Negyvenéves jubileum az Operaházban

Idén éppen negyven esztendeje tagja a Magyar Állami Operaháznak Medveczky Ádám karmester. Pályafutása vezénylő korrepetitorként indult, 1974-ben a Magyar Televízió első nemzetközi karmesterversenyén második helyezést ér el, s még ebben az évben az intézmény karmestere lett. 1991 és 1994 között az intézmény zeneigazgatói posztját is betöltötte.

- Ritkaság, hogy valakit ugyanott kétszer köszöntenek, önnel mégis ez esett meg. Minek tudja ezt be?

- Életem két legcsodálatosabb napja közül különösen a zenekar által szervezett külön megemlékezésnek örültem nagyon, ahol egy, a tagok által aláírt gratuláló ívet, ajándékként pedig egy arany karmesteri pálcát kaptam. Mély boldogsággal tölt el, hogy elnyertem a muzsikusok szimpátiáját, s minderre méltónak találtak. Úgy érzem, ezzel most, hatvannyolc éves koromban kaptam eddig végzett tevékenységemről az első olyan visszaigazolást, amire méltán lehetek büszke. Nekem ez most valahogy bizonyítványosztás volt, és a füzetben „jól megfelelt" osztályzat szerepel. Ennek a szakmának számos összetevője, buktatója, nehézsége van, de ha az ember utólag igazolva látja magát, akkor minden korábbi megpróbáltatás megéri.

- Hogyan érzi, az eltelt évtizedek során sikerült kikerülni az említett buktatókat?

- Valódi buktatót azok a helyzetek jelenthetnek, amelyekbe az ember legtöbbször önként megy bele. Például próba nélkül ugrik be produkciókba, ahogy ez nálam előfordult a Varázsfuvola, vagy Gardelli távozását követően a Falstaff kapcsán. Az igazán komoly próbatételt azok az események szolgáltatják, amelyekben emberi és művészi konfliktusok sűrűsödnek egységgé, és a kellő kompromisszum megkötéséhez önuralom és józanság szükséges. Szerencsére ilyen körülmények ritkán adódtak az életemben, leginkább hároméves zeneigazgatói megbízatásom idején. A technikai nehézségek elkerüléséhez mindössze ismerni kell a darabot, a partitúrát, hogy az ember kapcsolatban tudjon maradni a színpaddal, de emellett elengedhetetlen a kellő rutin is, hogy a szükséges hangzáshoz mikor, mennyit adjon magából a dirigens.

- Mondhatjuk, hogy szakmai életében a központi szerepet jó ideje az opera műfaj tölti be?

- Mindenképpen, de nem jó ideje, hanem kezdettől fogva, hiszen ennek jelrendszerét, nyelvét az anyatejjel együtt szívtam magamba. Édesanyám, Érsek Mária az Operaház korrepetitora volt, abban az időben, amikor Ferencsik és Klemperer határozta meg a színház működését. Amikor a háborút követően nem volt délutáni próbarend az intézményben, a lakásunkra járt próbálni az akkori Aranycsapat: Simándy József, Udvardy Tibor, Gyurkovics Mária és a többiek. Amikor pedig édesanyám az Operaházban dolgozott - mivel akkoriban nem volt lehetőség sem bölcsődei, sem óvodai elhelyezésre -, magával vitt, beültetett a páholyba, én pedig onnan néztem a próbákat. Nyugodtan mondhatom, hogy szinte ott nevelkedtem.

- Egy ilyen hosszú pályafutás során meg lehet nevezni legemlékezetesebb pillanatot? S van-e olyan mű, ami még vágyai között szerepel?

- Csak azt mondhatom, hogy volt néhány nagyon jól sikerült előadás, ahol minden a helyére került. Egy Aida-előadás Obrazcovával vagy egy tavaly elkövetett Mesterdalnokok. Összességében, ha jól számolom, hatvanöt-hetven operát dirigáltam, és mintegy tíz balett is előfordult. Utóbbi műfajjal egyébként viszonylag későn kerültem kapcsolatba, mégis én vezényeltem a Seregi-féle Rómeó és Júliát, nemrég a Balanchine-estet, és most készülök, a főként Rachmaninov műveire épülő Karamazov testvérek bemutatójára. Az opera területén zömmel az olasz romantika, Verdi, Puccini alkotásai fűződnek hozzám, kevesebb Mozart-mű, de hét Wagner-opera - a Ringgel együtt - átment a kezeimen. A jövőre nézve, szívesen vezényelném a Borisz Godunovot, a Hovanscsinát, a Don Carlost és a Trisztánt - talán még megadatik nekem.

- Negyvenévnyi együttműködés után mennyiben érzi magáénak a mai intézményt? Osztja a műfaj sorsáért aggódók borúlátását?

- A mai napig otthonomnak érzem az Operaházat, de a ma divatos, az eredeti történeteket meghamisító, a zenét a színpadra állítás alá rendelő, erőltetett dramaturgiai-rendezői gyakorlatot bűnnek érzem, és azzal azonosulni nem tudok. Nem véletlenül hívják ugyanis a szomszédos utcát Dalszínház utcának - előbb a dal, és csak utána jön a színház. Ezért nem a műfaj jövőbeni léte kérdéses számomra, hanem a fejlődés iránya. Nem gondolom, hogy térjünk vissza a rizsporos parókák időszakához, hiszen én is láttam nekem tetsző, modern produkciókat: egy Hoffman meséit Párizsban, s egy Borisz Godunovot Bécsben. De itt az ideje újra a zenéből kiindulva gondolkodni.