Téma:
A témához csak belépett felhasználók szólhatnak hozzá.
Kattintson ide a belépéshez! Regisztrálni itt lehet.
A Fidelio.hu fórumszabályzata itt olvasható.
Új hozzászólás   Új téma


  1. 6447 21:34 2014.12.18
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

                         Doktrin

     

    Schlage die Trommel und fürchte dich nicht,
    und küsse die Marketenderin!
    Das ist die ganze Wissenschaft,
    das ist der Bücher tiefster Sinn.

    Trommle die Leute aus dem Schlaf,
    trommle Reveille mit Jugendkraft,
    marschiere trommelnd immer voran,
    das ist die ganze Wissenschaft.

    Das ist die Hegelsche Philosophie,
    das ist der Bücher tiefster Sinn!
    Ich habe sie begriffen, weil ich gescheit,
    und weil ich ein guter Tambour bin.

     

    /Heinrich Heine, 1842/

     

    Közel 10 megzenésítése ismert; majd beírom.

     

     

                        Doktrina

     

    Csak fúdd a trombitát, s ne félj,
    S a markotányosnőt szeresd,
    A könyvek mély értelme ez,
    És ez a végső bölcselet.

    Álmukból verj fel népeket,
    Riadót harsogj jó korán,
    Marsolj dalolva egyenest,
    Ez az egész nagy tudomány.

    Ez a hegeli bölcseség,
    A könyvekből e tan ragyog,
    Én megértettem, mivel én
    Igazán jó tambúr vagyok!

     

    /Juhász Gyula fordítása/ 

  2. 6446 15:19 2014.12.16
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

    Graue Nacht liegt auf dem Meere

     

    Graue Nacht liegt auf dem Meere,
    Und die kleinen Sterne glimmen.
    Manchmal tönen in dem Wasser
    Lange hingezogne Stimmen.

    Dorten spielt der alte Nordwind
    Mit den blanken Meereswellen,
    Die wie Orgelpfeifen hüpfen,
    Die wie Orgelpfeifen schwellen.

    Heidnisch halb und halb auch kirchlich
    Klingen diese Melodeien,
    Steigen mutig in die Höhe,
    Daß sich drob die Sterne freuen.

    Und die Sterne, immer größer,
    Glühen auf mit Lustgewimmel,
    Und am Ende groß wie Sonnen
    Schweifen sie umher am Himmel.

    Zur Musik, die unten tönet,
    Wirbeln sie die tollsten Weisen;
    Sonnennachtigallen sind es,
    Die dort oben strahlend kreisen.

    Und das braust und schmettert mächtig,
    Meer und Himmel hör ich singen,
    Und ich fühle Riesenwollust
    Stürmisch in mein Herze dringen.

     

    /Heinrich Heine, az 1844-ben megjelent

    Új versek között/ 

     

    Több megzenésítése ismert:

    Richard Farber (1945 -   ),  2006 [tenor and piano]
    Don Forsythe (1932 -    ),  2007 [high voice and piano]
    Erwin E. Wilhelm Meier (1937 -   ), 1996 [baritone or mezzo-soprano and piano]
    Emil Naumann (1827 - 1888), op. 27 no. 7

    Emma Lazarus (1849 - 1887) angol fordításával: Joshua Stamper , "Szürke éj", 2007

     

     

     

            Szürke éj a tengeren 

    Szürke éj a tengeren: fény
    gyúl az apró csillagokban.
    Néha elbődül a hullám,
    zengve hosszan, vontatottan.

    Észak öreg szele és a
    vizek tánca sose fárad:
    mint orgona sípja, ugrál,
    mint orgona sípja, árad.

    Félpogány és félkeresztény
    ez a játék, ez az ének,
    fel-felcsap az égig: örvend
    a csillagok örömének.

    És a csillagözön egyre
    növekedve és kövéren
    nap-seregként vagy gyönyörben
    rajzik-izzik a nagy égen. 

     

    Őrült dalaik a lenti
    zeneörvénybe kavarják:
    nap-csalogányok köröznek:
    zeng a tündöklő magasság.

    S tenger és ég csattog és zúg,
    együtt viharzik a széllel,
    s érzem, szívem hogy telik meg
    óriások gyönyörével.

     

    /Szabó Lőrinc fordítása/ 

  3. 6445 08:46 2014.12.13
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

                        Ezredvégi Orpheus

     

    Azt mondják, varázslatos volt a hangja,
    de magától ő már nem szólal meg,
    hiába is várod, alighogy létezik,
    ahová eljutott, ahol most tanyázik:
    az a köztes tartomány, az opálos közeg,
    az imbolygó és kiismerhetetlen áradás,
    ahonnan nehezen lesz visszacsalogatható,
    ha egyáltalán visszatér még ide, közénk,
    minden tapintatodra, türelmedre szükséged lesz,
    minden ügyességedre, hogy megszólaltasd újra,
    hogy szabadon szárnyaljon itt is a hangja,
    hogy ujjongva szóljon végre ismét a dal. 

     

    /Parancs János/

     

     

               Mozdulatlanság

     

    A levegő most megmeredt,
    mint a kocsonya, vagy a jég.
    Ha kézzel ráznám meg a fát,
    se moccantaná levelét.

     

    Hangok, miket a villamos
    ver, vagy a döcögő kocsik,
    vagy játszó gyermekek hada,
    mely százrétűn kiáltozik,

     

    úsznak a csönd-víz tetején,
    s bukkannak, buknak, mint a nagy
    vizek tetején zuhogó
    napban a jókedvű halak.

     

    A levegő most megmeredt;
    nem lélekzik a föld, az ég.
    Úgy megmeredt a levegő,
    mint a kocsonya, vagy a jég.

     

    /Csorba Győző, az 1938-ban kiadott

    első kötetének címadó verse/ 

  4. 6444 04:17 2014.12.13
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Ez maradjon titok. Sok nő kedveli a sört, a csülköt is! De főleg az alábbi szép költeményeket, mi mind.

  5. 6443 09:32 2014.12.12
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

     

                         Ó, ÖRÖK ISTEN...

    Ó, örök Isten, kit tűnődve látott
    Képzelmem sokszor ülni ősi égben,
    Komoly szemmel szemlélni vén világod,
    A törpe emberfajt megvetve régen,
    Fenséges dacban, árva egyedüllét
    Ormán, s csak olykor, hűs étheren át
    Hallgatva földi, halk szók hegedűjét,
    Ha némely lágy szűzlány-ima
    Reszketett lengve kék kapuira
    Egednek, mint egy félénk szerenád.

    Ó, örök Úr, e templom-kupola
    Alatt, amíg az orgona csövén
    Búsan s dúsan ömölve zuhog a
    Setét zene, s komor kockák kövén
    Vérző áhítat súlya nyomja mélyre
    A fejeket, mint töviskoszorú,
    Én is, szomjazva könnyehulló kéjre,
    Megtérő és megrettent, árva szolgád,
    Kiről karod szent övét rég leoldád,
    Térdre roskadok, s szavam szomorú...

     

    /Tóth Árpád, 1915/

     

     

    1922 tavaszán jelent meg Szabó Lőrinc első verskötete, benne 38 számozott vers - az önálló költői indulás változatos gondolataival.

     

     


     

                             II. Reggel

     

    Szokatlanul nyugalmas most a reggel;
    az úton csak vigyázva járhatunk, mert
    a hajnali eső arany csigákat
    vert le a fákról. Tisztább vonalakban
    sorakoznak fel a távoli dombok
    és mikor a lassan melegedő föld
    a hajnal könnyét már visszalehellte:
    oly friss a szín, üveglelkünkön át oly
    zenében úszik minden, mit a szem lát,
    hogy e forró és nedves ragyogásban
    levedlik rólunk az ember magánya
    s nem is magunkat, nem idegeinket
    érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
    sürűsödik az élet, hogy ilyenkor
    hajam az erdő ruganyos hajával
    összefolyik, karom ölelve nő a
    kék láthatárba, mellem eke vérzi,
    hangom a szél dala és az örök Nap
    az én szemeimből nevet a földre.

