Erzsébet

„Tompa üvöltés a fejemben”

2017.08.25. 09:14

Programkereső

Nagy Hajnal Csilla az Irodalmi Szemle szerkesztője, első kötetét pedig kedvezően fogadta a szakma és a közönség. A Miért félünk az őrültektől versei az ember apró és nagyobb veszteségeivel kapcsolatban megmutatja, hogy mennyire szépek is lehetnek az élet kegyetlen folyamatai.

Valaki vagy verseket akar írni, vagy keresi a formát, ami a legmegfelelőbb neki, és ez lehet éppen a vers. Nálad hogy történt?

– Nem hiszem, hogy ez így működne nálam, tehát sem úgy, hogy valami „versírási késztetés” előzné meg a verset, sem pedig úgy, hogy ez egy formakeresés végeredménye volna. Nálam legalábbis nem így kezdődött.

Amióta az eszemet tudom, a vers volt a legpontosabb kommunikációs eszközöm.

Ha valamit szeretnék megérteni, körüljárni, átérezni, akkor erre a vers a legmegfelelőbb konstrukcióm, de nehezen tudnám megragadni, miért van ez így.

Végigjártad a szamárlétrát, majdnem ötven helyen jelentél meg az elmúlt öt évben. Milyen élmény publikálva lenni? Mit tanultál ebből az öt évből?

– Nem volt ez egy egészen tudatos folyamat, és mindig másodlagos, persze jóleső élményként éltem át a publikálást. Ez a szamárlétra, amit említesz, az irodalomban való érvényesülés rögzült formája, ennek az egésznek pedig vannak jó és rossz oldalai, mozzanatai egyaránt. Mióta publikálni kezdtem, és viszonylagos gyakorisággal részt veszek az irodalmi életben, próbálom megtartani az egyensúlyt. Hogy a helyén kezeljem az írást, és helyén kezeljem az önmenedzselést, hogy éppen annyira folyjak bele ebbe az egészbe, amennyire még önazonosságomat meg tudom őrizni, és amennyire szükségét érzem. Szóval ezt, ennek az egyensúlynak a fontosságát tanultam meg az évek alatt. A folyóirat-kultúra egy gyönyörű konstrukció, de szamárlétra is egyszerre.

Nagy Hajnal Csilla
Nagy Hajnal Csilla
Fotó: Csillag Lajos

Milyen költők hatottak rád? Vannak olyan versek, amikre azt mondod, bárcsak te írtad volna?

– Sosem úgy állok egy művészeti alkotáshoz, hogy bennem lenne egy „bárcsak én írtam volna” vágy. Charles Bukowski évek óta stabilan a legnagyobb hatású költő az életemben, az ő látás- és alkotásmódja elképesztően egyedi és sajátosan érzékeny. Kamaszkorom óta hatással vannak rám Lovasi András dalszövegei, a Kispál-dalok számomra mindig is fontos költészet voltak. A harmadik név pedig egy fiatal, két kötettel rendelkező költő, Izsó Zita, az ő második kötete (Színről színre) az egyik legmegrázóbb könyv volt, amit életemben olvastam.

A versek mellett rajzok is vannak a kötetben, amelyeket Gužák Klaudia készített. Miért volt ez fontos számodra?

Nem a rajz volt számomra fontos, hanem Gužák Klaudia rajzai.

Amikor elkezdtem az első kötetemen gondolkozni, a koncepcióját kialakítani magamban, akkor biztos voltam benne, hogy ezek a versek Klaudi rajzaival sokkal erőteljesebben ki tudják fejezni azt, amit szeretnék elmondani.

És hogy mindez, amit csinálok, ami vagyok, mennyire összefonódik az olyan emberekkel, mint ő. Ezt, úgy éreztem, ezekkel a rajzokkal tudjuk a leghitelesebben megörökíteni.

Én, Te, Ő, Isten, Kötőszavak, végül pedig Lomtalanítás – ezekre a szakaszokra bomlik a kötet. Mit kellett kidobni a lomtalanításkor?

