Téma:
A témához csak belépett felhasználók szólhatnak hozzá.
Kattintson ide a belépéshez! Regisztrálni itt lehet.
A Fidelio.hu fórumszabályzata itt olvasható.
Új hozzászólás   Új téma


  1. 239 15:57 2013.10.17
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A heti Heti Válaszban a tartalom közel 1/10-e a Zeneakadémiáról szól (Egy új korszak nyitánya; A muzsika hangja; Zenepalota; Neoavantgard a Zeneakadémián; Minden szöget ismertem).

    Utóbbiban Kocsis Zoltánnal beszélget Sümegi Noémi. Richard Strauss A hallgatag asszonyának egy héttel ezelőtti MÜPA-beli bemutatójával kezdik, majd az újra megnyíló Zeneakadémia a téma, amelyről Kocsis azt mondja, hogy amíg az előbbi a munkahelye, utóbbi az "otthona", amelynek rekonstrukcióját hosszasan elemzik, míg a végén eljutnak a zenei álmokhoz. A Nap Idézete ez utóbbi gondolathoz kapcsolódik? Kissé rövidítve:

     

    - Budapest zenei nagyhatalommá válhat a térségben? 

    - Egyelőre pofozógép vagyunk. Addig nem válhatunk nagyhatalommá, amíg ez a ... státusz megmarad. Ehhez az kellene, hogy hazánk ismét kivívja a rendszerváltáskor élvezett elismertségét, aminek feltétele, hogy mindkét fél engedjen: azok is, akik bel- és külföldről támadják az országot, sugallják a bojkottot, de azoknak is engedniük kell, akik ezt előidézik. Akkor lesz ideális állapot, amikor az európaisághoz vagy a világhoz való viszonyunkat nem a sarkalatos kérdésekhez való viszonyulás dönti el. Utóbbi közügy, de legalább annyira magánügy is. Azt nekem senki ne feszegesse, ... hogy pédául miként viszonyulok Istenhez.

    - A zene tud ebben segíteni? 

    - Nagyon is. Ha meghallgatom például Bach 54. kantátáját, elhiszem, amit Pilinszky mondott Bachról, miszerint zenéje egyértelműen istenbizonyíték. De hadd maradjon meg az Istennel való viszonyom magamnak, ...  

    Ez lenne a jó világ, de ... mint A hallgatag asszonyban - ahol fény van, ott árnyéknak is kell lennie, így lehet, hogy az ördögnek állandóan jelen kell lenni, ... azért, hogy legyőzzük. Istennek meg azért, ...mert szükségünk van rá.

     

    xxx

     

    Az előbbieket kiegészítendő:

     

    A Máté-passió margójára

    Bach: aktuális. Azt hiszem, nagyon sokan érezték ezt a héten, Bach Máté-passiójának rádióelőadását hallgatva. Megrendítő élmény volt. Végsőkig sűrített, tömörített három és fél óra.
        De mi az, ami zenéjéből annyira fontos számunkra? Hitét csodáljuk? Az is, akinek van hite, és az is, akinek nincs? Vagy páratlan tehetségének látványát?
        Bach hitében nem az rendít meg, hogy hitt Jézusban, hanem hogy műve tanúsága szerint valóban Jézus volt az, akiben hitt. Hiszen már a tehetség se vak energia, hanem fokozottan érzékeny látás. A valódi hit pedig még inkább az, s éppúgy visszafele minősül, mint a tehetség. Gyümölcse vall visszafele a tehetségről, s Istenünk hitünk valódiságáról. Képzelgés nem szül igazi művet, s képzelt Isten se gyümölcsöző hitet. Sose hitünk táplálja ugyanis hitünk tárgyát, se a tehetségünk a valóságot. Hanem fordítva: hitünk tárgya táplálja hitünket, sőt tehetségünket is. Valójában nem Bach teremtő ereje rendít meg hát, hanem az az erő, ami Bachnak a Teremtővel való mély szövetségéből árad.
        A tehetség elkülönített, mechanisztikus szemlélete a szellemi és lelki életben a legsúlyosabb tévedés. Már a testi erőt sem szabad elvontan, nyersanyagként kezelnünk. Még inkább áll ez belső életünkre. Tehetség – hit – és hitünk tárgya: nem szétszedhető és variálható vak lánc, hanem élő egész. Egyiket se lehet halott anyaggal pótolni. Ami a Máté-passióban elsősorban megragad hát: az Jézus jelenléte. Ő az, aki ebben a zenében elsősorban revelálódik, ami egyúttal Bach hitének és tehetségének is legfőbb ambíciója és dicsősége.
        Művészetében ezt az organikus teljességet szeretjük annyira. Azt a csodálatos erejű, bensőséges egységet, amely semmiféle elemzést nem enged magjáig hatolni, oda, ahol tehetség, tudás, hit a mű „mondanivalójában” a valóság páratlan egységű életét éli. A remekmű magja mindenkor egy magasrendű valóság, melynek napjába nézve elvakul a kutató szem, de boldogan melegednek az áhítattal közelítő századok.

    (Pilinszky János; 1965. január 17., az Új Ember-ből)

     

    Az 54. Bach-kantáta szövege és egyik felvétele - fehéren és feketén:

     

    1. Arie (alt)
    Widerstehe doch der Sünde,

    Sonst ergreifet dich ihr Gift.
    Laß dich nicht den Satan blenden;
    Denn die Gottes Ehre schänden,
    Trifft ein Fluch, der tödlich ist.

    2. Rezitativ (alt)
    Die Art verruchter Sünden
    Ist zwar von außen wunderschön;
    Allein man muß
    Hernach mit Kummer und Verdruß
    Viel Ungemach empfinden.
    Von außen ist sie Gold;
    Doch, will man weiter gehn,
    So zeigt sich nur ein leerer Schatten
    Und übertünchtes Grab.
    Sie ist den Sodomsäpfeln gleich,
    Und die sich mit derselben gatten,
    Gelangen nicht in Gottes Reich.
    Sie ist als wie ein scharfes Schwert,
    Das uns durch Leib und Seele fährt.

