Maratoni befutó

Sztem meg Várjon Dénes nagyszerűen játszott, a VII. pedig nem "vérbő" volt, hanem rideg. Az Egmont viszont nagyon tetszett.  Lehet, hogy nem is ugyanazokat hallottuk ?     

Ezek szerint a kritikus nem hallgatta végig az egész napot és este felhívta Ivánt, aki segített neki és az utolsó bekezdést bediktálta telefonon?

 Mostanig vártam arra, hogy lesz talán olyan kritikai beszámoló is, amely az egész napot áttekinti. Minthogy eddig erre nem került sor, röviden beszámolok MINDEN koncertről.

A nap a D-dúr hegedűkoncerttel kezdődött. Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy Kelemen Barnabás nem csak nagyszerűen játszott, hanem hibátlan ízléssel is. A Postás zenekart (most éppen Concerto Budapest) még sohasem hallottam ilyen jónak. Valószínűleg az is emelte a színvonalat, hogy Keller András igencsak hegedűsszemszögből vezényelt.

Gyors átvonulás a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremből a Fesztiválszínházba, Fenyő László és Kovalszki Mária fellépésére. Örülök, hogy végre élőben is hallottam őket. Szép és kulturált koncert volt. A műsor: Tizenkét változat Händel Júdás Makkabeus című oratóriumának egy témájára (WoO 45), C-dúr szonáta (op. 102 No. 1), Hét változat A varázsfuvola egy témájára (WoO 46).

Vissza a BaBeNeHatba, s máris kezdődött az Eroica az Óbudai Danubia Zenekar előadásában, Héja Domokos vezényletével. Erről a koncertről a Szent Jupát-féle Föld-megkerülés meg a magyar Himalája-expedíciók jutottak eszembe: nem elsőként, nem a legjobban, nem a leggyorsabban, de nagyon hősiesen ([h]eroikusan) - és végül is eredményesen - megküzdöttek az elemekkel. De azért remélem, hogy jövőre már nem szerepelnek, s nem fognak tönkrevágni egy Schubert-szimfóniát is.

Újra a FeSz, s újra kamarazene. De előbb még kijött Körner Tamás és bejelentette, hogy sajnos Lendvay József lekéste (!) a repülőgépet, ezért a Tavaszi szonátában nem ő lép fel, hanem Baráti Kristóf. Az igazi baj azonban nem ez volt, hanem az, hogy Baráti teljesen készületlen volt, nagyon halkan és nagyon bizonytalanul játszott. Pedig egyáltalán nem volt rossz! Sőt, még így is jó volt, és ha csak egy kicsit is többet próbálnak, kiváló előadás lehetett volna. Örülök annak is, hogy végre élőben hallottam zongorázni Würtz Klárát.

A Kakadu-variációkat Kádár István, Mahdi Kousay és Nagy Péter adta elő tisztességes színvonalon, de nem átütően.

Az ebédszünet után ismét a BaBeNeHat következett, az Egmont-kísérőzenét a Filharmóniai Társaság (Opera) Kovács János által vezényelt zenekara adta elő, a szopránszólókat Wierdl Eszter énekelte, a narrátor Kulka János volt. Kulka profi volt, de pojáca, és - főleg - főszereplőnek érezte magát. Wierdl szépen - és a szerephez illően butácska ruhában - énekelt. A zenekar meglepően jó volt (igaz nem voltak nagy elvárásaim), épp csak maga a darab közepes. Azt hiszem, nem véletlen, hogy csak a - nekünk, magyaroknak különösen fontos - nyitányt játsszák viszonylag gyakran.

Ismét kamarazene ismét a FeSz-ban.

Előbb Jóföldi Anett és Pivon Gabriella fuvolázta el nagyon szépen a nem különösebben jó G-dúr Allegro és Menüettet (WoO 26).

Aztán következett Ács Ákos, Bereczky Dávid, Jandó Jenő, Emma Schied és Tallián Dániel igen jó, de nem revelatív előadásában a zongorára és fúvósokra írott Esz-dúr kvintett (op. 16). Nem tudom, miért játsszák ezt a művet ilyen ritkán, hiszen nagyon jó. (Főleg ha az ember NEM hallgatja meg előtte példaképét, Mozart azonos hangszer összeállításra írott művét, K. 452.)

Rohanás a BaBeNeHat-be, ahol éppen csak elértük a MÁV Szimfonikusokat (vez. Takács-Nagy Gábor). Meglepett, hogy mennyire jól szólt ennek a gyakran lesajnált zenekarnak az előadásában az István király-nyitány. Ezek után már sokat vártam a G-dúr zongorakoncerttől, s talán az is jó lett volna, ha nem a - számomra érthetetlen módon sztárolt - Dimitris Sgouros a szólista. Őt élőben most hallottam először. Valószínűleg egyúttal utoljára is.

