Téma:
A témához csak belépett felhasználók szólhatnak hozzá.
Kattintson ide a belépéshez! Regisztrálni itt lehet.
A Fidelio.hu fórumszabályzata itt olvasható.
Új hozzászólás   Új téma


  1. 6520 18:15 2015.03.29
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

                  Virágvasárnap

     

    Valahol most egy tulipán-szájú,
    kicsi szamárka ordibál,
    hátára odaképzelem magam
    s vagyok Jézus király.
    Förgeteg-fehér szilvafák közt
    máris a borhegyre megyünk,
    hozsannázó bokrok fölött
    apostol-felhő jön velünk – –
    Jártak itt ólom-zord hadak,
    lánctalpukat a sár fedi,
    sisakjukon, mint sastojáson,
    tapos a kis csacsi –
    Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék
    homályában bort nyakalunk
    s kőből-kihasított fejű
    rokonokkal dúdolgatunk:

     

              Szent István, térdepelj közénk,
              magyarok térítő királya,
              nagyobb király térített minket,
              idők vasából koronája.

     

              De itt vagyunk, de megvagyunk,
              nézzük, hogy nő a völgyi búza
              s a szőlővirág hogy kígyózik
              fölrepedt, égő homlokunkra.

     

    Így éneklünk s az ördöglábú
    asztal lesz majd a nagydobunk –
    parasztok és Jézus király,
    egymást karolva mulatunk.

     

    /Csoóri Sándor/

  2. 6519 17:23 2015.03.25
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Ez a fórumtéma Bartókkal kezdődött, és azóta minden elérhető vele kapcsolatos verset beírtam, néhányat többször is. Most is ismétlek: http://fidelio.hu/forum?fq=%22Berajzolunk+egy+pici+almaf%C3%A1t%22&ft=hozzaszolasokban&forumsearch=Keres%C3%A9s

     

     

    Gergely Ágnes 15. stációjából idézek: " Bartók Béla születésének közelgő hetvenötödik évfordulója alkalmából A Bölcsész a kar néhány professzorának vallomását közölte Bartókról. „Csak segítettünk temetni – írta az egyik professzor. – Amerikában a leukémia ölte meg, itthon a hallgatás.” Egy másik professzor arról írt, hogy nagy muzsikusaink nevét e honban megközelítően sem hordja annyi intézmény, mint amennyi a múló karrierű politikai személyekét. Ezekben a napokban változtatták meg a csepeli Rákosi Mátyás Művek nevét Csepel Vas- és Fémművekre, a miskolci Rákosi Műszaki Egyetemét Nehézipari Műszaki Egyetemre, s a Rákosi Mátyás-ösztöndíjat ezentúl népköztársasági ösztöndíjnak hívták. „Mikor nevezünk már el valamit Bartókról?” – írta indulatosan a professzor. Csíkszeredainé Mák Ilka, aki a férje jogán erdélyinek vallotta magát, megírta a lapba, hogy Bartók dalait még gyermekkorában, jóformán az anyatejjel szívta magába. Romola elképzelte, ahogy a velmédi Mák kocsma mellett, egy földes szobában ring a bölcső, s a kacsmában Bartók dalait húzza a cigány, míg odébb, a Rojt utcában Fülöp Vince kubikos felesége, Hornok Emerencia azt énekli: „Aranyvégű cigaretta, te utolsó jóbarát…” Mák Ilka vallomásában részleteket idézett Bartók néhány publikálatlan, korai leveléből, köztük abból is, amit Párizsból írt valakinek a még fiatal zeneszerző, miután találkozott a század eleji magyar fővárossal, amelynek „közönségével – írta Bartók – nem lehet semmit sem kezdeni. Ide gyűlt mindenféle szedett-vedett sehonnai német, zsidó népség; nagyrészt ezek Budapest lakói. Nemzeti irányú nevelésükre kár időt pocsékolni.” A cikk híre, mint kőzetben a repedés, azonnal szétfutott az egyetemen; a szerkesztőségben, mondta Romolának Gyula, mindenki Bartókról beszél, kivéve Tarkövit, aki csak annyit jegyzett meg egyik nap: „Nekem jobban tetszik a másik Béla: A Zerkovitz.” „Igazán? – mondta Gyulának Romola. – Ha olyan nagy kutató a Karvaly, talán a káderlapokat is látta; annak idején, a tanulmányi osztályon. Kérdezd csak meg, mért vonták meg tőlem tavaly a Rákosi Mátyás-ösztöndíjat." (1983)

  3. 6518 10:47 2015.03.21
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Ma van Johann Sebastian Bach születésének 330. évfordulója. Életéről és művészetéről már sokat tudunk, így érdekes az alábbi vers, amelyben a közel 80 éves svéd költő, Lars Gustafsson, azt próbálja megközelíteni 1982-ben, mi volt Bach előtt. Se az eredetit, se magyar fordítást nem találtam, de a két fordítás eléggé egyértelmű...

    A vers és a kötet címe: Världens tystnad före Bach



    The Stillness of the World before Bach

    There must have been a world before
    the Trio Sonata in D, a world before the A minor Partita,
    but what kind of a world?
    A Europe of vast empty spaces, unresounding,
    everywhere unawakened instruments
    where the Musical Offering, the Well-tempered Clavier
    never passed across the keys.
    Isolated churches
    where the soprano-line of the Passion
    never in helpless love twined round
    the gentler movements of the flute,
    broad soft landscapes
    where nothing breaks the stillness
    but old woodcutters' axes,
    the healthy barking of strong dogs in winter
    and, like a bell, skates biting into fresh ice;
    the swallows whirring through summer air,
    the shell resounding at the child's ear
    and nowhere Bach nowhere Bach
    the world in a skater's silence before Bach.

     

    /Philip Martin fordítása/

     



    Die Stille der Welt vor Bach

    Es muss eine Welt gegeben haben vor
    der Triosonate in D, eine Welt vor der a-moll-Partita,
    aber was war das für eine Welt?
    Ein Europa der großen leeren Räume ohne Widerhall
    voll von unwissenden Instrumenten,
    wo das Musikalische Opfer und das Wohltemperierte Klavier
    noch über keine Klaviatur gegangen sind.
    Einsam gelegene Kirchen,
    in denen nie die Sopranstimme der Matthäuspassion
    sich in hilfloser Liebe um die sanfteren
    Bewegungen der Flöte gerankt hat,
    wie sanfte Landschaften,
    wo nichts zu hören ist als die Äxte alter Holzfäller,
    das muntere Bellen starker Hunde im Winter
    und Schlittschuhe auf blankem Eis wie ferne Glocken;
    die Schwalben, die durch die Sommerluft schwirren,
    die Muschel, in die das Kind hineinhorcht,
    und nirgends Bach, nirgends Bach.
    Die Schlittschuhstille der Welt vor Bach.


