Náray Erika, az örök kíváncsi

Náray Erikát a Szegedi Szabadtéri Mágnás Miskájának az olvasópróbáján úgy mutatta be a rendező, Alföldi Róbert, mint Scully ügynök magyar hangját. Nem véletlenül mert frivol lenni a színésznővel, a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban osztálytársak voltak. A színésznőként és énekesnőként is bizonyított Náray Erikával folytatott beszélgetésünkben, szó esett fontos iskolákról és az útravalókról, a pályán tudatosan választott kacskaringókról, és nem kerültük meg a Budapesti Operettszínháztól vett búcsút sem.

- Szentesen milyen színházfelfogást, ha úgy tetszik, színházeszményt tanultatok?

- Én nagyon hiszek abban, hogy a színházcsinálásnak, a színészetnek vannak szakmai fogásai, amiket meg lehet és meg is kell tanulni, de nagyon hiszek abban is, amit a jóisten ad. Számomra azért Dayka Margit az egyik legnagyobb magyar színésznő, mert csodálatos tehetség volt, de a szakma alapvető követelményeinek is birtokában volt. Amit a régi Vígszínház vagy a Madách Színház képviselt, az a polgári színjátszás, ami egy-egy régi felvételről még elkapható, azt én csodálattal nézem. De visszatérve az eredeti kérdésedre: az én ízlésemhez akkoriban az Ascher Tamás, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor képviselte vonulat állt közel. Szentesen a négy év alatt nekünk egy olyan színház képe rajzolódott ki, ami nagyon hasonló volt az akkor fénykorát élő Katona József Színházéhoz. Azt tanultuk meg, hogy a színház a kíváncsiságról szól, arról, hogy én kíváncsi vagyok a világra, és amit arról gondolok, hogyan tudom megmutatni a színpadon. Nagyon erős csapat verődött össze, ahonnan kis túlzással csak mi ketten Robival (Alföldi Róbert - a szerk.) akartunk színészek lenni, de mindenkit vonzott a színház és később sokan keveredtek színház, film, média közelébe. A szentesi csapattal szinte minden komoly megmérettetésen a dobogón végeztünk, a versmondó- és énekversenyeken szerzett tapasztalatok, sokat segítettek abban, hogy az akkor még Főiskolára, mind a ketten felvételt nyerjünk.

Náray Erika

- Elsőre felvettek a Színművészetire, Szinetár Miklós, Léner Péter és Félix László osztályába. Ott mennyire folytatódott ez a sikerszéria, és mennyire engedték, hogy kíváncsi legyél?

- Ma már tudom, hogy törvényszerű, hogy egy olyan meghatározó 4 év után, amilyen a szentesi volt, a főiskola bizonyos értelemben csalódás volt a számomra. De ha őszinte akarok lenni, a hiba bennem volt. Akkor azt gondoltam, hogy csak az az út járható, amit Szentesen megkezdtem. Ráadásul a vidéki kislány felkerült Pestre- ahol annyi színház, mozi, koncert várt rá, amiről álmodni sem mert addig- és elcsábult. A kötelező köröket megcsináltam, de óra után már rohantam is valamelyik moziba, vagy színházba. Az első két évem leginkább erről szólt. Azután szerencsémre Marton László látott egy zenés vizsgában és elhívott a Vígszínházba gyakorlatra. Nagyon szép két év volt, közelről láthattam dolgozni a színház legnagyobbjait. Ráadásul Kalmár Péter rám gondolt, amikor az Ének az esőben-ben szerepet osztott, az Operettben. Mindezeket olvasva úgy tűnhet, hogy minden rendben volt akkoriban körülöttem. Én mégis úgy gondoltam, hogy ez a lány, nem az a lány, aki Szentesről eljött. Azt éreztem, nem tudom ezt tovább csinálni. Nem tudom, mit akartam, de színházat csinálni semmiképp. Nem fogadtam el egyetlen ajánlatot sem, helyette haza mentem falura, olvasni. Egy évig tartott ez a kis olvasó tábor.

- De utánad nyúltak.

