Erzsébet

Sehova nem illeszkedett be, a szólásszabadság harcosává vált a Gépnarancs szerzője

100 éve született Anthony Burgess

2017.09.25. 09:15 Módosítva: 2017-09-25 09:18:48

Programkereső

Szóleleményeit a mai napig idézzük, főműve és a belőle készült film hivatkozási pont. 100 éve született Anthony Burgess, a cenzúra és a képmutató társadalmak ádáz ellensége.

Drúg, horrorsó, szlúsál, vigyelni - legtöbben csak a szerzőjeként ismerik Anthony Burgess-t. A leghíresebb könyvére pedig jobbára mint anarchista szólelemény-gyűjteményre tekintenek. Pedig Burgess főműve és maga az író is sokkal több ezeknél. Azt például kevesen tudják, hogy a rémálomszerű utópiák és a maró társadalomkritika egyik fő képviselője a szólásszabadság legnagyobb harcosa, az irodalmi cenzúra legádázabb ellensége volt.

1917-ben született Angliában középosztálybeli katolikus szülők gyermekeként John Burgess Wilson néven. Az Anthony Burgess írói nevet 1956-os regénye, a Time for a Tiger óta használta. Mindössze 1 éves volt, amikor édesanyját és nővérét is elvitte az influenzajárvány. Burgess szerint ezt apja soha nem tudta feldolgozni, és egész életében neheztelt rá, amiért ő a családtagjaival ellentétben életben maradt.

Vagy zavartan üldöztek vagy semmibe vettek. Mindenki megvetett. Még a bandákba tömörülő rongyos srácok is, akik lecsaptak az olyan jól öltözött gyerekekre, mint én

- mondta egyszer magányos gyerekkoráról. Mikor iskolába került, már tudott olvasni, és első osztályait is kiváló eredménnyel végezte el.

Gyerekkorban meghallotta a rádióban Claude Debussy Prélude á l'aprés-midi d'in faune című szerzeményét és ez örökre megváltoztatta életét. Eldöntötte, hogy zeneszerző lesz, holott korábban soha nem érdekelte a zene. A családjának nem volt pénze magántanárra, az iskolájában nem oktattak zenét; így saját magától tanult meg zongorázni.

A Manchesteri Victoria Egyetem zeneszakára nem vették fel, mert fizikából nem voltak elég jó jegyei, így kötött ki angol nyelv és irodalom szakon. Marlowe Doctor Faustus-ából írta szakdolgozatát. Bizonyítványait és dolgozatait átnézve egy történész így írt Burgess-ről:

A remek ötletek nem palástolják a tudás hiányát.

Maga Burgess sem volt elégedett egyetemi eredményeivel - talán innen eredt az az elképesztő szorgalom és tudásvágy, ami egész későbbi életében meghatározta az írót. Tanulmányai elvégzése után a hadseregben szolgált, de már ekkor sem tudta elviselni a túlzott szigort: volt, hogy azért keveredett bajba, mert leverte szakaszvezetője sapkáját; máskor azért, mert tükörsimára pucolta a folyosó padlóját, majd jót szórakozott azon, hogyan vágódnak el rajta az emberek.

Hiába vetett meg mindenféle tekintélyt, őrmesteri rangig vitte. Akkor utálta meg végleg a hadsereget, amikor terhes feleségét amerikai dezertőrök kirabolták és úgy megverték, hogy elvetélt, ennek ellenére Burgesst mégsem engedték haza a seregből, hogy meglátogassa őt.

A brutális támadást a Gépnarancsban is megörökítette.

A hadsereg után tanárként helyezkedett el, egyetemen és középiskolában is oktatott. Szívén viselte munkáját, drámakört alakított, az irodalom mellett a testnevelésbe is belekóstolt. 1954-ben tanárként csatlakozott a Brit Gyarmati Szolgálathoz, és feleségével együtt Malajziára költözött.

Korábban, még tanárként újságokba írt cikkeket, ekkor azonban komolyabban is foglalkozni kezdett az írással, igaz, csak szabadidejében.

Afféle úri hóbortként - mivel tudtam, hogy pénz úgysincs benne

- emlékezett vissza a kezdetekre. Így született meg a Maláj trilógia három regénye (Time for a Tiger; The Enemy in the Blanket; Beds in the East). Már karrierje kezdetén meggyűlt a baja az igazságszolgáltatással: a trilógia második része miatt Szingapúrban feljelentették rágalmazásért. Az író sikeresen fellebbezett, de ilyen kezdet után nem csoda, hogy egyből minden kiadó bajkeverőként tekintett rá.