    /Verena Reichel fordítása/



    Néhány idézet:

    A a-moll partita (BWV 827) https://www.youtube.com/watch?v=6SvdfL6dEUQ

    A d-moll triószonáta (BWV 527) https://www.youtube.com/watch?v=NExH0-KPLXU

    A Wholtemperierte Klavier-ből: https://www.youtube.com/watch?v=8DOTSWHnAy4

    (jobban szeretem az eredetiket)



    http://www.music.lv/organ/images/Riga_Dom/Doms.jpg

    http://www.music.lv/organ/organs/Riga_Dom.html



  4. 6517 16:59 2015.03.19
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Igen érdekes olvasmány Gyarmati Fanni naplója az 1935 és 1946 közötti időre, amelynek olvasása során már 1939 tavaszánál tartok. Eddig is elővettem az éppen hivatkozott Radnóti-verseket, többnyire már sokszor olvasott gyönyörű műveket. Abban az időben már érződött a háború elkerülhetetlensége, a zsidóság újabb kálváriája, és nem lehetett véletlen, hogy a számos Radnóti-fordítás között volt az alábbi elégia is, amit aztán Venetianer, azaz Vándor Sándor zenésített meg.

     

    A Napló 1939. május 30-i bejegyzésében: "Délután meghallgatom Mikkel a Venetianer zenésítését a Tibullus Békeelégiájára. Nagyon-nagyon szép, amennyire én mint laikus meg tudom ítélni. Egészen furcsa meghatódás-félét érzek, hogy így a versből megalkotott zenét hallom. Büszke boldogság, hogy így tovább élt Mik műve, és azt hiszem, nagyon gondos, kongeniális és minden anakronizmustól tartozkodó munkája ez a Venetianernek. Ha megérjük, és ősszel még nem tiltják be a kórusokat, hát ősszel kerülne előadásra..."

     

    A Nyugat 1938. évi 9. számában ezt olvasni Radnótitól, Pax alma veni... (Jöjj el béke!) címmel:

     

    "A napilap hírei között olvasom, hogy augusztus másodikán, kedden hajnalban, az angyalföldi elmegyógyintézet szomszédságában egy férfi fáramászott és a magasból beszédet intézett a csoportosuló emberekhez. Felszólította őket, hogy parafadugóikat azonnal szolgáltassák be neki, mert azokkal akarja betömni a világ összes fegyvereit. Aztán harsány hangon a békét éltette. A rendőr leszedte a fa tetejéről és bevitte a közeli tébolydába, ahol "megállapítást nyert", hogy a szónok az intézet szökött "ápoltja".

     

    Cigarettára gyújtok és újra elolvasom a hírt. Dédelgetem, színezem magamban a képet. Egy ember a fa tetején békességet kiált. Egy "ápolt" végre nem Napoleonnak, nem japán császárnak képzeli magát. Majd borzongani kezdek és óvatosan körülnézek. Nyár elején felkapaszkodtam egy dobogóra s békehimnuszt szavaltam egy irodalmi társaság előadóestjén. Nemrégiben pedig lefordítottam Tibullus Detestatio belli-jét.

     

    Csak a fatetőn múlna s a parafadugón? Viselkedés és műforma kérdése lenne az egész?"

     

    A közel öt évvel későbbi német megszállás mai évfordulóján talán időszerű ez a háborút elátkozó vers, hiszen mind a költő, mind a zeneszerző a megszállás után sokaknak végzetessé váló zsidóüldözés áldozata lett; Abda és Sopronbánfalva közel 70 km-re van egymáshoz, és az említettek elpusztítása között is csupán 66 nap volt 1944/45 fordulójának táján. A Kardos László által is lefordított, az Elégiák I. kötetének 10., címnélküli versének adott cím: A béke dícsérete, míg Latkóczy Mihálynál: Dal a háborúról.


    Quis fuit, horrendos primus qui protulit enses?
         Quam ferus et vere ferreus ille fuit!
    Tum caedes hominum generi, tum proelia nata,
         Tum brevior dirae mortis aperta via est.
    An nihil ille miser meruit, nos ad mala nostra               5
         Vertimus, in saevas quod dedit ille feras?
    Divitis hoc vitium est auri, nec bella fuerunt,
         Faginus adstabat cum scyphus ante dapes.
    Non arces, non vallus erat, somnumque petebat
         Securus sparsas dux gregis inter oves.               10
    Tunc mihi vita foret, volgi nec tristia nossem
         Arma nec audissem corde micante tubam;
    Nunc ad bella trahor, et iam quis forsitan hostis
         Haesura in nostro tela gerit latere.
    Sed patrii servate Lares: aluistis et idem,               15
         Cursarem vestros cum tener ante pedes.
    Neu pudeat prisco vos esse e stipite factos:
         Sic veteris sedes incoluistis avi.
    Tum melius tenuere fidem, cum paupere cultu
         Stabat in exigua ligneus aede deus.               20
    Hic placatus erat, seu quis libaverat uva,
         Seu dederat sanctae spicea serta comae,
    Atque aliquis voti compos liba ipse ferebat
         Postque comes purum filia parva favum.
    At nobis aerata, Lares, depellite tela,               25
       Hostiaque e plena rustica porcus hara.
    Hanc pura cum veste sequar myrtoque canistra
         Vincta geram, myrto vinctus et ipse caput.
    Sic placeam vobis: alius sit fortis in armis
         Sternat et adversos Marte favente duces,               30
    Ut mihi potanti possit sua dicere facta
         Miles et in mensa pingere castra mero.
    Quis furor est atram bellis accersere mortem?
         Inminet et tacito clam venit illa pede.
    Non seges est infra, non vinea culta, sed audax               35
         Cerberus et Stygiae navita turpis aquae;
    Illic percussisque genis ustoque capillo
         Errat ad obscuros pallida turba lacus.
    Quam potius laudandus hic est, quem prole parata
         Occupat in parva pigra senecta casa.               40
    Ipse suas sectatur oves, at filius agnos,
         Et calidam fesso conparat uxor aquam.
    Sic ego sim, liceatque caput candescere canis,
         Temporis et prisci facta referre senem.
    Interea pax arva colat. pax candida primum               45
         Duxit araturos sub iuga curva boves,
    Pax aluit vites et sucos condidit uvae,
         Funderet ut nato testa paterna merum,
    Pace bidens vomerque nitent—at tristia duri
         Militis in tenebris occupat arma situs—               50
    Rusticus e lucoque vehit, male sobrius ipse,
         Uxorem plaustro progeniemque domum.
    Sed Veneris tum bella calent, scissosque capillos
         Femina perfractas conqueriturque fores.
    Flet teneras subtusa genas, sed victor et ipse               55
         Flet sibi dementes tam valuisse manus.
    At lascivus Amor rixae mala verba ministrat,
         Inter et iratum lentus utrumque sedet.
    A, lapis est ferrumque, suam quicumque puellam
         Verberat: e caelo deripit ille deos.               60
    Sit satis e membris tenuem rescindere vestem,
         Sit satis ornatus dissoluisse comae,
    Sit lacrimas movisse satis: quater ille beatus,
         Quo tenera irato flere puella potest.
    Sed manibus qui saevus erit, scutumque sudemque               65
         Is gerat et miti sit procul a Venere.
    At nobis, Pax alma, veni spicamque teneto,
         Perfluat et pomis candidus ante sinus.

     

     

     

                           DETESTATIO BELLI

     

    Ó, ki találta fel a rettentő fegyvereket rég?

