkozik a sorozat bevetőjének lényegi része. Az alábbin kívül a sorozat néhány darabja bekerült egyes köteteibe is.

     

    A tűz mítoszai

     

          A hetvenes években hideget éreztem a szívem körül, nemcsak magamat, másokat is – az egész országot jegesedni éreztem. Mintha az eszmék – akár nyíltan, akár lappangva éltek addig – dermedni kezdtek volna egy hazugul értelmezett hasznossági elv és megalapozatlan jóléttudat hűtőkamrájában. A magam és a mások tüzeinek élesztésére vágtam bele egy többszáz, vagy akár többezer sorra tervezett verskompozícióba. Az emberiség tűzmítoszait akartam ötvözni az én – közvetlen vagy közvetett értelemben – égést, lobogást, extatikus szenvedélyeket megjelenítő magán-mítoszaimmal. De túlságosan is mindent átfogó ívűnek terveztem ezt a munkát, s írás közben még inkább nőttek elképzelt méretei.

         Egyéb idő- és energiafaló vállalkozásaim (a Berda-liturgiák, a Catullusi játékok című nagyformátumú versciklusok, a Táncol a hullámsapkás tenger című fordítás-könyvem és hasonlók) évről-évre halasztatták velem A tűz mítoszai tető alá hozását.

     

     

    PRÓFÉCIA

     

    Tűz emészti a büszke Ninivét
    Babilon híres tornyát tűz emészti
    Mit nem sejtett egykor bölcs Salamon
    Jeruzsálem cédrusból ébenfából
    remekelt szent temploma
    elefántcsont oszlopai
    porig égnek
    Nyihogó mének táncos szökkenése
    harci szekér robogása üstdobként
    dördülő pajzstól s fegyvercsörrenéstől
    megtorpant riadó teve lassuló futása
    alámerül a lángoló homokban
    Ami él az mind égni rendeltetett
    tűzben születik tűzben hamvad el
    a föld hátán minden égve pusztul

     

     

     

    A nagyon hosszú életet együtt élő művészpár életéből néhány profán részlet:

     

     

                        Profán elégia

     

    Utánad sír a vasalatlan nadrág,
    a foszló gallér, rojtos kézelő.
    Nyűtt-vert cipőim a későnkelő,
    lucskos napokon sírva gondolnak rád.

     

    Rólad hallgatnak a fáradt kelméken
    megbúvó foltok, hiányzol nekik.
    Esőben ázó kalapom pedig
    könnyet perget, így gyászol méltóképpen.

     

    Elébed bólong minden lelógó gomb,
    felszakadt varrás miattad ásit.
    A lyukas zokni, mikor nincs másik
    és sietnem kell, zokszót is neked mond.

     

    Ellened sokasodik a zsebekben,
    lejárt villamosjegy s egyéb holmi.
    (Ma se igen bírok gyalogolni
    és nem váltottam hetibérletet sem.)

     

    Hozzád eseng karórám ketyegése:
    folyton késik. Kancsóm érted üres.
    S bár éhség hajt, hogy egyek nélküled,
    a sajt, kenyér, vaj nem lakat jól mégse.

     

    Téged idéz meg az asztalom, ágyam.
    Ez ha lomos, amaz ha vetetlen,
    feléd kiált: Más volna, ha ketten!
    Rend, jőjj e házhoz étvágyban és vágyban!

     

    (Írtam: a csap konok zenéje mellett,
    míg a magánytól borsózott a bőröm
    s árva fejemre a letört redőnyön
    keresztül fényt szűrt egy alkonyi felleg.)

     

    /Megjelentek az 1957-ben kiadott

    A tűz udvarában c. kötetben/

     

     

     

                         Ruhátlanul

     

    A mozdulat fensége ép s töretlen
    és ezredévek meg nem dönthetik:
    fejem nyugoszik delejes öledben,
    fölöttem égnek csillag-kebleid…

     

    Millió évek millió esélye
    millióképpen dönthetett veszélybe
    s mi, konok kettős, mégis itt vagyunk!

     

    Ruhátlanul és talpig vérben, vasban…
    Karoljuk egymást fullasztó magasban –
    iker-fényt szór ránk szívünk és agyunk!

     

    /ugyanonnan/

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

  18. 6464 20:06 2015.01.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                       Távolban élő kedvesemnek

    Mikor az éjszaka árnya szemedre szürődik
    s ablakodon csoda-pillangók raja zöng odakünt:
    kék raja zsong, repes és muzsikál odakünt:
    megbontod patyolat kicsi ágyadat, isteni gyermek.