Anthony Burgess
Anthony Burgess
Fotó: Ulf Andersen / Getty Images Hungary

Rövid angliai periódus után újabb egzotikus helyen, Bruneiben vállalt munkát. Az ország 1888 óta brit protektortus alatt állt, és 1984-ig nem is nyerte el függetlenségét. Itteni élményeiből írta meg a Devil of a State című regényét. A korábbi jogi procedúrából okulva kiadója tanácsára a cselekményt egy Zanzibárhoz hasonló, elképzelt kelet-afrikai területre, Duniara helyezte át.

A későbbiekben már nem igen fordult elő, hogy engedett volna az írói elképzeléseiből.

Egy másik korai könyvére, a The Worm and the Ring-re 1962-ben mondták ki, hogy becsületsértő. A regény eladatlan példányait bezúzták, és eredeti formájában soha nem is nyomtatták újra. Burgesst az ilyen esetek sarkallták arra, hogy a szólásszabadság felkent harcosává váljon.

Ebben az időben történt, hogy az író Bruneiben óra közben összeesett osztálytermében. Ottani orvosok agytumort állapítottak meg nála, amit a diagnózis szerint műteni sem lehet.

Burgess-nek egy-két évet jósoltak, ennek hatására úgy döntött, otthagyja a tanári pályát, és őrült módon írni kezdett.

Egy ideje egyébként is írói álmokat dédelgetett, a korai halál gondolata pedig arra is ösztönözte, hogy jó előre gondoskodjon feleségéről ami az anyagiakat illeti.

Egy későbbi interjújában az író úgy vélte, politikai okokból akartak megszabadulni tőle a Gyarmati Szolgálatnál, ezt próbálták hamis orvosi diagnózissal álcázni. Szerinte a felesége egy hivatalos látogatás során obszcén szavakat használt, amit a legfelső körökben nem vettek túl jó néven - ráadásul ő maga is sokak szemét szúrta lázadó hangvételű újságcikkeivel.

Mechanikus narancs
Mechanikus narancs

Önéletrajzírója később igyekezett árnyalni az anarchista természetű Burgess gondolatait: szerinte a Bruneiben töltött idő túlzottan megterhelő volt az író számára, akinek a klíma, a rengeteg munka, és a stressz is megviselte az idegrendszerét. Különösen nehezen viselte, hogy hiába vette rettenetesen komolyan a tanítást, a bruneiek egyszerűen nem akarta tanulni tőle.

Akárhogy is, Burgess végül Bruneit otthagyva kivizsgáltatta magát és kiderült, hogy semmiféle betegsége nincs; vagy épp csodával határos módon hirtelen meggyógyult.

Családjával több vidéki város után Chiswick-ben telepedett le. Főállású íróként a BBC televízió is gyakran meghívta vendégként különböző műsoraiba Ezekben az időkben ismerkedett meg és kötött barátságot William S. Burroughs íróval, akivel állandó ivócimborákká váltak. Az alkohol mellett írói hitvallásuk is összekötötte őket. Burroughs szintén sokat harcolt a kiadókkal, legismertebb regényét, a Meztelen ebédet például a 60-as évek elején senki nem akarta megjelentetni. Burgess több lap, például a Times hasábjain kelt barátja védelmére.

Műveinek magyar kutatója, Farkas Ákos a Literának adott interjújában azt mondta róla:

Mindig marginális létben volt.

A protestáns Angliában katolikusként kívülállónak számított, a franciáknál viszont tipikus angolként gondoltak rá; Amerikában pedig ő maga volt a megtestesült európai író. Európában a gyarmatbirodalom kritikusa, Malajziában viszont tanárként ő képviselte a gyarmatbirodalmat. Állandó kívülállóként mindenben kételkedett, hogy a felszínen maradjon, igyekezett mindent megtanulni: poligottként számtalan nyelvet beszélt, az irodalom mellett a filmekhez, a gasztronómiához és a zenéhez is értett. Írói sikerei elhalványították zeneszerzői műveit - pedig több mint 200 művet komponált, és ő maga inkább tekintett magára zeneszerzőként, mint íróként.