        Míly fene vasból vert, marcona vad lehetett!

    Akkor kezdte a harcot a békés emberiség itt,

        akkor lelt rövidebb útra a szörnyű halál!

    Vagy tán bűntelen az, s félelmetes állatok ellen

        élesítette vasát, mely ime harcra segít?

    Mindez a sárarany átka, sosem volt háboru addig,

        míg kopogó fapohár járta a víg lakomán.

    Sáncot nem vontak, várat sem raktak, a pásztor

        Nyugton aludt, ha netán szerteszaladt is a nyáj.

    Így képzeltem el én! Fegyvertelen élek a napban,

        s nem riadok fel a vad trombita hangjaira.

    Most csata dúl, visznek, s egy férfi talán köszörüli

        súlyos kardját, mely oldalam átveri majd.

    Óvjatok ó örökölt Lárok! ti neveltetek engem,

        itt futkostam szent lábaitok körül én.

    Nem szégyen, hogy ócska fatörzsből vagytok e házban,

        így faragott ki az ős, így szeretett az utód.

    Egyszerű régi idők! akkor volt még az adott, szó

        szent, amikor fából állt az az isten is itt.

    Ő egyként segitett azon, aki a fürtöket hozta,

        aki kalászkoszorút font neki áldozatul.

    És kinek álma betelt, az hozza kalácsa javát már;

        míg kicsi lánya a friss mézzel utána tipeg.

    Űzzétek most Lárok a ránk sziszegő nyilakat hát,

        s néktek ajánlom az ól legszelidebb malacát.

    Tiszta ruhát veszek és mirtuszt fonok a kosaramba,

        így viszem én s mirtusz díszíti homlokom is.

    Tetszeni így akarok! hősködjék más a csatában,

        vívja ki Mars vele majd a dobogó diadalt.

    S mondja a tetteit el, míg én poharazgatok itt és

        fesse az asztalra borral a táborokat.

    Hát nem őrület-é a halált még harccal idézni?

        úgyis rádtör az és lépte se hallik elébb.

    Nincs szüret ott lenn, nincs aratás, de a Cerberus őrt áll,

        és a ronda hajós szállit a Styx közepén;

    perzselt hajjal, dúlt arccal seregek tolakodnak,

        míg a sötét parton már halovány tömeg áll.

    Míly okos az, akit úgy havazott be a csöndes öregkor,

        hogy kicsi birtokon él s gyermeke is szaladoz!

    Nyájával maga jár, fia kis bárányait őrzi,

        fürdőt készit elő asszonya s várja haza.

    Így öregedjem meg, ősz haj koszoruzza fejem majd,

        és ha mesélek, a múlt lengje körül szavaim.

    Addig lakja mezőnket a hószínű Béke. A szántó

        ökröt is ő fogta hajdan a járom alá:

    Ő kötözött venyigét és rejtett mézet a fürtbe,

        s holnap a víg apa már tölti fiának a bort:

    békeidőn a kapák és ásók fénye ragyog, míg

        rozsda emészti sötét zugban a fegyvereket . . .

    Álmos a csöppnyi család; viszi már haza a berek áldott

        fái alól a paraszt s ittasan áll szekerén.

    Vénusz harcai forrnak, a lány panaszolja, letörték

        ajtaja zárát és szertezilált a haja:

    sír, sebesült arcát tapogatja, de sír a legény is,

        szégyentől pirosán dugja kemény kezeit.

    Szítja a féktelen Ámor az indulatát a viszálynak

        s a haragos pár közt lassan az ágyra leül.

    Kőből és vasból van a férfi, ha bántja a lánykát:

        földre tiporja le az a magas isteneket.

    Mert az elég, ha kibontod a keblén lenge ruháját,

        és csöndben motozol dús haja fürtjei közt,

    s végül elég, ha könnye kibuggyan: boldog ezerszer,

        akinek indulatán gyenge leányka zokog.

    De aki durva, viselje a fegyvereket, meg a pajzsot,

        és a szelíd Vénuszt messze kerülje el az.

    Jöjj hát áldott Béke! kalászt lengess a kezedben,

        s tiszta fehér öledet fedje be drága gyümölcs.

     

     

     

     

  5. 6516 09:29 2015.03.16
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Tegnap Kristóf-nap is volt. A Baráti Kristófról oly sok szépet író Csengery Kristóf nem csupán zenekritikákat, hanem verseket is ír. Most is bemásolok egyet közülük a Liget 2008/9. számából.

     

     

    Szindbád és a mozdulatlanság temploma

     

    Míg a csaló idő cammogva rohan,

     

        száguldva ballag, repülve áll,

     

    a biztosra áhítozol, a szilárdra - a pontra,

     

        ahol a lélek megnyugvást talál,

     

     

     

    és fogódzót az elme. Mint alkimista

     

        az aranycsinálás titkát, makacsul keresed

     

    a Mozdulatlanság Templomát: a forgó-keringő

     

        világegyetemben azt a helyet,

     

     

     

    amely megőrzi magát. Rácsszerkezetéből

     

        romlás, javulás esélye kihull,

     

    törvényen kívül önnön képletét

     

        ismétli vég nélkül s változatlanul.

     

     

     

    Úgy hiszed, ha eljutsz hozzá, és rápillanthatsz,

     

        megváltás lesz az a találkozás: amit

     

    vétettél, eltörli, minden tévelygést és

     

        minden botlást érvénytelenít

     

     

     

    az elégtétel, a tudás, hogy mégis

     

        van állandóság; akad létező,

     

    amelyen nem fog a fordítva ferdítő,

     

        önmagát meghazudtoló idő.

     

     

     

    Sokáig töprengsz, hol lehet a templom,

     

        s mi lehet: sziklabarlang, évszázados

     

    cédrus, napverte hegyhát, vagy csak

     

        egy kő a parton, melyet simára mos

     

     

     

    a folyó? Egy állat? Az oroszlán, a bárány?

     

        Egy égitest? Egy könyv? Egy gondolat?

     

    Egy érzés? Egy emlék? Egy természeti törvény,

     

        amely hűvös edényként megmarad,

     

     

     

    míg az anyag elfolyik belőle? Mindezt

     

        számba veszed, nem feledkezve el

     

    az emberről sem, kérdezel holtat és élőt,

     

        hogy ő-e a Templom - s mind nemmel felel.

     

     

     

    Belátod lassan: valamennyi teremtmény

     

        szüntelen változik kívül-belül;

     

    mint kígyó a bőrét, koronként levedli

     

        elhordott éveit, s átlényegül.

     

     

     

    Mégsem adod fel. Hiszel a Templomban,

     

        akarod a létét. S ha rábukkanni nem

     

    sikerül idekinn, hát megvonod a vállad,

     

        s más utat választasz: elindulsz odabenn,

     

     

     

    ahol a lélek lakik. Talán te magad vagy,

     

        akitől a Mindenség a létezés

     

    titkát tanulja: az ős-örök ego, mely

     

        moccanatlan gubbaszt a sötétben, és

     

     

     

    kezdettől tud mindent. Hálódat a mélybe

     

        meríted, hogy kifogd, mint halász,

     

    önmagad - és csalódsz: nem egyetlen ént, de

     

        nyüzsgő-zsibongó sokaságot találsz.