- Igen, de a színház azért tudjuk, nem úgy működik, hogy eltűnsz, előjössz, és azonnal kapsz hatvanhárom jó szerepet, pláne akkor, ha előtte visszaadsz kilenc szerződést. Mindenki azt hitte, hogy nekem nem felelt meg se a pesti, se a nyolc vidéki ajánlat, pedig csak arról volt szó, hogy magammal nem voltam jóban, ezért nem akartam leszerződni. Amikor visszajöttem, akkor nem is színházba jöttem vissza. Kalmár Péter szólt, aki az Ének az esőben-t rendezte, hogy a Piaf nevű bár alsó részébe keresnek egy táncolósabb, funkysabb, jazzesebb zenekart. A hely tulajdonosa, Mózes Mari, aki talán látta az előadást, Petinek elhitte, hogy én majd jól fogok működni egy zenekar élén. Bátor voltam, bevállaltam, bejött, és péntek-szombatonként mi játszottunk.  

- Mi kellett ahhoz, hogy elfogadjanak a zenésztársak?

- Nyilván kellett az, hogy nyolc évig csellózzak, hogy korábban zenetagozatra járjak, hogy a főiskolán legyen egy olyan zenekarom, amit - jazzkonzisokkal csináltam. Azt hiszem, azért ment ennyire, mert hittem magamban, meg talán azért, mert nem tudtam, mire vállalkozom, hogy mi az a jazz. Vittem kicsit jazzesebb musicaleket a zenekarnak, mosolyogtak, majd helyettük adtak húsz standard-et, hogy gyorsan tanuljam meg. Aztán ebből a zenekarból alakult egy másik, és eljutottunk oda, hogy havi húsz-huszonöt koncertünk volt. Pedig nem én voltam a legjobb jazzénekesnő az országban, és a zenészek - egy kivétellel - nem a szakma csúcsát jelentették. Ebből is látszik, hogy nem mindig akkor működik valami, ha egyenként a legjobbakból áll össze a csapat.  

- Közben azért játszottál színházban is.

- Kicsit visszacsorogtam, igen. Lengyel Györgynek nem tudok elég hálás lenni, aki még Pécsről hívott, de a következő évadban már Debrecenben volt igazgató. A Pécsi Nemzeti Színház élére viszont Balikó Tamás került, akivel még a főiskolán dolgoztunk együtt, így ismert. Úgyhogy volt év, amikor Pécsen és Debrecenben is játszottam.  

- Nem kopogtattál sehol?

- Egyetlen helyen, Léner Péternél. De nem szerződésért, mert akkor már sokat dolgoztam a zenekarral is és beindult a szinkron, hanem azért, hogy a színház ne maradjon ki végleg az életemből. Annyit kértem, hogy ha bármi olyan szerep van, amire szerinte én vagyok a legalkalmasabb, gondoljon rám. És rögtön betett három kisebb epizódszerepbe.

- Ekkoriban már jártál a jazztanszakra?

- '90-ben fejeztem be a Színművészetit, '92-ben felvételiztem a zenekarom biztatására jazztanszakra, és ott '96-ban végeztem.

- Miért volt fontos, hogy azt elvégezd, és a Színművészetihez képest milyen volt az az iskola?

- Tulajdonképpen szégyelltem magam, hogy már olyan sokat énekeltem a zenekarral, miközben nem volt végzettségem róla hivatalosan, nem ástam bele magam a műfajba igazából. Azt éreztem, erre szükség van a hitelességhez, nem csak a diploma miatt. És persze kedvem is volt hozzá, mert addigra a műfaj teljesen beszippantott. Igaz, hogy a jazztanszak akkoriban már főiskola volt, de eléggé mostohagyerekként kezelték az intézményen belül, már azzal is, hogy az újpesti Ady Endre Művelődési Központban folyt az oktatás. Ettől függetlenül, rengeteget tanultam ez alatt a 4 év alatt és ami ennél is fontosabb, nagyon komoly támasz a mai napig, hogy a zenészek, akikkel együtt tanultam, a barátaim is. 

Náray Erika és az Of Course

- Nyilván minden darabnál jelent segítséget a jazz, de volt olyan, aminél enélkül nehezebben ment volna?

- A Bernarda Alba. Pokoli nehezek voltak a szólamok, de sokkal könnyebben tanultam meg amiatt, hogy volt már rutinom, az ilyen típusú szólaméneklésben. Abban az előadásban nagy hasznomra vált a nyolc év klasszikus zenei alap és a négy év jazzkonzi. A zenei ízlésem amúgy "borzasztó". Alapvetően minden érdekel, a komolyzenétől a rockig, de a vége mindig az, hogy Stevie Wonder a világ legnagyobb dalszerzője, Miles Davisnél pedig nagyobb muzsikus még nem született. Ugyanakkor, pontosan ezért tudok mindig, mindent túlélni. Mert nem lehet olyan szörnyű semmi a szakmában, amit ne tenne helyre egy zenehallgatás. Ha egy CD-t vihetnék magammal egy lakatlan szigetre, nagy bajban lennék, de talán Miles Davis Kind of Blue-ja lenne erre a legalkalmasabb.

 - Volt olyan darab, aminek a zenéjét muzsikusként finoman szólva sem tartod sokra?

- Néhány musical CD-jét, amikben játszottam, nem biztos, hogy meghallgattam volna. De ez nem jelenti azt, hogy rosszak, csak az én zenei érdeklősésem más irányú. A  La Chiusa-darabokat, a Hello! Igen?!-t és a Bernarda Albát imádtam. A Szépség és a Szörnyeteg igazi mestermunka, álomszép dallamok, remek hangszerelés. A Mozart!-tal elfogult vagyok, mert a kedvenc előadásom és szerepem volt. A zenés színház komplex műfaj, lehet, hogy a zene elsőre nem érint meg, de attól még az előadás lehet zseniális az alakításoktól, a koreográfiától, a rendezéstől, a látványtól. 

- Az első operettszínházi szerepedet még a régi érában játszottad, de ott voltál akkor, amikor Kerényi Miklós Gábor igazgató lett. Milyen összehasonlítva ez a két időszak?

- Az egy klasszikus értelemben vett operettszínház volt, ahol az operettek domináltak, musicalre pedig nem volt akkora igény. Azért sem tudtam abba a társulatba belesimulni olyan értelemben, hogy bennem komolyan elkezdjenek gondolkodni, mert nem voltam sem klasszikus szubrett, sem klasszikus primadonna. Az Ének az esőben-t de ha nincs szemléletváltás, több musical, Kerényi Miklós Gábor nélkül nem kerülök helyzetbe. Ő egy olyan típusú színházat kezdett csinálni, ahol az operettisták mellett szüksége volt olyan színészekre, akik a nagy énekelnivalójú zenés darabokban is megállják a helyüket. Az első nagy közös munkánk a Mozart! volt, az egyik legjobb magyar zenés előadás. Ennek híre ment, elkezdtek jönni az emberek a színházba. Nagyon hamar telt házak előtt játszottunk, város szerte azt beszélték, hogy itt valami érdekes, újszerű látható. Aztán jött egy sikeres Sweet Charity a Raktárszínházban, majd a nézőszámban, CD- és DVD-eladásokban rekordot döntő, történelmet író Rómeó és Júlia. Musicallel előtte nem történt meg, hogy rádióban agyonjátszották volna az egyik dalát, hogy kiadásra került nemcsak CD-n, de DVD-n is, ami platina- és aranylemez lett. Akkor fel sem fogtuk, hogy mi történik velünk. Én Kerényi Miklós Gábor miatt mentem az Operettszínházba. Nagyon sokat köszönhetek neki, és mondhatjuk, hogy az ő színésznője vagyok. Olyannyira az övé, hogy szentesi gimnazistaként kiszúrt néhány versenyen, és 15-16 évesen engem és Alföldit minden lehetséges rendezvényre - ezek főleg állami rendezvények voltak - vitt magával. Hálás vagyok neki azért is, hogy nem érdekelte, hogy nem volt "jogfolytonosságom" a szakmában, mert a diploma után hazamentem olvasni, vagy mert zenéltem. De, ha egy színházban kilenc évig vagyok, ahol az utolsó hat évben nem dolgozik velem a direktor, nem hoz olyan darabot, amiben rám szükség van, vagy ha hoz, akkor sem rám osztja ki, akkor az elgondolkodtató. Hittem és hiszek az ő tehetségében, abban, hogy ő lát valami olyat, amitől a zenés színház egészen más minőséget jelent. Ha valaki ismeri az ő munkásságát, akkor tíz perc alatt felismeri egy előadásról, hogy azt ő rendezte. Ha valakinek ennyire markáns a keze nyoma, az tud valamit, és megkockáztatom, ezt a fajta látásmódot a világon nagyon kevesen tudják. Amikor felmondtam, mindeni azt kérdezte, miért, hiszen nagyon jó szerepeket játszom a színházban. 2003-as, 2004-es, 2005-ös bemutatókban. És most 2012-t írunk. Félreértés ne essék, egy színházigazgatónak jogában áll eldönteni, kivel akar dolgozni. Mi, színészek pedig ennek ki vagyunk szolgáltatva, és egy ilyen esetben egyetlen lehetőségünk van, az, hogy felállunk.