     

     

                                     XII. Hajnali himnusz 

     

    A Nap! a Nap!
    – Nézd, emeli már nagyságos homlokát
    s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás
    zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd
    és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

     

    Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya
    lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.
    Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik

                          a fagyöngy
    s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti

                          az ég.

     

    Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,
    ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni

                          kertész;
    a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze:

                          ez vagyok én:
    erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

     

    Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti
    harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?
    – Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott
    mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

     

    Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;
    a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve
    nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag
    éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

     

    mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas
    szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!
    A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe
    a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

     

     

  6. 6442 11:05 2014.12.11
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A főúrnő lehet Pékné is, ki tudja!? Nyugalomban csücsülök tavaszig, nem habozok és olvasom a más által válogatott verseket, mert így mindegy. meglepett és örülök neki(k) :) 

    Az alábbiak már közel 100 évesek, írójuk Babits Mihály.

     

                                                           E L Ő S Z Ó

     

    Egyszerű megint a versem - de mi ez a fáradt egyszerűség?
    Nem fiatal madár szárnyverésének egyszerűsége, nem fiatal szív
    dobogásának egyszerűsége már - hanem bágyadtan primitív
     mint öregek gyermekes mozdulata - mert nincsen gyönyörűség 

    számomra már, csak a kevésben - mert elborított a Sok,
    rámszakadt hirtelen, mint elbűvölt várban titkos befolyás
    zápora százfelől - s megbénított az idegen varázs
    hálója - mert idegen nekem a gonosz városok

    levegője, amelyben élek, és mint gonosz erdőben farkasok
    tűnnek elém az arcok az utcán, és rémít az élet ezer zaja,
    mint egy betegség - mert minden zaj tályog és csúf nyavalya
    a Csöndnek testén - mind legalább, mely nemcsak egyforma mintát susog

    s zenél bele a Csönd szövetébe - mind legalább, mely nem annyira egy
    a Csönddel, mint tücskök zaja őszi este - mint záporok
    verése nyugodt és lágy földeken - vagy a hab ha zajog
    tengerek messze síkjain - szél ha zúg - csillag ha megy

    titkos zenével az égi pályán - Ó, ha lankatag énekemet
    ilyen egyszerűségre hangolhatnám, hogy, ha egy drága barát
    meghallgatná egy este, nem tudná, szavakat hall-e, vagy a saját
    szívét dobogni, vagy a szférák zenéjét, vagy engemet. 

     

    /A Nyugat 1918/23. számából/ 

     

     

    Vagy pedig ugyanazon év elejére:

     

                      Új esztendő

     

    Idegeimen apokaliptikus
    zene tombol, bábeli gyermekágy
    a világ, véres lében remeg és
    csikorog - ó jaj, ki a kínokban
    ki a kínokban vajudó? Én vagyok,
    te vagy, mi vagyunk, egy lett mindenki
    e kínok apokalipszisában, e
    véres ágy vonaglásában, rángunk és
    futkosunk, patkánymódra, óriás
    talpak alatt, jaj! véres és vértelen
    kaszák villódzanak a tetemszagú
    légben, és torkon lehel a ragály
    csontpalotákból idegen zene szól
    viharok paradicsoma kibomlik.
    Mit szólsz, ég és föld? Mit rántasz, iszonyú
    új esztendőkbe, ég? A föld hallgat és
    zordan karikáz sötét telében - de egyszer
    ébrednie kell, és akkor mit mond majd
    változatlan szép tavaszával, mit mond
    feldúlt erdeivel, mit mond eleven
    erőivel, mit mond rettenetes
    ugarain kisarjadó vadvirágok
    ezer beszédes szemeivel - Ember,
    te züllött, véres, rossz kártyás, éji veszett
    játékodból a réten ocsudva, - hogy fogsz
    a vadvirágok szemeibe nézni?

     

     

    És a Babits-összesben közvetlenül utána lévő, már 2007 nyara óta innen is ismert óriási vers, ami csak a fent említett számban jelenhetett meg, mert írása idején elkobozták az 1917. évi március 1-jei lapszámot , amelyikbe Babits korábban betette. Az indok: vallás elleni vétség.

     

                F O R T I S S I M O

     

    Haragszik és dúl-fúl az Isten
    vagy csak talán alszik az égben,
    aluszik vagy halott is épen -

    ki költi őt föl, emberek?
    Anyák, sírjatok hangosabban:
    akit föl nem ver annyi ágyú,
    rezzenti-é gyenge sírástok?
    És ne is könnyel sírjatok,
    mert a könny mind csak földre hull:
    hanggal sírjatok föl az égre,
    sírjatok irgalmatlanul:
    ne oly édesen mint a forrás,
    ne oly zenével mint a zápor,
    ne mint a régi Niobék:
    hanem parttalan mint az árvíz,
    sírjatok vagy a görgeteg
    lavina, sírjatok jeget,
    tüzet sírjatok mint a láva !
    A drága fiúk hullanak
    vérben a hóra napra-nap.
    Ne hagyjatok aludni senkit:
    ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
    de érdemes-e félni még?
    és érdemes-e élni még?
    Ó, mért nem hallani hangotok?
    Menjetek a piacra sírni,
    sikoltsatok a templomokban
    vadak asszonyai, vadakká
    imuljatok őrjítõ, őrült
    imában !

                 És ha hasztalan
    ima, sírás: - mi káromolni
    tudunk még, férfiak! Ma már
    hiszünk káromlani-érdemes
    alvó magasságot a Sorsban.
    Hányjuk álmára kopogó
    bestemmiáknak jégesőjét !
    Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
    Tagadjuk őt, talán fölébred !
    Cibáljuk őt, verjük a szókkal !
    mint aki gazda horkol égő
    házban - a süket Istenét !

    Süket ! Süket !...

    Ó ma milyen jó
    volna süketnek mint az Isten !
    Süket a föld, nem érzi hátán
    hadak alázó dobogását.
    Jó volna süketen csirázni
    mint virághagyma föld alatt:
    minden süket földben, Istenben
    csak az ember szakadt ki a
    süket Istenből iszonyokra
    kikelt belőle féreg-módon,
    Isten férgének, viszkető
    nyüzsgésre, fájni - mert, ami
    nem süket Isten: fájdalom,
    míg az Istenbe visszahal ! 

     

     

  7. 6441 09:13 2014.12.11
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A menűsor alapján főúrnő. Főúr esetén lehet hideg /sőt/ csak ne legyen sok hab rajta, előtte egy tavaszi csülök pékné módra...

  8. 6440 08:30 2014.12.11
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    őszilé OK, ne túl hideg, stimmel, előtte tavaszi saláta...mindez az ónos eső után...felderít!

    Nyugalomban, szépen elolvasom majd a verseket, köszönöm :-)

  9. 6439 16:51 2014.12.10
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Főúr vagy főúrnő! Néhány őszi vagy téli vers rendel! Ital? Legyen őszilé, de ne túl hideg!

     

                    Dal a tél elé

     

    Szobámba űz a lompos ősz.
    Az eső egyre csak csurog.
    Fölfalnak kertek, zöld színek.
    Kígyó emészt: a ködburok.
    A harkály és a víg kakuk
    letört költők, nincsen szavuk.

     

    Így ülnék én is hallgatag.
    Zárnának a meszelt falak,
    ha nem lennél most énvelem,
    te csók után könnyes-szemű,
    kíváncsi, rezzent őzikém,
    minden egeknél szebb szemű.

     

    Neved lágyan leng nyelvemen,
    – Ilonka – szálló lepke te.
    Tested a forma és a dal
    fonódó édes éneke.
    Csodállak és másollak én,
    mint árny, kit áttűzött a fény.

     

    S a nyirkos őszi alkonyat,
    festheti már a falakat,
    ez ősz úgy száll a télbe át,
    mint kócsagpár a tó felett,
    s cirmos szemed fészkéből rám,
    Ilonka, ezer dal nevet.

     

    /Takáts Gyula; az 1939-es

    Május c. kötetből/ 

     

     

                     Téli elégia

     

    Egyszerűségbe fagy a pompa,
    átöltözik most a világ.
    A puritán tél zord kámzsáit
    kapkodják magukra a fák;
    az ifjú, szertelen rajongás,
    az őszben borzongó csodák
    után a mindenség ím, újra
    a férfikorba fordul át.

     

    Nehéz áhitat váltja fel most,
    szent rémület és megbüvölt
    a sűrű, szikrázó kavargást,
    a szárnycsattogtató gyönyört
    s a féktelen zöld kicsapongást –:
    vad szerelmekben elgyötört
    testével most magábaszáll és
    megtér a lázadó, e föld.

     

    Apám, ilyenkor jutsz eszembe,
    mikor bomlik az őszi köd,
    de már hasít a tél vésője,
    november s január között.
    (Engem november hámozott ki,
    téged január elfödött,
    testem először ködbe, a tiéd meg
    utolszor fagyba öltözött.)

     

    Mindig ilyenkor látogatsz meg,
    mikor a fény magva szakad,
    nem ködlik rajta semmi kétely,
    s bár mind messzebbre tér a nap
    és hidegebben csillog egyre,
    a lét élesen látható
    s a kékre-csiszolt levegőből
    kereken cseng vissza a szó.

     

    És már nem kell a szó se, mindent
    egyszerűvé csiszolt a fagy,
    az érzés szinte hallható lesz
    és látható a gondolat.
    Teljes a világ, közelebb jön,
    s mikor az est homálya rezg,
    érezni, bundákba takartan
    is közelebb a női test.

     

    Apám, tollas, sötét varázsló,
    kit önmaga elátkozott!
    (szemembe zárva él kiugró,
    meredek, sziklás homlokod),
    s ti mind, aggult vagy már nem élő
    bús századvégi héroszok,
    az újuló élet riadtán
    könnyel most nektek áldozok.

     

    Elhagyott kávéházi asztalodhoz
    szivem most gyakorta leül.
    Emléked magamból kioldoz
    s a te életed fon körül.
    Úgy élek benne, mint bábban a lepke,
    mely majd, ha a tél menekül,
    valódi életére lelve,
    szabadon szállva kirepül.

     

    Ó, ritka, visszahozhatatlan,
    álmos vasárnap reggelek.
    Ha most itt ülhetnél sötéten,
    ha itt ülhetnék most veled!
    Kiáltanám: rossz volt! rossz voltam!
    rosszak voltunk! most értelek.
    S – hányszor próbáltad! – kezdjük újra!
    Kezdjünk egy másik életet.

     

    Ó, szótalan találkozások,
    zord kávéházi reggelik,
    reménytelenségtek izével
    szivem most újra megtelik.
    Hogy vártam tőletek a fényt, a
    kimondhatatlan valamit,
    mely idegenségünkből egyszer
    mégis melegen kiszakít.

     

    Hiába! két távoli csillag
    voltunk e rossz század sötét,
    zuhantató ürében – és csak
    néztünk a kávéházba szét.
    (Most is látom a vén újságos
    órjásfogú bálnafejét,
    arcán a bőr úgy rángatózott,
    mint a zajló Dunán a jég.)

     

    Micsoda csaló durva játék
    folyt itten véled és velem,
    milyen zord törvények s szabályok
    ültek sziveden s szivemen,
    hogy egymással harcolnunk kellett,
    bár mindkettőnk fegyvertelen,
    s elválasztott a dicstelen dac,
    jobban, mint bármi küzdelem?

     

    Apjából, istenem, a tolvaj
    idő a fiúnak mit ad?
    Én barátod szerettem volna lenni –
    és nem lehettem, csak fiad.
    De szép lett volna járni együtt
    ifjan ködös hajnalokat,
    míg Kosztolányi hangja száll az
    Üllői úti fák alatt.

     

    Ó, mért sziszegsz bennünk örökkön,
    mérgeskígyó emlékezés?
    Hogy mindig újra megsirassuk
    hazúg és elrontott egész
    múltunkat, újra látva, minden
    perc hogy volt bűn és tévedés! –
    A könnyű részt elejtve, mindig
    az egészet emelni oly nehéz…

     

    Elhagylak nemsokára, érzem,
    hív már a megnyílott világ,
    valóság vadszagú mezői,
    mit nem ismert az ifjuság.
    Lesz tán nekem is gyermekem majd,
    és a magány, mit zárt a báb,
    másokban és a végtelenben
    talál majd élni új hazát.

     

    /Somlyó György, 1940/

     

     

    Téli metszet három csavargóval

     

    Balázs jő a betlehemmel
    hóba hágva,
    Bálint bűvigét mond a tél
    szépanyjára,
    Boldizsár szerint a szentek
    kara kancsal,
    bokájára kutya herreg,
    mert csak angyal.
    Betlehemest játszanának,
    itt a kastély!
    Benn a zöld királyfi henceg,
    arcán rostély.
    Ül a grófkisasszony mellett,
    kezét fogja.
    Balázs erre betlehemét
    hóba dobja.
    Kis kisasszonyért dalolnak,
    de nem kajlán:
    Walther von der Vogelweide
    hárfa-hangján.
    Ablakon keresztül ütve
    jó tűz lángol,
    leskelnek be a szikrázó
    hóhullásból.

     

    /Kormos István, 1944/

     

     

                     Téli angyal

     

    Ül a vékony Mária
    És ölében a fiú

     

    Szélfuvásnyi gyenge zajt hall
    Összerezzen: itt az angyal
    S ő is tudja: minden angyal
    Iszonyú

     

    Iszonyu szél volt márciusban
    Nagy piros égbolt szél-parázs
    Nem volt este hogy lehussant
    S óriás volt óriás
    Szélborzolta sas-szinü szárnya
    Be se fért a cseppnyi házba
    Kint maradt a fél palástja
    És a szeme barna árnya
    Vadmadáré karikás
    Hogy dülöngött az a ház
    Jött az ajtón ablakon
    Jött fedélen és falon
    Mész között kő között
    Négy égtájról körbefújó
    Szélsuhogásba öltözött

     

    Most az angyal hóban áll
    És a hó most térdig ér
    Egymagában áll a háznál
    Némábban a némaságnál
    Hóba tűzött régi nádszál
    Hó-belepte sziklevél

     

    /Nemes Nagy Ágnes,

    az 1967-es Napfordulóból/ 

     

     

                 Télvégi mozaik

     

    Hócsorda torkát déli sugár
    késelte, gyorsan dagad az ár,

     

    indul habosan lejtő iránt,
    ugrat farsangos öreg cigányt.

     

    Barackfa ágát nyomja a hold,
    bagoly kinyitja szemét, rikolt.

     

    Szelek pengetnek léckapukat,
    vörhenyes rókát kutya ugat.

     

    Újszülött csikó szalmán zihál,
    szivárvány-burkot rugdos, feláll.

     

    Hívja, vezeti anyás delej,
    bársonyorrára spriccel a tej.

     

    Kivilágított ablakon túl
    csipkés menyasszony irul-pirul.

     

    Elsiratja a síp, hegedű,
    füstpáva röpdös, lila begyű.

     

    Násznépre mámor száll, a fehér
    asszony szívére férfi-tenyér.

     

    Síp, dob, hegedű, mulassatok,
    zúgnak teremtő sugallatok.

     

    /Nagy László/ 

     

     

    És már itt van a tavasz is, rendelésre :)  Önkiszolgáló versértterem.