     

     

     

    Képeidet, ahogy álltál az évek

     

        lencséje előtt, megőrizte az agy.

     

    Mind eltér a másiktól, mind hasonlít hozzád.

     

        Egyik se vagy te. Mindegyik te vagy.

     

     

     

    Belül sem találtad meg, amit kívül

     

        hiába kerestél. Minden hamis:

     

    te sem vagy ugyanaz, te sem vagy egy, és

     

        - ki tudja most már - talán nem is

     

     

     

    létezel. Értelmetlen kutatni: csak rögeszme,

     

        képzelgés a Templom, egy maréknyi só,

     

    amely ízét vesztve a sárban enyészik,

     

        mert nincsen, nem lehet kapaszkodó.

     

     

     

    Sírsz. Három éjszakán és három napon át

     

        folynak patakokban a könnyeid,

     

    majd amikor a csendes hullámzás kimosta

     

        belőled a hit utolsó cseppjeit,

     

     

     

    felállsz, elindulsz súlytalanul lebegve.

     

        Mint hazatérőt, magába fogad

     

    a szürkeség, tested átitatja a pára.

     

        Felold, feloldoz az alkonyat.

  6. 6515 10:51 2015.03.15
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

    Au Platane

     

    Paul VALÉRY

     

    Recueil : "Charmes"

     

    A André Fontainas


    Tu penches, grand Platane, et te proposes nu,
    Blanc comme un jeune Scythe,
    Mais ta candeur est prise, et ton pied retenu
    Par la force du site.

     

    Ombre retentissante en qui le même azur
    Qui t’emporte, s’apaise,
    La noire mère astreint ce pied natal et pur
    À qui la fange pèse.

     

    De ton front voyageur les vents ne veulent pas;
    La terre tendre et sombre,
    Ô Platane, jamais ne laissera d’un pas
    S’émerveiller ton ombre!

     

    Ce front n’aura d´accès qu´aux degrés lumineux
    Où la sève l’exalte;
    Tu peux grandir, candeur, mais non rompre les noeuds
    De l’éternelle halte!

     

    Pressens autour de toi d´autres vivants liés
    Par l’hydre vénérable;
    Tes pareils sont nombreux, des pins aux peupliers,
    De l’yeuse à l’érable,

     

    Qui, par les morts saisis, les pieds échévelés
    Dans la confuse cendre,
    Sentent les fuir les fleurs, et leurs spermes ailés,
    Le cours léger descendre.

     

    Le tremble pur, le charme, et ce hêtre formé,
    De quatre jeunes femmes,
    Ne cessent point de battre un ciel toujours fermé,
    Vêtus en vain de rames.

     

    Ils vivent séparés, ils pleurent confondus
    Dans une seule absence,
    Et leurs membres d´argent sont vainement fendus
    À leur douce naissance.

     

    Quand l’âme lentement qu’ils expirent le soir
    Vers l’Aphrodite monte,
    La vierge doit dans l’ombre, en silence, s’asseoir,
    Toute chaude de honte.

     

    Elle se sent surprendre, et pâle, appartenir
    À ce tendre présage
    Qu’une présente chair tourne vers l’avenir
    Par un jeune visage. . .

     

    Mais toi, de bras plus purs que les bras animaux,
    Toi qui dans l’or les plonges,
    Toi qui formes au jour le fantôme des maux
    Que le sommeil fait songes,

     

    Haute profusion de feuilles, trouble fier
    Quand l’âpre tramontane
    Sonne, au comble de l’or, l’azur du jeune hiver
    Sur tes harpes, Platane,

     

    Ose gémir!. . . Il faut, ô souple chair du bois,
    Te tordre, te détordre,
    Te plaindre sans rompre, et rendre aux vents la voix
    Qu’ils cherchent en désordre!

     

    Flagelle-toi!. . . Parais l’impatient martyr
    Qui soi-même s’écorche,
    Et dispute à la flamme impuissante à partir
    Ses retours vers la torche!

     

    Afin que l’hymne monte aux oiseaux qui naîtront,
    Et que le pur de l’âme
    Fasse frémir d’espoir les feuillages d’un tronc
    Qui rêve de la flamme,

     

    Je t’ai choisi, puissant personnage d’un parc,
    Ivre de ton tangage,
    Puisque le ciel t’exerce, et te presse, ô grand arc,
    De lui rendre un langage!

     

    Ô qu’amoureusement des Dryades rival,
    Le seul poète puisse
    Flatter ton corps poli comme il fait du Cheval
    L’ambitieuse cuisse!. . .

     

    -Non, dit l’arbre. Il dit: Non! par l’étincellement
    De sa tête superbe,
    Que la tempête traite universellement
    Comme elle fait une herbe!

     

     

     

    A platánfához

     

    Meghajlasz, nagy platán, mezítlen vagy s olyan
    fehér, mint ifjú szittya,
    de tisztaságod és a lábad fogva van:
    a föld, a hely szorítja.

     

    Zengő árnyadban a lombod hívó azúr
    fészket talál magának,
    sarával fekete anyád rásúlyosul,
    béklyózza szűzi lábad.

     

    Nem várja utazó homlokod szél, platán,
    a sötét föld nem enged
    soha egyetlenegy lépésnyit sem, ha tán
    ámulni volna kedved.

     

    Homlokod nem jut el csak a növényi nedv
    kereste fényhatárig.
    Növekszel, tiszta fa, de el nem tépheted
    kötésed, mely megállít.

     

    Érezd magad körül, akiket fogva tart
    a jó szándékú hidra:
    a nyárfát, a fenyőt, a magyalt, a juhart –
    gondolj a társaidra,

     

    akik görcsös-bogos lábbal halálukig
    zilált hamvakban állnak,
    érzik, vetkőzve már, hogy szárnyas magvaik
    lebegve messzeszállnak.

     

    A gyertyán és a szűz rezgőnyár és a négy
    nőből támadt erős bükk,
    veri, hiába, az ég mindig zárt ivét
    sok águk-evezőjük.

     

    Élnek külön-külön, s hullatják könnyeik
    az egyetlen hiányban,
    s ezüstös tagjaik megsebződnek szelíd
    kezdetükkor, hiába.

     

    Estente kilehelt lelkük testetlenül
    Aphrodité felé leng,
    s a homályban a szűz bizonnyal csendben ül,
    és perzseli a szégyen.

     

    S elsápad, tetten ért bűnös, hogy részese,
    hogy tud egy halk előjelt,
    amelyet egy jelenvaló test küld üde
    arcával a jövőnek.

     

    Te, kinek állatok karjánál a karod
    tisztább, s aranyba mártod,
    te, ki nappal a Rossz fantomát láttatod,
    s ismétlik azt az álmok,

     

    te levélzűrzavar, te büszke nyugtalan,
    mikor a tramontána
    zengeti már az új tél azúrját, arany
    hárfáidon, platánfa,

     

    ó, hajlékony fatest, merj nyögni-zúgni csak,
    csavarodj, tekeredj meg,
    jajongj, de meg ne törj, add vissza hangjukat
    a megbolydult szeleknek!