    3. Arie (alt)
    Wer Sünde tut, der ist vom Teufel,
    Denn dieser hat sie aufgebracht.
    Doch wenn man ihren schnöden Banden
    Mit rechter Andacht widerstanden,
    Hat sie sich gleich davongemacht.

     

     

    1.
    Állj ellene a bűnnek,
    Különben beléd hatol mérge.
    Ne engedd, hogy elvakítson téged a Sátán,
    Hiszen aki Isten dicsőségét káromolja,
    Azt halálos átok sújtja.

    2. 
    A szörnyű bűnök bár megjelenési formájukban
    Kívülről csodaszépnek tűnnek,
    De végül aggodalmat, bosszúságot
    És sok bajt okoznak.
    Látszólag aranyból vannak,
    De ha tovább vizsgáljuk, üres árnyat
    És meszelt sírt találunk!
    Hasonlóak Sodoma almáihoz,
    És aki velük egyesül,
    Nem jut el Isten országába.
    Olyan a bűn, mint az éles kard,
    Amely áthatol testünkön és lelkünkön.

    3.
    Aki bűnt cselekszik, az ördögtől van,
    Mert a bűn tőle származik.
    De ha igaz imádsággal,
    Ellenállunk hitvány seregének
    Már el is tűnt, odalett.


    Ennyire találó volt Kocsis zenei példája, és a kantáta szövegének rímelése utolsó szavaihoz...
     

     

  2. 238 12:47 2013.06.10
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Több mint 100 éves az alábbi kritika, amely a Nyugat 1911. évi 6. számában jelent meg Jász Dezsőtől. A szerző Csáth Géza, eredetileg ugyancsak Brenner, de József öccse volt, aki nem akarta szintén a Csáth nevet felvenni. Zenekritikákat írt, de végül patikus lett (nem azonos J. D. kommunista újságíróval).

     

    Bartók új munkái

    Az Országos Szimfóniai Zenekar február 12-én Bartók Béla két új munkáját mutatta be: "Portrait" és "Román tánc" címűeket. Ezek közül a "Portrait" az, amelyről igen sokat szeretnénk mondani, mindenek előtt azt a véleményünket, hogy ez a megdöbbentően eredeti, monumentális zenekari munka hatalmas fejlődést jelent a fiatal zeneszerző művészetében. A "Portrait"-hoz hasonló egységes, nagyszabású zenekari szövést mi még magyar szimfonikus munkában nem láttunk. Órási ív, hatalmas zenei gesztusok, izgatóan tartózkodó fejlődés, amelynek alapja egy sajátságos, merőben egyéni zamatú és mégis elbájoló szabad melodika és a szólamoknak találkozása egy, a tonalitás törvényeitől teljesen emancipálódott harmonizáló fantázia bűvös atmoszférájában. Ha meg akarnánk magyarázni - azoknak, akik nem hallották -, miféle munka is ez a "Portrait", talán a "Tristán-ouverture"-re vagy a "Lohengrin-Vorspielre" hivatkoznánk. Wagneres benyomást azonban nem tesz egy pillanatra sem. Ha szilárd, logikus szerkezete a német zenei gondolkodás hatását képviseli is, szubtilis disszonanciákkal bőven fűszerezett és izgató, instrumentális színekben bujálkodó hangzása a francia impresszionisták erényeit egyesíti. Ily módon Bartók mintegy fölhasználja a francia és német szellem összes vívmányait és azt egy előkelően átstilizált, de határozottan faji természetű melodika kereteiben szerves, eredeti és egész művészetté foglalja össze. "Portrait"-jában az elfogulatlan bíráló nem mutathat ki nyomokban sem semmiféle Strauss, Reger vagy Debussy reminiszcenciát. Annak idején, ha a négykezes kivonata megjelenik, vissza fogunk rá térni.

    A "Román tánc" nem ilyen nagyszabású dolog. Elragadó zsenialitással instrumentált zongoradarab, amelyet Bartóktól és másoktól is hallottunk már Budapesten. Főleg merész és meggyőzően igaz kromatikájával és nyers, zamatos hangszíneivel hat. Minden taktus egy új hangszerelési meglepetést hoz, anélkül azonban, hogy a szellemeskedésével kifárasztana. 

     

    xxx

     

    A Portrék közül nyilván a másodikról van szó, mert az első, azaz az Egy ideális című az 1907. évi Hegedűverseny I. tételével azonos, és az Egy torz című második tételnek van zongoraváltozata, (ha nem is négykezes formában, hanem csak két kézre), ami az opus 6-os Tizennégy zongoradarab (bagatell) utolsójaként ismert groteszk keringőben (Valse, ma mie, qui dans) jelent meg. 

     

    A Román tánc pedig az előző évben zongorára írt Két románc tánc közül az elsőnek az átirata.

  3. 237 21:08 2012.11.23
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A ma éppen 77 éves Töröcsik Marinak több mint 42 évvel ezelőtt egy különleges versét dedikálta Pilinszky János. Címe: Szent Lator

     

     ITT elolvasható a rövid költeményről írt hosszú értekezés, és csak annyit ehhez, hogy 1970-ben már megjelent a vers az ÉS-ben.