     

                Tavasz

     

    füttyent a rigó
    virágba borul egyből
    minden sombokor


    *
    virágba borul
    a sombokor fütyülni
    kezd minden rigó


    *
    hallgatózik a
    csönd is – zsolozsmáznak a
    májusi méhek

     

    /Kányádi Sándor, a Felemás őszi versek

    közül is a (k)örömversekből/ 

     

     

  10. 6438 06:09 2014.12.10
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Madárdal, tücsök - várjuk a tavaszt...

    "belássa nyomban:

    mennyire kint van"

    megkapott, elgondolkadtató és találó, sokféleképpen értelmezhető.

    ('birom a humorodat' :-) )

  11. 6437 14:31 2014.12.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A Petrivel is kapcsolatban volt Fodor Ákos 1945-ös születésű, és ő sem állt távol a zenétől. Ő is május 17-én született, ahogy Petri nem. Bravúros haikui nem csak a híres orosz zeneszerzőre utalnak...

     

    Tárgyak dicsérete

     

    Bámulatos a KERÍTÉS.
    Keret a rács - a  m ű :  a Rés!
    Lényeg a Rés,
    hogy ki benéz,
    belássa nyomban:
    mennyire kint van.
    - Így mind az anyag, mind a lik
    haszonnal használtatik

     ............................................

    Üdvöz légyen a Kétágú, a Rendíthetetlen
    HANGVILLA, mely, ha rezgetik, hát rezzen,
    ám magasságát tartja! Hangja akkor se más,
    ha lágy érintés éri, vagy sors-kemény csapás.
    Mindegyike saját hangjával van tele
     - hát nem is lesz belőlük soha holmi „zene”...

     

     

    Mozart-kontakt

     

    nélkülözhetetlen és unalmas,
    mint a szívverésem

     

     

    Axióma

     

    mire megtanulsz
    énekelni, dalod már
    rég nem arról szól

     

     

    Diagnózis

     

    nem figyelünk, csak
    számítunk egymásra. Nem
    hangverseny: lemez

     

     

    Mozart

     
                                        hommage á K. D.

    nincs rossz fű. Nincs szél,
    ami ne jól fújna. Nincs
    hamis madárfütty

     

     

    Axióma

     

    egy tökéletes
    nap sem csak tökéletes
    percekből épül

     

     

    Szinopszis

     

    Egyik sem vagyok.
    Sem üllő, se kalapács.
    — Talán: a csengés.

     

     

    Öregség

     

    Van, amikor csak
    emlékszem arra, ami
    éppen történik.

     

     

    Ars poetica

     

    Ha síremléknél
    szebbre, tartósabbra vágysz:
    vers légy — ne költő.

     

     

    K. S. Emlékkoncert

     

    Feszült drótokat
    súrol a szél vonója,
    eső kíséri.

     

     

    Hírek; Időjárásjelentés

     

    kongó bádogon
    jégszemek kopognak: épp
    zajlik a semmi

     

     

    A kérdés

     

    - Hová sietnél? Hiszen ott vagy. 

     

     

    Macuo Basó Tavasz-haikuiból fordítva fordítva, vagyis ferdítve:)

     

    Tavasz-sirató
    madárdal szól; a halak
    szeme is könnyes…!

     

     

    Tavaszi alkony
    csöndje még a harangszót
    is elcsitítja.

     

     

    Nyár

     

    Szentély, sötét csönd.
    Az Elárvult Fuvola
    vissz-hangon szól… szól…

     

     

    Tél

     

    Ősz-ittfeledte
    tücsök cirreg gyöngécskén:
    hangja melegít… 

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     

  12. 6436 18:52 2014.12.08
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Köszönöm a javítást, most nem ment a fejszámolás:

     

     

          Az álmatlanság dalaiból

     

                                                                                     Arnold Schönberg emlékére

     

                             1

     

    Ki éjjel soká néz e homlokzatokra, mikor
    a teljes Hold ellenfényében
    feketéllnek,
    azt gondolja: medencék e házak,
    a Hold fénygyűjtői,
    s ha megérinti ujja hegyével
    a falat, érzi: holdnyirok.

     

    Ha tovább képzelődik, vélheti:
    kihalt uszodaváros ez.
    Használaton kívüli
    hold-bazének.
    (Az árnyak fürdője lehetne,
    ha járna erre valaki.)

     

    S álmából – mint folyóból –
    majd vízgyöngyösen s dideregve
    lép ki.

     

                        2

     

    Félszavak
    Félmondatok
    Kiáltás

     

    Jajgatás mely
    A fül irdatlan termeit betölti
    Véget nem érő magyarázatok

     

    Egyetlen értelmes szó
    Mely az említett termekben eltéved

     

                             3

     

    A párkányokon hó világít
    függönyökben a füst mögöttük
    felfordult székek tetszhalálban
    hová jut még aki idáig

     

    hová jut még aki idáig
    felfordult székek tetszhalálban
    függönyökben a füst mögöttük
    a párkányokon hó világít

     

    a párkányokon hó világít
    – és így tovább

     

                                 4

     

    Ebben az éjben, ahol utcahosszat
    a szél zavart beszéde kavarog,

     

    ebben az éjben,
    mint végzetes szó, villanyfény zuhan
    vetetlen ágyra, dúlt szobára:

     

    egyetlen ablak megvilágosul.

     

    /Petri György/ 

     

     

    Ki érti ezt a verset elsőre? Rajtam kívül? :-) Mert én már elolvastam a költő halála után nem sokkal - a HOLMI-ban - megjelent, közel nyolc évvel korábbi magyarázataiból az ide illőt, amit akkori élettársának, Pap Máriának diktált; s próbáltam megérteni.

     