     

    Ostorozd meg, mohó mártír, nyúzd meg magad,
    sebezd meg te a tested,
    hogy ott ragadjon a fáklyán a láng, ne hagyd,
    oldd el a szállni restet!

     

    Hogy szálljon születő madaradhoz dalod,
    s a lélek tiszta mélye
    egy tűzről álmodó törzs lombját rázza, hogy
    lobbanjon új reményre!

     

    Téged választalak, imbolygó nagy személyt,
    szépségeddel betelve,
    sanyargat, kényszerít, ó, roppant ív, az ég:
    szólj érte, légy a nyelve!

     

    Driádjaiddal is versenyre kelve, csak
    a költő tud rajongva
    úgy simogatni, nagy sima test, mint lovat
    lelkes lovasa combja.

     

    Nem, szól a fa, nemet mond nagyszerű feje
    dacosan tündökölve,
    s mint fűvel, a vihar úgy bánik el vele,
    úgy teperi a földre!

     

    /Lator László fordítása/

     

     

     

    L’OISEAU CRUEL…

     

    L’oiseau cruel toute la nuit me tint
    Au point aigu du délice d’entendre
    Sa voix qu’adresse une fureur si tendre
    Au ciel brûlant d’astres jusqu’au matin.

     

    Tu perces l’âme et fixes le destin
    De tel regard qui ne peut se reprendre;
    Tout ce qui fut tu le changes en cendre,
    O voix trop haute, extase de l’instinct...

     

    L’aube dans l’ombre ébauche le visage
    D’un jour très beau qui déjà ne m’est rien :
    Un jour de plus n’est qu’un vain paysage,

     

    Qu’est-ce qu’un jour sans le visage tien?
    Non!… Vers la nuit mon âme retournée
    Refuse l’aube et la jeune journée.

     

    /Paul Valéry/

     

     

     

    Kegyetlen madár

     

    Kegyetlen madár, egész éjszaka
    a gyönyör tűhegyén tartott az ének,
    hangod, melyet a csillagtüzes égnek
    küldött az édes révület maga.

     

    Átjárod lelkem, sorsom már soha
    el nem vehető pillantással éred;
    ami csak volt, mindent-mindent eléget
    az üveghang, az ösztön mámora…

     

    Egy szép nap arcát felvázolja lassan
    a hajnal a homályban – hasztalan:
    nekem az új nap meddő táj, lakatlan.

     

    Arcod nélkül a nap mivégre van?
    Visszafordul lelkem az éjszakába,
    a hajnalt és a napot nem kívánja.

     

    /Lator László fordítása/

     

     

     

     

     

  7. 6514 08:15 2015.03.11
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

    Noi, colecţionarii


    Noi, colecţionarii de piane
    am hotărât ca mâine, la ora cinci fix
    să începem să târâim uriaşele noastre mecanisme
    încoace şi încolo prin odaie
    până când vecinii, înspăimântaţi
    vor fi ieşit în stradă cu urechile smulse

    neînduplecaţi le vom împinge mai departe
    dintr-o odaie în alta
    până când oraşul va fi părăsit în grabă
    şi trupele imperiale îl vor fi înconjurat
    decalrându-l oraş închis, oraş de rezervă

    radioşi apoi vom scoate pianele în stradă
    şi le vom târşâi pe caldarâmul municipal
    până când soldaţii, înnebuniţi
    îşi vor împuşca unii altora câinii
    iar ultimii ziarişti îşi vor fi trântit de pământ
    microfoanele însângerate

    şi dacă nimic neprevăzut nu va interveni
    la şapte fix vom cânta ceva din Vivaldi


    Matei Vişniec (1956 -    )




    Mi, zongoragyűjtők


    Mi, zongoragyűjtők
    Elhatároztuk, hogy holnap, pontban öt órakor
    Elkezdjük húzni-vonni hatalmas szerkezeteinket
    Ide-oda a szobákban,
    Amíg csak a szomszédok, fülüket tépve
    Ki nem rohannak az utcákra,
    Mi azonban hajthatatlanul tovább vonszoljuk
    Zongoráinkat egyik szobától a másikig
    Addig, amíg a várost sürgősen ki nem ürítik
    És a királyi hadak közre nem fogják,
    Lezárt, leszázalékolt városnak kiáltva ki,
    Sugárzó arccal levisszük aztán a zongorákat az
    Utcákra is, és tovább vonszoljuk őket a kövezeten,
    Amíg csak a katonák az őrület határán
    Egymás kutyáit mind agyon nem lövik,
    És az utolsó újságírók is földhöz csapják
    Vérbeborult mikrofonjaik,
    És ha nem jönne közbe semmi, mi, zongoragyűjtők
    Pontban hét órakor játszunk majd valamit Vivalditól.


    /Jánk Károly fordítása/



       

  8. 6513 10:43 2015.03.10
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Elírtam, mert természetesen a halálozási évfordulókról van szó :-( Elnézést!

  9. 6512 10:40 2015.03.10
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Csak emlékeztetőül:  Bartók 61. születésnapja alkalmából írtam be ide ezt a verset, amit most ki is egészítek a zenéjével. Lassan közeledik a 70. évforduló.

     

                  BARTÓK

                         V. Vonósnégyes

    tengerszembe merült harang
    mely egyszerre szólni kezd
    vándorbot amely kivirágzott
    furulya mely zenekarokat
    zendített meg
    négy szellem négy földöntúli alak - jelenés
    kezükben hegedű és
    játszanak - érted?

    Nem! Érzed?
    Talán sejtjeid
    hajszálaid és zsigereid
    értik
    a torkonragadott hegedűk
    leszakadt üveg-sikolyát
    vergődő füzek vértelen árnyait
    a földsarkok mágneses zizegését
    távoli bolygók fényjeleit:

    üveg-szövőszékeken
    négy párka sodorja
    sorsod fonalát -
    Elhallgat a hang:
    elvágódik az életed,
    mint havas tetőn

    elesett katona:
    láthatatlan sebéből
    szivárog a vér . . .

    Az anyagtalan anyag
    víjjogva nő, tompán csattogva
    árad
    feloldja izmaidat
    lábszárcsontjaidat
    koponyádat:
    kényszerképzeteidet
    már elmosta a hullám
    már csak ősemlékeid
    élnek
    ringva úszó
    villogva kúszó eleven virágok:
    víz alatt, sziklák mellén
    sarjadt koráll-bozontok,
    keringve kergetőző
    polipok, tintahalak
    medúzák
    és villamos ütéseket osztogató
    tükörsima ráják -

    /Képes Géza/

     

     

    Kiegészítésül: https://www.youtube.com/watch?v=xUDWR8bkeDs

     

    Bartók utolsó két vonósnégyesét  a Kolisch-Quartet muatta be: az ötödiket közel 80 évvel ezelőtt, a hat évvel később írt utolsót már nekik is ajánlotta a szerző; részletesebben a link alatt.

     

    Emlékezetes még számomra a Takács Vonósnégyes 1984-es LP-je az összes v4-essel, és a Párkányi Kvartet felvételei. Előbbiekből a kiegészült megmaradó tagok 1998-ban újra felvették a DECCA-nak a sorozatot, és ebből is van felvétel  a Youtube-on, miként ott - többek között - a Juilliard Vonósnégyessel egy 1993-as felvétel is meghallgatható.

