Kelemen, Klementina

110 éve született Illyés Gyula

2012.11.02. 16:03

Programkereső

Puszták népe című művében Illyés a széppróza rangjára emelte a szociográfia műfaját, munkásságát Kossuth- és József Attila-díjjal is elismerték.

A Tolna megyei Felsőrácegrespusztán született, ahol apja uradalmi gépész volt. Tanulmányait a pusztai népiskolában kezdte, majd Simontornyán, Bonyhádon és Dombóváron tanult. 1916-ban szülei válása után édesanyjával a fővárosba költözött, az érettségit is itt végezte. 1918-19-ben aktívan részt vett a baloldali diákmozgalomban: önként állt a kommün katonái közé, tizenhét évesen pedig harcolt a román csapatok ellen vívott szolnoki ütközetben. Első verse El ne essél, testvér címmel 1920-ban, név nélkül jelent meg a Népszavában.

Érettségi után a budapesti tudományegyetem magyar-francia szakos hallgatója volt, de illegális tevékenysége miatti letartóztatástól tartva 1921 végén elhagyta Magyarországot és Párizsba költözött. A nagyhírű Sorbonne-on filozófiát, pszichológiát, irodalomtörténetet és francia nyelvészetet hallgatott, ez időben könyvkötésből tartotta fenn magát. 1926-ban térhetett haza. Évekig biztosítási intézetnél tisztviselő, majd 1948-ig sajtóelőadó volt a Magyar Nemzeti Banknál. 1939-ben megnősült, felesége Kozmutza Flóra gyógypedagógus-pszichológus, aki a költő halála után hagyatékának egyik legnagyobb gondozója is volt.

Illyés Gyula Tihanyban
Illyés Gyula Tihanyban

Illyés avantgárd stílusban írt első verseit Kassák Lajos Munka című lapja közölte, de a következő évben már a Nyugatban jelent meg kritikája, utána pedig ez a folyóirat lett költeményeinek fő publikációs fóruma. Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal ők alkották a Nyugat második nemzedékét. 1928-ban a Nyugat adta ki első verseskötetét Nehéz föld címmel. A harmincas évek elejétől Illyés az irodalmi közélet jelentős szereplője: munkatársa volt a Válasznak, 1934-ben részt vett az első szovjet írókongresszuson, 1937-ben egyik alapítója volt a Márciusi Frontnak. Babitscsal együtt szerkesztette a Nyugatot, a költő halála után pedig - 1941-44 között - a lap utódjának, a Magyar Csillagnak a főszerkesztője lett. A német megszállás után a fővárosban és vidéken bujkált.

A háború utáni néhány évben aktívan részt vett a közéletben: egyik vezetője volt a Nemzeti Parasztpártnak, dolgozott mint országgyűlési képviselő, 1946 és 1949 között szerkesztette az újraindult Választ. 1948-tól visszavonult a közélettől, és csak írói munkásságának élt. A hatvanas-hetvenes években íródelegációk tagjaként sokat utazott külföldre. 1969-ben a nemzetközi PEN egyik alelnökévé is megválasztották.

Költészetében a háború után a realista módon megjelenített társadalmi és nemzeti sorskérdések váltak meghatározóvá. Nagy hatású, Egy mondat a zsarnokságról című költeményét 1956. november 2-án az Irodalmi Újság adta közre. A forradalom leverése után a versről évtizedekig szót sem ejtettek. Legszemléletesebb, balladaszerű alkotásai a magyar történelem egy-egy pillanatát idézik (Hősökről beszélek, Három öreg, Dózsa beszéde).

Illyés Gyula
Illyés Gyula

Prózaíróként is maradandót alkotott. A magyar szociográfiát a széppróza rangjára emelte a Puszták népében, a forradalmiság kérdése foglalkoztatta Petőfi Sándorról szóló monográfiájában. Hunok Párizsban című önéletrajzi regénye a Párizsba menekült magyar művészek világába vezet. 1969-ben világirodalmi szinten is újdonságot hozott a Kháron ladikján című esszéregénye, amelyben kendőzetlen nyíltsággal vallott az öregedéssel járó szellemi és fizikai problémákról.

Illyés vérbeli színpadi szerző volt: nagy ívű drámák mellett kitűnő szatirikus vígjátékok kerültek ki a tollából. Az ötvenes években nem jelenhettek meg az írásai, a hatvanas években azonban a nemzeti tudatot formálni kívánó történelmi drámákkal gazdagította a magyar irodalmat (Ozorai példa, Fáklyaláng, Kegyenc, Malom a Séden). Vígjátékai is nagy közönségsikert arattak (A tű foka, Tűvétevők).

Életpályája átívelte az egész 20. századot, benne a nemzeti és egyetemes értékek olyan összhangjával, amely őt a magyar irodalom legjobbjai közé emelte. Számos hivatalos kitüntetésben részesült: Kossuth-díjat három alkalommal kapott (1948, 1953, 1970). 1949-ben megszűnt akadémiai tagságát - posztumusz - 1989-ben állították vissza. Illyés Gulya 1983. április 15-én halt meg Budapesten. 2003 áprilisában a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének keretein belül kezdte meg működését az Illyés Gyula Archívum és Műhely, ahol könyvtárának és kéziratos hagyatékának jelentős része található.