A FeSz-ban az Eckhardt-vonósnégyes előadásában következett a III. „Razumovszkij” Quartett. Valóban nagyon fontos, hogy egy nagyzenekar tagjai is rendszeresen kamarázzanak, s erre a BFz-nál különösen nagy hangsúlyt fektetnek. Ugyanakkor - mint ezt sajnos ez a koncert is bebizonyította - nem automatikus, hogy egy kiváló zenekari zenészekből álló kamaraegyüttes is kiváló lesz. Nem tudom, hogy nem értették meg a darabot (de akkor miért ezt választották?), vagy csak nem gyakoroltak eleget (de akkor miért ők adták elő?). Mindenestre csalódottan hallottam, hogy milyen összevissza játsszák ezt a remekművet.

A nagyterembe visszatérve kellemes meglepetés volt viszont a Peskó Zoltán által vezényelt Pannon Filharmonikusok és Budapesti Akadémiai Kórustársaság előadásában a C-dúr mise. Nagyon örülök, hogy végre élőben is hallhattam ezt a számomra különösen kedves remekművet. Annak pedig különösen, hogy kitűnő tolmácsolásban. A két női szólista, Váradi Zita és Megyesi-Schwartz Lúcia remek volt. A két férfi, Alessandro Codeluppi és - a Szvétek László helyett beugró - Rácz István viszont mind hangját, mind színvonalát tekintve gyenge. A kórus és a zenekar sem volt makulátlan, de - valószínűleg új karmesterüknek köszönhetően - olyan erővel muzsikáltak, hogy maga az előadás mégis nagyszerű lett. Köszönet Peskó Zoltánnak, hogy végre hazajött, s ugyan nem az ÁHz-nál (1997), s nem is az Operában (2000), de mégiscsak gatyában rázott egy jobb sorsra érdemes zenekart.

Sajnálom Rákai Zsuzsannát, hogy ehelyett egy koncertfilmet nézett meg, noch dazu egy karajanost.

Ezen a napon az utolsó FeSz-beli koncert Várjon Dénes szólóestje volt. Ő megerősítette vele kapcsolatos eddigi benyomásaimat: szimpatikus, jó ízlésű zongorista, aki azonban (még?) nem nagy művész. Remek volt a műsorválasztás: két alig játszott (op. 14 No. 2 és op. 78) után egy sztárszonáta (op. 81/a), de az sem a leghíresebbek közül. Ugyanakkor mind a három remekmű. Az előadás - ha nem is egészen az én ízlésem szerint való, de - nagyon jó volt, amelyet csak egy hajszál választott el attól, hogy igazán nagy legyen. Talán eljön egyszer az is.

A nagy durranásnak szánt utolsó koncert (természetesen a NeHat-ben) viszont csalódás volt. A BFz gyorsan és perfektül játszotta a VII. szimfóniát, csak éppen ridegen és lélek nélkül szólt. Az viszont nagyon kedves volt Fischertől, hogy a végén felállíttatott bennünket: azokat, akik elég perverzek voltak ahhoz, hogy az összes koncertet végighallgassák (megnyugodva láttam, rajtunk kívül még több tucat ilyen akadt...), s nekünk dedikálva eljátszották egyik kedvencem, a IV. szimfónia zárótételét.

Néhány JAVASLAT a további maratonok szervezéséhez.

- Akár korábbi kezdés, vagy eggyel-kettővel kevesebb koncert árán is, de hosszabb szüneteket kellene hagyni a koncertek között. Az elvileg 1/4 órából sokszor csak 10 perc lett, ami arra is alig volt elég, hogy - a tömegen átvágva magunkat - átrohanjunk a másik terembe, és ott megtaláljuk a helyünket. S az ember szeretne még időnként enni-inni (de olykor szükség lehet ezek ellenkezőjére is). Arról nem is szólva, hogy jólesne néha kicsit beszélgetni, vagy esetleg csak pihenni, netán ráhangolódni a következő koncertre stb. A névleg 3/4 órás koncertek után névleg félórás szüneteket javaslok, úgy hogy esetleges csúszás esetén a szünet legyen kicsit rövidebb, s következő koncert pontosan kezdődjön.

- Az ebédszünet 3/4 óra helyett legyen legalább 1és1/4, de inkább másfél óra. Ebben jutna idő arra, hogy az ember kissé kifújná magát, evés után sétálgasson, megnézze a kiállítást stb.

- Erősítsék tovább azt a vonalat, hogy ritkán, vagy egyáltalán nem hallható darabokat tűznek műsorra.

- Jó lenne, ha a műsorfüzet részletesebb lenne, főleg, ha fizetni kell érte.