  4. 236 13:45 2012.11.13
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Ma van a magyar nyelv napja, így magyarul idézek a nemsokára 77 éves Bertók László egyik esszéjéből, az 1998-ban kiadott Dongó a szobában című kötetből:

     

    "A híres lélekgyógyász azt fejtegeti a rádióban, hogy azért van annyi öngyilkos Magyarországon, mert a magyar nyelv szerkezete olyan, hogy erre serkenti a beszélőjét. Mert a magyar például, nem azt mondja valamire, hogy jó, amikor azt akarja mondani, hogy jó, hanem azt, hogy „nem rossz”. Tehát mintha nem az ember beszélné a nyelvet, hanem a nyelv az embert, nincs menekvés, magától értetődik, hogy sugallva van neki a negatív, a szomorú, az önpusztító aktus. Gyilkos ötlet, föl lehet tűnni vele. S erről jut eszedbe, ami régen eszedbe jutott már, s el-elsütötted itt is, ott is, s legalább ekkorát durrant, hogy a magyar azért van meg még mindig itt Európa közepén, a „szláv és a német nyelvtenger” közepén, mert képtelen megtanulni tisztességesen egyetlen nyelvet is, idegen nyelvet, mert annyira más az anyanyelve szerkezete, nyelvtana, mondattana, egész világmindensége, hogy a bőréből kellene kibújnia, ha váltani akarna. Ha könnyebben megtanulta volna, megtanulná a szomszédok, az idegenek nyelvét, már régen eltűnt volna valamelyik tengerben, hiszen egyszer az egyik, másszor a másik akarta elborítani, borította el, s a buzgárok, a csorgók, vízbefolyások ma is folytonosak… S hogy a magyarok közül némelyek mégiscsak jól megtanultak, megtanulnak más nyelveket, az éppen a sokféle keveredéstől, a szomszédság, az idegenek testi befogadásától van. Testileg igen, nyelvileg nem? „Nem rossz.” 

  5. 235 08:18 2012.10.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Csak parsinak: rajta az előbbi idézet címét takaró szám a végén! Töltsön egy órát kedvenceivel!

  6. 234 07:54 2012.10.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A ma 72 éve született John Lennon halála /1980. dec. 8.) után röviddel az alábbi jelent meg az Utunkban, Bodor Ádám tollából:

     

    Give peace a chance 

     

    Az elmúlt évtized alatt két-háromévenként kósza hírek keringtek: lehet, hogy az egykori Beatles együttes azóta külön utakat járó négy tagja újra együtt lép közönség elé. Most végre megnyugodhatunk, Paul, George és Ringo többet nem fog együtt muzsikálni John, John Lennon nélkül. A nagy show elmaradt.

    „Mintha csak most kezdődnék minden” – ilyen derűlátó címet visel a meglett férfi Lennon legutolsó lemezének egyik dala. Úgy látszik, nem voltak előérzetei. Ami fontosabb, kezdettől fogva előítéletei sem voltak. Talán ennek köszönhetően történhetett, hogy a nem túl kápráztató ötvenes évek elhulltával, az ő és még néhány liverpooli fiúgyermek jóvoltából – elcsépelt kifejezéssel élve – új tartalmú üzenet áramlotta körül a földgolyót. Ez nem pusztán egy tüneményes zenei gondolkodás kisugárzása volt, elemi sodrásnak bizonyult, amely sokszor a hisztéria heves külsőségeivel sürgette a minden alakoskodástól mentes őszinte találkozást. Eszmeileg pedig sikerült azonosulnia azzal az éppen gyökeret eresztő szándékkal, amelynek kései gyümölcseit ma már utólag kissé kesernyésen nevezzük enyhülésnek.

    „Mintha csak most kezdődne minden.” A közhely gyanúja itt fönnáll, mégis, a zeneszerző és író emberi magatartását ismerve, nincs okunk a vallomás őszinteségében kételkedni. Csakhogy az igazság az: épp ellenkezőleg, valaminek most van vége. Annak, aminek John Lennon et Co. szolgáltatta a kísérőzenéjét. Valami tényleg most kezdődik, csak épp nem tudjuk, hogy mi.
     

  7. 233 19:13 2012.10.01
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A Zene Világnapján Földes Imrének /is/ szeretettel a zene és a társművészetek keretében, egy kis finom spanyolos erotikával:

    http://www.youtube.com/watch?v=7xh2RW6UfMo 

     

    A festő honlapjáról egy kép:

     

    Bass (40 x 50 cm)

  8. 232 12:19 2012.09.26
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Bartók Béla halálának évfordulóján Kányádi Sándor 1974-ben írt BARTÓK című versének záró sorai:

     

    "nagy baj nem lehet amíg
      velünk a zene"
     

  9. 231 19:05 2012.09.20
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    "Egyszer borszakértők hívták meg Brahmsot az asztalukhoz.

    „Ez Brahms a boraim között”, mondta a vendéglátó a mesternek, miközben egy beporosodott üveget mutatott fel. Brahms ellenőrizte a bukéját, kortyolt belőle, majd szó nélkül letette a poharat.

    „Nem ízlik?” kérdezte a vendéglátó.

    „Hmm”, mormogott Brahms, „kínáljon meg inkább a Beethovenjével.”

  10. 230 09:17 2012.09.20
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Nemsokára (1/2 10-től) a MEZZÓ-n:

     

    Joseph Haydn: A Teremtés / vezényel: Leonard Bernstein/

  11. 229 00:48 2012.09.17
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    "Ma én mondom a nap idézetét." (Ez volt az.)

  12. 228 21:30 2012.09.15
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Hallgatva a Sziget József Hegedűverseny egyik győztesének Brahms-hegedűverseny-játékát a gálán, eszembe jutott egy regényben olvasott jelző, helyzetre, emberi viselkedésre: Brahms-hegedűverseny-nyugalom...

    Nagyon szépen játszik ez a lengyel hölgy! 

  13. 227 22:08 2012.09.13
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Ma 52 éve, 75 éves korában, hunyt el Weiner Leó, kétszeres Kosuth-díjas, Kiváló művész.

