Öt éve csendültek fel először dallamok a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Az évforduló alkalmából a ház szülőatyjával, Zoboki Gábor építésszel beszélgettünk – a zenéről.
- Március 14-én lesz a Müpa nyitókoncertjének ötödik évfordulója. A ház az elmúlt években a hazai zenei élet pezsgő központjává vált, és feliratkozott a világ vezető koncerthelyszínei közé, az örömre tehát minden ok megvan. Ünnepel?
- Ó, igen. Ez a születésnap nemcsak a hangversenyterem születésnapja, hanem bizonyos értelemben az enyém is. Egy zenebolond, melomán alkatú építész számára, aki küldetésszerűen űzi a szakmáját és hallgat zenét, saját koncerttermének megnyitója az életének egyik legszebb napja.
- Azt nyilatkozta egyszer: „Mind a három műfajhoz, ami helyet kapott a Müpában, szegről-végről közöm van". Hogyan került közel a művészetekhez?
- Virányoson, a XII. kerületi Isten háta mögötti általános iskolában, ahová jártam, egy zseniális Kodály-tanítvány, Thománé Molnár Magda tanított. Bárdos jó barátja volt, és olyan kórust vezetett, hogy harmadikos koromban Bartók vegyeskarokat tanultunk. Ő lett aztán később a gitártanárom, és ő tanított nekem zeneszerzést és összhangzattant is. A klasszikus gitár fontos volt, de hát én már akkor is a nagy műfajoknak voltam rajongója. A gitárirodalmat vékonynak találtam. Ezért jött aztán a zongora, az összhangzattan, és a zeneszerzés. Jó tíz éven át jártam hozzá magánórákra, és csak később iratkoztam be hivatalos állami zeneiskolába. Pallagi Juditnál tanultam énekelni éveken át... szóval mindent megkóstoltam, amit csak kellett, de azért tudtam, hogy építész leszek.
Emellett még gimnáziumban három évig néptáncoltam Tímár Sándornál a Bartók Táncegyüttesben. Amikor elvittek katonának, Orsovszky Istvánnal a Zala Táncegyüttesben folytattam. Egyetem alatt pedig a Jeszenszky-jazzbalett tagja voltam, és abból éltem, hogy mindenféle iszonyatos musicalekben táncoltam vidéken. Jobban fizetett, mintha rajzoltam volna valamelyik építészirodában.
Később elhatároztam, hogy zenetudós leszek. Negyedévben, a komplex szigorlat előtt kihagytam egy egész szemesztert a műegyetemen. Bejártam a Zeneakadémiára Kroó tanár úrhoz, hallgattam Sólyom Györgyöt, Batta Andrást. Abba is akartam hagyni egészen a műegyetemet, de túl erős volt a szülői szigor. A történet meghatározó szereplője még Prunyi Ilona zongoraművésznő is, aki látta a lila gőzt, de azt is, hogy az építészet nem adható fel. Helyrerázott.
- És a karvezetés? Igaz, hogy évekig saját kórusa volt?
- Karvezetés-ügyben Ugrin tanár úr foglalkozott velem, de végül Földes Imre dobott be a mélyvízbe. Ő vezette jó ideig az Iparművészeti Egyetem (akkoriban még főiskola) kórusát. Olyanok énekeltek velünk, mint Csavlek Etelka, vagy a neves építészek közül Csomay Zsófia, Detre Villő, Bánáti János. Amikor már nem volt ideje tovább dolgozni velünk, azt mondta, „Gyerünk, Zoboki, vedd át, te egész jól csinálod!" Amíg csak az építészeti tevékenységem engedte, öt éven át vezettem a kórust.
- Úgy tudom, Wagner a legkedvesebb zeneszerzője. Európa és világ hangversenytermeit járva, vagy több ezer darabot számláló bakelitlemez-gyűjteményéből tallózva bizonyosan mást is hallgat.
- Persze. Wagner azért olyan fontos, mert a Müpa történetében - az orgona megépülte mellett - a másik nagy dobás a Wagner-napok elindítása volt. 19 évesen jutottam el először Bayreuth-ba, és utána évekig visszajártam. Akkoriban James Levine és Solti vitték a Ringet. Őrületes dolgokat láttam - na persze nem jeggyel, hanem a világítókarzatokról. Aztán több mint egy évtizeden át be sem tettem a lábamat Bayreuth-ba. Inkább Salzburga jártam sokat, meg Párizsba, ahol barátaim révén második otthonomra találtam.
Gyerekkoromban Beethovenen nőttem föl, az operát pedig nagyon untam, annak ellenére, hogy rajongtam Sass Sylviáért, és a Seregi-féle Cédrusok és Spartacusok sem mehettek le nélkülem. Beethoven után Bach adta a második erős lökést - ebben Thománé hatott rám erősen. Összebarátkoztam Vashegyi Györggyel. A Purcell Kórusban énekeltem négy évig, és Gyuri nem bírta Beethovent. Akkor jött Mozart, akit fiatalon egyáltalán nem értettem, mert valljuk be, ha Mozarthoz rosszul nyúlunk, iszonyatos unalom támad ránk. Mozart megértéséhez a sok érzelem és muzikalitás nélkülözhetetlen. Vagy Schubert, Mendelssohn... Valaha hihetetlen mennyiségű Richard Strausst hallgattam - különösen a késői darabjait. Az Árnyék nélküli asszony, vagy a Daphné a késői romantika óriás kolosszusai. Az olasz bel canto és verismo irodalmat a máig számomra legszeretettebb énekesnő, Leyla Gencer művészete révén ismerhettem meg.
Zenei ízlés tekintetében egyébként nincsenek mániáim, hagyom magam elcsábítani, és kíváncsi vagyok mások véleményére. Rengeteget számít, ha egy-egy énekessel, vagy hangszeres művésszel megismerkedhetem. Ezek a beszélgetések teljesen más dimenzióba hozzák számomra a a műveket. Prunyi, Fischer Ádám vagy Hollerung sokat formáltak az ízlésemen. Még mindig képes vagyok új darabokat akár „konzervből", otthon hálóköntösben végigtanulni.
- Nem bánta meg, hogy építész lett?
- A művészet révén van manapság az egyetlen lehetőségünk felsőbb régiókkal érintkeznünk. Az építészet egyre inkább alkalmazott művészet. Boldog vagyok, hogy megépíthettem az ország egyik vezető kulturális épületét, aminek kapcsán zenei-táncos hátterem is megnyilatkozhatott. Amikor Fischer Ádám megtudta, milyen művészi ambícióim voltak fiatalon, küldött egy sms-t: „Nem tudtam, hogy te is karmesternek készültél. Azért nekünk így jobb, mert megépült a Müpa..."
Az interjú folytatása, melyben Zoboki Gábor a Müpa születéséről és a kortárs magyar építészetről vall, erre a linkre kattintva olvasható.