1961-ben feleségével hosszú tengeri útra indult Leningrádba - élményeit a Honey for the Bears című művében írta meg. Ami ennél is fontosabb: ekkor merült el újra az orosz nyelvben, és merített inspirációt az oroszon alapuló szleng-nyelvhez, a Nadsat-hoz, amit a Gépnarancs című, leghíresebb regényében is használt. A könyv 1962-ben jelent meg, de a világhírnév és az irodalmi kánon csak Kubrick 1971-es filmfeldolgozása, a Mechanikus narancs után találta meg. A botrányfilm azonnal a botránykönyvre irányította a figyelmet, Burgess pedig a legfelkapottabb angol írók egyikévé vált.

Az írói szabadságért Burgess legközelebb 1966-ban állt ki: védelmébe vette Hubert Selby  írót, akit a Utolsó letérő Brooklyn felé című regénye trágár nyelvezete miatt pereltek be. Amikor két évvel később Selby-t felmentették, Burgess írt bevezetést a regény első, per utáni kiadásához. Ebben megvédte az írót és dicsérte könyve irodalmi erényeit.

A 90-es években aztán Burgess bevallotta, hogy eltúlozta az Utolsó letérő Brooklyn felé irodalmi méltatását. A regénynél sokkal fontosabb volt ugyanis számára a szólásszabadság védelme.

A következő harcos fellépésére akkor került sor, amikor a Moors-i gyilkosok perében kiderült, hogy az egyik elkövető, Ian Brady személyes gyűjteményében több erotikus novella, és  De Sade márki hírhedt író önéletrajza is megtalálható volt (az ő nevéből ered a szadizmus szavunk). A perről Pamela Hansford Johson írt dokumentumregényt, amiben Burgess szólásszabadságról mondott gondolatait is idézte és az írót pedig retorikai pozőrnek nevezte.

Mi a pornográfia? című cikkében Burgess így válaszolt:

Minden könyv felhasználható pornográfiai eszköznek, az irodalomtörténet legnagyobb művei is, ha egy megborult elme kezei alá kerülnek. Egyszer láttam egy kisfiút maszturbálni egy viktoriánus acélmetszetekkel díszített Biblia jelenlétében. Tiltsák be De Sade márkit - de akkor be kell tiltaniuk a Bibliát is.

Az egyre híresebb, épp ezért egyre vagyonosabb Burgess semmiféle uralmat nem viselt el maga felett, legyen az bármilyen szabály, cenzúra vagy hivatal. Vagy épp az adóhatóság. Művei jelentős bevételhez juttatták, de irtózott attól, hogy ezek egy részét adóként befizesse, ezért inkább vándor életmódot folytatva kereste a jogilag legkedvezőbb helyeket és lehetőségeket. 1968-ban fiával és feleségével például Máltára költözött.

Nem sokkal azután hogy megérkezett, észrevette, hogy személyes könyvtára jelentős részét az állami cenzúrahivatal lefoglalta.

Amikor a Sunday Times elküldte neki Doris Lessing Children of Violence című könyvét, hogy írjon róla kritikát, a kötetet szintén lefoglalta a cenzúra; vélhetően kommunista és feminista tartalma miatt.

Mechanikus narancs
Mechanikus narancs

Burgesst érthetően mindez feldühítette, ezért előadást tartott a Máltai Egyetemen cenzúra témában, kifejtve, hogy az irodalom elnyomása ideológiai vagy vallási okokból elfogadhatatlan egy modern liberális társadalomban. Mikor egy olaszországi utazásáról visszatért Máltára, meglepődve kellett tudomásul vennie, hogy a házát lefoglalta a máltai kormány. Csak akkor tudta visszaszerezni azt, amikor megszellőztette történetét a The Guardian-nek és a New York Times-nak.

A 70-es években nekifogott egy római dialektusban alkotó költő, Belli szonettjeinek fordításához. A költemények híresek voltak obszcén és blaszfémikus tartalmukról. Nem csoda, hogy Burgess szimpatizált a költővel: Belli a XIX. században élt, nappal vatikáni cenzorként dolgozott, és csak éjjel, titokban írta közel 3000 polgárpukkasztó költeményét, amit életében soha nem is publikáltak.

Anthony Burgess egész életében a képmutató társadalom és az elnyomás ellen harcolt. 1993-ban halt meg tüdőrákban Londonban. Kedvenc mondása Heinrich Heine-től származott, és egész életét meghatározta:

Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak.