Téma:
A témához csak belépett felhasználók szólhatnak hozzá.
Kattintson ide a belépéshez! Regisztrálni itt lehet.
A Fidelio.hu fórumszabályzata itt olvasható.
Új hozzászólás   Új téma


  1. 6559 19:11 2015.07.30
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Tegnap a csendről is voltak szavak, Weöres Sándorról is, de lehetett volna a levegőről is, amely áll vagy mozog, és utóbbi esetben fúj a szél. Ezek is zenélnek, mert semmilyen zene nincs levegő és hangok nélkül.

    Ezekről jutott eszembe néhány vers ma is.

     

                   C S E N D

     

    A félig nyitott ablakon

    behajol a szél a szobába,

    a világűr csendje, magánya.

    A bútor szögletétől

    a légi fellegekig

    és az égi csillagokig

    a csend vonulása lakik.

    Rozsdája

    a lárma.

     

     

    DE akár még a Száncsengő néhány sora is ide illik...

     

    "Nyolc patkó - kop-kop-kop -
    Csönd-zsákból hangot lop."

     

     

    A csönd-es csend rögtön Sáry László egy másik megzenésítésére emlékeztet, amit vagy hat éve már beírtam, de akkor még nem tudtam a Sáry-kapcsolatról. A verset a közel 50 éves Weöres írta, innen meg is hallgatható a

    Dob és Tánc a költő jellegzetes hanghordozásában: 

    http://www.babelmatrix.org/works/hu/We%C3%B6res_S%C3%A1ndor-1913/Dob_%C3%A9s_t%C3%A1nc

     

    A megzenésítés 40 éves, 24 tagú nőikarra (12 szopránnal és 12 alttal) készült. 

     

    A Sáry-kórusról az alábbi gondolatok között is olvashatunk A csönd filozófiája című fejezetben, és ehhez csupán egyet jegyzek meg: a Dob és Tánc önálló vers, nem a Kilemcedik szimfónia tétele, mint Papp Gábor említi. Utóbbi két évvel korábbi.

    http://maladype.hu/hu/criticism/2549

     

     

    És persze beugrik egy elhagyott - fiatalkori Weöres-vers is; szintén ismétlésként bemásolom, feloldva a rejtvényt:

     

     
                               

     

     

     

                                                               

     

    1.   23:10 2013.10.26
       
       

       

      Egy 15 éves kissrác versét írom be. Ki ismeri a szerzőt?

       

                     Szelek zenéje

       

      Vad szirteken sikolt a szél;

      a bérctetőkön orgonáz

      és fákat cibálva dübörög alant;

      omlik a ház;

      a szél

      szilajul útrakél

      és tépi a fát,

      cepelve száraz, őszi garmadát;

      majd a bérctetőn zenél

      s zihálva ráng a bérci fákon

      s az ágon

      véresen sír a levél;

      (a szél

      a végtelenbe szállva, zenél.)

      Vad szirteken sikolt a szél

      és régi háztetőn zenél

      amint a végtelenbe hág,

      viszi az ember jajszavát

      s kavarogva zavartan

      vájkál vadul az őszi avarban;

      soha nem csitul, és meg sem áll,

      övé az élet és a halál;

      és én ülök fenn, a szirttetőn

      s vihar cibálja régi ködmönöm;

      tombol a szél a viharos égen

      és mingyárt halva fekszem a mélyben;

      de gyönyörködöm. 

       

     

     

     

     

     

     

     

    Végül egy kis kitekintés a fentiekből ma-i magányomban:)

     

     

                          Ma Solitude

     

    Comme deux arbres bien semblables
    Tournés vers le même horizon,
    Nous partageons les nourritures
    Et plions sous les mêmes souffles.

     

    Serai-je encore seul sur la terre
    Maintenant que je t'ai nommée?
    Ai-je abdiqué la solitude
    Pour t'avoir prise entre mes bras?

     

    Comme deux grands arbres voisins
    Nous mêlons feuilles et racines,
    Et la brise qui nous traverse
    N'en a qu'une âme et qu'une odeur.

     

    Je te prends dans ma solitude!
    Elle est si profonde et si calme
    Que le bruit de nos deux haleines
    Est trop faible pour l'émouvoir.

     

    Comme deux arbres vigoureux
    Nous poussons dans un ciel limpide
    Deux jets de sève parallèles
    Eternellement exilés.

     

    Pourtant, dès que le vent s'élève,
    De nos frondaisons confondues,
    Il chasse une musique unique
    Qui ne trahit qu'un seul désir.


    Georges Duhamel (1884-1966)

           

     

     

                    M A G Á N Y O M

     

    Mint két fa, mely olyan hasonló

    s egy horizont felé tekint,

    a táplálékunkat megosztjuk

    s hajladozunk ugyanegy szélben.

     

    Lehetek még magam a földön

    most már, hogy megneveztelek?

    Lemondtam a magányosságról,

    amiért a karomba ölellek?

     

    Mint két nagy szomszéd fának, águnk

    s gyökerünk elkeveredik,

    egy lelke, egy illata van

    mely megborzol, a fuvalomnak.

     

    Magányomba fogadlak én!

    Oly mély magány ez, oly nyugodt,

    kettős sóhajtásunk nesze

    fölzaklatni túl gyönge volna.

     

    Mint két erős fa, nedveinket

    két sugárban lökjük a fényes

    égbolt felé, iker sugár és

    egymáshoz soha nem talál.

     

    Mégis: föltámad a szél,

    összeboruló lombjaink

    csak egy zenét susognak és ez

    egyetlen vágyat vall csupán.

     

    /Rónay György fordítása/

     

  2. 6558 13:56 2015.07.29
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Remek hang a futkosásban, vagy talán remeg a hang a futkosásban, de valójában a vaskos szöveg a címe Sáry László kisoperájának. A cím és persze a blőd szöveg Weöres Sándor 1969-ben írt Téma és variációk című prózaversén alapul. A téma és a 11 variáció az alábbi, és az éppen idén 75. évét ünneplő zeneszerző újabb művét alig két hete Szombathelyen mutatták be: http://www.maladype.hu/hu/news/3272

     

     

    T É M A   É S   V A R I Á C I Ó K

     

    Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen

    és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.

    Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az árokszélek a futkosásban

    és a nap nótával tölt mindenkit, még a hangzásból is rabkocsi remekel.

    Ma szép futkosás van, csupa mindenki, sugárzik az árokszél a kutyákra

    és az idő remekül tölti a napot, még a hangban is nóta rabkocsizik.

    Ma szép kutya van, csupa futkosás, rabkocsi nótáz telten és mindenki

    hangosan remekel az árokszélen, még a napból is idő sugárzik.

    Ma szép árokszél van, csupa nóta, remek hangzás a kutyákból

    és rabkocsiban tölti mindenki a napot, még az idő is sugarazva futkos.

    Ma szép mindenki van, csupa remek, futkos a rabkocsi az árokszélen

    és a kutyák hangosan sugárzanak az időbe, még a nap is nótázva tölt.

    Ma szép remek van, csupa hang, futkosás az árokszéli napon

    és idős rabkocsi sugárzik a kutyákra, még mindenki is töltésen nótázik.

    Ma szép töltés van, csupa kutya, sugárzó nóta a napban
    és remekül

    időz mindenki a rabkocsiban, még a futkosás is hangosan árokszélezik.

    Ma szép idő van, csupa rabkocsi, remek hang a futkosásban

    és kutyát tölt mindenki az árokszélen, még a nóta is sugárban napozik.

    Ma szép rabkocsi van, csupa töltés, sugárzik a remek napba
    és kutyás

    árokszélek hangzanak a futkosásba, még az idő is nótázva mindenkizik.

    Ma szép nóta van, csupa árokszél, kutyák remekelnek a töltésen

    és hangosan futkosva mindenki sugárzik, még a nap is rabkocsiban időz.

    Ma szép hang van, csupa nap, futkos a nóta az árokszélen

    és remek rabkocsi sugárzik az időben, még a töltésen is mindenki kutyázik.

     

     

     

    A vers spanyol fordítása ismert, és ott is elég a hangzásra figyelni a spanyolul tudóknak, mert a többi ott is csak játék: http://www.babelmatrix.org/works/hu/We%C3%B6res_S%C3%A1ndor-1913/T%C3%A9ma_%C3%A9s_vari%C3%A1ci%C3%B3k

     

      

    A Maladype Színház kapcsán jutott eszembe a tavaly november elejei Numera című sorozatuk a számokról, amelyben Sáry László is elmondta gondolatait a nulláról, az első előadás témájáról. A nulla, a semmi, a csend stb. összetartoznak, a zenében különösen, mert a hangok köze a sokat jelentő csend, ahogy a semmi is értékes:

    http://www.maladype.hu/hu/news/3025

     

    Az előbbi linkből kiemelem az ide vonatkozó értelmezés lényegét:

    "Sáry László a csend zeneiségéről és filozófiájáról, a csendből építkező zenéről,és a csendről, mint az ihlet és alkotás forrásáról osztotta meg velünk gondolatait és néhány, a témához kapcsolódó alkotást."

