Prima la musica

Koncertszerű előadást hirdetett, ám mégis inkább előadásszerű koncertet adott Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar. Azért Figaro három ízben megült lakodalma így is a zene diadalmas elsőségét ünnepelte.

Markus Werba (fotó: Pető Zsuzsa - Müpa)

Fischer Iván új operaprodukciójáról nyilatkozva ironikusan a kritikusok dolgának megnehezítését ígérte, mondván: a Figaro házasságának ezúttal nem lesz megfejtendő rendezői koncepciója, s ilyesformán annak szószátyár taglalásával sem lehet majd megtölteni a bírálatokat. Ez az első hallásra nyugtalanító, bár lényegét tekintve korántsem ellenszenves szándék – hála a dialektikának! – maga a koncepció, melynek működéséről a Nemzeti Hangversenyteremben megtartott sorozat harmadik, befejező előadásán bizonyosodhattunk meg. Hamar kiderült persze, hogy a produkciót művészeti vezetőként is jegyző Fischer alighanem megszánta a kivezényelt sajtómunkásokat, s igenis megrendezte Mozart és da Ponte operáját. Kellemes ötletekkel, jóízűen tradicionális formában, majd mindvégig ügyesen, s ami a fő, szolidan a háttérbe húzódva.

Az előadás a ruhatárban kezdődik, ám nem kell mindjárt valaminő kenderszakállas formabontásra gondolnunk: az első két felvonás játékterét ugyanis két, ruhákkal megpakolt állvány határolja a zenekar közé-fölé helyezett kis pódiumon. Egy fotel és két próbababa gazdagítja még a látványt, s mindez elég is az első felvonás perfekt vígoperai hangulatához: Figaro dühös kavatinája végén gatyára vetkőzteti a szempillantás alatt a gróf imagójává alakuló bábut, Bartolo bosszúáriájában egy vállfa és egy kézberántott ruhadarab segítségével győztes matadorrá lényegül, s a próbababán kikészítve várja már új, nemszeretem öltözéke Cherubinót, a katonáskodásra kárhoztatott kamaszt. (Itt kell említést tennünk Zeke Edit értékes jelmeztervezői hozzájárulásáról.) Szinte hihetetlen, de a nézőtéri köhögés egy teljes felvonáson át bennszakad, s bár az előadás utóbb fárad valamicskét, s különösen a IV. felvonásban olykor problematikusnak tetszik a választott játékmód, az élvezeti érték mindvégig magaslati kúrát tart.

A pazar, hibázni szinte képtelen Fesztiválzenekar és Fischer Iván felsőfokokkal bátran terhelhető teljesítménye egy csapat remek operaénekes, énekes színész számára kínált inspiráló közeget. A címszerepben az ifjú olasz, Marco Vinco egyszerre ébresztett lelkes rokonszenvet szép színű, kiegyenlített lírai baritonjával, mesterien pergetett recitativóival, játékintelligenciájával és megnyerően férfias kiállásával, s hasonlóan kellemes benyomást keltett az Almaviva grófként privát eleganciáját és szerepbéli nemességét, emberi formátumát szerencsésen ötvöző osztrák Markus Werba. A vezérszubrett, Susanna szerepében Váradi Zita nagyszerűen helytállt, s szintúgy szép emléket őrzünk a jelmezes rásegítés nélkül is fiús laklit formázó Katharina Kammerloherről, aki a hormonok munkáját költészetté nemesítő Cherubino-áriákat a kívánatos kamaszbájjal idézte elénk. Talán az este leginkább eszményi pillanatát köszönhettük a színészként ezúttal kevésbé tündöklő kanadai szopránnak, Dominique Labelle-nek: a Grófné harmadik felvonásbeli áriájában a vígoperára rácáfoló asszonyi fájdalom, melankólia és szerelmes dac élőben ritkán hallható érzéki szépséggel szólalt meg.

Jelenet az előadásból (fotó: Pető Zsuzsa - Müpa)

A veterán angol basszista, az egykori monumentális Borisz és Fülöp király, Robert Lloyd fölényes könnyedséggel teljesítette a bosszúszomjas méregzsákból egy csapásra szerető apává alakuló Bartolo doktor szólamát, míg oldalán az egészen közeli múlt kiváló Susannája, a honfitárs Marie McLaughlin mint vénecske Marcellina harsányan szeretetreméltó magánjátékokkal hívta fel magára figyelmünket. A vígoperai modor lakályossá tételében és a lazzi-gyártásban Rodolphe Briand ugyancsak jeleskedett: a francia karaktertenor szórakoztatóan irritáló figurát formált a zenemesterből, s Don Curzio kurta szerepében is sikerült észrevehetővé válnia.

A Così fan tutte emlékezetes estéi után a Figaro is Mozart életteli, s mégis mocsoktalan ünneplését hozta el számunkra. Nem szűnő hálánk érte Fischer Ivánnak, s természetesen várjuk a folytatást!

(2009. március 11. 19:00 - Müpa - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Mozart: Figaro házassága - a Művészetek Palotája és a Budapesti Fesztiválzenekar közös produkciója
Km.: Markus Werba - Almaviva, Dominique Labelle - a grófné, Váradi Zita - Susanna, Marco Vinco - Figaro, Katharina Kammerloher -Cherubino, Robert Lloyd - Bartolo, Marie McLaughlin - Marcellina, Rodolphe Briand - Don Basilio, Don Curzio; Budapesti Stúdió Kórus (karig.: Strausz Kálmán), Budapesti Fesztiválzenekar, vez.: Fischer Iván; jelmez: Zeke Edit)