Olivér

Feketén-fehéren

2015.12.28. 11:34

Programkereső

Kevesen tudják, de a két világháború közötti magyar zongoraiskola színvonalát focianalógiában mérve csak Puskásék generációjához lehet hasonlítani.

A Zongorabillentyűk második kötetének szerző- és testvérpárosa, Szirányi Gábor és János tudományos alapossággal, mégis a laikusok számára is élvezhető módon mutatja be két ma már alig ismert, a maguk idejében viszont meghatározó jelentőségű zongoraművész-tanár, Keéri-Szántó Imre és Wehner Tibor életpályáját.

Keéri-Szántó Imre
Keéri-Szántó Imre

Nem kevésbé fontos, hogy a két életrajzon keresztül bepillantást nyerhetünk a Zeneakadémia legendás Hubay-Dohnányi korszakának – amely a közel százéves távolság miatt, ám igencsak csalókán tűnik békés aranykornak– kulisszatitkaiba: elhallgatott, vagy csupán elfelejtett nagy pillanataiba, az idő által meghaladott, de azokban az években kritikusan fontos művészi-emberi konfliktusaiba.

Az 1902-ben született Keéri-Szántó Imre zeneakadémiai osztályából olyan nemzetközi kiválóságok kerültek ki, mint Anda Géza, Cziffra György vagy Sebők György, emellett olyan zongorapedagógusok is, akik hosszú évtizedeken keresztül meghatározó személyiségei voltak a Zeneakadémiának – mint Nemes Katalin vagy a könyv másik főszereplője, Wehner Tibor.

Bő húsz évvel ezelőtt, fiatal zongoristaként abban a szerencsében volt részem, hogy szinte egy egész nyarat tölthettem egy volt Keéri-Szántó-tanítvány, Scipiades Katinka otthonában, aki rengeteget mesélt egykori tanáráról – és alig kevesebbet Dohnányiról, akit szintén jól ismert közvetlenül és áttételesen is, hiszen időközben elhunyt férje, Dániel Ernő az egyik legkiválóbb Dohnányi-növendéknek bizonyult.

A kötet Wehnerrel foglalkozó fejezete kiválóan egészíti ki a mesteréről szólót: időben közelebb vagyunk, több a személyes élmény, és az oralhistory mellett a korabeli sajtóból, levelezésekből, átfogó és jól összeválogatott források révén ismerhetünk meg egy valószínűleg méltatlanul szűkre szabott előadóművészi pályát. Félreértés ne essék, a szűkösségért Wehner esetében nem az életpálya hossza, hanem a létező szocializmus kultúrpolitikájának láthatatlan, ám a valóságoshoz hasonlóan kíméletlen szögesdrótjai a felelősek – ugyanazok, amelyek Dohnányi tehetségét és műveit is távol tartották az országtól évtizedeken keresztül.

zongbill2 (1)

Az életében sokszor méltatlanul mellőzött Wehner számára a Gramofon-könyvek legújabb kötete a művészi rehabilitáció szobroknál és emléktábláknál jóval fontosabb momentumát nyújtja: életének és művészetének személyes hangú, ám hiteles dokumentumát.