Fülöp, Evelin

A történelemkönyv, és ami kimaradt belőle

Vámos Miklós: Hattyúk dala kritika

2017.01.31. 11:43

Programkereső

Vámos Miklós az Apák könyve után ismét összegző jellegű könyvet írt, a középpontban pedig megint mi, magyarok állunk. Ennyi történelmi sorscsapást átélve jogosan merül-e fel bennünk, hogy néha a Teremtő is hibázik?

Meztelen, fürdőző nők, hattyú-nyakú betűk és rejtélyes, megfejthetetlen ábrák alkotják a hattyús kéziratot, Vámos Miklós új regényének főszereplőjét. De valójában persze nem is erről, hanem rólunk, magyarokról - vagy ha úgy tetszik a világról, és az abban elfoglalt helyünkről szól a Hattyúk dala.

B288386

"Ez egy oda-vissza regény. Miután elolvasta az ember a nyomtatás sorrendjében, talán érdemes elolvasni még egyszer, a végéről indulva, fejezetenként hátrálva előre" - tanácsolja a könyv hátlapja is. A regény - vagy ahogy Vámos írja: eposzféle, prózában - a jelenkorban kezdődik, hogy aztán nagy bakugrásokkal, harminckettő fejezettel egészen a világ teremtéséig ugorjunk vissza. Ezek az ugrások van, hogy szépek, egyenletesek, ritmusosak: épp csak annyit hátrálunk időben, hogy még világos legyen, hová, milyen körülmények közé kerültünk. Aztán persze van, hogy egy fejezetváltás után még lapokkal később is csak kapkodjuk a fejünket: hova kerültünk és kik ezek az alakok.

Egy-egy, a világ- és magyar irodalomból vett idézet nyitja és zárja a fejezeteket, keretbe foglalva a mini-történeteket és sorsokat. Feltűnik egy szereplő, leggyakrabban egy átlagos kisember; valaki, akit a történelem sodrása látszólag nem érint, aki ugyanúgy éli szegényes, sokszor nyomorul életét, mindegy milyen évszázadban járunk . Aztán valahogy saját kisszerűségében mégis eljut egészen a történelemlapok margójáig. Hadvezérekkel, királyokkal, tudósokkal találkozik, és tesz rájuk olyan benyomást, ami akár országunk sorsát is megváltoztathatja.

Máskor viszont épp a "nagy emberek" a főszereplők - de Vámos soraiban ők is hétköznapi alakokká vedlenek, akiket ugyanúgy emészt a bánat, lágyékukat pedig ugyanúgy szorítja a vágy mint bárki mást. Aztán, mikor a néha sodró lendületű, néha viszont csak álmosan lépegető fejezetek kavalkádjában minden alak egyformává vedlik, feltűnik a hattyús kézirat. A jelenhez közeli részekben már felismerik jelentőségét, harcolnak, ha kell meg is halnak érte - ahogy azonban távolodunk a mai értelemben vett materiális világtól, úgy válik a kézirat furcsa firkálmánnyá, koszos kis tekerccsé, táblába vésett misztikussággá, majd pedig szájhagyománnyá. A szereplőkhöz hasonlóan nekünk is csak sejtéseink lehetnek, mit takarnak a titkos ábrák.

Ez a megfejthetetlen írás kellene, hogy összetartsa a fejezeteket - de ez nem mindig sikerül neki. A könyv első fele Vámos legjobbjai közé tartozik; a Hattyúk dala egyébként is rokona a zseniális Apák könyvének: ugyanolyan összegző jellegű könyv, ami egyéni történeteket felrajzolva nyújt világmagyarázatot. A fejezetek feszessége viszont teljesen megbomlik az utolsó párszáz oldalra. A kézirat is csak esetlegesen tűnik fel vagy játszik szerepet, a szereplők is sokkal kevésbé kidolgozottak. A fidelionak adott interjújakor Vámos pont ezen fejezeteken dolgozott, el is mondta, hogy ezek a legnehezebbek, mert egyre kevesebb a konkrét írásos emlék róluk. Sajnos ez meg is látszik: az addig egységes, feszes és érdekfeszítő első néhány száz oldal után szinte kiesik a könyvből az utolsó pár fejezet.

Ennek ellenére, vagy épp ezért bátorítanám az olvasókat, hogy fogadják meg a hátsó borító tanácsát: olvassák el a könyvet hátulról kezdve is. A problémák, a bűnök és hibák vissza-visszatérnek, mindegy hogy a csodaszarvast űző őseinkről, a Rákóczi-szabadságharc szereplőiről, vagy a jelenkori Pécs lakosairól van szó. Sőt, Vámosnál néha még Isten is hibázik, számítja el magát vagy felejtkezik el valamiről. De ez amennyire szomorú, talán annyira megnyugtató is: nem vagyunk rosszabbak, mint elődeink, egyszerűen magyarok vagyunk.