    A Zeneakadémián 1908-tól 50 évet tanított. 2003-ban ezt (is) írta az akkori rektorhelyettes, Batta András, a Weinerről megjelent visszaemlékező kötet kapcsán:

    "Weiner volt a Zeneakadémia (pardon: Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem) eddigi 128 évének legjellemzőbb tanáregyénisége. Tanítottak ott nála nagyobb zeneszerzők, előadóművészek, tudósok, ám senki sem azonosult olyan mértékben az Akadémiával, mint Weiner, és senki sem gyakorolt sem előtte, sem utána a növendékek generációira olyan általános, mély hatást, mint ő. Nem utolsósorban valószínűleg senki sem fordított annyi időt és energiát a tanításra, mint Weiner Leó. Olvasva a visszaemlékezéseket, az embernek az az érzése támad, hogy Weinerben tudatosodott: ő a Zeneakadémia. Ez annál is inkább érdekes, mivel amúgy semmiféle vezetői babérra nem törekedett. Viszont állam volt a Akadémia társadalmában. Hatásának legfőbb titka - derül ki a kötetből - az lehetett, hogy a muzsikusok gyakorlati képzéséhez szükséges valamenynyi diszciplínát tanította: a hangszerjáték, az együttes játék és a zene értése (kottaolvasás) terén egyaránt. Ebből a szempontból, miközben művészi jelentősége révén központi szerepet játszott, bizonyos értelemben társadalmon kívüli volt, hiszen minduntalan határokat sértett - a teljesség igényével."

    Bizonyos műveiről alig olvasni, hallani, így beemelem az 1908-ban komponált vonóstriójáról (és az akkor már majdnem 25 éves  zeneszerzőről) a Nyugatban megjelent beszámolót, majd a mű egy közel két évvel ezelőtti pécsi, szabadtéri előadását az éppen Weiner-versenyt nyert kiváló együttes tagjaival. 

     

    WEINER LEÓ - OP. 6.

    Néhány hét előtt egy kamaratársaság hangversenyén hallottuk először Weiner Leó 6. opuszát, g-moll vonóstrióját. Azóta a berlini Bote (und Bock) cég már ki is adta a kompozíciót, már külföldön is előadták néhány helyen.

    Ez a vonós-hármas pompás, okos, elragadóan elmés kompozíció. Pompás, mert kifogástalanul, nemesen, jól hangzik. Okos, mert egyszerű, a legegyszerűbb; konstrukcióban tiszta, logikus és gondolatmenete megdönthetetlen, meggyőző. Elmés, de nem elmélkedik, nem szellemeskedik. Az alkotó erő munkája benne elejétől végig egyaránt fáradhatatlan, éber. EIragadó, mert minden motívumában mély poézis van, a hangulataival megfog. Más munka ez, mint amit Weinertől vártunk.

    Váratlan, nagy fejlődést jelent. Olyan hatalmas, energikus, öntudatos lépés a tökéletes felé, amilyennel csak a legjelentékenyebb tehetségek tudnak meglepni.

    Eddigi hat munkájában nincsen egyetlen egy se, ami ugyanazt a lépcsőt képviselné. Weiner lassan komponál, piszmogva. (Egy esztendeig írta a vonósnégyesét, amíg végleges alakjában kiadta a kezeiből.) De mindazt az energiát és szellemi erőfeszítést, amit más zeneszerző sok apróbb dologban forgácsolna szét, - ő koncentrálja abba az egy munkájába, mellyel éppen foglalkozik. Innen van az, hogy poéta ímpeccabilis (kifogástalan költő), még pedig nem csak negatív, hanem pozitív értelemben is. Nemcsak hogy hibátlanul ír, hanem minden kompozíciója nagy érdekességű, tökéletes, leszűrt munka. Nincsenek benne gyenge vagy közepes részek, nincsenek fölösleges hangok. Nem halljuk kétszer azt, amit csak egyszer kellene hallani. Nem mond soha többet és nem mond kevesebbet! Ez a szuverén öntudatosság a nagy művészek sajátsága. A manapság író zeneszerzők közül nem ismerek senkit, akinek a formaérzéke ilyen tökéletes, csalhatatlan lenne a "forma" szónak mozarti és beethoveni értelmében.

    Mozartra és Beethovenre hivatkoztam. Az ő formáikkal dolgozik Weiner és azokat fejleszti tovább. A modern muzsika, a programzene korszaka nem igen kedvezett a formaművészetnek. Wagner, Grieg, Strauss, Debussy, Goldmark használták a régi formákat, de pl. a szonátaformáikban hiányzik az az igazi szervesség, amit Mozartban és Beethovenben bámulunk. Nem fejlesztették a formákat tovább. Egyéb dolgok jobban érdekelték őket. A zeneművészet történetének elkövetkező évtizedei ki fogják pótolni ezt a mulasztást. Egy olyanféle áramlatra gondolok, mint amilyen a primitívkedő praeraffaelitáké volt a piktúrában. A muzsikában is jő már ez a termékenyítõ áramlat. Visszatérni az egyszerűségekhez, megkeresni a legegyszerűbb kifejezésmódokat a legegyszerűbb eszközöket! El a nagy zenekarokkal és az óriási apparátusokkal, tessék kifejezni valami módon - és hogy hogyan, az már a zeneszerző urak dolga - tessék kifejezni a mondanivalójukat kis zenekarral, könnyű, kisterjedelmű énekszólamokkal. Debussy híres operája, a Pelleas és Melisande az eszközök korlátozottsága tekintetében már szintén ezt az új áramlatot képviseli.

    Weiner triója, amelyről talán ma még nem egykönnyen hiszi el mindenki: hogy micsoda jelentős és kiváló alkotás, minden tekintetben ide sorolandó. A formái nemesek, tökéletesek. Megközelítő szépségű szonátaformát - mint az ő triójának első tétele - az újabb zeneszerzők közül senki sem komponált. Csodálatraméltó ebben a kompozícióban a faji karakter finom és előkelő mivolta. Sehol hangsúlyozva nincsen a magyarság, se a ritmusában, se a hangmenetekben, se a harmóniákban, de észrevétlenül végig ott van a hangok közt, a taktusvonalak között!

    Abban az elképzelt és igen kis kottatárban, amelyben minden hangjegy megvan, ami jó és komolyértékű dolgot eddig magyar zeneszerző írt, Weiner g-moll triójának kiváltságos hely jut. 

     

    /Nyugat; 1909. február 1. - Csáth Géza/ 

     

    Zenék    Az első tétel után a közel 4 perces Vivace és a majdnem 10 perces Andantino is elérhető innen, de a zárótételt (Allegro con fuoco) nem találtam: vagy elfelejtették (lejátszani), vagy elfelejtették betubusolni... Jó zene!

    A koncert további műsorszámaiból is van fenn anyag.

     

     

  14. 226 16:58 2012.05.09
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Márai Sándor különféle köteteit, írásait renszeresen leveszem a polcról és olvasgatom. Csak úgy. Okosakat ír. Például az 1943-ban kiadott Füveskönyv 201 írásából a 126.-ban. Blaskó Péterrel is megidézve:

     

                                                         A remekműről és a tündériről

     

    Ahhoz, hogy egy emberi alkotás remekbe sikerüljön, s időtlen ragyogással kápráztassa és gyönyörködtesse az embereket, a tehetség, a téma, a kivitel tökéletessége mellett kell valami más is. A remekműben van valamilyen tündéri elem is, mely csodálatos fényével átsugárzik az egészen, oly gyöngéden és megejtően, mint ahogyan az északi fény világít a nyári éjszakában, valószerűtlenül s mégis fényszerűen, mert látni és olvasni is lehet mellette. A remekmű legyen valóságos, pontos, okos, céltudatos, arányos, gondosan megmunkált, hűségesen kivitelezett - s legyen még valami más is. Tündéri is legyen. S minden öntudatosság mellett önfeledt is legyen. Mérnöki szabályok szerint épüljön, de káosz is legyen benne, egy kávéskanálra való az ősködből, mely a csillagképek nyomában porzik, arany szemcsékkel. Tündéri nélkül csak "nagy" vagy "tökéletes" művek vannak. Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni; az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el." 

  15. 225 08:29 2012.02.27
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Pár napja volt a Kommunizmus Emléknapja. Márai Sándor 1966-os naplójából idézek. Látta már akkor is és tudta előre...

     

    "A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben. De a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem meztelen életét és a zsákmányt."

     

     

    8 évvel később pedig:

    "Mozart, Weber, Beethoven, Bruckner . . . mit akartak "mondani" ezek a zsenik? Mint a vallás, mint a szerelem, úgy a zene is illúzió. És minden realizált illúzióban van valami az őrületből."

     

  16. 224 09:51 2012.02.26
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A Viccesbe is írhatnám, hogy u.abban a NYUGAT-számban Elek Artúr egy Új magyar zeneszerzőről írt röviden, és a Bartók-kortársról, aki 1939-ben halt meg, az éppen bemutatott "Vasárnap" c. szvitje kapcsán a következő összefoglalást adja:

    " A legkevesebb mai zeneszerzőnek vannak olyan épkézláb témái, mint Gajárynak és a legkevesebben tudnak velök oly abszolút zenei módon bánni. Legörvendetesebb az invenciója gazdagsága. Zenéjének polifon szövedéke tele van üdébbnél üdebb dallamú motívumokkal, amelyek sohasem csip-csup dallamtörmelékek, hanem szélesen elömlő, modulációkban megismétlődő, újabb változatokban megifjodó témák. A zenekarával pedig úgy bánik, mint egy kész művész. Csupa komoly kvalitás ez, amelyekkel, ha az élet keresztüljárja, ha megtépi és megtisztítja s elvégzi benne az érlelés nagy munkáját, Gajáry István bátran vághat neki a jövőnek."

    Persze, nem ez a vicces, de mivel a zeneszerző, zeneesztéta Gajáry Istvánról még nem hallottam, megnéztem néhány forrást, és a zenei ismeretterjesztés céljára sok pénzt felhasználó BMC-ből az alábbit idézem, ami azért komolytalan:

      

    Cím
    Példány: Der widerspenstique Prinz
    Eredeti: Der wiederspentique Prinz

    Szerző(k) Név     Élt                Nemzetiség
    Gajáry, István     1884-           magyar

    Kiadás

    Megjegyzés
    Gajáry István zeneszerző és kritikus. Színpadi művekete, vígoperájkat(közöttük "Der wiederspenstique Prinz" írt, azonkivül kamarazeneműveket. Az "Újság" c.napilap munkatársa volt. Az"Operaismertetők" sorozatban dolfgozott, nevéhez fűződik a "Bahazzok" és a "Sevillai borbély" ismertetése is.
    Adatok kölcsönzéshez
    M?faj: vígopera
    Típus: Partitura
    Apparátus: É-szimf. zenekar
    Méret: 44 x 22 cm
    Azonosító: 36886
    Vonalkód: MKT001366
    Kölcsönözhető: Csak helyben használható

     

    Közel 10 durva hiba, nem beszélve arról, hogy halvány gőzük sincs arról: Gajáry már közel 72 éve elhunyt :-(
     

  17. 223 09:26 2012.02.26
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Lassan lefut a február, így megnéztem, mit írt pl. a NYUGAT, az alapvetően irodalmi folyóirat, 100 évvel ezelőtt zenei téren. Az idézet az 1912. évi 4. számból való, de előzménye korábbi 1-2 évvel, ami magyarázatra szorul.

    Bartók Béla a 20. század első évtizedének végére már megtalálta saját hangját, és a mások által is kultivált új zene áttört külföldön és itthon is. 