     

    Erről persze egy másik vers jutott eszembe, Radnóti e rovatban már megjelent felejthetetlen sorai, ahol már a cím is a hiányról szól:

     

     

     

    SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT


    Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
    mint alma magházában a négerbarna mag,
    és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
    mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
     
    De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
    hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
    kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
    annak szép, könnyüléptû szivében megterem
    az érett és tünõdõ kevésszavú alázat,
    az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekérõl,
    az már egy messzefénylõ szabad jövõ felé tör.

     
    Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
    merengj el hát egy percre e gazdag életen;
    szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
    a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
    az új falak tövében felhangzik majd szavam;
    magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
    nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
    sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
    ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
    Hol azelõtt az angyal állt a karddal, -
    talán most senki sincs.


    1944. április 30
     

     

     

     

     

    A vers a költő halála után megjelent kötetben szerepel (Tajtékos ég, 1946), és a harmadik, immár végzetes munkaszolgálati behívó megérkezése (május 19.) előtti utolsó szabad hónap végéről ezt írta felesége a naplójába, a fenti verset nem említve, de a dátum sokat jelenthetett az élettel való végső leszámolás baljós vonulatában, ami a költeményből is kitűnik.

     

    "Nem megyünk ki az utcára vasárnap egyáltalán. Erre külön figyelmeztet mindenki. Ilyenkor összeverődnek a ráérő suhancok, és ilyenkor rendezik a tüntetéseket, ... - Miklóska tehát zúzdába kerül. Az első "csokorba" bekerült az ő neve is, az első listába, ..., amely felöleli a zsidó írókat."

     

    A hivatkozás arra az aznapi rendeletre vonatkozik, amely a magyar szellemi életnek a zsidó szerzők írói műveitől való megóvásáról szólt.

      

    És alig három héttel később Radnóti kénytelen volt bevonulni, és ment sorsának a versben is megérzett "beteljesedése" felé. Tragikus, de felemelően csodálatos verse ez. Költészetének szerintem ez a csúcspontja.

     

     

     

     

     

     

     

     

  3. 6557 11:24 2015.07.16
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Fodor András-összesének olvasgatása közben jutott eszembe, hogy a tavaly bemásolt Bartók-idézetes vershez nem mellékeltem a kiegészítő előzményt. Colin Mason kapcsán most megteszem, megismételve az említett verset, képpel is illusztrálva, kiről is volt szó. http://fidelio.hu/forum?fq=%22Az%C3%B3ta%2C+hogy+utolszor+%C3%ADrtam+r%C3%B3lad%2C%22&ft=hozzaszolasokban&forumsearch=Keres%C3%A9s

     

     

     

    Azóta, hogy utolszor írtam rólad,
    öcséd, Alan, a hajdani farmer,
    ki leveledre nemrég
    jókedvvel válaszolt,
    beköltözött melléd a földbe.
    Nem sokkal később olvastam a hírt:
    húgod, apád és fiai után,
    - szád, szemed, arcod rajzolatával -,
    elment anyád is, Ella Holmes.

     

    Arról már nem tudhatsz, hogy
    a gyakran ide járó
    King's Singers együttesben egy
    fiatalember, csinos, barna-bajszú,
    a te nevedet hordja.
    Különös véletlen s netán
    neked is tetszenék, hogy éppen ő,
    ez a második Colin Mason ejti
    legtisztábban a magyar szavakat.

     

    Télen, sógornőd, Muriel,
    elküldte végre a képet
    a boddingtoni temetőről.
    Sírköved egyszerű,
    Nincs rajta más, csak kottavéset,
    Idézet a Concerto
                    negyedik tételéből.

     

    Köszönet érte, nem tudom kinek,
    akkor is, ha az egész glóbuson
    csak én olvashatom el igazan
    mit üzen általad
    a maga-megadó,
    a halhatatlan honvágy
    panaszló szava:
                      "Szép vagy,
                                gyönyörű vagy...” 



    Fodor András fényképe

    Colin Mason Londonban (1970)



    A fenti verset valójában 1985 nyarán írta F. A., és az 1987-ben megjelent Elveszett évszakban jelent meg, bár már az 1972-es kiadású Kettős requiem egyik ihletője is az elöző évben, mindössze 47 évesen tragikus hirtelenséggel elhunyt jóbarát, Bartók-kutató Mason volt. 

    A vers befejezetlennek tűnik, mert látszólag éppen a lényeg maradt el a végéről: Magyarország a távolból is szép és gyönyörű haza. Bartók esetében ezt nem kellett leírni, és maga a IV. tétel is befejezetlen (interrotto).

    Az említett Concerto-tétel utolsó harmadában megidézett dallam eredete egy - közel 100 éves - operett, amelynek hányatott sorsát az alábbi videón is olvasni lehet. A címadó betétrész az 1:16 perctől hallható.

     

    https://www.youtube.com/watch?v=aVsY61eSwqI

     

    Máshol egy népdal-eredetű Lehár-operett (A víg özvegy) ismert dalát, ill. Sosztakovics 7. szimfóniáját említik előzményként, inkább paródikus megidézéssel. Pl.

    https://www.youtube.com/watch?v=6-4nkZqq5K0

    http://www.bbc.co.uk/dna/mbradio3/html/NF2620064?thread=3048897

     

    A mintákból hallhatóan inkább Fodor Andrásnak, illetve Colin Masonnak van igaza.

  4. 6556 23:04 2015.07.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

    1552. július 9-én esett el Drégely vára. Az ismert Arany-ballada több mint 304 évvel későbbi. 

     

     

               SZONDI KÉT APRÓDJA

     

    Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
    Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
    Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
       Tetején lobogós hadi kopja.

     

    Két ifiu térdel, kezökben a lant,
    A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
    Zsibongva hadával a völgyben alant
       Ali győzelem-ünnepet űlet.

     

    "Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
    Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
    Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
       Odaillőt egy huri nyakra!"

     

    "Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
    Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
    Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
       És pengeti, pengeti, sírván."

     

    ...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
    Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
    Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
       Meg nem marad itt anyaszülte.

     

    "Szép úrfiak! immár e puszta halom,
    E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
    Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
       Odalenn vár mézizü sörbet. -"

     

    Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
    Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
    Jézusa kezében kész a kegyelem:
       Egyenest oda fog folyamodni.

     

    "Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
    Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
    Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
       Ali győzelem-ünnepe van ma!"

     

    Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
    És pattog a bomba, és röpked a gránát;
    Minden tüzes ördög népet, falat ont:
       Töri Drégel sziklai várát.

     

    "Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
    Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
    Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
       Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"


     

    A vár piacára ezüstöt, aranyt,
    Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
    Harcos paripái nyihognak alant:
       Szügyeikben tőrt keze forgat.


     

    "Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
    Zászlós kopiával hős Ali temette;
    Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
       Zengjétek Alit ma helyette!"


     

    Két dalnoka is volt, két árva fiú:
    Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
    Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
       Vele halni meg, ócska ruhába'!


     

    "S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
    Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
    Sátrában alusztok, a széltül is ó:
       Fiaim, hozzá köt a hála!"


     

    Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
    Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
    Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
       Kelevéze ragyog vala balján.


     

    "Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
    Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
    Én láttam e harcot!... Azonban elég:
       Ali majd haragunni fog érte."


     

    Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
    Kő módra befolyván a hegy menedékét:
    Ő álla halála vérmosta fokán,
       Diadallal várta be végét.


     

    "Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
    Dícséretiből az otromba gyaurnak?
    Eb a hite kölykei! vesszeje vár
       És börtöne kész Ali úrnak."

     

    Apadjon el a szem, mely célba vevé,
    Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
    Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
       Ki miatt lőn ily kora veszte!

     

    /1856. június 6./

     

     

    https://www.youtube.com/watch?v=o565EMM7xIM#t=83, és a 2. rész is elérhető onnan!

     

     

  5. 6555 19:27 2015.07.08
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

            Hangverseny Párizsban

    A zenekar már kezdené a próbát.
    Zsivajgó, zsongó színfalak mellett
    nyílik elénk a tágas terem öble.
    Ahogy a süppedő szőnyegre lépünk,
    barátom hátraszól: - Ime a Mester! -
     Torpanva nézem: rövid nyakában
    habselyem sál csüng. Beesett vállal,
    öreges görbén, komikus aprón,
    ideges, kapkodó mozdulatokkal
    magyaráz előtte Igor Sztravinszki.
     Nézem az arcát; szinte taszító:
    tüskés bajuszra hajló madárorr,
    csontokig metsző rideg vonások,
    formátlan, hosszú koponya, homlok.
    Az összetartó értelem éle
    hiába villan a szemek sugarából,
    viszolygatóan dermeszt alóla
    a merev-durcás, lefittyedt ajkak
    érzelem-fagyasztó szigorúsága.
     Aztán egyszercsak lehámlik arcáról
    a szögletesség kegyetlen árnya,
    lehull a szúrós, démoni álarc.
    Hogyan is láttam hideg-keménynek
    ezt a kedélyes kicsi öregembert,
    ki most helyéről pattanva éppen
    valami régi, szives ismerősét
    köszönti. Fürgén öleli magához.
     Ki érti hát e különös embert?
    Az emelvényre csoszogva megy föl.
    Hadonász, bókol, komédiázik,
    friss lendülettel leveti kabátját.
    Világos-szürke csőnadrágban, ingben,
    ugy áll előttünk lezser-elegánsan,
    mint aki most jött Kaliforniából.
     Aztán megfordul, emeli karját.
    Áll a porondon szétvetett lábbal,
    leszegezet arccal, meredve görnyed,
    bűvöletében nyűgözi figyelmünk.
    S a görcsbetört csend szédületéből,
    a tárgyak, dolgok lapos nyomorából,
    emeli szárnyát a zene csodája,
    világra támad, megrezdül a pálca.
    Kirajzolódik a fülnek, a szemnek,
    a visszaérző emlék örömének,
    megépül újra, mit e kicsi ember
    belébűvölt az üres levegőbe.
     Színek, miket még nem hordozott hang,
    vad tűzgomolyból kilobbant lángok,
    konokan izzó együtemű ritmus,
    velőbe vágó nyers szaggatások,
    és végtelenbe lüktető ütések,
    forgó sziporkák dühös özönéből
    a lázadó, a veszélyes szépség
    baljós tudással az idő elé tör.
    A látomások örvényes álma
    bénító, gyöngéd örömöt érlel:
    kibomlik egy-egy tétova ének
    el-eltünődő, meleg öleléssel.
    Aztán megintcsak a nyers robogás
    őrjöngve sodró fergetege támad,
    vivódik, verdes, elveszik az ember,
    gépek hitével dobognak a lábak,
    torlódó hangok tömbjei zúdulnak,
    ostromló mérgük mellünkre csattan.
    Mit kell még itt a földön megélni?
    Borzalmak árnya úszik a magasban.
    Suhogva száll a komor ismeretlen,
    a levegőt is rémületbe rántja.
    Lázas morajból sikongva bukik le
    az osztinátók vércsevijjogása…

     A rettenet nem tarthat örökké!
    A szörnyűségek iszonyú hadának
    tudsz-e felelni, megrázó jóslat?
    Tudsz-e nyugalmat mondani, varázslat?
     A kotta mellől tompán kavargó,
    vezénylő öklök másról beszélnek.
    Másról szólnak az oboák, flóták,
    dobokkal játszó kürtpöttyögetések.
    Nem zengik már a dübörgő újat,
    csupán a megcsavart szépet, a régit.
    Izgatott hangok taraján a példák,
    a karcsú hangzás gyönyöre fénylik.
    De hát melyik az igaz, a végső,
    az időtlenre irt változatlan?
    Kibukkan, fordul, eltünik előlem,
    incseleg, bujkál százféle alakban.
    Mosolyok, pózok, áhitatos gúny,
    eszmék feletti, ösztönök alatti,
    való, vagy játék?... Nyugtalan a korszak!
    Az ember nem tud egyarcú maradni…
     Lelép a Mester, jön a dobogóról.
    Dühöset legyint a fényképezőkre.
    Zajlani kezd a meghívott közönség
    széksorok között összekeverődve.
    Járok közöttük, mint a merénylő,
    a meztelen perc arcába nézve.
    Látom Boulez-t, az uj zene reményét.
    (A Mester nemrég nagyon dicsérte.)
    Markáns vonású, állas, nyakas ember,
    komoran hordja a dicsőség terhét.
    Van a szemében valami elvont,
    messzire néző személytelenség.
    Bár bízhatnék a zenében, mit ő ír,
    de nem hiszek a hangszíntechnikában,
    avas modernek, dekadens hívők
    hidegen forrongó bódulatában.
    új dallamok a hangsor szövevényén
    hiába fonják, építik a rendet,
    a mechanizmus váltóáramával
    az ég s a föld közt gazdátlan lebegnek.
    Lesz-e erő, mit Európa ismét
    riadt örömmel magáénak vállal?
    Ki mondja meg, hogy mi lesz a zenével?
    Ki mondja meg, hogy mi lesz a világgal?...

    Ott ülök este megint a teremben.
    A horgas, ágas fémrudak égnek.
    Léptek sürögnek, ruhák kavarognak,
    gyérülő-tompán kopognak a székek.
    Jön a karmester. Reccsennek a kürtök.
    Életre kelnek a keserű holtak:
    Schönberg, Alban Berg, Anton Webern,
    üvöltő kínnal zúgnak, jajongnak.
    Siketítő zord gyötrelmük dühétől
    a magány fojtó csömöre kitárul,
    hisztérikus, vad látomás kiáltoz
    a létezés, a pokol iszonyáról.
    Gyászindulóként hörgő zörejárnyak,
    zizzenő foltok tapadnak a csendre,
    csörömpölések görgetege omlik,
    zuhog, lezúdul, mindent betemetve.
    S jön, újra itt van, megjelent a Mester.
    Parancsot ád a jobbkedvű zenének.
    Gyűrű szikrázik mindakét kezéről.
    - Vannak, akiknek sikerül az élet! -

    És hízelegve libeg a varázslat,
    mely egykor itt oly borzasztva viharzott.
    Párizs örül. A lámpák kivirulnak.
    Sztravinszki hajlong, fogadja a tapsot.

     

     

    /Fodor András; az 1961-es

    Tengerek, dombok c. kötetből/

     

     

     

    Stravinksy talks to players, 1961

    Egy 1961-es kép a Mesterrel.

  6. 6554 19:27 2015.07.07
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A Fidelio legfrissebb cikke vitán felüli, mivel az Esterházy Alapítvány Kismartonba hívogató ajánlójához nem lehet hozzászólni. Erdő, mező muzsikája a cím, a romantika jegyében született művekre és a kismartoni kastély vonzó parkjába piknikre invitál.

     

    Az erdő és a mező, no meg a teljes természet számtalan zeneművet és zenés verset ihletett, ezekből választottam megint és újfent Áprily Lajostól (1887-1967): pásztori idill itt is, majd halálos mese; még a nagyenyedi időkből:

     

     

                         HALÁLMADÁR


     

    Havas tetőknek már lefolyt a vére,

    sötétlilára vált a szürkület.

    Sziklák közül a hold cyclops-szemére

    szájtátva bámul sok sötét üreg.

    A tónak lent hullámos lesz a tükre,

    szellő-uszályon édes mézga-szag -

    S lompos fenyőre, görcsös ujju bükkre

    a baglyok nesztelen kiszállanak.

    Az egyik indít és nem vár hiába:

    indul a búgó, érzelmes zene,

    s visszhangosan simul az éjszakába

    tavaszi vágyak Ú-hangversenye.

    Mióta enyhe szél csapott a hóra,

    a koncert áll sok éjszakája már,

    s ujúzva száll pásztortalálkozóra

    a lomharöptű, barna mátkapár.

     

     

     

    Egy éjszaka az Ú-szimfóniába

    a völgy felől egy fájó hang hat át,

    csak az tud így zokogni, aki árva

    s tavasszal hontalan keres tanyát;

    csak annak búghat így a szíve fájva,

    akit halálos bánat üz tova

    lappangtató, sötét erdő-magányba -

    s meg nem vigasztalódhatik soha.

    Zavar, szünet. Kínálkozó arának

    a hím szíven találva nem felel.

    Aztán kiáltó szók huhogva szállnak

    s „Hová való vagy?” - messze zeng a jel.

    „Lentről jövök...” - a hang riadva repked,

    mint vadgalamb, akit serét talált -

    „S hangos panasszal, mondd, mért sértegetted

    a mámoros, szerelmes éjszakát?”

    Mikor leszáll, lomhán lecsügg a szárnya,

    pár kandi rá tágult szemet mereszt,

    aztán nyugalmat kényszerít magára

    s pihegve, lassan a mesébe kezd:

     

     

     

    „A víz mentén, a nagy havas tövében,

    ahonnan indulnak erdő-nyilak,

    boruló bükkfa-bolt alatt sötéten,

    magában áll az erdőőri lak.

    A télre ott vonultam el merészen,

    nagyodvú bükkfában teleltem át,

    s néztem kilesve néha karcsu résen

    fehér falucska sok füstoszlopát.

    Míg egy napon roppant a jég, a tóé,

    áldott szél támadt, langyos förgeteg,

    lelkendezett a cinke, és a hólé

    ezüstcsengőket csengve görgetett.

    Mikor kitártam, könnyű volt a szárnyam,

    meleg párát szitált az alkonyat,

    vártam, huhogtam, hívtam, újra vártam

    és - megtaláltam künt a páromat.

    Jaj, tudtok ti is édesen remegni

    s nagyon forrón huhogni, elhiszem,

    de úgy, mint ő, dalolni és szeretni

    nem is tudott, nem is fog senki sem.

    Jaj, barna volt a tolla, mint az éjfél,

    s csiklandó, mint a bársonyos moha,

    s kápráztatóbban két fényes szeménél

    jánosbogár nem tündökölt soha.

