ELŐSZÓ

Minden előszó és utószó lényegében nem más, mint a szerző mentegetőzése munkája vélt és valódi hiányosságai miatt. Engedtessék hát meg e könyv írójának is, hogy egy nagy vállalkozás első szakaszának végére érve töredelmesen adjon számot munkája eddigi soráról, szándékáról, buktatóiról, valamint a folytatást illető terveiről.

A több — előreláthatóan három — kötetre tervezett Hangversenykalauz első kötetében az Olvasó a zeneirodalomnak azokról a szimfonikus műveiről olvashat rövid ismertetéseket, amelyek általában hallhatók a hangversenyek repertoárján, rádióműsorokban és közkézen forgó hanglemezeken. A második kötetben kap majd helyet a versenyművek ismertetése, a harmadikban pedig a szólóhangszerre és kamaraegyüttesekre írt darabokról esik szó.

Ez a felosztás vitatható, és munka közben számomra is kérdésessé vált helyessége. Mint zenetörténésznek, inkább szívem szerint való lett volna, ha egy-egy zeneszerzőt teljes életműve tükrében mutathatok be; olykor valósággal erőszakot tettem mondanivalóm logikáján, mikor mechanikusan elkülönítettem a magam számára penzumnak kitűzött zenekari műveket az egyéb alkotásoktól, például Mozartról szólva hallgatnom kellett zongoraversenyeiről, Haydn vonósnégyeseiről éppúgy nem írhattam, mint Beethoven szonátáiról, és még sorolhatnám tovább. Egyetlen mentségre — napjainkban oly jól ismert „objektív akadályra” — hivatkozhatom csupán: arra a körülményre, hogy bizonyos, meglehetősen szűkre szabott határidőn belül meghatározott mennyiségű kéziratnak mindenképpen nyomdába kellett kerülnie, és ez csak kétféle módon volt lehetséges: vagy úgy, hogy zeneszerzőnként valóban teljes képet adok az életműről — illetve megközelítően teljeset: hiszen a vokális művek az Oratóriumok könyvében külön elemzésre kerülnek —, és akkor egy bizonyos oldalszám elérése után „folytatása következik!” jelszóval befejezem az első kötetet; vagy úgy, hogy az életművet mechanikusan széttördelem, amint azt végül is tettem. Erre a lépésre — minden muzikális aggályomat leküzdve — végül is a könyv gyakorlati használhatóságának szempontja késztetett. Ha ugyanis az előbb említett, eszmeileg kívánatosabb megoldást választom, úgy köny­vem „veszedelmesen” hasonlított volna a zenetörténet-könyvekre, holott ezúttal kifejezetten kézikönyvet, alkalmilag belelapozni-valót, utána­nézni-valót, hangverseny előtt tájékozódni, zenehallgatás után re­konstruálni valót, általában tehát egy bizonyos zeneművel kapcsolatos információk forrását szeretnénk közzétenni. S mivel a hangversenyek — és rádióműsorok — általában a megszólaltató apparátus szerint különülnek el zenekari-, szóló-, kamarazenei, stb. műsorokra, úgy gon­doltuk, mint kézikönyv, e gyakorlati célt inkább szolgálja a Hangver­senykalauz jelenlegi felosztásában. Ami a zenehallgatókat illeti, bár két­ségtelenül vannak, akik egyik vagy másik műfaj iránt különösképpen vonzódnak — a kamarazenei hangversenyeknek éppúgy megvan a maguk sajátos közönsége, mint a zongoraesteknek, vagy pláne az orgo­naesteknek! — a nagy többség mégis magát a zenét szereti, ezen belül téve különbséget az egyes zeneszerzői stílusok, egyes alkotók művei között. Ilyenformán remélhető, hogy a további köteteknek is akad majd olvasójuk, sőt, ugyanazok fogják a versenyművekről, majd a szóló- és kamaraművekről szóló ismertetéseket is elolvasni, akik a szimfonikus művek Kalauzát már megismerték.

A következő kérdés ez volt: mely szerzők mely műveit ismertesse a könyv? Erre a kérdésre a zenei élet napi gyakorlata adott választ: azokat a műveket, amelyek az elmúlt negyedszázad alatt Magyaror­szágon elhangzottak. Johann Sebastian Bachtól Sáry Lászlóig 123 zene­szerző több mint 500 művét ismertettem. A kéziratot 1971 novembe­rében zártam le, az előkészületben levő művekről tehát nem adtam ismertetést; úgyszintén eltekintettem azoknak a műveknek bemutatá­sától, amelyek zenetörténeti kuriózumnak számítanak (mint pl. a rene­szánsz és kora barokk vokális és régi hangszerekre írott művek, amelyek kétségtelenül divatba jöttek ugyan napjainkban, ám mégsem alkotják a repertoár gerincét). Írtam viszont olyan kompozíciókról, amelyek Magyarországon nyilvánosan még nem hangzottak el, de amelyekről azért „illik tudni”.