    Sarokkőnek tekintették a kritikusok Bartók első szerzői estjét (1910. március 19.), amelyet Kodályé után egy héttel rendeztek a Royal dísztermében, és ahol az I. vonósnégyesét is előadták. Az ott elhangzott művekről   így írt Csáth Géza a NYUGAT 1910/7. számában (április elején):

    "...egy bámulatosan eredeti muzikális elme, egy rendkívül érzékeny költõ-kedély életjelenségei." 

    A programból most kiemelt vonósnégyest rengeteg próbával akkor mutatta be (önmagával együtt) az alig több mint 20 éves átlagéletkorú Waldbauer-kvartett, köztük a januárban volt 20 éves Molnár Antal brácsással, a később híressé vált zeneesztétával, zeneszerzővel.

    Molnár így belülről elemezte a vonósnégyest és ezt először egy évvel később a Zeneközlönyben írta meg, majd a fent említett 100 évvel ezelőtti lapszámában a NYUGAT is leközölte. A rávezető elemzést is érdemes elolvasni a pótlólagos kiemelésekkel tőlem.

     

    "Molnár Antal: Bartók quartettje

    Igen félénken szoktak ehhez hozzányúlni: mi az hogy Bartók. Valaki, aki õsmagyar érzéssel egyszerre a német nagy zene tömkelegébe lépett és ebből tisztán és félszegség nélkül, oszlopként került ki: ez Bartók.

    A magyarországi zenetanítás lényege, hogy a nyugati értékeket megvilágítsa; ilyen világítás mellett csak hunyt szemmel maradhat az ember magyar. Csakhogy van más mód is: az alvajárás, a zseni pedig alvajáró. Akinek az egész léte át meg átszívódott új álmokkal, az az ellenző jelenségeket is csak saját dolgának jóvoltára szívja magába. Mindent átvesz, ami egy szemernyivel előbbre viheti saját akarásában, a többi pedig lepereg az ösztönéről. Fiatalkori zongorascherzójának középsõ része határozottan Wagneres, ott úszik rajta az az ólomtestű álmodozás, harmóniai körében rengeteg még a germán. De hol van Wagnerben az a hajlékony, fiatal hősi levegő, amely már átszivárog a nehéz akkordokon és mint reményteljes, friss szellő simogat? Ez nem Siegfried odafestett nagyvonalú alakja, mondjuk ki, ez magyar alak.

    Ha a magyarosság dicsőség, nem azért az, mert mi magyarok vagyunk, hanem mert esztétikai érték. A fajiság minden művészetnek épp oly erős tartozéka, mint az egyénnek. Ha a zeném nem magyaros, hát németes, franciás, vagy egyéb, vagy pedig keverék. A mai magyar komponista - az állapotok természetes következéseként - csupán keverékzenét írhat, hiszen egész technikánk nyugati. Csakhogy Bartók ősi ösztöne úgy tör át ezen a - nála külsőséggé változó - elemen, a technikai közösségen, mint szerelmesek egymást megértése a konvenciókon. Kevésbé erős művész, aki nem hozta magával a fajiság csodás következményekkel járó biztosító tüzét, az átvett idegen technikával idegen érzésvilágot is olvaszt magába. Bartók azt is eredetivé teszi, ami tán még hasonlít is kissé valami idegen darabra. Kitûnő egyének képesek egész társaságra kiterjeszteni hangulataikat. Kiváló tanárok tanítványai mind hasonlítanak valahogy egymásra: mert ösztönszerűleg mímelik a vezetőt. Így sorakozik a hangok világa is abba a különös rendbe, mely úgy elárulja uralkodója lelkét. Bartók Kossuth-szimfóniája, I. szvitje, quintettje új érzéseket, új bélyeget, új ösztönöket tettek a nyugati zeneművészet alapjára. Ezek az új eredmények: a Bartók magyarossága.

    A magyarosságot senki sem tudja meghatározni. Cigányzene, operettzene, Erkel-zene, tánczene, Liszt-rapszódiák és népdal: ismerje ki magát valaki. A legfonákabb, (de hát nem segíthetünk rajta) mikor a népdalgyűjtő maga sem tudja megérezni, mi a szláv és mi a magyar elem. Nem a dolog megkönnyítésére de esztétikai okból vessük föl a kérdést: fontos-e, hogy kritikai szempontból mi magyaros? Fontos-e ez a komponista munkájára? A művésznek ugyan beszélhet a kritika, a teória akármit, úgyis csak ösztönét kérdezi meg. Bartók zenéje tagadja az Erkel-féle, Liszt-féle irányt. Hangulatai népdal-hangulatok tovafejlődései, (ő maga is szorgalmas gyűjtő) a cigánytól pedig átolvasztotta az eredetit, azokat a hangulatokat, miknek sehol máshol nincs nyomuk, mik közelről érintik faji erünket. Mindegy, cigány-e, magyar-e, de vannak ritmusok, hangzások, előadási módok, melyek tűzbe hoznak, melyekben többet érzünk, mint ezer jóravaló, ügyes, közepes német operában vagy szimfóniában. Álomlátó zsenialitással adott kuruc hangulatokat is Bartók (zongora-rapszódia zenekarral), s még ki tudja mi mindent, mihez méltóbb tollaknak kell még hozzányúlniok, hogy egész varázslatos jelentőségükért síkra szálljanak. A kuruc hangulat alatt itt nem tárogatót kell érteni paprika illattal, hanem a mélyen érző költőnek visszaszálló, megértő, lelkes sóhajtását.

    Ez a periódus végigrobogott a magyar kultúr-síkon, egyszer-egyszer megszólaltak a darabok jó-rossz előadásban (többször rosszban), keltettek csekély vagy nagyocska érdeklődést (többször csekélyt), s ahogy a rövid visszhang elhalt, Bartók tovább is élt még és tovább is dolgozott. Ő nem törődhetett azzal, hogy a közönség még csak Wagner 45-ik életévénél tart, ő túl volt Strausson is és túl volt a saját első életszakaszán is.

    Az ezutáni kora, melyben a 2. szvit, egy csomó zongoradarab, a Portrait és a quartet készültek, a legutóbbi időkben folyik le és nagyon elütnek eredményei mindentől, amit bárki bármikor produkált. Még mindig ott lélegzik az a különös fajiság, de sötét burokba került, még mindig friss a levegő, de mély barázdák merülnek az üde arcba, a nevetés eltorzult és a fájdalom átszellemülő megbéküléssé vált. Az élet legelhagyottabb mélységeiből szól föl ez a zene, s mint egykor az egyházi kompozíciókról mondták, mintha nem ebbõl a világból való volna. De nem az égi angyalok éneklik, hanem a végső cél, az örök emberi megadás, az egyetlen igazság köznaptagadó szellemei. A rendesnek titulált gondolkozás szerint a Nap a mi éltető erőnk, gyógyítónk, világítónk. A mélységek extázisában ott látjuk az embert az egész állat- és növényélettel összefogózva, amint együtt csókolja azokkal a napsugarakat és összeolvad velük a meleg és fényesség végtelen imádatában. Bartók újabb zenéjét csak olyan hallgató tarthatja szépnek, akitõl az élet extázisai nem esnek távol. Quartettjérõl akarunk szólani.

    Ez a munka a négy hangszerre írt dolgozási mód tökéletes mintája. Oly céltudatos és biztos a fölépítésben, mintha az egész kompozíció önmagától vésődött volna márványba. Ritka remekművekben egyesülnek csak ilyen biztos vonalú szólamok a végcél sallangtalan harmóniájában. Az elsõ rész (Lento) hangulatára ne használjuk az átszellemültnek jelzőjét. Más is átszellemült. Ez a halkan kezdődő és fúgaszerűen tovaszövődő áradat a maga minden pillanatban újabb nagy megfeszülést hozó rezgéseivel úgy halad, úgy hullámzik föl a nagy fortékig, úgy éli le titokszerűen fenomenális életét, mint az álom, melyről reggel csak annyit tudunk már, hogy fönségesen rettenetes volt, de olyan, hogy nem lehet a napvilágra idézni, még homályos emlékezése is megborzongat. Regék vannak látványokról, miktől kővé vált a bátor megkísértő: ilyesfélét hozott föl Bartók a sosem hallott csodák, gyönyörűségek és fájdalmak mélységéből. Ez az első rész a legtisztább nyugalommal járja meg az útját, úgy halad befejezéséig, mint a mártír, akit senki sem ért meg s aki többet érzett életében, mint elítélőinek egész pereputtya. Lehet, lesz idő, melynek érzésvilága az ártatlan hangulatok közé sorolja ezt a hatalmas darabot, de akkor már olyan lesz az erőteljesebb, hogy mai szervezetnek sejtése sem lehet róla. Egy leszögezhető: ezt minden időben csakis fönt élő ember élvezheti, könnyű vérű nevetni fog mellette vagy elalszik vagy dühöngve otthagyja.

    A második részt tematikusan áthidalja, a tempo - a következő szonátaforma gazdagságának egyik fontos alkotó témájával - lassacskán gyorsabbá lesz. Az új szellem-élet egy másik, az elsõből folyó, azt természetesen kibővítő biztos folyású, rengeteget adó jelentkezése. A legsokatmondóbb, legegységesebb, legfolyékonyabb részek méltó társa. Az a pizzicato cello-epizód a hegedű dolcissimójával a legpokolibb élet-megszólalás, ilyesmi csak úgy juthat eszébe embernek, ha egy órával később már maga sem hiszi, hogy megcsinálhatta. Ismét csak azt mondjuk, hogy mégis csak érdemes élni, ha a létezésünk borzalmának ilyen vetítése lehetséges. Mert emellett ordítunk egy furcsát, de ez az ordítás iszonyú kacagássá változik, melyből könnyek törnek elő örök megbéküléssel.

    Az utolsó részt három fő összetevő tartja egyben. Az egész olyan, mint az öntudatlanban való fékevesztett tovarohanás, de extázisa nem szilajság, hanem a megláncolt szabadság utáni vágyakozás tehetetlen, de sosem nyugható küzdése. Az említett részek: 1) a főrész kalapácsosan leütő témái, 2) az ellentétes, csendes téma, 3) Adagio, be-beszőve a rohanó tömegek közé. Az a csendes, kimondhatatlanul beszédes téma (2) lehet példája az ilyen viszonyok közt felszökő magyarosságnak (vagy tán szláv? mindegy), szóval fajiságnak. Nem lehet meghatóbbat képzelni ennél a sugallatnál, jókedve olyanfajta álmodozással vegyül, mint a legnagyobb fájdalmakon átszűrt boldogság fölcsillanása. Az Adagio (3) forró és erős, mint a férfi ölelése, mikor az életet magát öleli, mikor mindent odaad valamiért. Közbül az egyik főmotívumból táplált fugaszerű tréfa bukfencezik el. Bartók zavarba hoz a fugatóival: eleinte nevetünk a tréfás kedvén, aztán verni kezd bennünket konzekvenciájával, a valóság mindjobban átüt a könnyed hangon, táncunk haláltánccá szélesedik, a víg arcok torzultak már, a tréfa öl, mert szikrája az örök nyomorúság."

     

    Ez az elemzés annyira eredeti és bensőséges, hogy Pándi Marianne is csak néhány mondattal tudta kiegészíteni ismert Hangversenykalauzában.

     

    Az előbbiek is azt igazolják, hogy értő kritika esetén a hallgatók is sokkal hamarabb kerülhetnek közel szerzőkhöz, művekhez. Bartók I. vonósnégyesét minden magára valamit is adó kvartett játssza, és ezek közül az alábbit érdemes meghallgatni a fenti kritika olvasása közben (mert ezt tudom most megidézni).

