Lukács

Miért csapott Isserlis a lecsóba?

2015.03.01. 09:56

Programkereső

A zenei pályát nem lehet elég korán elkezdeni, egy eltökélt hegedűművész jobb, ha már a rácsos ágyban is a vonót emelgeti cumisüveg helyett. De mi a helyzet a mezei műkedvelővel? Lehet-e Bach vagy épp Stravinsky annyira népszerű a gyerekek körében, mint mondjuk az Alma zenekar? Steven Isserlis és könyve, a Miért csapott Beethoven a lecsóba? szerint a válasz egy határozott igen.

Kapcsolatom a komolyzenével hétévesen, egy közepes méretű tévedéssel kezdődött. A tévedést úgy hívták, hogy Halhatatlan kedves, a mű pedig a címével ellentétben nem vámpírokról szólt, hanem Beethoven legkevésbé sem egyszerű életéről. Egyáltalán nem jó film, senkinek nem javasolnám jó szívvel a megtekintését. Két dolog azonban húsz év távlatából is megmaradt belőle. Az egyik, hogy a zeneszerzőt Gary Oldman játszotta. A másik pedig a film fináléja, IX. szimfónia bemutatója. Ez a jelenet, benne az Örömódával - gyerekként jócskán vállalható közhely - annyira sokkolt, hogy még aznap este előtúrtuk a lemezjátszónkat és a Ferencsik-féle felvételt, és aztán hosszú hónapokon keresztül nem is szólt más a házunkban.

Hiába azonban a személyes szerencse, ha akkor este valamiért elalszom a filmen, esetleg Beethoven-portré helyett a Jumanjit veszem ki a falu videotékájából, talán soha az életben nem kedvelem meg sem Beethovent, sem úgy általában a komolyzenét. Vajon hányan voltak kénytelenek a zene szeretetétől megfosztva leélni az életüket, csak azért, mert nem jött velük szembe a nagy találkozás?

Steven Isserlis valódi csellófenomén, annak ellenére, hogy még húszévesen sem volt biztos benne, hogy egy nap révbe ér a karrierje - a bizonytalanságnál veszélyesebb érzés pedig nem létezik az alkotói pályán. Hogy miért nem csömörlett meg az évek során, arra egyszerű a magyarázat: aki valaha látta színpadon, vagy akárcsak felvételen, az soha nem felejti el, amint göndör lóbálva, tekintetét időnként az égre emelve, tökéletes átszellemültséggel játszik. Sugárzik belőle a zene szeretete. És azon művészek közé tartozik, akik képesek ezt a szeretetet a legegyszerűbb és legélvezetesebb módon átadni a szélesebb közönségnek is. Legalábbis erről tanúskodik könyve, a Miért csapott Beethoven a lecsóba?

Miért csapott Beethoven a lecsóba?
Miért csapott Beethoven a lecsóba?

Fals lenne azt állítani, hogy a Miért csapott...? gyerekkönyv lenne. Miközben a szerző beköszönőjében arról ír, hogy "Magyarország simán pályázhatna manapság a világ legzeneibb országának címére", addig a valóság az, hogy bár zenészeink valóban ott vannak szerte a világban, Budapesten pedig estéről-estére három komolyzenei megaintézmény kínál programot közel ötezer nézőnek, a koncerttermek közönsége menthetetlenül öregszik. Nem egyszerűen a tizen-, huszonévesek nézők tűnnek el a széksorokból, hanem az a harmincas korosztály is, amelyiknek elvileg a fizetőképes célközönséget kellene jelentenie. De vajon valóban csak a pénzhiány lenne ennek az oka? Nem lehet, hogy útközben valahol a legfontosabbat felejtettük el - szerkesztők, szakírók, kritikusok -, és úri huncutságot csináltunk a legdemokratikusabb művészeti ágból, a zenéből? Talán soha azelőtt nem volt ennyire fontos, hogy a komolyzenéről közérthetően, modorosság nélkül és mégis élményszerűen beszéljünk. Ha nem kapunk észbe ugyanis, hamarosan nem lesz kinek írnunk.

Márpedig Isserlis (és a könyvet remekül lefordító Nemes Krisztián) a könnyedségből ad leckét a könyvében, miközben arról mesél, hogy Bach, Mozart Beethoven, Schumann, Brahms vagy épp Sztravinszkij épp úgy hús-vér emberek voltak (na jó, Mozart esetében talán ez nem minden kétséget kizáróan igaz) mint maga az olvasó is, nem pedig kerítéssel körbevett márványtorzók, akiknek a munkáiért csak rosszemlékű iskolai zenetanárok rajongtak.

Mielőtt bárki feltartott mutatóujjal jelezné, hogy a műélvezet nem szerzőkről szól, hanem alkotásokról, álljon itt: ez egy tévedés. Kit ne bűvölnének az olyan apró személyes történetek, minthogy a Missa Solemnis szerzője nem egyszerűen elviselhetetlen alak volt, hanem egy rossz szagú, koszosan öltözött vénember, aki teleköpködte a saját lakását, a kávét pedig kizárólag hatvan szem kávébabból lehetett neki készíteni, különben hozzávágta a legközelebbi emberhez a csészét? Vagy épp az elvarázsolt Schumann, aki órákon át képes volt némán ülni beszélgetőpartnerével szemben, és aki megrögzött láncdohányos volt, mégis rettegett attól, hogy a szemébe megy a füst. És bár Wagner nem került be a kötetbe, tegyük hozzá: az ő élete, személyisége legalább annyira izgalmas, szövevényes és felfoghatatlan, mint maga a Ring-tetralógia. Mondják, hogy aki a zenét szereti, az rossz ember nem lehet - közhely szerzője vélhetően soha nem lakott egy háztartásban zeneszerzővel.

Isserlis azonban nem csak a zeneszerzők (magán)életébe vezeti be az olvasót, hanem zenéjükbe is. Ha most valaki beüti YouTube-on Beethoven nevét, vélhetően az első találat egy Best of válogatás lesz, talán a második is, a következő pár a IX. szimfónia, és csak sokadig lólépés után juthat el valaki a - példának okáért - Waldstein szonátáig. A szerző szerencsére fontosnak gondolta, hogy valamiféle támpontot adjon a műfajjal ismerkedőknek, ezért aztán minden fejezet közepére rövid ajánlókat iktatott be, ahol ismert és kevésbé ismert műveket sorol fel, rövid megjegyzésekkel. Igaz, itt talán nem lenne rossz, ha az adott művek mellé előadókat is ajánlana - láttunk már arra példát, hogy valaki bakelitről felvételről üzent hadat Mozartnak.

A Miért csapott...? egyébként a briteknél 2001-ben jelent meg, azóta pedig megszületett a folytatása is. Hogy nálunk eddig miért nem jelenhetett meg, rejtély. Minimum a kötelező olvasmányok között lenne a helye - és akkor talán valaki még el is olvasná őket.