    "Nyilvánvaló, hogy ez is egy Sára-vers. A Sárával való megismerkedésemig Schönbergről és a bécsi iskoláról egyáltalán nem tudtam. Addig nekem Bartók volt a zenei modernizmus végpontja. Sára vitt el egy zenész-összejövetelre, ahol Sziklai Erika elénekelte a Pierrot Lunaire-t, és magnóról meghallgattuk a Gurre-Lieder-t. Ez a zene szabályos sokkhatással volt rám. Aztán, már Sára halála után, amikor én átmenetileg az anyámnál laktam, mert Alizhoz még nem költözhettem vissza, följárt hozzám a Draskóczi Laci [Kepes Sára férje – a szerk.] magnetofonnal és Schönberg-szalagokkal, ott hallgattuk együtt a Mózes és Áron-t meg a Hegedűverseny-t. Ebben az időben tulajdonképp szintén a Sára-gyászolás jegyében megvásároltam az idegen nyelvű könyvesboltban Schönberg leveleit, sőt az összhangzattanát is. Ez egyfajta vezeklés volt, mert a leveleket értettem, de az összhangzattanból természetesen egy árva kukkot sem. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a vers tartalmilag is és bizonyos formai megoldásokban is kapcsolódik magához Schönberghez. Az első rész esetében úgy gondolom, hogy az allúzió tartalmi: ez a nyirkos, hideg, éjszakai holdfényes világ hangulatilag a Pierrot Lunaire-t idézi. A második rész első három sora, „Félszavak / Félmondatok / Kiáltás…” – itt úgy éreztem, hogy a schönbergi dalformálás nyers staccatojellegéből adok valamit vissza. Jellemző módon egy ilyen gyászversben is megjelenik a majdhogynem durván ironikus visszavonás: „jajgatás, mely a fül irdatlan termeit betölti” – a fület irdatlan teremnek nevezni egyszerűen a méretek képtelen aránytalansága miatt nyilvánvalóan komikus hatású. Tehát a jajgatás, ami elementáris megnyilvánulás, azonnal visszavonatik egy nagyon mesterkélt kép által. Nincs ugyanis normális ember, aki a belső fül üregeit irdatlan teremnek képzelné. Ráadásul olyan bonyolult teremrendszernek, ahol el lehet tévedni. Na de mi téved el? „Egyetlen értelmes szó”. A középső strófában az is érdekes, hogy a „betölti” állítmány tulajdonképpen kétfelé vonatkozik, a jajgatásra és a véget nem érő magyarázatokra, ahol is megkérdőjelezem saját magyarázatadó programomat, hiszen ezzel nem kevesebbet állítok, mint hogy a magyarázat nem egyéb jajgatásnál. Az utolsó két sornak olyan sugallt értelme is van, hogy ha van egyáltalán értelmes szó, akkor az az empirikus lény fülében, hogy úgy mondjam, süket fülekre talál. A képzavar szándékos. Tehát itt a kimondhatatlanság problémája a meghallhatatlanság problémájával társul.
    Most váratlanul jön egy nagyon szigorú forma, pontosan egy kötött metrumú abca rímszerkezetű strófa, és ennek a tükörfordítása, illetve tükörfordításai, viszont itt utalok arra, hogy a forma automatikusan működik, mert a harmadik strófában csak megismétlem a második strófa utolsó sorát, és azzal zárom, hogy „– és így tovább”. Ez magyarán azt jelenti, hogy minden teoretikusan megalapozott művészeti program nem egyéb, mint automatizmus, verkli. Talán világos az az intenció, hogy a tartalmilag emelkedett, megrendült, formailag melodikus kompozíciót visszavonjam, leromboljam egy nem is durva, hanem kiüresedett köznyelvi sablonnal. Ez egyfajta művészi önkínzás volt, hogy én nagyon szeretnék ilyen bel canto módon danolászni, de ezt, sajna, nem lehet. Feltűnő, hogy a két korábbi reggel-vershez képest ez a vers éjszaka játszódik. Ennek az az életrajzi alapja, hogy a Sára halálát követő hónapokban képtelen voltam hazamenni, mármint a „haza” akkor anyám lakását jelentette. A vers tája, az első részé is, a Mária téri két-három bauhausos házra utal. A mi házunk is ilyen. Akkoriban egyébként már tudtam valamit a Bauhausról, és ugyanazt a kísérteties hidegséget véltem fölfedezni abban az építészetben, amit Schönberg zenéjében éreztem. Ezt a hasonlóságot ma is érzem. Azért tartom fontosnak ezt megemlíteni, mert tulajdonképp most, ebben a pillanatban jöttem rá arra, hogy érzéketlen és igazságtalan voltam Gropiusékkal szemben, mert nem éreztem rá arra a drámára, amit minden olyan művész átél, aki szeretné a megvalósítás esetlegességét egy szisztémával, egy kánonnal kivédeni.
    Még két motívumról valamit: „mint végzetes szó, villanyfény zuhan”, a szó analogonja megint egy fizikai jelenségnek, a villanyfénynek, sőt a szó az absztraktum, az a hasonlatnak a hasonlító része. Mert spontán módon inkább fordítva mondanánk, hogy végzetes szó zuhan, mint villanyfény. A másik motívum az „egyetlen ablak megvilágosul”. Ez kifejezetten életrajzi. Álldogáltam a Mária téren minden éjszaka, illetve inkább már kora hajnalban, és csak akkor mentem haza, ha egy ablak mögött kigyulladt a fény. Ez teljesen rituális volt." 

     

    A sokat emlegetett - szintén költő - Sára története is beleágyazódott Petri költészetébe, így idézhetnék a gyász dalaiból is. 

     

     

     

     

  13. 6435 16:11 2014.12.08
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Apró javítás: Petri György (sajnos) már 2000 óta nincs köztünk, azaz 14 éve.

  14. 6434 13:02 2014.12.08
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Szombaton Brahms-koncerten voltam, Tandori Dezső pedig ma lett 76 éves, míg Petri két hét múlva lenne 71, ha 4 éve meg nem hal,..., így újból megismétlek egy tavalyelőtti és tavalyi verset, mert: miért ne?! Csapongok.

    A verses öröknaptárakban csupán 365 költemény van, s ha fordul az év, újra forgathatók ugyanazok a lapok, itt viszont van bőven anyag, és néha szintén lehet ismételni közülük.

     

    Viszonyunk a poszt-premodernhez

    Ha Tandori Wagner,
    a végtelen óceán énekbeszéde és hullámlocsogása,
    és Petrinél, mint Muszorgszkijnál,
    táncolni, dalolni se szégyell a Halál,
    én kétségkívül Brahms,
    a céhhagyományok összeszorított fogú mestere vagyok,
    megátalkodott klasszicista
    (vagy ami még rosszabb, későromantikus futóbolond,
    aki minden észérv ellenére kitart amellett,
    hogy az ember: a teljes egész!).

    Viselem is, mint marhabélyeget,
    Herzfeld izzó szellemességgel rámsütött észrevételét:
    „Két téma közt meglátszanak a varratok.”
    Azaz: jó, jó, de nem az igazi.

    Száz év telik el, mire Herzfeldről kiderül,
    hogy mekkora seggfej.
    Brahmsban nincs se cérna, se tű,
    csak zene, ráadásul
    ihletett és nagyvonalú.

    Tegyük föl, eltelik újabb száz év,
    s még mindig megvan és makacsul kering az űrben a Föld,
    még mindig nyelvel az emberiség, s van hangversenyterem…

    Miért ne lehetne ott egy kastély őrtoronnyal,
    és egy sarokkal odébb egy lapos tetejű bástya,
    hol éjfélkor, mint Hamlet atyjának bolyongó szelleme,
    megszólalhatnának a verseink?

    Hova lenne akkor az észbontó különbség,
    hogy melyikünk melyik iskolába járt, s kihez,
    milyen iskolát alapított,
    és hogy gombolta végig a költészet-zakót?

    Fakó mikrofonhangunkon is átszüremlene
    az a nagybőgők basszusánál is mélyebb brummogás,
    és ellenszólama, a fülsértően éles,
    már alig hallható sivítás,
    ahogy a huszadik század vége,
    a teljes szétrohadás kora
    bukdácsol, kavarog, fütyül minden szavunkban,
    de még a szó- és sorközökben is,
    mint sírkövek között a szél.

    /Orbán Ottó, 1994/ 

     

     

     

    Reszelt alma

     

    Milyen lassan jöttek a levelek,
    mennyire lassú volt a vizsgákra való
    készülés ideje, a gyerekek betegségei,
    távolléteim, az oda és visszaút.
    Átrághatatlan életünk, a fölénk
    tornyosuló sajt, hogy megfulladunk
    az adományok közt:
    kényszerű evés vagy infúzió.
    Egy légy is tud élni, de te nem,
    az otthagyott almára száll,
    neki reszeltem volna?
    Ó, ez a Brahms-zene,
    a végsőkig rágott motívum.

     

    /Takács Zsuzsa, az 1994-ben kiadott 

    Tárgyak könyve c. kötetéből/ 

  15. 6433 22:25 2014.12.04
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Az 1933 és 2010 között élt nagyszerű pszichológus, Popper Péter halála előtti másfél évtizedes gondolati  terméséből (könyveiből) válogatták össze a Saxum Kiadó szerkesztői a Tűnődések napról napra című kötet anyagát. November 19-én lett volna 77 éves.

    A kiadó ezekkel zárta a kötet bevezetőjét:

    "Gyűjteményünkből a világjáró, szemlélődő, kételkedő, elmélyültségében is könnyed ember hangját hallhatjuk.

    Válogatásunk tisztelgés bölcs és feledhetetlen szerzőnk, Popper Péter előtt." 

     

    A 365 idézetből időnként bemásolok néhányat, de nem ragaszkodom a naptárhoz, mert a szövegek sem kapcsolódnak hozzá. A kiemelések tőlem vannak. A szökőnapra nem gondoltak...

     

    "Egész életünk egymás mellé sorakozó napok láncolatából áll. Ha rosszak a mindennapok, végül rossz lesz az egész élet. A tartalmas, jó élet egyik legfontosabb titka, hogy nem szabad maradékokat hagyni. Minden napot, minden élethelyzetet, minden életkori szakaszt a maga teljességében, maradékok nélkül kell végigélni."

     

    "Mindennap hallgatni néhány percig Vivaldit, Bachot, Beethovent, Mozartot vagy Chopint, netán Jan Garbareket vagy Ravi Shankart és akkor nem kell aggódnod a lelkedért."

     

    Nosza! A Vivaldi-tétel alig több mint 3 perc; Beethoventől kicsit hosszabbat; Bachot pedig a kedvenctől!

  16. 6432 20:33 2014.12.03
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A ma 77 éve elhunyt József Attila kétszer is lejegyezte a Tüzek énekét.

    Az 1928-ban írt vers a három évvel korábbi bővített kiadása.

     

                                        TÜZEK ÉNEKE

     

                                                                                        Fényes Samu Bátyámnak szeretettel

    Ott alszunk a száraz fában, villogó, bő szénrakásban,

          ifjú asszony keze kelt,
    sustorgunk a katlanokban, szikránk pattog, úgy szalad,
    pírt adunk a szőke kőnek, kövér darab húsok főnek

    fölöttünk a tarka cinfedő alatt.

    A mezőkön, legelőkön fölnyúlunk a fellegekbe,

    fürge, karcsú karjainkból kicsordul a vér,
    végigcsorog tagjainkon, sötét és kövér,
    mint a barna föld, amelynek méhében sok jó zsir erjed
    s fölolvadva,
    sercedezve
    elvegyül vele.

    Szép fiatal emberek tele
    ereiben elnyujtózunk, izmaikba fákat vetünk, 

          erős, hajlós ágakat, melyek
    őserdőben századhosszat ropogósan hajladoznak,

          bőrükből meg bomlik, forr a lé
    s roppant arany madarakat nyujtanak a tágas ég felé.

    Szeretnek is nagyon minket, ledobják a ruhát, inget  

          égigérő nagy halomba, ha gyülekezünk,
    futós szabad pusztaságot lepnek el a fiúk, lányok,

          szép szivükbe fényesség suhan,
    kéz a kézben, úgy táncolnak körül lassudan,
    piros lángokat nevetnek, szépen, tisztán öregednek, öregen pedig
    töpörödött kicsi testük a mi erős hamvainkba csókkal fektetik. 

     

     

     

                                          TÜZEK TÜZE

     
    Ott alszunk a száraz fában, villogó bő szénrakásban,

          ifju asszony keze kelt,
    sustorgunk a katlanokban, szikránk pattog úgy szalad,
    pírt adunk a szőke kőnek, kövér darab húsok főnek
    fölöttünk a tarka cinfedő alatt.



    Zöld fa lombjait bekapjuk, vastag nyelvvel megforgatjuk,
    szörnyű szarvval szertehányjuk, zúzzuk az avart,
    bika derekára kormot rovunk, ha borjúra morgott
          s toklyótülökkel lékelni, öklelni akart -
    piros pozsgás ifiakban csimbókos gyümölcsünk csattan
    csatakban csordítva rengő velőt és tejet,
    gyümölcs pattan, mind mind csapó, dühöngők íjjának való ágakon,

    melyek őserdőben századhosszat ropogósan hajladoznak,
    bőrükből meg bomlik, forr a lé
    s roppant arany madarakat nyujtanak a tágas ég felé!

    Kerek kazal tetejében Isten guggol ördögképben,
          vörös paprikaujjakkal dalunk pengeti,
    gördülő farát a sok lány körbe rengeti,
    nyujtózkodnak a fiúkkal, míg megértik csendes énekünk,
    s ha megértik, összerogynak, pörnyét hint fejükre istenünk,
    zörgő imákat rebegnek, földre rogyva öregednek, öregen pedig
    töpörödött kicsi testük a mi erős hamvainkba ríva fektetik.

    (1928) 

     

     

  17. 6431 16:42 2014.12.03
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Sejtettem, hogy a képzavarba rejtett közhely nem fog tetszeni neked, a lényeg a repítés lett volna.

    Azonnali vigaszod baráti, kedves tőled.

    A rövid sorú versek is repítenek, pl. kakukk. :-) Tiszták, a nyír is olyan lírai lény.

    Kányádi Sándor verse szinte szó szerint visszaadja fánk lelkületét. Szomorú nap...megkönnyeztük.

    Orgonabokrok fognak a helyén illatozni, remélem tücskök is odabújnak.

  18. 6430 08:54 2014.12.03
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Szárnya a madárnak van, no meg a bejárati ajtónak (is). De ha már nyírfa, elsírattátok a megtört fátokat?

     

    Nyírfa sudarán

     

    Nyírfa sudarán dalolva kakukk ül,
    nyírfa sudarán dalolva kakukk ül.

     

    Hadd üljön, daloljon, hadd mulatozzon,
    hadd üljön, daloljon, hadd mulatozzon.

     

     

    Nyírfalevél, nyírfagyökér

     

    Nyírlevélnek korhadni kell,
    nyírgyökérnek korhadni kell.
    Az én gyönge szép testemnek
    sárga földben porladni kell.

     

    Sírom fölé, ha meghalok,
    zelnicefát ültessetek,
    zelnicének zöld lombjával
    dalolgatva ringassatok. 

     

     

     

    Nosza, fönnen énekeljünk

     

    Nosza, fönnen énekeljünk,
    ha magasra hág a kedvünk.

     

    Ha magasra hág a kedvünk,
    vígan telnek víg napjaink.

     

    (mari népdal-átiratok)

     

     

    Vörösfenyő házban

     

    Vörösfenyő házban,
         szurokfenyő házban,
    szól a fenyőhegedű
         fenyőfa házban.

     

    Hej, azt a hegedűt
         ki fabrikálta?
    Húrját feszesen
         ki fűzte föl rája?

     

    Vaszjan legény muzsikál –
         ki az, aki járja?
    Ki dalol, ki dalol?
         Mika tüzes lánya.

     

    Forog, mint a förgeteg,
    fürtös fejét rázza,
    kígyóhaja a nyomot
    felsöpri utána.

     

    (mordvin eredetiből)

     

     

    Bolondnak a dala hosszú

     

    Bolondnak a dala hosszú,
    elátkozza, míg elfújja.
    Kezdek én csak kurta dalba,
    kurta dalba, vígságosba,
    hörpinthetni így gyakrabban.

     

     

    Csöndjét törni

     

    Csöndjét törni, csöndjét törni,
    csöndjét törni gyújtok dalra,
    bárcsak engem még ma este
    barátjának elfogadna.

     

    Szemközt véled, szemközt véled
    mozdulván én mit is mondjak –
    szívedből ha szeretsz engem,
    add a kezed, el ne vonjad.

     

    (finn népdalokból) 

     

     

    A talán már 78 is elmúlt Buda Ferenc Varázsének című műfordításkötetéből (1973). 

     

     

    Ráadásul csak neked :)

     

    Öreg nyírfa

     

    öreg nyírfa az ablakom előtt
    hasonlít rám hasonlítok rá
    két hatalmas és több apró vihar
    nyomait őrzi a válla tájéka ezzel
    együtt gerinces fának tetszik
    lenni mormolom bizalmasan másfél
    hónapja ismergetjük egymást ismer-
    kedünk egymással nagy-szemérmesen
    előfordult már hogy napokig úton
    voltam és határozottan hiányzott nekem
    és amikor megjöttem mintha jóleső
    borzongás fogta volna el
    mostanában mikor el-elmegyek
    hosszasan néz utánam az
    apró barokk tetők fölött
    aggódik értem a bőre is éppúgy
    ráncosodik-repedezik mint az enyém
    hajnalonta föl-fölnyúl leakaszt
    és ablakomba tesz egy-egy már
    alig pislogó csillagot ebből tudom
    hogy utolsó órámon is
    majd velem virraszt

     

    /Kányádi Sándor, 1992 - Stuttgart/ 

     

     

    Juhász Ferenc pedig ezt is beillesztette a megszámlálhatatlan, így beírhatatalan versszakból álló nyírfás versébe (A kis nyírfa első őszülése).