     

    Molnár Antal ül középen e képen, amit Székely Aladár

    készített talán éppen  Kodály említett szerzői estje alkalmából: 

    a többi zenész balról: Waldbauer Imre, Kerpely Jenő csellista

     és Temesvári János II. hegedűs.

    (Ezen az esten Bartók is szerepelt: Kodály 1909-ben írt 10 zongoradarabjával.) 

     


     

     

     

  18. 222 11:59 2012.01.16
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    "Ha az emberek negyedrész annyit költenének arra, hogy jót tegyenek másokkal, mint arra, hogy kárt tegyenek maguknak, nyoma se volna a nyomornak."

    Móra Ferenc

  19. 221 11:19 2012.01.16
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    Moldova György meglátásaiból idézgetek időnként . A forrás Moldova kalendáriuma a 2000. évre, amely  "XX. század, lelépni!" címen jelent meg 1999-ben, Kaján Tibor illusztrációival.   

     

    Január 16.  JAN PALACH elégeti magát a prágai Vencel téren (1969):

    Minden láng egyforma!
    A tűz ereje csak attól függ, hogy mi ég.
     

  20. 220 10:11 2011.11.05
    -
     
    a hozzászólást még senki nem értékelte

    A múlt évszázad közepén írta az alábbiakat, bár kissé leszűkítettem a mi területünkre a szöveget, egy kiváló író és gondolkodó - Rónay György A regény és az élet bevezetőjében.

     

     

    A művészet közelmúlt eretneksége, úgy látszik, véget ért, az visszatér az élethez.

    A templom benépesülhet újra.

    Ez a templom ott van bennünk és a művekben; profán szertartása, imádsága a meghallgatás.

    S mint ahogy a vallás szertartásai is azért vannak, hogy részt vegyünk bennük: a művészet sem nélkülözheti a mi alkotó részvételünket, hitünket és odaadásunkat. Amit a szerző művében fölépített, művét hallgatva nekünk is föl kell építenünk magunkban. Vagy legalábbis hagynunk kell, hogy fölépüljön bennünk, "nyugodt kinccsé és örök haszonná". A jó zenehallgatót a művészet kegyelme magát is mintegy művésszé emeli. S valahol ebben rejlik talán a művészet, minden igaz művészet eredendő s lényegéhez tartozó karitásza, minden teremtés ősi szeretetmotívuma. Az alkotás: részesítés.

    Az alkotás a művésznek szenvedés is; küzdelem az anyaggal és a formáért; értünk és helyettünk szenved, hogy értünk és helyettünk mondjon el, valljon meg minket - magunknak. Szenvedésének jelképes megváltása a megértés, a művében való részvétel; az az ajándék, amellyel magunkat adjuk oda neki, mert magát adta értünk és nekünk; ez nagy ajándék, amellyel biztosítjuk, hogy nem hiába szenvedett, s szenvedése örömmé lényegülhet át az örömben, amelyet nékünk szerzett. Adott, és mi elfogadtuk adományát. S ezzel adakozásában nem szegényült, hanem gazdagabb lett; művészi adománya százszorosan megsokszorozódott a művét élvezők és átélők lelkében, a műélvezet e csodálatos hal- és kenyérszaporításában.

     

     

    A  zene még egy közvetítőt is igényel, mert azokon a hozzáértőkön túl, akik kottából is tudnak olvasni, a hallgatóknak szükségük van a médium/ok/ra, aki/k/  el/ö/adják nekünk az üzenet, vagyis a zenemű magukban megformált értelmezését, és ahogy a zeneszerző, az előadó is hasonlók árán igényli a befogadó hallgatókat, hogy a fentiek megvalósulhassanak.

     

    Az idézetbe ágyazott idézet forrását a Zeneköltészeti témába beírom Babitstól. 

Kiemelt cikkeink

Halhatatlanok tárlata

A Vármúzeum Festők a tükörben című kiállításának kurátorával, Fehér Ildikóval beszélgettünk. INTERJÚ

Leláncolni az időt

Modern kori ősbemutatót tartottak a Budapesti Tavaszi Fesztivál utolsó napján, április 6-án. KRITIKA

Csak a szikra számít

Gerard Mortier (fotó: Javier del Real/Teatro Real)

Második alkalommal rendezett a Nemzeti Művész Klub háttérbeszélgetést a Hotel Nemzetiben.

Ismét "Ki nyer ma?"

Pénteken újra élőben sugározza a "Ki nyer ma? " című komolyzenei vetélkedőműsort a Bartók Rádió.

Jazz Napi fotópályázat

Az amatőr és profi fotósoknak meghirdetett fotópályázatra 2014- május 5-ig lehet jelentkezni.

Szondával is mérhető szépség

A Dresch Quartet legújabb sorlemezét év elején adta ki a Fonó Kapu és Kert címmel. Felkavaró és felemelő - írja Zipernovszky Kornél. TAKE7

Elhunyt Komlóssy Erzsébet

Életének 81. évében, április 22-én elhunyt Komlóssy Erzsébet, a Magyar Állami Operaház örökös tagja és mesterművésze.

Egyesülés

Egy amerikai filmszínész és két kis kesztyűbáb egy színpadon. Fehér Ferenc Morgan and Freeman című táncdarabját mutatta be.

Két héten keresztül tartott a tavasz ünnepe Budapesten

Várakozáson felüli látogatószámmal, világszínvonalú produkciókkal, ősbemutatókkal, újfajta partneri együttműködésekkel április 6-án este Rameau Polümnia ünnepei című opera-balettjének modern kori világpremierjével zárult a 34. Budapesti Tavaszi Fesztivál.

Programkereső

MIT HOL
 -TÓL   -IG 

Tisztelt olvasóink!

Megváltozott fórumszabályzatunk értelmében a jövőben a cikkektől független témák indítására nem lesz lehetőség. Megértésüket köszönjük.

A Fidelio szerkesztősége