Kovács Sándor
Fidelio
5
Hozzászólás
Olvasom Rossini Tankrédjának szövegét, hallgatom a zenét és minduntalan a Salamon szigeteki nagydob jut eszembe. A huszadik század hajnalán törzseket fedeztek fel arrafelé és az egyik falu mellett egy hatalmas, istenként tisztelt dob állt.
Olvasom Rossini Tankrédjának szövegét, hallgatom a zenét és minduntalan a Salamon szigeteki nagydob jut eszembe. A huszadik század hajnalán (vagy tán még az előző végén) fedeztek fel szinte kőkorszaki körülmények közt élő törzseket arrafelé. Az egyik falu mellett ott állt egy hatalmas dob, amelyet a helyiek szinte istenként tiszteltek. Ha ugyanis a dobot a megfelelő helyen megütötték, fantasztikus hang szólalt meg. Aránylag mély, hosszan zengő. Pedig a dob igen egyszerű alkatrészekből állt. Fából, bőrből és háncsokból, amelyekkel a bőrt a fa keretre feszítették. Mármost a fa koppan, semmi több. A bőrt püfölhetjük, hangja jelentéktelen. A háncsokról szó se essék. A három együtt azonban csodát művel. Nyilván azért, mert az építménybe költözött egy szellem. Ez az egyedüli magyarázat.
Íme egy rövid részlet a librettóból. Annyit kell tudni hozzá, Tankréd haragszik kedvesére, mert hűtlennek véli. Régóta haragszik, s a bizonyíték számára egy elfogott levél. Nagyjából ez a dráma lényege. A második felvonásnak a végefelé járunk már, amikor Amenaide végre kiböki, idézem: "azt a levelet neked írtam, te hálátlan". Mire Tankréd: "Nekem? Miért nem mondtad előbb?" (Nem teszi hozzá, sok áriát és recitativót megspórolhattál volna). Amenaide: "Mert nem hagytad." Hát, ha csak úgy nem. Nincs rá jobb szó: bárgyúság a köbön. És mindezt olyan zene kíséri, amelyben hosszú perceken át lényegében csak az összhangzattani alapharmóniák szólnak. Meg sablonok, amelyeket Rossini mester előtte is, utána is sokszor elsütött.
Fa, bőr és háncs. És az egész együtt mégis folyamatos gyönyörűség. Ott ülünk két igen hosszú felvonáson át, és lehetetlen unatkozni, fanyalogni. Miért? Nyilván azért, mert egy titokzatos démon költözött a zenei építménybe.
Na jó, el kell ismerni, amit Rossini az énektechnikáról nem tudott, azt már nem is érdemes tudni. És a hangszerelése is elképesztő. Időnként keleties kolorittal, meg döbbenetes modulációkkal fűszerezi sablonjait és hihetetlen dallamokat talál ki (az egyiket állítólag röviddel az 1813-as premier után még bírósági tárgyalásokon is dúdolgatta a közönség, úgy, hogy rendre kellett őket utasítani). Szóval, akad itt fa, bőr és háncs mellett egy s más. A lényeg azonban mégis az, hogy a józan ész összes érve ellenére a mű valóságos csoda.
Hogy ez a csoda létrejöhessen, persze igen nagy mértékben múlik az előadókon, elsősorban az énekeseken. Október 26-án nagyszerű csapat látogatott Budapestre. Még a kisebb szerepekben is kiválóan felkészült, remek adottságokkal rendelkező szólistákat hallhattunk (Ruby Hughest Roggieróként, Konstantin Wolffot a negatív hős, Obrazzano megszemélyesítőként, illetve a neve hangzása alapján lett származású Liora Grodnikaitét Isauraként). A címszereplőt alakító Vivica Genaux-t is szívesen látnám hazai színpadon fő szerepekben (Tankréd a Rossini korában még élő hagyomány nagyjából mezzo-régiókban mozgó szerep, ezért énekelte hölgy-énekes), bár nála felfedezhetőnek véltem némi technikai problémát: noha koloratúrái makulátlanoknak tűntek, olykor láthatóan nehezére esett egy-egy hosszabban tartott-vibrált hang megszólaltatása (gyakran furcsa, ferde fejtartással és feltűnően remegő arcizmokkal bocsátotta ki magából a hangokat). A legtöbb tapsot a lányárért aggódó és őt mégis elítélni kényszerülő atya, Argiro, alias Colin Lee tenorista, meg Amenaide, alias Aleksandra Kurzak aratta - és én egyetértettem a publikum spontán ítéletével. Ha szabad rangsorolnom, a lengyel énekesnőnek adnám a pálmát: cseppet sem lennék meglepve, ha sok tucatnyi új CD-felvételen olvasnám a közeljövőben a nevét.
Az Arnold Schönberg Kórus férfikara sárga irigységgel töltött el: sajnos meg kell állapítanom, hogy hasonló színvonalú férfikar (lásd: tenorszólam!) ma nincs Kodály országában. Ideje, hogy a kuruc vér felpezsdüljön és megszégyenítse a labancokat.
A zenekar - az Orchestre Des Champs Elysées - feledhetetlen negyedórákkal és ingatat félpercekkel ajándékozott meg. Az utóbbiakat elsősorban a karmester, René Jacobs számlájára írom. Ő kétségkívül napjaink egyik sztár-dirigense. Közel tucat CD-jét ismerem (Giulio Cesare!), egyik jobb, mint a másik. Élő előadásban azonban enyhe csalódást keltett. Nyilván remek betanító lehet, akinek határozott elképzelési vannak minden részletről, s igazáról meg tudja győzni zenészeit. A dobogón állva viszont kissé esendőnek tűnik. Két kezét rendre szinkronban, szimmetrikusan mozgatja, lassításoknál, gyorsításoknál - amelyeket helyesen ismer fel - nem tud egyértelmű jelzéseket adni, így bizony előfordul, hogy zavarok támadnak azok pontos, hatásos kivitelezésében. Belügyminiszter, aki világosan látja a végrehajtandó feladatot, de nem olyan közlekedési rendőr, aki az adott szituációban mindenkor eligazodik. És ne becsüljük le a közlekedési rendőröket. Ha nincs baleset, az rajtuk, nem a bársonyszékben ülő nagyfőnökökön múlik.
A Budapesti Zenei Hetek zárókoncertje
2009. október 26. 19:30
Km.: Orchestre des Champs Elysées, Arnold Schönberg Chor, Colin Lee, Vivica Genaux, Konstantin Wolff, Aleksandra Kurzak, Liora Grodnikaite, Ruby Hughes
Vez.: René Jacobs
Rossini: Tancredi (magyarországi bemutató)
Elküldöm
Kovács Sándor... fantasztikus, mint mindig.
Ki írta a kritikát?
Úgy látom, lényegében teljes az egyetértés.:)
Mindamellett ezt jó és mértéktartó kritikának tartom. Semmi Siegmundozás, Fideliózás (in: Momus). A képzettársítás is príma - nem véletlen, hogy nem syrinxre asszociált.
A kritikus nyilván nincs értesülve róla, hogy Vivica berekedt egy kissé, de nem akarta a közönségét cserben hagyni, de az összes további koncertjét lemondta napokra.