     

    -----------------------------------

    Nézlek könnytelen én,
          te arany-zene,
          te őscsontváz-döglény
    gyíkpikkely-keze.

    ----------------------------------

     

     

  19. 6429 07:58 2014.12.03
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Veled érdemes bárhova menni, ahova a költészet szárnyán repítesz....:-)

    A szöveg óriási! Köszönöm, hogy megmaradtál itt, egyetlenként, akitől még tanulni lehet!

    (Figyeltem azért a szövegeket, zenéket, ha nem is írtam egy ideje.

    Sajnos a nyírfánkat is megtörte a jég, most jönnek visszavágni - érdekes egybeesés. A napokban pont elő akartam venni az orosz szótárt, egy régebbi beírásod miatt, mert bosszantott, hogy nem jut eszembe a magyar jelentése...)

  20. 6428 19:20 2014.12.02
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Ha valakinek kedve van velem visszamenni több mint 100 évet, olvassa el ezeket a nyugati gondolatokat!

     

    Zene és zeneszerzõ

    Ha kilépünk az utcára és lerongyolt, marcona ember-féléket látunk, fájdalmas világossággal nyilallik belénk a művész társadalmi helyzetének fonáksága. A művész csak a jobbmódú, nyugalmas életű rétegek szabadidejének egyik szórakoztatója. Legnagyobb kérdések ösvényein át eljut a harmónia megbocsátó, kiegyenlítő magaslataira, átöleli nemének minden örömét, fájdalmát: és mégsem más, mint egy romlott kisebbség különc trubadúrja, ki abból él, ami a toilette-pénzből megmarad. E megdöbbentően szomorú valóság, mitől a művészt többnyire metafizikai alapú gőgje teszi bensőleg függetlenné - e valóság gyakran szüli a művészet létjogosultságának teljes kétségbevonását. A jövő, boldogabb nemzedékek állítólag oly okosan fogják a munkát elosztani, hogy a fényűzés kikopik a lehetőségekbõl; a művészet pedig az. A nagy ellenvélemény szerint éppen a szocializmus győzelme hozza meg a művészetek legszebb virágzását; mikor majd nem kasztok, hanem az összesség lelkesedésének dolgozik. Döntő igazságunk nincs, mert a mai filozófia, egész mai gondolkozásunk ugyancsak a jómódú osztályok érveléséből lüktet elő, egyoldalú, elfogult, bármily emelkedett legyen is. Lehet, hogy el fog tűnni a művészet, másnak fog helyet adni, ami talán még tökéletesebben szolgálja majd a stilizált érzéki kielégülést. Az, hogy pl. a zene anyaga: a hang, örökké meglesz és a tehetség is hozzá, még nem jelenti, hogy a körülmények is mindig elő fogják segíteni a kettőnek párosodását, éppoly kevéssé, mint ahogy a vas létezése és az erős karok képességei még nem szolgáltatják a hősök korának örök szükségszerűségét.
    Az építészet az anyag összhangjának, a szobrászat a formák, a festészet a színek varázsának, a költészet a beszéd és képzelet összjátékának stilizált érzékiségét szolgálja. A zene a hallás kedvező benyomásait alakítja egyensúlyozott játékká. Lehet, hogy mindez el fog tűnni mai alakjában, hogy más fogja helyettesíteni (ha szükséglet marad), vagy pedig elavult szükségletek lomtárába kerül. De éppolyan örök képesség, sajátság marad, mint a hősiesség vagy más elavult érték, és természetrajza éppoly kevéssé lesz bármikor is fölöslegessé, mint pl. az ichtiosaurusé. A hallás legföltűnőbb sajátsága a térbelinek elhanyagolása; anélkül kapja a benyomást, hogy valami tárgy pontos odaképzelése mindig lehetséges volna. A hang misztikus, mihelyt nem tudhatom, honnan jön. Másrészt pedig semmi módon le nem köthető, az élet szükségleteivel semmiféle viszonyba nem hozható. A hang sehol sincs és mindenütt van, nem köti le gondolkozásunkat, hanem kíséri ezerszínű uszályként. Ha beszélünk, a hangok skálája természetünk kifürkészhetetlen igazságai szerint lebeg föl s alá. Dalolni olyankor kezdünk, mikor arról van szó, amit a hasznavehető világban nem találhatunk föl. A madár két csábító eszköze: színe és hangja közül utóbbinak nagy előnye, hogy nem kell bizonyos meghatározott helyzet az észrevevéséhez és forrása sokkal nehezebben ismerhető föl. A hangnak ún. anyagtalansága azt jelenti, hogy anyagi körülményeinek fölkutatása ezerszeres nehézségekbe ütközik. Tehát egyrészről titokzatos forrásból, másrészről titokzatos okból, anyagiatlan céllal tör ki a hang. Minden művészet az érzékiséget szolgálja, de míg a többi határozott irányt, megnevezhető, hasznosítható tárgyat vesz célba, addig a zene érzékisége általános, minden föltételezésre alkalmas. Ez a végtelen belémagyarázhatóság adja hatásának általános, izgató varázsát. Minden tárgynak, minden fogalomnak van valami köze a zenéhez, mert közvetlenül egyiknek sincs és sohasem tudhatjuk, milyen ok milyen cél felé küldi. A zene érzékisége a világ-érzékiség, egybeolvad benne a fény, a forma, a homály, sötétség, ember, virág, föld, mindenség szerelmi misztériuma. Az ember materializáló alaptermészete egy bálványt készített, melynek nagy szájába hajítja mindazt, amit nem bír megérteni, materializálni: ezt a bálványát metafizikának nevezi. Ide tartozik a zene beláthatatlan skálája is.
    A mûvészt két képesség állítja elõ: az anyaggal való bánni tudás és az általános, emberi érzékiség nagy fölöslege, mely harmonikus játék alakjában önmagát élvezi. A maga egyoldalú élvezőképességének örökös tükröztetése teszi őt önzővé par excellence, abban az értelemben, mint ahogy a hős a maga erejének fitogtatása útján viszi nemzetek érdekét dűlőre. Az egy bizonyos anyaggal való harmonizálás született sajátság, amit szociális föltételeknek kell támogatniuk, hogy versenyképessé váljék. Minden anyaggal szemben való tehetség teljes egyenlősége, a művészi képességek eme ideális elosztódottsága a teljes, ideális tehetségtelenség képe. Minél kevesebb anyaggal szemben gyülekeznek az erők, annál nagyobb a különös eredmény lehetősége, annál nagyobb a tehetség. A legnagyobb tehetség, a zseni, mindig egyoldalú egy bizonyos fokig. Mint a terebélyes fa, úgy képviseli a zseninek nevezett nagy erőtömeg a maga fajtájának sajátságait. A legegyénibb romantikust is az teszi naggyá, ha minél nagyobb csoport küszöb alatti álmait önti formába. A művészben sok-sok kisebb energia hasonló vágya csúcsosodik boldog építkezéssé. A legnagyobb, aki mindenki helyett működik, a fönt érintett Jövő egyik nagyszerű lehetősége.
    Minden más művészettől különbözõvé teszi a zenét ún. anyagiatlansága. Festőnek, szobrásznak, költőnek van egymással rokonsága: mind hasznavehető tárgyakkal, praktikus eseményekkel dolgozik. Nem lehetnek soha oly egyoldalúvá, hogy egymás lelkéből valamit meg ne őrizzenek. A zenész a nagy általánosnak embere, mindenben ott találja lényegét, de semminek anyaga, természete nem érdekli. Elhanyagolja a tárgyak formáját, színét, mozgását, keresi a közösséget, a mindezek közti egyezést, kiegyenlítődést. Minél mélyebben merül föladata természetébe, annál inkább távolodik a tudottól, hasznostól, viszonylatokba hozhatótól. A festő stb. tárgyánál fogva állandó intenzív érintkezést kénytelen fönntartani a gyakorlati világgal, sosem válhatik elszigeteltté. A zeneszerző föladata magaslatán állva kénytelen aránylag műveletlen, inpraktikus lenni. Minden művész mondanivalója elvont: érzéki értékek egyensúlyozott, harmonikus anyagba öntése; a zenésznél azonban még ezenfölül az anyag is elősegíti a spiritualizmus lehető legerősebb jelentkezését. A hangok világának egyensúlyozása nem erőltetőbb föladat, mint a más anyagban való dolgozás, a zeneművész nem jár »mélyebben«, mint a többi, de azáltal, hogy anyagának természete a praktikus világtól, a köznaptól, szokottól teljesen elszigeteli, hogy az anyagába való mélyedés a világ minden más anyagával való szakítással jár: ez szükségszerű oka a komponista aránylagos műveletlenségének. Egész életerejét nem látható, nem fogható épületek szerkesztésére fordítja, a világ csak éppen arra kell neki, hogy táplálja, minden egyéb hasznosítható mozzanatot a hangok között keres: a gyakorlati ember tökéletes ellentéte. Minél praktikusabb tud lenni, annál több jogunk van föltételezni, hogy életenergiáinak többé-kevésbé jelentékeny részét elfordítja művészetétől, nem teljes tehetség. Minden művészben a többi rovására fejlődik jelentékenyebbé egy érzék, de a hallóérzék túlsúlya éppen a leghasznosabbak rovására van, ami a látástól nem állítható. A zeneművészt nem érdekli formája, neve, érdeke semminek, keresi a dolgok közül kivezető ösvényt, hol a zavaró anyagtól mentesen anyagtalan szövetét fonja. A képzőművészet megfigyelővé, a zene álmodozóvá teszi munkását. A költő, bármennyire túl legyen is már a jón és rosszon: nevén hívja a dolgokat, érintkezik velük, a zenész a dolgokon is azt keresi, ami megszabadít tõlük, a mindenütt levőt, az általánost, a megnevezhetetlent. Egy Victor Hugónak tulajdonított mondás szerint a zene a legköltségesebb lárma, viszont zenésznek a szó a legfölöslegesebb időpazarlás. Egészen különös megszorításokkal bírja csak el szövegeként a poézist, valamint a költészet mellé is csak a hozzá alkalmazott korcs, a programzene helyezhető. Igazi komponistának nyűg a szöveg szófölsorolási része; amit belőle használhat, az a szavak fölötti: a hangulat.
    Hangulatok keresése megnevezhetetlen régiókban, ez a komponálás világa. Rossz író, rossz beszélő a zenészek legjava; a komponista szemében szegényes, kicsinyes segédeszköz a beszéd, mely csak körülírni, esetlegesen meghatározni kénytelen mindent. Elsősorban zenésznek jut eszébe, mily szűk az emberi szótár, mert a zene a beszédnek éppen azt a részét fejleszti művészivé, mely a szavak kimondását kíséri, a hangsúlyt, a titokzatost, az ismeretlenből jövőt, ami mindent megmond, de ösztönből - ösztön számára. Ezt a hangsúlyt, ezt az ösztönszerűen jövőt keresi mindenütt a zenész, a látható világon azt a láthatatlan fátyolt, mely a dolgokból érzelemforrást varázsol. Itt jár a világban, de nem a világot látja, még csak nem is harmonikus képeket, hanem valami elmosódott káoszt, amiben minden egybefonódott, meglazult és dallá vált. A zenész utolérhetetlen naivitásának forrása ez az összefoglaló, olvasztó, mindent egybeölelõ látás. A virágnak nincs színe, formája, szaga, szerkezete, csak hangulata van, mely most zenévé lesz, amiáltal egybeolvad a világ minden rokonhangulatával. Az alakok külső képe, érzelemvilága, mozgása, összessége, mindez eggyé sűrűsödik a zene palettáján. A szerelem, a nő világerotikává tágul, mert nincs, ami határozottá tegye. Zenész-szem a nőben nemcsak »a« nőt látja, hanem azt az örök kapcsot is, mely férfit nőhöz, a kettőt a Mindenséghez köti. Ennek éreztetésében, ha nem áll is magasabban a költőnél, de anyaga természeténél fogva sokkal közvetlenebbül, kerülő nélkül részesül és részesít a Világegység megbékülő, mindent átölelő szeretethangulatában. A zenész naiv, de naivitása a világegyszerűség. 