    Egyszer kiült megint a bükkfaágra,

    sokfoltú éjben drága barna folt,

    s nagyon dagadhatott a szíve tája,

    mert ennyi vággyal még sosem dalolt.

    A karcsú ág is reszketett alatta,

    némán figyelt a barna házikó,

    s csudálkozó szemét reá nyitotta

    a hóvirág s a piros mandikó.

    Megénekelte cinke ritka kedvét,

    a fák rügyét, amely hintázva ring,

    a hóvirágot és a nyárfa nedvét,

    mely mint a vére, erjedőn kering.

    Megénekelte azt a drága csendet,

    amelyet elhoz minden alkonyat,

    a patakot, amely lefutva csenget,

    s csacskán locsolgat omló partokat,

    a vágyat, amely hajtja most a pásztort,

    míg ő juhot hajt serkedő gyepen,

    fajd mámorát és édes ízű nász-tort

    s megénekelte lobbanó szemem.

    A vér is megcsordult reá a fában

    s a visszhang is dalolta himnuszát,

    mert vágy piroslott mindenik szavában

    és élet, élet, élet, ifjuság!

     

     

     

    Az erdőőrnél mécsvilág derengett,

    a hang beszállt homályos ablakán.

    Az ágyon, hasztalan remélve csendet,

    lázban feküdt az erdőőr-leány.

    Halkan könyörgött és nagyon fehéren:

    »Jaj, nem lehet sok óra hátra már.

    Kergesse el, minden szentekre kérem,

    házunkra száll a csúf halálmadár!«

    Ajtó kinyílt, csukódott. Puska robbant,

    a dalt elvágta dörgő-rémesen.

    Egy lomha test tompán a földre dobbant,

    tört ívű szárnya rángott véresen.

    Kiömlő vére hóvirágra pergett,

    búcsúztatója csengő hó-zene,

    s hörgő-riadtan a tavaszra dermedt

    homályosuló drága két szeme.

    Reárepültem, csókoltam, takartam,

    szivárgó vére szárnyamhoz tapadt,

    aztán a mellemet véresre martam

    és téptem, téptem gyönge tollamat.

    Magányos este másnap arra jártam

    és láttam: gyermekkézen sorra jár,

    csúfolva hurcolják fejét a sárban:

    »Halál! Halálmadár! Halálmadár!«

    S most itt vagyok. Zokogva, könyörögve:

    egy rejtett kis barlangot mondjatok,

    mely emberszemtől elfed mindörökre,

    jaj, ennyi gyászt és ennyi bánatot...”

     

     

     

    Elhallgatott. A bánatos mesére

    válasz nem jött soká. A csend fülelt.

    Bagolyszemekben a hold sárga fénye

    nagyon sárgán, nagyon mélyen tüzelt.



    /Az 1921-ben megjelent

    Falusi elégia utolsó verse/

  7. 6553 21:22 2015.07.06
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Fodor András kiterjedt baráti körébe több más művészeti ág művelői is beletartoztak. Varga Hajdú István, a kiváló feső és grafikus Egry- és Szőnyi-tanítvány volt, számtalan képet festett vagy rajzolt, sokuk a Kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban látható; az alábbi képei is. Könyvillusztrációiról is ismert. A Kaposfest alatt megnézem a múzeum anyagát. V. H. I. 61 évesen hunyt el, 1981-ben.

     

     

     

    IN MEMORIAM V. H. I.

     

     

     

    Halántékánál két érdes tenyerébe

    fogta fejét, elvékonyult

    nyakáról le ne dőljön…

    Ahogy beszélt, szájszöglete alatt

    parányi madárlábként

    remegett, rángott egy kis ér.

    Amíg a száraz ajkak

    között a szó kötődött hosszú, lassú,

    bonyolult szálon,

    mért nem vettem észre:

    harminckét év utolsó

    mondatait bogozza rám?

    Besüppedt szemebogarát keresve

    miért jutott eszembe újra:

    két nefelejcs-korongban

    hogyan gyűlt össze ennyi

    esendő tisztaság?

    Miért nem láttam recéik alatt

    a fagy hályogba dermedő vizét?

     

    Keze forró volt,

    de búcsúzáskor

    nem a láz forró kesztyűje

    borzongatott, csak a

    föltolult emlék, ahogyan e kéz

    pihent nyáresti kertben,

    zenék jótékony árnyai alatt egy

    leány maga elé húzott,

    napfényittas meleg nyakán.

    S most itt a hír, hogy

    elvégeztetett.

     

    Én, szerencsétlen Jákob,

    lét-nemlét közt az irgalom

    létráját sem nyújtottam neki,

    most

    megnézhetem magam:

    micsoda gyáva rang,

    micsoda önzés, élni.

     

     

     

    A linón a mester önarcképe

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

    Muzsikusok; tusrajz - 1980. január 1. 

  8. 6552 21:17 2015.07.03
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Karlheinz Stockhausen (1928 - 2007) 1967-ben írta  Himnuszok című művét, amit két évvel később  a Deutsche Grammophon lemezre is vett.

    CD, LP, Vinyl record album cover art

     

    A széles zenei és multikulturális érdeklődésű, az egyes művészeti ágak szoros kapcsolatát ismerő és hirdető Fodor András 1987-ben megjelent Elveszett évszak c. kötetében egy többrészes versben foglalkozott a zeneművel:

     

    Stockhausen-himnuszok

     

    I

     

    Körül a félkaréjnyi éjszakában

    szellemkezek csavargatják

    a földgömb rádióit.

    Hangok sikamló, megbicsakló,

    gorombán ütköző,

    sikítva egymásba csikorgó,

    kanyargón összevissza torladt,

    zuhanva szétnyílt kötege mögül

    egyszerre csak fölismered

      a régi mostoha szavát,

    az Isten rendjét fennen hordozó,

    gyalázatokkal dőlyfös Európát.

      Zongorakalapácsok, fúvósok,

    zengő korongok, forgó szalagok,

    csengettyűfürtök

    koszorújából diadalmasan

    feltör ismét a Gotterhalte,

      s persze,

    keserű tromf gyanánt

    a Horst Wessel-dal is.

     

     

    II

     

      A múlt kisértetéből fölriasztva

    milyen melódiát szülhet magának

    a küszködő jelen?

      Szabályos frakkban vezényli a szerző

    a teljes zenekart.

      Kéz és száj közt beszélni kezdenek

    a hangszerek,

      de mivégre?

    A tápászkodó dallamokat, a

    vajudó intonációkat

    kegyetlen szecskavágó óriás

    kereke tépkedi, vágja, dobja

    a nagy forgó masszába…

      Iszonyű

    erőlködéssel mintha mégis

    ezekből a

    nyesett motívumokból nőne újra

    a letarolt egész.

                                Fölsejlik messziről

    Dvorzsák szimfóniája,

                                           Bartók körtánca…

       Szakadékok

    fölé,

       fajok, népek, törzsek, viszályok

       irtóztató kínok

    fölé,

       mintha mégegyszer fölfeszülne,

    még egyszer győzni tudna a magasban

    a boltozatok íve, a hatalmas,

    a mindent átfogó gyönyör:

      a forma.

     

     

    III

     

    És a jelennel írt jövő?

     

      Mekkora döbbenet!

    Csak a lesújtó reménytelenség,

    csak a sötétbe rajzolt fekete,

    csak a vak űrnek ütköző zörej.

        Nincs több zene, csupán

    a pusztulás káprázata,

    imbolygó hamuzizegése.

        Nincs nagyszerű halál se, csak

           a hörgő siralom.

     

     A szertartás négy segédje még

     színpadi halk léptekkel óvakodva

     belép a napként duzzadó,

     cirádás rézkorong mögé,

     s csépeli, püföli, döngeti karjuk

     a gongot őrült-istentelenül…

     

    Aztán megint a fekete csend.

    Egy mikrofon-rostély mögül

      a búcsuzó hörgés agóniája.

     

    Megnézzük egymást:

    élünk, tapsolunk.

     

    Karlheinz, a mester, elégedetten

    vonja magához asszisztenseit.

    Meg is csókol kettőt,

      a fiait:

    a szőkét, meg a barnát.

     

     

    Stockhausen - Himnuszok: https://www.youtube.com/watch?t=21&v=o0aeagbZBRs

  9. 6551 12:50 2015.07.01
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Az alábbi  már több mint 4 éve beírt - vers jutott eszembe, amikor a most felavatott Lajtha László szoborról olvastam: http://magyarhirlap.hu/cikk/29238/Felavattak_Lajtha_Laszlo_szobrat_a_Karolyikertben

     

                A panasz vigasza

     

                                                              Lajtha László emlékének

     

    Fröcskölve végső csöppjeit,
    úgy merült ki e nagy zene,
    ahogy – mert nem fagy be sebe –
    a forró szív kivérezik.

     

    Utolsó szólamaival,
    égre köpve, hogy nincs remény
    és sose lesz a földtekén,
    úgy halt el ez a büszke jaj,

     

    oly győztesen, ez a sikoly,
    hogy jó és szép: soha, sehol!
    hogy kár a dal is: nincs vigasz!

     

    – úgy ért végére ez a zord
    zengés: véget értünk mi is, kifolyt
    belőlünk minden csöpp panasz!


     

    /Illyés Gyula, az 1965-ben megjelent

    Dőlt vitorla c. kötetből/

     

     

    A szoborról a Fidelio is írt, de az avatás előtt, így nem volt képi illusztráció a hiradáshoz.

     

    A hirado.hu-n Soós Lajos fotója

  10. 6550 10:12 2015.06.30
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A géniusz Beethoven után egy másik lángelme, akiről Fodor András verset írt, és éppen ugyanabban a kötetben, az előbbi vers előtt találhatóan.

     

     

    A Géniusz halhatatlansága


    Bartók-portré.

    Basel, 1937.

     

    Alulról fölfelé

    a vékony lábak megfeszülnek,

    mintha az asztrál-test a döldből,

    törékeny kettős-ágú vezetéken

    húzná magába titkon

    a mélység áramát.

     

    A megbillent zakó fölött

    a poháremelő véletlen mozdulat,

    a keskeny kar, a mell, a nyak

    rejtett, egymásba kulcsolódó

    orsóiban tovább-tovább

    kereng a fojtott villamoserő,

    míg végre fönt

    a száj, szem, orr, az áll

    ékébe sűrűsödve

    világol szüntelen a fej

    szikár ezüstje, mint

    örökös szupernova, mint

    a mérhetetlen csillagok…

     

    A robbanó fény dermedt ragyogása.




    Mit is keresett Bartók Baselben 1937-ben? Az ottani kamarazenekar (B.K.O.) agilis vezetője kérésére korszakos művet írt az együttes fennállásának 10. évfordulójára, és a január 21-i ősbemutatón ő is részt vett. Közvetlen ez után Paul Sacher lakásában ünnepelték meg az óriási sikert, és Bartók is elégedett volt az előadásal.

    Ott készítette a képet egy másik vendég: Prof. dr. O. Müller.


    http://www.hungarianreview.com/attachment/0002/1201_copy_2_untitled-3.jpg

     

     

    Az előbbiekhez tartozó zene természetesen A Zene... volt, eredetileg még csak húros hangszerekre névvel:

     

    https://www.youtube.com/watch?v=0oOYSbkCWCA

     

    Paul Sacher agilitására egy lista az általa rendelt zeneművekről: https://conductingmasterclass.wordpress.com/2011/06/22/list-of-sacher-commissions/

  11. 6549 10:03 2015.06.29
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Tegnap elfelejtettem betenni  fortepiano-képeket, amelyeken Beethoven is játszhatta e műveit, és bár ő már csak a beslő fülével érzékelhette a hangzást, mi hallhatjuk a magunk módján ezeken az eredeti vagy utánzott hangszereken és a mai modern zongorákon is. Beethovennek több hangszere volt az idők folyamán, ez idő tájt Broadwood- és Graf-fortepianója, többnyire a gyártó ajándékaként vagy kölcsönbe tőlük. Például:

    Broadwood - 1817, természetesen angol mechanikával

     

    Ez egy 1819-es bécsi mechanikás Graf-fortepiano másolata

    (Paul McNulty készített)

     

    Szintén Graf-hangszer utánzata, de 1825-os modellről

    (készítője: Chris Seed)

     

    Azt tudjuk, hogy 1825-ben Conrad Graf egy hangszerét kölcsönbe adta Beethovennek.

     

    E hangszerek mutatják meg a hangzásbeli-különbséget, és egyes előadók ezt fontosnak tartották közvetíteni a hallgatóknak, a bonni Beethoven-Ház pedig helyet ad ilyen előadásoknak is. 

    Szintén csak példaként: Ronald Brautigam az összes Beethoven-szonátát lemezre játszotta egy 1819-es Graf-hangszer kópián, és e sorozat elérhető a YouTube-on. A tárgybani késői három szonáta, kiegészítve az 1815-16 során írt op. 101-essel innen meghallgatható Brautigam előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=70L4xQ3RR6s&index=8&list=PL6zi6-KJDvZAckJbZuaHPUErwR2NHLwJ3   

  12. 6548 17:27 2015.06.28
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    1992-ben jelent meg Fodor András Meggyfa című verseskötete, benne az alábbi vers. Az utolsó Beethoven-szonáták alatt  a 30., a 31. és a 32. szonátákat értjük (opus 109 - 111.) vagyis az 1820 és 1822 közt írt E-dúr, Asz-dúr és c-moll darabokat. Néha egy koncerten adják elő ezeket, hiszen karakterükben is közel állnak egymáshoz. Nagy élvezettel hallgattuk 2011. január 28-án Fülei Balázst a Bartók Emlékházban, amikor ő is egy hangversenyen szólaltatta meg őket egy egyébként is különleges előadáson; erről a Muzsikalendárium kritikusa is írt:

    "Az utolsó három: van a zenetörténetnek   néhány olyan műcsoportja, amelyet ezzel a gyűjtőnévvel illethetünk. Olyan kompozíciókról van szó, amelyek azonos műfajúak, egymás időbeli közelségében keletkeztek, kivétel nélkül késeiek, és egy szerzőnek egy műfajtól vett búcsúját reprezentálják (tudatos vagy öntudatlan a búcsú? -ezt rendszerint csak találgatni lehet). Ezek az alkotások persze nemcsak az imént említett szempontok alapján kapaszkodnak össze, összekapcsolja őket a rendkívüli kvalitás is: színvonaluk, formai megoldásaik tökéletessége, kifejezésmódjuk intenzitása még a remekművek sorában is kivételes státusba sorolja valamennyit. Csúcsok, az értelem számára alig felfogható tökéletesség reprezentánsai. Ilyen Mozart három utolsó szimfóniája, az Esz-dúr (K. 543), a („nagy") g-moll (K. 550) és a C-dúr („Jupiter", K. 551 - mindhárom az 1788-as év szülötte). Ilyen Schubert három utolsó zongoraszonátája 1828-ból: a c-moll (D. 958), az A-dúr (D. 959) és a B-dúr (D. 960). És ilyen a három utolsó Beethoven-zongoraszonáta: az E-dúr (op. 109, 1820), az Asz-dúr (op. 110, 1821) és a c-moll (op. 111, 1822). Ezek a művek nemcsak csodálat tárgyai, de titokzatosak is - és abban, hogy legendássá váltak, aligha vitathatóan ott a mitikus hármas szám ereje. Szokták őket egyazon estén, csoportosan megszólaltatni (mindhárom műtriász esetében voltam már olyan koncerten, ahol ez történt), s ezek a megszólaltatások rendre a különleges tour de force atmoszféráját teremtik meg: az előadó a szerző előtti főhajtásként a különleges feladatvállalással mintegy párbajra szólítja a nehézségeket: lássuk, ki az erősebb!
    Január végén a Bartók Emlékházban FÜLEI BALÁZS hívta ki maga ellen a sorsot, Beethoven utolsó három zongoraszonátáját tűzve műsorra. Koncertjének címet is adott, tudatosítva a közönségben, miről is van szó. Búcsú a szonátától -hirdette a szórólap. Mert valóban: Beethoven nemcsak a zongoraszonátától vett búcsút ebben a három műben, de magától a szonáta műfajától is, ezután ugyanis már hegedű- és csellószonátát sem komponált. Hangversenye kezdetén a művész megszólította a közönséget, néhány jól átgondolt és jól megfogalmazott (de nem papírról felolvasott, hanem szabadon rögtönzött!) mondatot áldozva művészet és diszharmónia, művészet és harmónia kapcsolatának, majd Beethovent jellemezte találóan: ő az első a zenetörténetben, akinél minden az „én"-ről szól. Valóban, mondhattuk magunkban. S amikor Fülei Balázs mindezek után felolvasta Babits A lírikus epilógja című szonettjét, nyilván rajtam kívül is sokan akadtak, akik elámultak: hányszor olvastam ezt a verset, és még soha nem gondoltam Beethovenre, pedig telitalálatszerűen ábrázolja a beethoveni alkotó archetípusát! Remek verbális felütés volt mindez egy kitűnő koncerthez.

    Faluvégi Andrea fotója Fülei Balázsról

     

    Ezt követően pedig maga a muzsikálás sem okozott csalódást. Fülei szenvedéllyel zongorázik, de koncentráltan és kontrolláltan. Hanghiba, melléütés alig akadt a három igen nehéz, együttesen pedig szokatlanul nagy feladatot képviselő mű előadásában. Fürödhettünk a karakterek sokféleségében, a szenvedéllyel teli hangsúlyokban, a beszédes dallamokban. Korábban, egy másik kritikámban már megemlítettem Fülei Balázs zongorázásáról szólva, hogy forte és fortissimo dinamikában hajlamos a hangzást túldimenzionálni, s ettől az összhatás a nagy szimfonikus kiteljesedés pillanataiban olykor kissé nyers és kemény lesz. Ez azonban az egyetlen bíráló megjegyzés, melyet a kritikusnak meg kell fogalmaznia. Máskülönben csupa örömteli felfedezés volt ez a koncert. Mindenekelőtt az egyéniség felfedezése: Fülei Balázs tud lényegre törően és súllyal megszólalni hangszerén, képes megteremteni a jelentőség atmoszféráját. Márpedig ennek a három műnek leginkább erre van szüksége: az E-dúr, az Asz-dúr és a c-moll szonátának nem elég, ha valaki jól, hibátlanul vagy netán virtuózan lejátssza őket -ezeknek a kompozícióknak az kell, hogy tolmácsuk megéreztessen valamit a nagyság légköréből -megrendüljön és megrendítsen. Fülei ezt tette, túlzások és kisiklások nélkül, szenvedéllyel és ízléssel. Idézhetem az E-dúr szonáta variációs tételének bensőséges-átszellemült hangját, vagy az Asz-dúr szonáta nyitótételének már-már schuberti dalolását, ugyanebben a műben a scherzo hatalmas dinamikai kontrasztjait vagy a záró fúga remekül felépített formafolyamatát, a c-moll szonáta nyitótételének drámaiságát, végül az Arietta variációinak egymást követő témaalakjaiban a misztikus transfiguratio felmutatásának képességét. Ezzel a koncertjével Fülei Balázs nem kevesebbet bizonyított, mint azt, hogy a fiatal magyar zongoristanemzedék egyik legkiválóbb képviselője."

    (Csengery Kristóf írása)

     

     

    Az utolsó szonáták

    - Beethoven testamentuma –

     

     

    A sár, a vér, a menny

    forgandó műhelyében,

    kövek pergő billentyűin

    sikamló, szökdelő patak:

    ujjam közt áramolhatnál eleven életet.

     

    De nem! A sár, a vér, a menny

    között tíz és ezer érzékeny mágnesujjal

    kötöm az elszökőt, fogom a foghatatlant,

    a mellemre hanyatló névtelen

    súlyokból pillért emelek,

    kínok lángjába edzett

    vaspálcával megkonditom

    a lehetetlen ércfalát.

     

    S mert nem tudtátok magatokra mérni

    az örökös mulandót,

    nem tudtatok zenével rakni rendet

    az ember és idő közé,

    rátok vetem a várakozást

    feszítő kötelékét,

    hogy végre mégis, veletek együtt

    vágyott helyére visszatántorítsam

    a zengő tér kilódult építményeit.

     

    Teremtésükbe többé nem nyúlhat könnyed mozdulat,

    csak az anyaggal küszködés parancsa:

    Ádám s az Úr érintő ujja közt

    az öntudatlanból kilobbant,

    ádáz és véghetetlenül gyöngéd erő,

    az újra föltápászkodó, mely oszlopot, kaput

    dönthetne, mégse rombol,

    mert földrengés, tűzvész, idegroham,

    katasztrófák égrobaja között is,

    ágaskodást és dúlt menekülést

    szólamok kantárába nyügözve,

    eléri biztos diadalát,

    a mindig többre, nagyobbra törő,

    a hősi tágasság hatalma.

     

    És menekítem, védem anyánkat,

    a romlásra itélt, a folyton búcsúzó

    természetet. Ha szemem behunyom,

    bolyonghatok erdőkben, fák, füvek,

    bokrok, sziklák között, visszhangjuk őrizendő…

    Fülem bezárt kagylóiból

    felörvénylik a víz, a nap, a szél

    beszédes csöndje, minden emberi

    szabadság végtelenbe húzó nyiladéka…

     

    S onnét a messzi útról

    végtére mi marad velünk?

    A kétségbeesés, a nyomúság,

    a szeretet, a vágy örlő, kettős kudarca,

    a testi pusztulás, a szégyen,

    a szenvedésbe tiprott, megalázott

    magány szorongó felfohászkodása.

    Tisztán, ahogy a népdal fájdalma szól, ahogy

    a meztelen ima idézi, úgy

    mondom:

    - Nem ezt, nem ezt az állhatatlan

    földet akartam megfékezni, hangok

    erőszakos diktátora, csupán

    túllépni, rajta, túl,

    a szakadó klaviatúra-láncok

    feszült bravúrjain, túl,

    finálék harsona-gőgjén,

    a taps gyöngy-záporán, túl,

    a mesterség

    tetszelgő erőművein.

     

    Csak tisztán, egyszerűn, ahogy

    mélységből fölfelelve

    kimondtam: Credo! Credo!

    Ahogy a firmamentum

    vak kárpitján szikrázva lüktető

    füzerékkel kiraktam

    a megváltódás csillagjegyeit.

     

    Úgy ahogy egykor, vallom:

    „Kiittam a gyötrelmek poharát,

    enyém a művészet vértanúsága…”

    „Nekem minden egyházi és világi

    birodalmak közül

    a szellem birodalma

    legkedvesebb és legmagasabb rendű.”

     

    Ne higgyétek, hogy valaha is

    meddő malaszttá lesz, amit írtam.

    Amíg ember az ember,

    ne higgyétek, hogy valaha is

    mellőzni, nélkülözni tudtok.

     

    Hallgassatok rám, hangzó,

    eleven emlékművekként.

     

    A testvéretek voltam.

     

     

     

    Nem találtam felvételt e szonátákról Fülei Balázzsal, de náhány jó előadást megidézek:

     

    op. 109   https://www.youtube.com/watch?v=koqAdGcty3k (Arrau)

    op. 110   https://www.youtube.com/watch?v=BC1iqfzOA20 (Richter)

    op. 111   https://www.youtube.com/watch?v=x4fQawk_wn8 (Trifonov) - a háttér zajait nem értem...

     

     

  13. 6547 21:30 2015.06.27
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    1997-ben, 71. életévében, a mai napon halt meg Fodor András, akitől már sokat idéztem:

     

    Hangok

     

     

    Az utcák torkolatában,

    hogy a vakok se tévesszék el,

            mikor kell lépniük,

    a jelzőlámpák ingaritmusára:

            sárgarigófütty,

                                    fülemüleszó.

     

    Az állomás alatt

            a hosszú folyosón

    sterilfehér márványlapok közt

    a Fudzsi képei mögül is

            dalolnak szakadatlanúl

                    a madarak.

     

    A lótuszlevelekkel

            virágzó tó fölött

    kötélhintára fűzött, bőrbe vont,

    lengő szálfával bongatják

            kivűlről

    a harang bronzedényét.

     

    A sógun fogadóterme előtt

    a tágas korridor padlózatát

    külön-külön fák szelvényeiből

    úgy illesztették össze ravaszúl,

    hogy az eresztékek már messziről is

    jelezzék: mennyi láb jön…

    Hisz mindig van mitől

            aggódnia a hatalomnak.

     

    De emberleleményt,

    fondorlatot lebírva,

    minden szentély és palota körül,

    falombok, bokrok vadonából

    reszel, zsizseg, szól vastagon,

    dühödve, sisteregve harsog

    a rovarok őrjöngő muzsikája.


    /Az 1985-ben megjelent

    Reményfutam c. kötetből/




    Az alábbi verset Fülep Lajosról írta, majd Bozay Attila zenésítette meg 1977-ben (op. 20; Két tájkép/2.; az 1. Fodor András Táj című versére íródott; baritonhangra, fuvolára és citerára).



    A hóhullásban



    A hóhullásban szépek a leányok:
    fejüket meghajtva futnak az utra,
    verdeső pillájuk szirmok közt billeg,
    harmatos csillagok ülnek hajukba.
    Úgy érzik, mintha az ég sürüjéből
    libegne köréjük zizegő dallam, -
    márványos arcukon átüt a mámor:
    vérük, a vígtüzü rózsa kicsattan.

    A hóhullásban szép az öregember,
    amikor egyedül ballag a dombra:
    süvege, válla a zuhogó szálak
    rácsait szeliden tépkedi, bontja, -
    emelt arcából tág szeme kitartón
    figyel a pelyheket ringató égbe,
    nyakába csüngő ősz haja, ezüstös
    bajusza fehéret ír a fehérre.

     

    /Az 1958-as Józan reggel c. kötetből/

     

     


    Fülep Lajos

     




  14. 6546 08:15 2015.06.24
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

     

     

    These

     

    are the desolate, dark weeks

    when nature in its barrenness

    equals the stupidity of man.

     

    The year plunges into night

    and the heart plunges

    lower than night

     

    to an empty, windswept place

    without sun, stars or moon

    but a peculiar light as of thought

     

    that spins a dark fire -

    whirling upon itself until,

    in the cold, it kindles

     

    to make a man aware of nothing

    that he knows, not loneliness

    itself - Not a ghost but

     

    would be embraced - emptiness

    despair - (They

    whine and whistle) among

     

    the flashes and booms of war;

    houses of whose rooms

    the cold is greater than can be thought,

     

    the people gone that we loved,

    the beds lying empty, the couches

    damp, the chairs unused -

     

    Hide it away somewhere

    out of mind, let it get to roots

    and grow, unrelated to jealous

     

    ears and eyes - for itself.

    In this mine they come to dig - all.

    Is this the counterfoil to sweetest

     

    music? The source of poetry that

    seeing the clock stopped, says,

    The clock has stopped

     

    that ticked yesterday so well?

    and hears the sound of lakewater

    splashing - that is now stone.

     

     

    /William Carlos Williams/

     

     

     

    Kietlen

     

    és sötét hetek,

    a világ oly sivár, mint

    emberi ostobaság.

     

    Éjbe merül az év,

    s alább merül

    a szív az éjnél,

     

    s szeles pusztába jut, hol

    nincs nap, csillag, se hold,

    csak furcsa fényű gondolat

     

    kavar sötét tüzet –

    önmagában kering, majd

    a fagyban föllebeg,

     

    s nem idéz semmit tudatunkba,

    még a magányt sem. – Most az ember

    egy kísértetet is

     

    ölelve várna – puszta űr,

    reménytelenség –

    (Ők vinnyognak s huhognak) háborús

     

    villám s dörgés között;

    házak, szobák

    oly hidegek, hogy el se hisszük,

     

    eltűntek a kedves lakók,

    üres ágyak és nyirkos pamlagok,

    a székeken nem ülnek –

     

    Rejtsétek máshol ezt,

    ne lelketekben, hajtson gyökeret,

    s távol féltékeny szemektől, fülektől,

     

    hadd nőjön – önmagáért.

    E bányát ássák mind – de mind.

    Talán ez a legszebb zene

     

    ellennyugtája? Itt terem

    a költészet, mely, ha megállt az óra,

    így szól: „Megállt az óra?

     

    Hisz tegnap még oly frissen ketyegett!"

    És hallja csobbanását

    a tónak – bár kővé fagyott.

     

    /Kálnoky László fordítása/




     

     

     

     

    Ezek

     

    a kietlen sötét hetek

    mikor a természet pusztasága

    beéri az emberi butaságot.

     

    Az év belemerül az éjbe

    és a szív az éjnél

    mélyebbre merül

     

    üres, szélfújta helyre

    hol se nap, se hold, se csillagok

    csak valami furcsa fény, gondolat

     

    mely sötét tüzet gerjeszt –

    maga körül forogva, míg

    a hidegben kigyúl,

     

    hogy kioltsa mindazt, mit eddig

    ember tudhatott, még a

    magányt is – hogy kísértet

     

    se öleljen – csak az űr,

    a semmi – (nyüszít

    és vinnyog) a háború

     

    villámló robajában;

    házak kihűlt szobái

    hidegebbek, mint elgondolható,

     

    kiket szerettünk, ők sehol,

    ágyuk üres, díványuk dohos,

    széken rég nem ülnek –

     

    Rejtsük el valahová

    az elmén kívül, hogy gyökeret

    verjen és nőjön féltékeny

     

    fül szem hatalmától távol – önmagáért.

    Ide jönnek le mind, a mélybe – ásni.

    Ez itt a legédesebb zene

     

    számlakivonata? Itt fakad a vers,

    mely látja, megállt az óra, és így szól:

    Az óra, mely tegnap

     

    oly szépen működött, megállt?

    és hallja csobbanni a tó

    vizét – mely most már kő.


    /Kiss Zsuzsanna fordítása/





    EZEK

    ezek a sivár, sötét hetek
    mikor a természet kopársága
    az emberi butasággal vetekszik.

    Éjszakába süllyed az év
    és a szív még mélyebbre
    mint az éjszaka

    egy üres szélsöpörte helyre hol
    se Nap se csillagok se Hold
    csak valami különös fény mint a

    sötét tüzet forgató gondolaté –
    magában örvénylik míg,
    a hidegben, föllobban

    és elfelejtet az emberrel minden
    tudást, még a magányosságot
    magát is – Még szellemet se

    ölelhetsz – csak az ürességet,
    a kétségbeesést – (Ők
    nyögnek és fütyülnek) a háború

    villámlása és mennydörgése közt;
    házak melyeknek szobáiban
    a hideg felülmúl minden képzeletet

    szeretteink eltűntek
    üres az ágy, a dívány
    nyirkos, a széket nem használják –

    Rejtsd el valahova az ész elől,
    hadd eresszen gyökeret és
    hadd növekedjen, irigy fülek és szemek

    hatókörén kívül – magának
    Ebben a bányában kutat mindenki.
    Ez a legédesebb zene

    ellennyugtája? Innen ered a költészet?
    mely meglátva az álló órát,
    azt mondja, Az óra megállt

    noha tegnap még szorgosan ketyegett?
    és hallja a tó vizét hangosan
    csobogni – noha az megkövült.

     

    /Orbán Ottó fordítása/

     

     

     

     

     

     

     
    és
     
     
     
     
     
     

  15. 6545 08:52 2015.06.22
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A bemásolás zavarokat okozott, így a vers utáni ismétlés érdektelen  :-(

  16. 6544 08:48 2015.06.22
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

    The Orchestra

     

    (from The Desert Music and Other Poems)

     

    (1954)

     

     

     

    The precise counterpart

     

                   of a cacophony of bird calls

     

                                   lifting the sun almighty

     

    into his sphere: wood-winds

     

                   clarinet and violins

     

                                   sound a prolonged A!

     

    Ah! the sun, the sun! is about to rise

     

                   and shed his beams

     

                                    as he has always done

     

    upon us all,

     

                   drudges and those

     

                                    who live at ease,

     

    women and men,

     

                   upon the old,

     

                                    upon the children and the sick

     

    who are about to die and are indeed

     

                    dead in their beds,

     

                                     to whom his light

     

    is forever lost.  The cello

     

                     raises the bass note

     

                                     manfully in the treble din:

     

    Ah, ah and ah!

     

                     together, unattuned

     

                                     seeking a common tone.

     

    Love is that common tone

     

                     shall raise his fiery head

     

                                      and sound his note.

     

     

     

    athe purpose of an orchestra

     

                     is to organize those sounds

     

                                       and hold them

     

    to an assembled order         .

     

                     in spite of the

     

                                        "wrong note."  Well, shall we

     

    think or listen?  Is there a sound addressed

     

                     not wholly to the ear?

     

                                         We half close

     

    our eyes.  We do not

     

                     hear it through our eyes.

     

                                        It is not

     

    a flute note either, it is the relation

     

                     of a flute note

     

                                       to a drum.  I am wide

     

    awake.  The mind

     

                     is listening.  The ear

     

                                      is alerted.  But the ear

     

    in a half-reluctant mood

     

                     stretches

     

                       

     

                                   .      .          and yawns.

     

     

     

     

     

     

     

    And so the banked violind

     

                    in three tiers

     

                                  enliven the scene,

     

    pizzicato.  For a short

     

                    memory or to

     

                                  make the listener listen

     

    the theme is repeated

     

                    stressing a variant:

     

                                  it is a principle of music

     

    to repeat the theme.  Repeat

     

                    and repeat again,

     

                                  as the pace mounts.  The

     

    theme is difficult      .

     

                     but no more difficult

     

                                  than the facts to be

     

    resolved.  Repeat

     

                     and repeat the theme

     

                                  and all it develops to be

     

    until thought is dissolved

     

                     in tears.

     

                                  Our dreams

     

    have been assaulted

     

                    by a memry that will not

     

                                   sleep.  The

     

    French horns

     

                    interpose

     

                                   .      .      their voices:

     

    I love you.  My heart

     

                    is innocent.  And this

     

                                   the first day of the world!

     

     

     

    Say to them:

     

    "Man has survived hitherto because he was too ignorant

     

    to know how to realize his wishes.  Now that he can realize

     

    them, he must either change them or perish."

     

     

     

    Now is the time       .

     

                   in spite of the "wrong note"

     

                                   I love you.  My heart is

     

    innocent.

     

                   And this is the first

     

                                  (and last) day of the world

     

     

     

    The birds twitter now anew

     

                   but a design

     

                                   surmounts their twittering.

     

    It is a design of a man

     

                   that makes them twitter.

     

                                   It is a design. 



    William Carlos Williams (1883-1963)



    Steve Reich zenésítette meg 1983-ban  The Desert (Az elhagyott vagy magányos) Music címmel,

    de nem a teljes verset használta fel:


     

                            

     

     

    A    Z E N E K A R


    Pontos másolata
    madárfüttyös hangzavarnak
    amely a mindenható napot
    pörgeti föl az égre: fafúvósok
    klarinét és hegedűk
    nyújtott á-t hangolnak.
    Ó! A nap, a nap! Most kel fel a nap
    és sugarait ránk szórja
    ahogy mindig szokta
    mindannyiunkra
    azokra kik gürcölnek és
    akik gondtalanul élnek
    nőkre és férfiakra
    tétova öregekre
    gyermekekre és betegekre
    akik most haldokolnak és akik holtan
    feküsznek már ágyukon
    a fény számukra
    örökre kialudt. A cselló
    férfiasan beleszól
    a szopránok zsivajába
    Ó, ó meg ó!
    együtt, összehangolatlanul
    keresik a közös hangnemet.
    A szeretet a közös hangnem
    amelynek majd fölszállnak
    tüzes hangjai.
     
    Egy zenekar célja az, hogy
    megszervezze a hangokat
    és egy rendszerbe
    fűzze össze őket
    ha be is csúszik néhány hamis hang.
    Nos, gondolkodjunk vagy
    hallgassunk? Van-e olyan hang
    melyet nem érthet meg
    hiánytalanul
    a fül? Félig lehunyjuk
    szemünket. Nem a
    szemünkkel halljuk.
    Ez nem is
    a fuvola hangja, hanem a kapcsolat
    egy fuvola és egy dob
    között.
    Éber vagyok. Az elme
    figyel. A fül
    figyel. De riadtan
    vonakodva megfeszül
    hallószervem
    ...és ásít.
     
    És a hármas sorba
    állított hegedűk
    élénkítik a színt,
    pizzicato hangzik mint
    röpke emlék vagy
    figyelmeztetés
    a téma ismétlődik
    kiemelve a variációt:
    a zene alapelve
    megismételni a témát. Újra
    és újra a téma
    ahogyan nő az iram. A
    téma nehéz
    de nem nehezebb
    mint feloldani
    a tényeket. Újra és
    újra a téma
    és minden ami kibomlik belőle
    míg a gondolatot feloldják
    a könnyek.
    Álmainkat
    megtámadta
    egy emlék
    mely elaltathatatlan. A
    franciakürtök
    közvetítik
    ...hangjukat:
    Szeretlek. A szívem
    ártatlan. És mindez most,
    a világ első napján!
     
    Mondd el nekik:
    „Az ember mind ez ideig fennmaradt,
    mert túlságosan tudatlan volt ahhoz,
    hogy megvalósítsa vágyait.
    Most, hogy képes a megvalósításukra,
    vagy megváltoztatja vágyait,
    vagy elpusztul."
     
    Itt az idő
    a "hamis hang "ellenére
    szeretlek. A szívem
    ártatlan.
    És mindez most, a világ első
    (és utolsó) napján.
     
    A madarak most újból hangolnak,
    de egy gondolat
    túlnő csiviteleésükön.
    Egy emberi szándék
    szólaltatja meg őket.
    Egy gondolat.
     
     
    /Kiss Zsuzsanna fordítása/
     
     
     
     
     
    fûzze össze ôket
    ha be is csúszik néhány hamis hang.
    Nos, gondolkodjunk vagy
    hallgassunk? Van-e olyan hang
    melyet nem érthet meg
    hiánytalanul
    a fül? Félig lehunyjuk
    szemünket. Nem a
    szemünkkel halljuk.
    Ez nem is
    a fuvola hangja, hanem a kapcsolat
    egy fuvola és egy dob
    között.
    Éber vagyok. Az elme
    figyel. A fül
    figyel. De riadtan
    vonakodva megfeszül
    hallószervem
    ...és ásít.

    /William Carlos Williams (1883-1962)

                               

     

  17. 6543 19:00 2015.06.20
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A költő (és politikus) mexikói.

     

     

    BUZO

     

    El agua de la sombra nos desnuda

    de todos los recuerdos

    en esta brusca

    inmersión que anticipa, en los oídos,

    la sordera metálica del sueño.

     

    Y quedamos de pronto sostenidos

    –en este mar en donde nadie flota–

    de una cadena lógica de ausencias,

    como el buzo que vive, en su escafandra,

    de la serpiente del aire que lo sigue.

     

    Ni una burbuja traicionó la asfixia.

     

    Lento

    y con ruedas de espuma en el insomnio,

    giró el acuario rápido del sueño.

     

    Mas ya el silencio abre

    un pozo ardiente en la memoria fría,

    un pozo

    donde nuestras imágenes

    se lavan de la atmósfera perdida.

     

    ¿Con qué dedos de música podré tocarte?

     

    Porque sólo la música podría

    devolverte una forma para el tacto

    a ti, que tienes tantas

    para el oído ávido.

     

    Porque sólo la música

    sabría componer, con los fragmentos

    de tu semblante muchas veces roto,

    el nuevo,

    el expresivo rostro nuevo

    que de tu sueño lento está naciendo...

     

    /Jaime Torres Bodet (1902 - 1974);

    Destierro - 1930/

     

     

                                 BÚVÁR

     

    Vetkőztető vizével jön az alkony, s

    lehántja lelkünkről az emlék

    gúnyáit ez a hírtelen-gyors

    süllyedés, mely mint fém-zsongás a fülben,

    süket álmokról donog néma jelzést.

     

    Megtartva föntről, bár alámerülten,

    lény-nem-járta tengeri mélybe lengve

    távoli dolgok okos lánca köt fenn,

    akár a búvárt, nehéz sisakja tömlöcében élőt,

    a levegőcső csavaros boája.

     

    Nem egy fulladást okozó buborék.

     

    Éber

    szemedre álom-akvárium gördül

    s pörög hullámok sebes kerekével.

     

    De íme, máris kiválik a csöndből

    hideg emlékek forró kútja, s most itt

    e kútnál képeinknek

    raja az elveszített

    légkörtől megtisztulva szűzre mosdik.

     

    Mily zene-ujjal érjek hozzád?

     

    Mert csak a zene szülhet

    a tapintásra formát

    tenéked, ki a mohó fülnek

    oly számolatlan alakú vagy.

     

    Mert csak a zene gyúrhat

    képmásodból, e szilánkokra széttört

    tömérdek töredékből

    egészet, újat,

    kifejező új arcot, amely éppen

    most érik álmod ringató vizében.

     

    /Timár György fordítása;

    a Száműzetés c. kötetből/

  18. 6542 18:18 2015.06.19
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                                            Hegedűszó

     

    Hogyan mondjam el, hogy szeretlek igaz szerelemmel
    úgy, mint király a koronáját, szegény a kenyerét
    szeretlek úgy, hogy beteg és szomorú vagyok tőle
    s óvnám magam, ha lehetnék még valaki nélküled.

     

    Én vagyok az árnyék és te a fény, vagy fordítva tán
    két karom kitárom feléd s íme a kör bezárul
    és benne állsz akkor is, ha talpig kívülmaradtál
    halk nevetésedre emlékszem tengereken túlról.

     

    Merre lehet a város, ahol először láttalak
    a liget árnyas oldalán öntözted virágaid
    egy madár ült a kőrisen s vérző szívvel énekelt
    éreztem, hogy tőled búcsúztat el most mindörökre.

     

    S újra itt vagy, mert élek s nélküled nem élhetek
    hiába szállsz fel a tenyeremből, visszatérsz megint
    a pillanat játszik csak velünk s a végtelen idő
    láncokkal és titkokkal kötötte össze szívünket.

     

    /Kassák Lajos, az 1941-ben megjelent

    Szombat este c. kötetből/ 

     

     

  19. 6541 10:55 2015.06.17
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte


    If Bach had been a beekeeper

     

    If Bach had been a beekeeper
    he would have heard
    all those notes
    suspended above one another
    in the air of his ear
    as the differentiated swarm returning
    to the exact hive
    and place in the hive,
    topping up the cells
    with the honey of C major,
    food for the listening generations,
    key to their comfort
    and solace of their distress
    as they return and return
    to those counterpointed levels
    of hovering wings where
    movement is dance
    and the air itself
    a scented garden

     

     

     

    Charles Tomlinson (1927 -    ); 2002

     

  20. 6540 22:06 2015.06.16

Kiemelt cikkeink

"Az első három év teljes mámorban telt Budapesten”

Robert Wilson (forrás: Jersy Arts)

A Deti Picasso énekesnőjével az ellenplakátokról és az azeri gyilkos kavarta diplomáciai botrányról is beszélgettünk. INTERJÚ

Plácido Domingót ünnepelték a Salzburgi Ünnepi Játékokon

Negyven éve lépett fel először a Salzburgi Ünnepi Játékokon Plácido Domingo, aki a jubileum alkalmából gálaestet adott Salzburgban.

Amerika szőke hercege a fehér lovat balettcipőre cserélte

A balett pontosságát érzékeltető videók a Bolsojnál is bizonyított David Hallberg amerikai balett-táncost mutatják be.

Jazz és világzene is szól majd az Ördögkatlanon

Több mint 400 programot kínál várhatóan 40-50 ezer látogatónak az Ördögkatlan Fesztivál augusztus 4. és 8. között a baranyai térségben.

"Visszaadni a mindennapok impulzusait a zenében"

Jiří Kylián (fotó: Serge Ligtenberg)

A Művészetek Völgye legfrissebb udvargazdáját, a Modern Art Orchestrát vezető Fekete-Kovács Kornélt kérdeztük a fesztivál kapcsán. INTERJÚ

Egész napos lantzene

Július 25-én a teljes napot a lant hangszercsaládjának szentelték a III. Régizenei napokon Veszprémben. KRITIKA

 

Programkereső

MIT HOL
 -TÓL   -IG