"A feladat nem könnyű, de mindenképpen megéri"

Október 11-én Bartók Béla, A Kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos operáját mutatja be a Magyar Állami Operaház Egy opera kétszer mottóval. Az előadás férfi főszerepét Szabó Bálint alakítja.

- Életemben először a Zeneakadémián adtam elő ezt az operát, egy Lukin Mártával közös, koncertszerű előadásban. Azóta sokszor nyílt alkalmam újra és újra elénekelni ezt a roppant sikeres, színpadi megfogalmazás nélkül is hatásos darabot. Bár Chilében is szerepeltek az előadás során bizonyos technikai újítások, például vetítés, s ott sem az alkotás legenda jellegét domborították ki, hanem pszichológiai drámában kellett gondolkodnunk, mégis azt kell mondanom, hogy alapjaiban más koncepció mentén dolgoztunk. Sok mozgással, arcjátékkal színre álmodott, kigondolt előadásban vállaltunk szerepet. A most következő premier véleményem szerint jóval nehezebb feladat, kicsit mélyebb elgondolások mentén mozog. Ennek talán az is oka lehet, hogy a kész produkció dramaturgiailag Fischer Ádám keze nyomát is mélyen magán viseli.

- A sajtótájékoztatón külön kiemelted, hogy korotokból fakadó tapasztalataitok befolyásolták a karakterek kidolgozását. Az eltelt évek során mennyiben változott benned a figura megközelítése? Segítettek a korábban átélt élmények?

- Ahogy napról napra tapasztalatokkal gazdagodom - mindig kicsit jobban fájnak a fájdalmak, s mindig kicsit jobban örülök az örömöknek -, úgy színesedik ki minden szerepem is. Amikor tíz évvel ezelőtt, szigorúan a kottára figyelve debütáltam, viszonylag egyszerű gondolatok kavarogtak a fejemben. Ma már mindent homlokegyenest másképp látok. A figurák mostani találkozása semmiképpen nem absztrakt egymásra találást jelent - a rendező két hús-vér kapcsolat bemutatását célozta meg, s ebben az elképzelésben a két művésznek nem csak hangjukat, de lelki érettségüket tekintve is felnőtteknek kell lenniük. Mindehhez sokat tudtunk hozzátenni a személyes benyomásaink révén, amit nagyban segített a direktor óvatos, azt is mondhatnám, szokatlan szabadságot nyújtó rendezésmódja, amely kevesebb kötöttséget, s annál több mozgásteret biztosított.

- Hogyan és mivel próbáltad kitölteni az ennek folytán megnyílt teret?

- A rendező elmondta, milyen, két teljesen különböző emberi kapcsolatot lát maga előtt - egy hagyományosabbat, ahol egy idősebb férfi találkozik egy fiatalabb nővel, és egy borzasztóan temperamentumos, hasonló korú pár kapcsolatának kibontakozását és végét. Ezen belül azonban már nekünk kellett sok mindent kitalálnunk: arra voltunk kényszerítve, hogy ne egy szokásos operai beállításban képzeljük el magunkat, hanem igyekezzünk alkotó módon, kézjegyünket a végső változaton hagyva jelen lenni. Ettől kivirágoztunk, és az alkotófolyamat szerves részeseivé váltunk. Konkrétumot azért nehéz mondanom, mert minden Judit, sőt, ebben az esetben minden előadás mást vált ki az emberből. Nincsenek standardok, minden személyre szabott: egyfelől abból áll, amit a társam kivált belőlem, amihez, másfelől, hozzáadódnak az általam hozottak, s ebből lesz egy a nézők számára eladható konfliktus. Mivel most a személyes hangulatok kerülnek előtérbe, nincsenek beállított mosolyok, szándékoltan haragos pillantások. Lehet, hogy ha nem lesz kedvem az előre megbeszéltekhez, akkor, teszem azt, piszkálódó vagy épp cinikus leszek, s ez mást vált ki a partneremből is. Reagál, és máris az elképzelthez képest teljesen más helyzet születik.

- Összességében tehát mind a szerep, mind a rendezés próbára tett?

- Igen, hiszen elég egyszer is elénekelni ezt a kegyetlen elvárásokat támasztó szerepet, nem kétszer! Ráadásul ez utóbbi már lelkileg és hangilag is közel van a lehetetlenhez, miközben a megterhelést a közönségnek is nehéz lesz feldolgozni. Persze ez így van jól, hiszen a célunk az, hogy egy kicsit provokáljunk. Nekünk, énekeseknek is rossz, ha unottan tapsoló közönség elé kell kiállnunk az este végén. Most mindannyian azért küzdünk, hogy ez ne így legyen.

- Említetted, hogy a Németországban eltöltött évek alatt teljesen magadévá tetted a rendezői színház elképzeléseit. Nem befolyásol, hogy itthon az ennek jegyében születő produkciókat az Operaház közönségének egy része eleve elutálja?

- Ez nem csak itt történik így! Egyik kedvenc rendezésem Peter Konwitschny Don Carlos-előadása, amely a mai napig is, minden este telt házzal megy, s minden alkalommal - hat évvel a bemutató után! - a közönség egy részéből őrjöngést vált ki. Engem ez nem zavar, hiszen nem engem fütyül ki, de legalább elértük, hogy aki ott volt, elgondolkodott. Szerintem ugyanis ez a rendezői színház értelme! Szemben az ellenzői által mondottakkal ugyanis itt nem agyalágyult rendezők hülyeségei kerülnek színre, hanem ugyanazok a dolgok kerülnek más megvilágításban, új szemszögből színpadra. Az agressziót sokszor az váltja ki, hogy a közönség nem azt kapja, amit várt. Szép képek, látványos bevonulások helyett - maradva a Don Carlosnál - mondjuk egy gyengeelméjű trónörököst.

- Ezzel a főszereppel tulajdonképpen életed első premierjéhez jutottál a budapesti Operaházban. Így tervezted, erre számítottál?

- Ilyen produkció soha nem volt még, így bizonyos tekintetben szüzek vagyunk, ezért nem mondhatom, hogy bármit terveztem volna. Alapvetően az olasz repertoárban mozgok otthonosan, a német és a magyar operákat egy kicsit nehezebb megszoknom. Ezért a feladat nem könnyű, de mindenképpen megéri.