     

    Tarka ruhácskádat ledobálod olyankor,
    hosszú rózsaszín ingecskébe buvik sima tested,
    (előbb karjaidat s fejedet fúrod bele, majd
    zsenge csipődre csúsztatod és combjaidat födöd el)

     

    s míg a tükörlap fátylas, ferde tavába tekintesz,
    arcom gyúl ki mögötted, előtted: engem is ott látsz
    víg mosolyommal, érzed, amint fura versek
    csurgó mézaranyával töltöm meg szivedet s puha szádat.

     

    Majd sóhajtva ledőlsz s lehunyod szemedet.
    Halk nyüzsögés remeg át a szobádon.
    Tünde driádok tünnek elő s lépkednek olyan finoman,
    mintha szirom libbenne le halkan a májusi fűre,

     

    ágyad elé áll, ül valamennyi, úgy virraszt mosolyogva:
    kardliliommal kergetik azt; ami árt,
    sással hessegetik tova azt, ami sért,
    suhogó somfahusánggal űzik el azt, ami fáj,

     

    hajadra lehellnek s az tele lesz pici kék nefelejccsel,
    kebledet simogatják dús, puha bodzavirág pamacsával,
    csillagokat szórnak párnádra, parányi bokádat,
    térdeidet harmattal s szegfűolajjal permetezik.

     

    Fitosorru manók jönnek síró, kacagó fuvolákkal,
    boglyas törpék kókuszhéj-hegedűkkel, rózsavonókkal,
    nyaldosó muzsikájuk csiklandozva füröszt,
    mint nyári melegben a bőrödön átlocsogó víz

     

    s lágyan ring már tested a dunnapihék közt,
    hóarcod kipirul s nedves szád nyitvafelejtve piheg
    s akkor már duda vijjog, hull és hull a virág,
    bimbók zápora verdesi lángragyulladt nyoszolyádat

     

    s álmod tündérnépei arcraborulnak előtted,
    hogy meglep a zsibbadt teljesedés... -
    - S mindez azért van, mert engem szólítasz kedvesedül,
    költő kedvese vagy te: illet téged e pompa,

     

    illet ez illat s illet a vers muzsikája
    s minden fény, láng, kéj, amit élet adott s ezután ad.
    Gerlebugás ütemén, lobogó cseresznyeszirom-fiatalság
    ágyán ringatlak, kicsi Szűz. Tele van szerelemmel a szívem.

     

     

    /Dsida Jenő; az 1933-ban megjelent

    Nagycsütörtök c. kötetből//

  19. 6463 10:08 2015.01.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    És a téma heppiendes változata:

    http://www.port.hu/az_eletbe_tancoltatott_leany/pls/w/films.film_page?i_film_id=3485

    http://mandarchiv.hu/video/5465/Az_eletbe_tancoltatott_leany_reszlet  (részlet) 

    ill a teljes alkotás:

    https://www.youtube.com/watch?v=U8wu00tuOAk

  20. 6462 17:36 2015.01.08
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Rákos Sándor (1921-1999) az 1980-as évek közepe táján írta A tűz mítoszai c. versciklusát; a Szólítások c. kötetében jelent meg - 1986-ban. Ebből idézek:

     

     

                        Téli zsoltár

     

    visszavontad ékes tüzeidet
    egeid magasából lecsavartad
    a mohó lángot felhőid kanócán
    lámpásod horizontunk pereméig
    hogy már csak a mélység poklainak
    elfalazott magmája zubog átlátszatlan
    sötét bolygónk olvadt-érc fortyogású
    rengő-háborgó belsejében
    kívül pedig a fagy villámai
    riogatják didergő erdeinket
    cser roppan cserje cserdül zsindelyhangon
    pattog a kéreg vérengző vadászat
    vadászai kürtölvén a kutyáknak
    előcsörtetnek fegyverropogással
    vagy még inkább mint mikor tankcsata
    jár lánctalpon ördögtáncot a fákkal
    derékon kapva törzsüket hasítja
    gallyuk tördeli zakatolva tombol
    új s új rohammal támadó teled
    a szél élesre töltött puskacső
    rá tüskés hó szuronya tűzve
    befagyott vizek ránc nélküli tükrén
    dördül a rianás ágyúlövése
    látod hogy dermed holttá-hűlt világod
    mióta nyári lobodat kioltád
    te tűzvemhes lángtarajos erő
    hozzád kiált jégkopogású zsoltár
    elfogyott a nap és elkopott a dél
    nincs az időnek melege fénye
    bedeszkázott alkonyat vicsorít
    kalapál az éjszaka bádog hullámverése
    sugárnyi fényt az aggastyán pisla szemébe
    pólyáló fuvalmat a kisded lúdbőrös didergése fölé
    adj a beállott folyó halainak olvadást
    ivóvizet a szomjukat hóval oltó szarvasoknak
    adj a mélyen alvó magnak álmot s ébredést ha
    fordul az év megint kikeletre
    a népnek zöld pünkösdi lángokat
    s zöld lombú tüzet a zsoltáríró szívébe