- Nyilván ez egy hosszú folyamat, de ki lehet jelölni, hogy hol volt a vége? 

- A Mozart! utolsó előadásánál éreztem, hogy lezárult egy nagy fejezet, illetve a nekem utolsó Rómeó és Júlián, amikor ott álltunk Bereczki Zolival. Azt éreztem, hogy amit ezek az előadások, ezek a szerepek nyújtani tudtak, amit belőlük ki lehetett hozni, az már az enyém. De nekem ez a színház Szinetár, Bereczki, Böhm, Kéringer, Silló, Ferenczi Orsi nélkül nem ugyanaz a színház. Nekem hiányoznak ezek az emberek. Ők ott voltak a kezdeteknél, és vastagon benne voltak a legnagyobb sikerekben. Nélkülük már én sem vagyok ugyanaz.

- Lesz még közös jövőtök Kerényi Miklós Gáborral?

- Nem tartom kizártnak, hogy egymás mellé keveredünk még az életben, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezt ő is ugyanígy gondolja. Ennek a szakításnak most itt volt a helye. Sértettség nincs bennem, a döntést racionálisan hoztam meg, annak kimondása viszont nagyon bensőséges körülmények közt történt. Megöleltem, meghatódva fogtam a kezét és megköszöntem neki mindent, ami az elmúlt 9 évben történt.

- Térjünk vissza a zenéhez egy picit, annál is inkább, mert a Női dolgok lemez még az operettszínházi tagságod alatt készült el.

- Ez a lemez tulajdonképpen azért is jöhetett létre, mert több lett a szabadidőm, a színház nem használt, szakmailag légüres térbe kerültem, és a magánéletemnek is olyan szakaszába kerültem, amikor azt éreztem, van mit összegeznem. Én nem tudtam, hogy tudok szöveget írni, most sem tartom magam szövegírónak, de akkor egy áldott állapotban a jóisten lesúgott nekem 14 dalszöveget. Kicsit olyan volt, mint egy terápia, mert kiírtam magamból az elmúlt tíz évet.

- Mennyire gyorsan készült el a lemez?

- A szövegek néhány nap alatt, de a csiszolásuk évekig tartott. A zeneírás, a stílus kiválasztása és a feljátszás is hosszú folyamat volt. De attól, hogy nem volt rajtunk kényszer, élhettünk az idővel. A zenészek a főiskolai iskolatársaim, akikkel a saját dolgaimat mindig csinálom. Többségük az előző lemezemen is vagy játszott, vagy valami más formában közreműködött. Közülük azt hiszem különösen Juhász Attila fontos, aki a szerzőtársam, akinek a stúdiójában vettük fel az anyagot, és aki utána még hajnalokig dolgozott a dalokon.

- Valahogy azt érzem, a megjelenés táján nem robbant ez az album, mostanában viszont sokszor hallom a Jazzy Rádióban.

- Igen, valahogy nem tudott elindulni, de szerintem ez egy "lassú víz partot mos" lemez, ami egyszer csak becsorog a köztudatba  és megtalálja a maga közönségét. Ahhoz, hogy ez a lemez sikeres legyen, nagyon sokat kell játszani élőben. Erre most nem volt lehetőség, de remélem, hogy a következő időszakban  sok helyre eljutok majd ezekkel a dalokkal . A Jazzy valóban sokat játssza, ezt is és az előző albumot is, és nagyon jó visszajelzéseket kapok, de nyilván az lenne az igazi, hogy a dalokat élőben énekelhessem.

- Ha végigolvassa az ember a dalszövegeket, akár egy lassú, sírós, már-már balladának gondolná az ember, ezzel szemben a zene nagyon optimista és pörgős. Kicsit az az érzésem, hogy aki énekli ezeket, túl a mélyponton, a padlóról felállva hatalmas öniróniával, már magán nevetve néz vissza arra az időszakra, amikor maga alatt volt.