  10. 6511 18:15 2015.03.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Nem ismertem, köszönöm a jelzést.

     

                      Zsoltár

     

    Mikor a világba vágnak
    a rozsdás pengék, a fények,
    s mint a galambok, elülnek
    a gyűrűző remegések,
    a hűvös hátú vizeken
    csak álmos hullám botorkál,
    szívemben akkor versz te fel,
    mint szúnyogdal, vízi zsoltár.

     

    És lassan fellüktet a föld,
    érzem: az érverésed,
    a fákról menekül a zöld,
    s hűvös szemedre téved,
    elbólongnak az árnyak,
    alkonnyá szenesednek,
    reszket vállamon vállad,
    mint vízen az égitestek.

     

    /Bella Istvám,

    a Szeretkezéseink c. kötetből (1999)/ 

  11. 6510 14:16 2015.03.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Látom ismered, bár az eredeti gregorián szekvenciában könnyebb felismerni:

    https://www.youtube.com/watch?v=9Z-YJ1vCdwo

  12. 6509 09:40 2015.03.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Írhatnám a Vicces-be vagy a Zenész viccek-be vagy a Legviccesebb (klasszikus) zenék közé.

     

    A február 18-i Nők Lapjában a 86 hónapos japán-magyar hegedűs kislányról Veér Liliről, illetve (eddigi) élettörténetéről olvasható riport. A 86 szép szám, életéveket megjelölve, és egy ilyen hosszú és főleg zenés élet igen tartalmas, ha tartalmas, de kellenek az érdekes történetek abba a lapba is, Lilié pedig - eddigi rövidsége ellenére - az.

    Lili megzenésített álmai a cím, alatta egy kedves és mosolygó kislány, kezében egy 1/4-es hegedűvel, majd a sztori (story), magyar apa és japán édesanya, zenészek, tehetséges kislány, akár a virtuózok közt is szerepelhetett volna, erről számos videó tanúskodik a Matyas Veer júzernév alatt.

    Eddig persze még semmi sem volt vicces, tiszteletre méltó hivatások, tehetség, álmok, szorgalom, fegyelmezettség, törekvések, minden a zene körül.

     

    A vicces a kétszer is említett következő megjegyzés: "A zenélés olyan, mint a drog", mondja az apa, Veér Mátyás.

    A júzerként már említett édesapa harsonás, ilyen felvételeket is töltött a tubusba, érdemes meghallgatni ezekből!

    A droggal eddig nem is lenne különösebb bajom, bár nem élek vele, de egy fiatalembernek lehetnek ilyen tapasztalatai, viszont a Mihalicz Csilla által jegyzett riport végén egy hangulatos képen az egész család muzsikál, összesen négyen, mert az eddig nem említett kisebbik lány gordonkás, és a csak most nevesített Ichimura Aki, aki kürtös.

    A kép sarkában pedig megint a kábító szöveg: "A családi 'kvartett' minden tagja érzi már: a zene olyan mint a drog."

    A drog borzalom, használóját megszállja az ördög, kisgyerekek esetében, akik már érzik... a kisördög, mint engem most e viccelődés kapcsán. Illik elűzni!

    https://www.youtube.com/watch?v=tIv4Tb99ekE 

    A március 23-án lesz 72 éves szerző 2006-ban írta ezt a művét 3 harsonára és egy basszusharsonára.

     

    Innen a kislánnyal is elérhetők videók: https://www.youtube.com/channel/UCVqA9S-jgLvmeifXLC9nDtA

     

     

     

    Pillanat

     

    Van amikor
    úgy csontig merevedsz
    hogy csak a zene tud feloldani
    a bőr borzongásával
    hajlékony izületeivel
    a hús domborzatával
    és az anyagtalan gondolattal
    hogy újra kimozdulj magadból

     

     

     

     

     

    Vírus

     

    Élet jeleit szeretném róni a papírra
    Leróni még fennálló tartozásaimat
    (És nem róni fel senkinek amivel netán nekem tartozik)
    De egyre csak a halál billentyűibe botlanak
    Ujjaim mintha vírus bújt volna a gépbe
    Vagy zsigereim réges-rég elfeledett babonája
    A randevúk előtt ismételten vacogva
    Hajtogatott Nem jön el! Nem jön el!
    (Hogy eljöjjön) s most a folytonos Eljön!
    Eljön! kísértő kényszere (hátha így
    mégsem jön el) (Erre a pedig kikerülhetetlen
    randevúra) De tudom a láthatáron úgysem látható
    Hiába minden exorcizáció…

     

     

    /Somlyó György versei a Törésvonalakból (1997)/

     

  13. 6508 09:27 2015.03.09
  14. 6507 09:13 2015.03.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Kedves mindegy! Szerencsére kedvencemből, Kodály Psalmusából vizsgázhattam, - előadásában is többször részt vehettem - de csak nem régen tudtam meg Tardy László karnagy úrtól, akkori tanáromtól, milyen zenei akrosztichont rejetett el Kodály a mű elején. Ismered talán?

  15. 6506 08:43 2015.03.08
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Ezt a verses szózatot Bartók halála után már csak az özvegynek ajánlhatta, de egész népének írta a költő:

     

                   A csodálatos mandarin

     

                                                                                                 Bartókné Pásztory Dittának

     

    ez mind egy fejben volt és ez a fej
    nem fért az országban és kinőtte
    és elroppant az ország a Homlokon:
    nézz rá magyar – mit kell tanulni Tőle
                  hogy bőszülj fel légy híve rendületlen
                  te is magyar de nem hazádnak
                  törd széjjel nőjjél túl határain
                  miként a Szellem kit palackba zárnak
    tördeld bilincsét pattantsd ha abroncs
    verd szét ha lánc ha sánc ha várfal
    – kidob nem ismer: majd tán beéred
    öt földrésszel három óceánnal
                  tanulj Bartóktól s nőjjél magyar
                  nézd hogy füstölték hová söpörték
                  és lásd fájni Bartók márványarcát
                  hogy híre járt: meghalni törpék
    Magyar: Isten-hátának-megett is
    te ráfigyeljél – világok lantverője
    nemcsak zenét sok-nagy zenét:
    igaz-mivoltod kell tanulni Tőle

     

    /Határ Győző, 1945/

  16. 6505 20:04 2015.03.07
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Tegnap volt a címzett halálának 48. évfordulója.


               

                  Psalmus

     

                                                         Kodály Zoltánnak

     

    mind ez ünneplésből
    ékes nagy csend támad
    messzehanyatlóban
    álomkőbe zárnak

     

    ott kürtölsz Öthangú
    – egyhangú hangfogón
    mind a mélyet némán
    némábbat harsogón

     

    míg lenn pokoliglan
    úton vagy Jószándék
    felszállsz a Pávával
    (égi jegyajándék)

     

    ki ha már nem zenélsz
    mert nem zendegélhetsz
    csillagok nyáresti
    rengő tengeréhez:

     

    magyarnak helyette
    zúgj fel az Igében
    szólalj fel a szóban
    szűkölj fel a szélben

     

    perelj a perlőkkel
    fennen panaszolhasd
    „hacsak elvesztenél
    holott – Uram hol vagy?”

