Második budapesti fellépésén, a Händel és Itália című koncerten mindösszesen 16 áriával ajándékozott meg bennünket Cecilia Bartoli. Hála neki, pénteken már jóval éjfél előtt útjára indult a Gyönyör.
![]() |
A dúsan mért program első fele a 2005-ben megjelent Opera Proibita című Bartoli-album számaiból válogatva került elénk: az ifjú Händel Rómában szerzett két, operai erényekben ékes oratóriuma mellett/előtt Alessandro Scarlatti két - az időleges pápai tilalom következtében - ugyancsak oratóriumi alakot öltött művéből szólaltak meg részletek. Meglehet, Néri Szent Fülöp és az ő Rómába térése eminens oratóriumtéma (lévén Fülöp az oratoriánusok védőszentje), ám a Scarlatti 1705-ös kompozíciójából nyitószám gyanánt felcsendülő ária, a Könyörület ösztökélő magándala igazi barokk operamuzsika. S noha könyörületre igazán nem szorultunk ez estén, az ösztökélő irálynak éppenséggel komoly szerep jutott, hiszen a minden ízében, s a szó szoros értelmében tetőtől a talpáig dallammal és ritmussal telített Bartoli megannyi gesztusa, elános karmozdulata és szenvedélyes toppantása serkentette a kísérőzenekart, s igazította egyszersmind a hallgatói érzületet.
Bartoli mindvégig diadalmas érzékiséggel, s hozzá telivér délszaki temperamentummal énekelt, s a védjegyének számító, hasonlíthatatlan koloratúrás futamokat pazarul abszolválta. Méricskélő adagolás, kiszámított porciózás nélkül - ez jellemezte koloratúrázását csakúgy, mint egész pódiumlényét: Bartoli ugyanis púpozott kanállal kínálja az élményt. Így Händel első oratóriumának, Az Idő és a Megvilágosodás diadalának négy áriájában, a Gyönyör és a Szépség - ezúttal éppen nem allegorikus - szerepeit megidézve az énekesnő egyszerre tűnt az életigenlés, a szépségben való hit szószólójának és tán legerősebb érvének is. Meggyőző erejét csak gyarapította a bázeliek minőségi historikus játéka (legfeljebb a fúvósokra lehetett némi panaszunk), s kiválólag a koncertmester, Julia Schröder szólóhegedűsként és zenekarvezetőként egyaránt imponáló teljesítménye.
A koncert második felében Händel londoni olasz operáiból hallhattunk részleteket, s bár Bartoli produkciójában egy-egy ponton immár felfedezni véltük a fáradtság apróbb jeleit (melyeket részint a tempó fokozása próbált észrevétlenné tenni), azért panaszkodásra józan fővel senkinek sem lehetett oka. Igaz, e második részre épp a józan fők tűntek el a közönség soraiból, hiszen Almirena madárcsicsergéssel induló pasztorális áriája (Rinaldo) után, előbb a Caesart elbolondító Kleopátra, majd pedig csupa igéző és varázslónő lépett elibénk. Melissa, Alcina és Armida áriáiban Bartoli maga is felfedte "bűbájos" hatalmát: az énekszót, melyet régente varázslatként ítélt meg az európai kultúra, amint ezt a római XII. táblás törvényekből csakúgy kiolvashatjuk, akár több nyelv máig használatos udvariassági formuláiból (enchanté, estoy encantado, stb.).
A felsőfokokkal szinte korlátlanul terhelhető programot a tetszés- és szeretetnyilvánítás ritkán tapasztalt mértékével viszonozta a közönség: mi tagadás, Bartoli néhány pillanat alatt, lábon megvette a publikumot, s onnét már csak boldog-nyűgözötten szemléltük létezését. A 14 áriányi műsort két ráadással tetézte Cecilia Bartoli: előbb a Semeléből énekelt, majd megismételte Melissa tüzes áriáját az 1715-ös Amadigi di Gaulából. A lovagregényből operalibrettóvá formált történet címszereplője, Amadis talán ellen tudott állni Melissa csábításának.
Mi nem.


László Ferenc
Fidelio
3
Hozzászólás

Elküldöm































ugy volt kommers ahogy már nem is lehet...
Na, azért amikor kiállt Bartoli mellé az oboás, az elég jól sikerült.
A zenekarral kapcsolatban: a fúvosokra nekem nem "némi panasz"om volt, sztem elég szarul játszottak.