E válogatással kapcsolatban — bármennyire igyekeztem is azt zenei életünk realitásához igazítani — óhatatlanul felmerülnek majd kétségek, fenntartások. A műfajok kényszerű szelektálása folytán úgy adódott, hogy a versenyművek speciális alkotói — mint pl. Corelli vagy Vivaldi — nem kaptak helyet az első kötetben, mint ahogy számos jeles magyar zeneszerző-kortársunk is kimaradt a szimfonikus művekről szóló I. kötetből, mivel a közönség főként versenyműveit ismeri. A „ki­maradt” sző azonban máris veszedelmes mellékízt éreztet, hiszen „ki­maradni” csak onnan lehet, ahová más „belekerült” — mint pl. a góthai almanachba, vagy a Ki Kicsoda című kötetbe! A jövőbeni meg­bántottakat sietek figyelmeztetni arra, hogy e könyv nem kritikai fó­rum, és írása közben szüntelenül arra törekedtem, hogy ismertetést nyújtsak és ne értékelést. Aggályosan fáradoztam azon, hogy az ilyen értelmű jelzőket elkerüljem, és tárgyilagosan szenvtelen leírását adjam egy-egy zeneműnek, amennyire ez egyáltalán lehetséges. Olykor magam is éreztem, hogy ez nem sikerül, de azt hiszem, a legtöbb esetben az idők próbáját kiállt, klasszikus remekművekről szólva esett meg, hogy „megfeledkeztem magamról” és illetlenül lelkesedtem. Erre egyetlen mentségem az lehet, hogy muzsikus létemre a sok évtizedes zenehallgatás és kritikusi tevékenység még nem irtotta ki belőlem az igazi megrendülést, a mély alázatot és mindig megújuló ámulatot... Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy X vagy Y méltatlanul merült feledésbe, igaztalanul kerülte el figyelmemet, vagy korunk jóvátehetet­len tévedésének áldozata, amiért zenéjét nem játsszák.

A zeneszerzők sorrendjében igyekeztem az időrendi egymásutánt és nemzeti hovatartozást alapul venni. Műveik ismertetésében elsősorban arra törekedtem, hogy a kompozíciót az életmű egészében elhelyezzem. Szándékosan távol tartottam magam a szakmai elemzés csak beava­tottak számára érthető stílusától, ugyanakkor megkíséreltem, hogy pon­tos adatokat és filológiailag helytálló tényeket közöljek, Ismertetéseimet nem kell az olvasónak partitúrából, ütemről-ütemre követnie. (Véleményem szerint, aki ezt megteszi, az magától is rájön mindarra, amit közölhetnék vele!) Nem titok azonban, hogy ezeket nem öncélú olvasmánynak szántam, hanem a zenehallgatás kiegészítő mozza­natának, bízva abban, hogy hangverseny előtt vagy után, de nem helyett lapoz beléjük az Olvasó. Olyan műfajokról, amelyek nagyobb számban fordulnak elő egy-egy zeneszerző életművében, bevezetőül általánosságban írtam néhány jellemző tudnivalót, amit később, az egyes darabokról szólva nem ismételtem meg. Így tehát Haydn, Mozart vagy Beethoven szimfóniáiról ajánlatos nem kizárólag az egyes művet tárgyaló passzust, hanem az általános ismertetést is elolvasni.

Mindvégig óvakodtam a művekbe bármit is belemagyarázni, progra­mot csak ott írtam le, ahol azt a zeneszerző maga adta meg. A darab keletkezésének adatain és esetleges formai-technikai érdekességén kívül csak a legszükségesebbet mondtam el, bízva abban, hogy a fogékony és érdeklődő hallgató a kívánt többletet magából a zeneműből úgyis megkapja majd. Egyébként a legritkább eset, hogy egy zenemű hangu­lata és mondanivalója teljesen egységes, megváltoztathatatlan és szilár­dan kialakult; az előadó felfogása, sőt aznapi diszpozíciója is minden alkalommal változtat valamit rajta, és ez a változó adja az élő zene különös varázsát, a gépi muzsikával szemben mindenkor érvényesülő nagyobb vonzerejét. Mindezt az ismertetés nem hagyhatja figyelmen kívül.

Sajátos helyzetet teremt az új zene, a maga szokatlan hangzásvilá­gával, meglepő effektusaival és gyakran meghökkentő kifejezésmódjá­val. Szavaink, bármennyire tökéletlenül írják is körül a hangzó vilá­got, bizonyos konvenció alapján már-már alkalmasak arra, hogy azok­ról a zenékről, amelyek érzelmeink és indulataink eddig elfogadott jel­zésrendszerén belül szólnak hozzánk, valamelyes meghatározást adja­nak. Ahhoz a hangzó világhoz azonban, amelynek felfogásához úgy­szólván még fizikai-akusztikai berendezéseink sem alakultak ki, ame­lyet úgyszólván még helyesen hallani sem tudunk, nagyon nehéz a hagyományos szókészletből megfelelő idiómát találni. Ezt a jövő zenetörténészei és a jövő közönsége kölcsönösen fogják majd — remél­jük — kialakítani.