     

     

     

                 Hullámverés

     

    vízesés karcsú döreje
    Karsztom szomjas köveire
    gyöngytajtékos lovaival
    rámzúduló tengerrobaj
    szembeszéllel arcomba csap
    villámsisakú sirálycsapat
    sörényes szirének hada
    delfineim balettkara
    habkavaró zenebona
    iszamós ugróiskola
    tengertánccal együtemű
    az istennel egyidejű
    kezdete-vége-nincs örök
    ringatózás két part között
    hintázó csillagok alatt
    biccenő pólusok fölött
    kiragyog mint Északi Fény
    lángkorona Dél kemencetüzén
    villámot villantó szemek
    kormos bikák sereglenek
    vásárra gyűlnek nagy csapatban
    szarvuk az égen összecsattan
    fújtatásuk szelet kavar
    bömbölésük a zivatar
    két hátsó lábuk Holdig ér
    torpad völgyi szurdokon
    két mellső lábuk Napig ér
    terped hegyi kőszirten
    mikor a földtehenet hágván
    bika szügyén már a szivárvány
    alkony-pecsét e nyugalmon
    szellő babrál nyírfagallyon
    hajnali sudár jegenyék
    tengelyükön forog az ég
    vadlúdkiáltás kavarog
    V-jük mint ölelő karok
    a zuhanás a lebegés
    a remegés az ölelés
    halál előtti meghalás
    halál utáni ébredés
    ahogy szembejöttök velem
    szoknyátlanul sörényesen
    csípőtökön a délkörök
    combotok fűszert gőzölög
    tomporotok a vízbe tör
    megkettőzi a víztükör
    emlőtök duzzad a napon
    lebegteti a Balaton
    de télen prémek rejtenek
    selymek követik testetek
    hajlatait és bársonyok
    s bár védő tokba bújtatok
    fény küllőzi halmaitok
    félgömbjeit s ami titok
    titokban azt fecsegi ki
    vagy mikor az áprilisi
    kvarc-sugarak ideje jő
    s az ezerujjú jóidő
    csikland minden nyíláson át
    szárnyként leng a nyíló kabát
    s fecskék égi társaitok
    másolják suhanásotok

Kiemelt cikkeink

Grecsó Zoltán: Tudatos életvezetés tánccal

Totoro - A varázserdő titka

Grecsó Zoltán táncos-koreográfust a Trafó Állandó Táncórák Demonstrációja 2015 című programja kapcsán kérdeztük. INTERJÚ

Pláza: a mindennapok átka vagy áldása?

A plázák húsz évvel ezelőtti megjelenése egy teljesen új szórakozási formát és saját kultúrát is létrehozott. <>b>KRITIKA

Kutyát sem érdekli a Vadregény, pedig egyáltalán nem rossz film

Várady Viktória (forrás: Madách Színház)

Viszonylag ritkán írunk filmekről, aminek csak az egyik oka, hogy ezt nálunk mások sokkal jobban csinálják. Most mégis szakítunk ezzel a hagyománnyal. KRITIKA

Bagossy László: "Már a megszületésekor politikus darab volt"

Totoro - A varázserdő titka

Tartuffe "újratöltve" Parti Nagy Lajos átiratában, Bagossy László rendezésében az Örkény Színházban. INTERJÚ

A berlini Budapest Calling magyar jazzdallamokkal hív

Tim Riese

A berlini Magyar Intézet borbisztrója, a Budapest Calling, különleges jazzcsemegét ajánl a Berlinben élőknek.

Billentyűk és milliók

Válik-e üzleti siker a szakmailag kiváló Bogányi-zongorából, cseng-e majd a húrokhoz hasonlóan a kassza is? MAGAZIN

Programkereső

MIT HOL
 -TÓL   -IG 

Tisztelt olvasóink!

Megváltozott fórumszabályzatunk értelmében a jövőben a cikkektől független témák indítására nem lesz lehetőség. Megértésüket köszönjük.

A Fidelio szerkesztősége