- Ezt nagyon jól látod. Semmiképp nem az volt a cél, hogy szomorú hangulatot árasszon a lemez, hanem az az üzenete, hogy ha valamilyen területen nem működik az életünk, akkor sincs nagy baj, mert egy nőben kell lenni annyi tartásnak, hitnek, hogy bármilyen helyzetben bármikor újra tudja kezdeni az életét. És arról is akar szólni, hogy nem feltétlenül húszévesen kell boldognak lenni, lehet, hogy később jön el ez az állapot, és hogy minden alapvetően rajtunk múlik.

- Azt mondod, nincsenek klubok, ahol ezeket a számokat játszani lehetne. A lemez borítójának fotóit nézve azért azok eggyel-kettővel elegánsabbak, mint a jazzklubok.

- A borítón van egy csajos fotó, ami szerintem leginkább én vagyok a hétköznapokban. De ha kell, akkor jöhet a glamour is - erről szólnak a belső képek. Tehát alapvetően arról, hogy mi, nők ennyire sokszínűek tudunk és akarunk lenni.

- Kökény Attilával kezdtetek dolgozni nemrégiben. Hogyan találkoztatok, kinek az ötlete volt ez a páros?

- A Rózsavölgyi Szalon megnyitójára egymástól teljesen függetlenül hívtak meg bennünket, hogy jammeljünk. Itt énekeltünk elöször együtt és a környezetünkből többen megjegyezték, hogy nekünk kellene valamit csinálni közösen. Elkezdtünk beszélgeti, Attila zenekart szervezett, és pár hét múlva már stúdióban voltunk, videoklipet forgattunk. Jelenleg készülünk a Szerelem és Szenvedély című koncertshownkra. Októbertől több vidéki nagyvárosban fellépünk és készülünk egy budapesti nagykoncertre is.

- A végeredmény Náray featuring Kökény vagy Kökény featuring Náray?

- Általában úgy állnak össze párosok, hogy a magánéletben is összetartoznak, nálunk viszont tisztán munkakapcsolat van, amelyben teljesen egyenrangú felekként szerepelünk.

- Erről a produkcióról szól a következő évadod?

- Jórészt. Szeretnénk eljutni minden olyan magyarországi városba, ahol színházi körülmények között koncertezhetünk. Színházi szerepek kapcsán konkrétumok még nincsenek, de kaptam megkereséseket, és nekem is vannak ötleteim. Ha lesz itthon olyan darab, ahova castinglnak, és úgy ítélem meg, hogy ott lehet dolgom, nyilván el fogok rá menni. Mindenre nyitott vagyok, viszont akkor se fogok elkeseredni, ha ez az évad nem a színházi szerepekről, hanem valami másról szól.

Böngésszen kulcsszavak segítségével!

A témához csak belépett felhasználók szólhatnak hozzá. Kattintson ide a belépéshez! Regisztrálni itt tud.

Kiemelt cikkeink

"Mi ketten már egy család vagyunk"

A december több okból is különleges hónap Mórocz Adrienn és Kovács Lehel számára. INTERJÚ

Tiltakozás a Velencei Biennale nemzeti biztosa ellen

Democracia (Fotó: Nemzeti Galéria)

Hazai művészeti szakemberek szólították fel lemindásra Balatoni Monikát és egyidejűleg bojkottfelhívást tettek közzé.

Tommy Vig igényes kamarajazzel

A világhírű amerikai-magyar vibrafonos, zeneszerző egy sikeres tavaszi koncert ismétlésére készül a BJC-ben november 29-én.

A balerina, aki nem nézett vissza

Csinády Dóra az 1940-50-es évek meghatározó hazai balettművésze volt, a forradalom után azonban elhagyta az országot. OPERA MAGAZIN

Mozart géniuszának lényege egy 4 centis portrén

273 ezer fontért (104 millió forintért) kelt el Mozart egy apró fiatalkori portréja egy november 20-ai londoni árverésen.

Lovas Rozi: "Ébernek kell lennem"

A Pesti Magyar Színház firss Junior Prima Díjas művészével beszélgettünk. INTERJÚ

Így szédítette a nőket Caruso

Peres iratok, valamint a legendás tenorhoz írt szerelmeslevelek is kalapács alá kerültek.

Programkereső

MIT HOL
 -TÓL   -IG 

Tisztelt olvasóink!

Megváltozott fórumszabályzatunk értelmében a jövőben a cikkektől független témák indítására nem lesz lehetőség. Megértésüket köszönjük.

A Fidelio szerkesztősége