    (Molnár Antal írása a Nyugat 1912. évi 15. számából) 

     

     

    És erről eszembe jutott egy közel nyolc hónappal ezelőtti beírás, amit megismétlek: 

     

                               Zeneszerző

    va polje birjúza sztajála – mond a Hang 
    a nyárfahang a hárfahang a csőharang

    a dallam-ár mi messze már még lengedez 
    a zsenge régi égi kor emléke ez

    ha hajnalórán álmaimból felkelek 
    a Dalvilág az Égvilág nagy Fülkelep

    va polje birjúza sztajála – kelepel 
    lalláz a szélben lobogó lila lepel

    selyemlepel mi szélforgón fennen forog: 
    hol Ég felé dicsőül hol Pokoltorok

    va polje birjúza sztajála – búnborong 
    mint ó zenedobozban lyuggatott korong

    mint fülcsengés de nagy világ a Fülkelep 
    mit bajba hívó halszirének küldenek

    akár ezer polipszivornya: rádtapad 
    s a hanghatár alá a mélybe rántanak

    a hangözön tengerfenékig kő setét 
    – pohár után nyúlsz bánod is fertőzetét –

    a Némaság Némátlansággal egyesül 
    sehol se dal se hang se Fülkelep se fül

    /HatárGyőző; a 2006-os

    Plasztikzacskóból/ 


    A refrént persze nem értettem, de hirtelen eszembe jutott, amikor thaisia kapásból elmondta az idézet teljes körítését is telefonon: áll egy ifjú nyírfa a réten... volt az anno általunk is énekeltetett kedves orosz népdal kezdete, pontos fordításban: a mezőn egy nyírfa áll. Hja kérem, ha valaki tud albánul vagy más idegen nyelveken, az elbánik minden ilyen szöveggel! :-) 

    Most kiegészítettem a gyermekdal zenéjével is. 

Kiemelt cikkeink

v4 v 4v

Mozart, Dubrovay, Dvořák – tézis, antitézis, szintézis. A Kodály Vonósnégyes tagjai adtak koncertet a Zenetudományi Intézetben. KRITIKA

"Shakespeare hősei nem szoborrá merevedett lények"

A Julius Caesar címszerepét alakító Hegedűs D. Gézával a nagy alakok színpadra állításáról és a mozdulatlanságról beszélgettünk. INTERJÚ

Az ördög hegedűse 40 éves

Lajkó Félix dolgozott már Varnus Xavérral, a Dresch Quartettel, Mundruczó Kornéllal és Jancsó Miklós még filmet is forgatott róla.

Megjelent a Táncművészet téli száma

Már kézbe vehető a Táncművészet magazin legújabb száma, benne többek között egy Polina Szemjonova-kritikával.

Mi is itt vagyunk – Gubik Petra

Az Operettszínház szeretné közelebbről megismertetni legfiatalabb színész generációja tagjait. Ezúttal Gubik Petráról olvashatnak.

Szél támad Szellemországban

Totoro - A varázserdő titka

Ha márciusig az a szerencse ér minket, hogy Párizsba visz az utunk, kötelezően látogassunk el az Art Ludique-ba. MAGAZIN

Programkereső

MIT HOL
 -TÓL   -IG 

Tisztelt olvasóink!

Megváltozott fórumszabályzatunk értelmében a jövőben a cikkektől független témák indítására nem lesz lehetőség. Megértésüket köszönjük.

A Fidelio szerkesztősége