– A Lomtalanítás, a kötet utolsó ciklusa, jóformán utólag kapcsolódott a könyvhöz – az azt megelőző öt ciklus anyagát már többé-kevésbé egy évvel korábban összeállítottam. Az Irodalmi Szemle honlapján évekkel ezelőtt indítottak egy Zsemle fantázianevű rovatot, amelynek szerzői - vers és próza műfajában váltakozva – mind egy-egy négy részes ciklust írtak a lapnak. A Lomtalanítás egy ilyen verses ciklusban jött létre. De ha az a kérdés, hogy mi volt az, ami miatt ezt a lomtalanítást magamban el kellett végeznem, akkor ezeket a folyamatokat általában valamiféle személyes veszteségek hozzák elő, és ezek értelmezésére törekedtem azzal, hogy ez a ciklus megszületett.

Ízelítőül a kötetből olvassák el a címadó verset.

Nagy Hajnal Csilla: Miért félünk az őrültektől. Kalligram, 2016. 120 oldal. Megvásárolom

Miért félünk az őrültektől?


Úgy ismerem ezt a helyet!
Itt mindenkinek
csak az egyik szeme nevet
a többi addig ordít.
Kezedbe zárod a tollat
és belefáradsz már abba a
mozdulatba is amíg az ujjaid
körbefonják.
Itt éhen halnak a gondolatok
te meg egyre ritkábban mondogatod
hogy „haza akarok menni”. Először csak
haza aztán csak menni
végül csak akarsz de már csak
ülsz.

Lassan kifutnak vézna ujjaid közül
a sorok szorul a hurok és szorul a
torok még
néha üvöltesz egy kicsit ha a nővérek
csalnak pókerben
nem is mert zavar csak
mert nem emlékszel a hangodra
és ha anyád aggódna küldesz
egy képeslapot hogy lehült az idő
de azért hullámzik a tenger
a portás ha unatkozik és megver
te nem érzed a fájdalmat vagy
ha már itt tartunk
tegyük hozzá
az érintést sem.

Emlékszel még miért vagy itt?
Mert egykoronást dobtál a
templomban az urnába.
Mert kinyújtottad a nyelved
San Marinóban a kurvára.
Mert egyedül is meg tudsz enni
egy görögdinnyét.
Mert még mindig makacsul
szereted a grépfrút ízét.
Mert az árnyékod elől
rohantál ki a tengerből.
Mert a szembe sávba húztál
de rád mosolygott egy rendőr.
Mert itt a helyed
látod
ott a neved a táblán.
Mindig
te leszel a
saját fejébe zárt lány.

Te vagy a kötetben megjelenő „a saját fejébe zárt lány”?

– Bizonyos értelemben, bizonyos helyzetekben mindenki be van zárva a fejébe. A vers, amelyből ezt a sort idézted, a legelső a kötetben, ráadásul azért is van központi szerepe, mert ez a kötet címadó verse is. És ez nem véletlen, hiszen a saját fejébe zárt lány története, azt hiszem, megalapozza, a kötet egészét, de mégsem szeretném ennyire azonosítani magammal, mert a versek nem csak az írójukról, hanem önmagukról, és minden egyes olvasásnál az olvasójukról is szólnak.

Teljesen lényegtelen, hogy én vagyok-e az a lány,

mert ezeknek a verseknek nem rólam kell kijelentéseket tenniük, sőt senkiről sem kell tenniük kijelentéseket. A legtöbb, amit remélhetek, hogy a verseim betörjenek az olvasók fejébe és egyszerre ki is törjenek onnan.

Nagy Hajnal Csilla.
Nagy Hajnal Csilla.
Fotó: Csillag Lajos

– „Mintha a kibújni készülő / magányt fojtanám vissza / magamba” – ezt írod a vers születéséről. Magányos dolog költőnek lenni?

Ambivalens viszonyom van a magánnyal. Alapvetően egészen jól megvagyunk,

de ebben van egy ellentmondás. Mert ha jóban vagyok vele, akkor nem lehetek magányos, hisz velem van a magány. Versírás közben nagyon belülről, magamon keresztül próbálom szemlélni azt, amiről írok, vagy épp egyszerre az egész univerzumot, innen nézve tehát megint csak egy ellentmondáshoz jutottam. Szóval persze, magányos dolog költőnek lenni – de magányosnak lenni nem biztos, hogy annyira magányos dolog. Néha félelmetes, például amikor épp hallok egy tompa üvöltést a fejemben. Múltkor nem foglalkoztam vele, nem tartottam olyan fontosnak, de csak úgy mellékesen, meséltem róla a barátaimnak, és kiderült, hogy velük ugyanez szokott történni. Ez kicsit megnyugtatott, aztán tovább ittuk a fröccsünket, és hallgattuk a lemezeket.