     

    /Határ Győző, 1957;

    a Hajszálhíd c. kötetből/

     

     

    További Határ-versek:

     

    Zeneszer

     

    SZÉL-
    ben
    szál-
    lon-

    hegedű:
    szemeimben
    húr – gégémbe
    v o n ó s-
    zenekar
    füleim körül
    e l l o b o g ó
    csigafürt! –
    glorió-
    la

     

    /1950; az Aurora florealis c. versciklusból/

     

     

    Határ Győzőnél a zeneszer a hangszer megfelelője...

     

     

               Hárfajáték

     

    szeresd a szemvilágot
    mert láthatárt mutat
    koronázzad ha látod
    hajladozásukat

     

    szeresd a fül zenéjét
    lomboldal-zsongatót
    a fülnek szent személyét
    hogy hall és hallhatod

     

    a cirpelő sugárzást
    sűrűzd magadra Hárfás
    ha leng a lomha part

     

    terülj terülj öt érzék
    s az áldás érverését
    a melleden dobold

     

    /1954; a Mozdonyszikrák-ból/

  17. 6504 21:01 2015.03.06
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte


    Ezer határon túl

     

    "Sose halunk meg..."? A boldog duhaj
    csak a nótában boldog! Annyi jaj
    fullaszt, annyi rém tör rám, annyi árny,
    hogy én e békés földi éjszakán,
    még ezen is csak túlvilág vagyok,
    csak rom, kísértet... De aztán, ahogy
    sír előbb, zokog és őrjöng a szív,
    majd elfárad s végűl megnyugoszik,
    sóvár kínjából testvér percei
    kelnek a multnak, éj s nap képei,
    összevissza lebegnek, rajzanak:
    már nem tudom, agyamban zeng-e, vagy
    odakint ez a zene: mikor a
    szemem lehúnyom, egyszerre Buda,
    egész Buda köröttem muzsikál,
    köröttem ezer holdfényes határ
    s ezer határon túl a távoli
    Somogy és Szatmár minden tücskei.

     

     

     

     

    Hangok

     

    Hangok játéka is vonzott: ahogy
    egy sereg galamb alásuhogott,
    szárnyaik édes püpügése a
    leszállás előtt, tücsökszó, puha
    méhzümmögés, kövekkel kongatott,
    hárfazsongású sürgönyoszlopok,
    kotlóstyúk kottya, s az a méla mú,
    a teheneké! hars kukurikú
    hajnal előtt, tavi békazene:
    pendülő üm, mord kvarty, víg brekeke,
    és a többiek, mozdony robaja,
    nehéz reszelők rekedt sikolya,
    villámropogás, s őszi égen át
    láthatatlan jajongó vadlibák,
    s ezer egyéb hang: mindegyik mögött,
    bár elzengtek, annyi kép röpködött,
    hogy húnyt szemmel ma is össze lehet
    raknom belőlük a fél-életet.

     

     

     

    A rét meghal

     

    Szöcske, ökörnyál, réti muzsika.
    Bizsereg a nap arany illata.
    Mindegy, ki vagy, felnőtt-e vagy gyerek.
    Valami épít, észre se veszed.
    Ásitasz, nyujtózol, unatkozol.
    Ég s föld lassan mégis megostromol.
    Fáradt vagy; ráérsz; ez a fő; pihensz.
    Egy tücskön, hangyán talán elmerengsz.
    Aztán szétnézel: az ismert világ!
    S húnyt szemed már az eget zárja rád.
    Vízmoraj, kolomp: csengő vonalak.
    Szálló lepke rajzol új hangokat.
    Bőröd ízlel, látni kezd, hallani.
    Egész testedet felhő emeli.
    Egy dallam visz, de keresztezi száz.
    Benne zümmög a tegnapi darázs!...
    Emléked van, s nem sejti maga sem.
    A rét meghal. - De te tudod, milyen!

     

     

     

     

    Fény, fény, fény

     

    Lázadás lettem, égiháború,
    tűzvész; nem szelid sugárkoszorú;
    fény, fény, fény, szárny, rakéták, zűrzavar!
    Villám-agancsait a Zivatar
    büszkén hordozta előttem, hiszen
    heroldom volt, apám és istenem;
    de nem tudtam kótázni a szavát,
    vagy csak néha. Már nem fogott a gát,
    a babitsi, és erőm parttalan
    áradt, hígult. Új formák mágnesét
    akartam; s törni a régiekét
    (nem lévén urunk); s új izlést, s olyan
    új logikát, mely, mint egy zenekar,
    saját magának is belerivall
    a dallamába: vágyak s mámorok
    viharát zengtem Wagner álmodott
    lelkével, ifjú, káprázó titán,
    dörgő dobokkal és lángtrombitán.

     

     

     

    A Sátán Műremekei

     

    Vágyak koldusát, kétségbeesés
    őrölt s uszított, gyáva remegés
    pénztől, holnaptól, s émely, undor a
    napi robottól. Biztonság, soha
    nem ismertem boldog tájaidat:
    legszebb éveim mocsok és harag
    lepte, kormozta! Sokszor gondolom:
    nem voltam-e, mint a zenekarom,
    őrült kissé ezidétt magam is?
    Énekelni akartam, és hamis
    skálák csavarták hangom; emberi,
    és embertelen lettem. Valami
    betegség volt ez, belső, iszonyú
    tüzijáték s füstbefúlt háború,
    zűrzavar, omló ideáloké,
    csikorgó vágy, új s szent ábrándoké,
    ördögűzés, maga is ördögi -
    versben: A Sátán Műremekei.

     

     

     

    A legfőbb boldogság

     

    A legfőbb boldogság, a legkötőbb,
    a legodaadóbb, istenitőbb,
    az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele,
    az, amelyben két világ egy zene,
    az, amelyben a szellem szárnyra kél,
    az, amely már nem is szenvedély,
    az, amely fény, súlytalan súlyegyen,
    az, amelyben minden jel végtelen,
    az, amelyben már mozdulni se mersz,
    az, amelyben örökbéke a perc,
    az, amelyben megszakad a tudat,
    az, amelyben kicseréled magad,
    az, mely, élvezve, a vég gyönyöre,
    s ha ébredsz, a költészet kezdete:
    A legfőbb tudás nem a szépeké -
    bárkié, ki a tulsó partra jut,
    s tovább vinni, a közös menny fölé,
    Kué Fi és Kleopátra se tud.

     

     

     

    Zene

     

    Hangok, tündérek, láthatatlanok,
    míg a fül meg nem idéz, áramok
    s jelek aztán is, tán a túlvilág,
    az egyik, ti, kik szívünk ritmusát
    isteni lüktetésbe kötitek,
    illanóba és gyárthatóba, ti,
    édes, játékos kísértetei
    bent a Kintnek, óh zene, mennyei,
    be jó átadnom magamat neked,
    s keretezni szárnyas képeidet,
    hegedűk, a suhogásotokat,
    harsonák, villámtornyaitokat,
    a tengeredét, teljes zenekar,
    a nem-tudom-mit, melybe belehal,
    belevész minden külső mozdulat:
    be jó, így, szűnve s mégis nőve, csak
    sejteni az imbolygó tudatot,
    s megsemmisűlni: Minden Én Vagyok!

     

     

     

    Nincs értelme?

     

    Nincs értelme? Neked sincs. Szép? Talán.
    Begubóz; vagy: lehámoz! Fuvolán
    jött az imént az a kis panasz, a
    fogyó remény fáradt mozdulata,
    bókoló bánat. Most meg - most milyen
    szikra-szökőkút! Kép, dallam, ütem
    beléd furakszik: idegeiden
    érzed becéző ujjait, kezét,
    pici robbanásokat, s szerteszét
    ereiden, tüdődben: mindenütt
    fojt s gyujt, mint a villámló szerelem,
    s minden porcikád, amelyet megüt,
    valami csillagközi szenvedély
    körtáncát kezdve-újítva beszél
    az ősi lángról... Értelme? Hogyan
    volna, lehetne?!... Óh, a zene!... Van
    szótára a - ? Neked sincs!... A zene?
    Vetkőzés! Csók! Isten árama: Te!

     

     

     

    Gyönyör

     

    Te, nagy zsongás, te (milyen ópium
    s kié?), ki könyörűlsz a szomorún,
    a keserűn, te, édes! Halk zsivaj,
    vagy még annyi se, kint és bent, a jaj,
    a baromi bőgés, az életé,
    ha te méred, te, csillagok felé
    és onnan ide ívelő ütem,
    gyönyör, akivel töltekezni nem
    győz zenit s nadir. Ismerlek, csoda,
    te, kioltó, aki magad vagy a
    fény és sugárzás! Szent összhang, olyan
    vágyva hívtalak, oly fájdalmasan,
    mint soha még; és most, hogy áramod
    átcsendül rajtam, szinte vacogok:
    ezt az ős mámort, ezt hogy kellene,
    ezt, megtartani? Mi kötne, zene,
    hogy ne oldódj, ne illanj, ne enyéssz?
    Mi tetőzne? Egy revolverlövés.

     

     

     

    Töredék: A tücskökhöz

     

    Bujtok megint a kitavaszodott
    földből, jó tücskeim? Isten hozott!
    Félévvel Buda ostroma után,
    ezerkilencszáznegyvenöt nyarán
    nyitottam ki úgy az ablakomat,
    hogy a rőtparázs telehold alatt
    oly nagyon rátok csodálkoztam. A
    ti őrületetek az a muzsika,
    az a szörny jókedv, mely ágyam köré,
    az izgatott nap romjai fölé
    visszahozta, fölépítette a
    békét. Másfél éve már! Micsoda
    varázs volt az a részeg éjszaka,
    az az egy-helyt cikázó kép-zene:
    augusztus, kedd, tizennegyedike!...
    Másnap kótázni kezdtem... Ti, mire
    virradt, zártátok a magatokét;
    s lám, az én nótám ma is töredék.

     

     

     

    A cigány benned

     

    S közben mindig a tücskök!... Szép ez a
    gazdátlanul lebegő muzsika,
    ez az egyetemes, nagy vigalom.
    Tépheted a hajad, hogy siralom
    a földi sor, dicsérheti mese
    a bölcs hangyát: a perc szerelmese
    fütyül gondra, jövőre!... S láttad-e,
    hogy sütkérezik az a fekete
    bogár a napon? milyen édesen
    hátrál vissza a lyukába, milyen
    fürgén, ha fenyegeted? s csápjait
    mozgatva hogy jön, hogy leselkedik
    megint kifele?... - Hogy olyan kicsi,
    azért még lehetsz testvére neki:
    ő a cigány benned, a lélek, a
    ráérő idill, a bohémia:
    szeresd benne az ellentétedet,
    szeresd, mert könnyelmű s elégedett!

     

     

     

    Vers a pódiumon

     

    A szép nőt, aki előttünk szaval,
    belső vonóként villamos haja
    gyökereitől le egészen a
    lábujja leghegyéig fényvihar
    súrolja végig, élő hegedűt.
    Hogy zeng, vibrál, tündöklik! Mindenütt
    gyönyör csap ki belőle, röpke láng,
    homlokán, mellén: a vers láng gyanánt
    csókolja, belül, árad, megapad,
    s átvilágítja, szívet, csontokat
    zendít: a test, mint áruló üveg,
    szinte mutatja, minden üreget
    hogy kitölt benne dallam és ütem -
    és együtt borzong az egész terem,
    mikor a piros torkon s ajkon át
    öntudatunk kéjes szüneteként
    a szép húsból átszikrázik belénk
    a szellem, a költő, a túlvilág.

     

     

     

     

     

    Részletek a Tücsökzenéből (Szabó Lőrinc versei); némelyik már bizonyára volt...

     

     

  18. 6503 19:03 2015.02.28
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Nem sokat lehet hozzáfűzni. Kincset találtál s osztottál meg. Nem előadták, hanem elimádkozták szólamuk tökéletes birtoklásával, lelkük mélyéről. Nemcsak Hamari Júlia, akinek megjelent bakelit lemezeit gyűjtöttem pár évtizede, hanem a hegedű szólista arcán is látszik, valahol egészen magasban járt lélekben. Ezt csak tökéletes stimmtudással lehetséges.

  19. 6502 16:09 2015.02.28
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Köszönettel, a lemezfelvétel volt a LFKZ-vel.

  20. 6501 15:30 2015.02.28
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Engedtessék meg tisztelettel megjegyeznem, hogy ebben a csodálatos előadásban Hamari Júlia partnere nem a LFKZ/Sándor Frgyes, hanem a Münchener Bach Orchester/Karl Richter volt, 1971-ben!

Kiemelt cikkeink

Játék és színpad

Az MR Szimfonikusok március 22-én a Müpába várta azokat, akik Bernstein: Chichester Psalms c. művét akarták hallani. KRITIKA

A világ legnépszerűbb balettja ismét az Andrássy úton

Romantikus tengerpart - Emanuel Gat Dance (forrás: Trafó)

A hollywoodi Fekete hattyú című film óta mindenki tudja, A hattyúk tava minden balerina álma. Áprilisban az Operában láthatjuk.

Óriási botrány egy obszcén szobor miatt

Három ember állásába került egy botrányos mű a Barcelonai Kortárs Művészeti Múzeumban.

Szakadatlan hangszédülés

Andreas Schaerer az az énekes, aki be mert menni a Bobby McFerrin által megnyitott elvarázsolt kastélyba - írja Zipernovszky Kornél.

Vallásgyalázás vádja miatt váltották le a szibériai igazgatót

A novoszibirszki operaház alkotói ellen egy Tannhäuser-rendezés miatt tettek büntetőfeljelentést.

10 dolog, amit nézőként nem tudott a színházról

Xantus Barbara - Vagina monológok (Forrás: PORT hu, Szerző: Puskel Zsolt)

Tudja, miért vörösek a székek a nézőtéren? Ismeri a vasfüggöny funkcióját? Tudja, mikor kap injekciót egy énekes? MAGAZIN

Programkereső

MIT HOL
 -TÓL   -IG