Hedvig

Sejtcserés támadás

2010.11.12. 17:31

Programkereső

A cím alapján egyi sci-fi komédia jellegű borzalomról is lehetne szó, ám egy könnyed, de nem könnyen fogyasztható amerikai vígjáték van a porondon.

A mesterséges megtermékenyítés köré felépített film ugyanis helyenként komolyabb érzelmi kitörést is elérhet a nézőnél, mint egy-egy jól időzített nevetés. Ez persze leginkább a bájos kisfiúnak köszönhető, akit 'Isten tudja' meddig kerestek a szerepre, de azt hiszem, aranyosabb és tehetségesebb nem sok akadt nála.

A történetben Kassie (Jennifer Aniston) bejárja a már tipikusnak számító ranglétra történetet, majd rádöbben, hogy munka van, férj és gyerek nincs. Utóbbi kettőből meg ma már könnyen megoldható a gyerek téma, ezért uzsgyi, keres egy donort Roland (Patrik Wilson) személyében, aki boldogan felajánlja, amit tud az ügy érdekében. Később ez már odáig fajul, hogy a kedves donor elválik a feleségétől és úgy gondolja, hogy Kassie a lelki társa, aki meg egyéb alternatíva híján azt képzeli, hogy ez bizony működhet.

A másik alternatívaként azonban felbukkan majd Jason Bateman, aki Wally szerepében, Kassie legjobb barátjaként tündököl, s akire igazán illik a „kissé ideges típus" kifejezés, megspékelve egy kis hipochondriával. Amúgy pedig egy nagyon szerethető figura, kár (vagy nem kár), hogy sikerül elrabolnia Kassie terhességét, mikor a meglehetősen bizarr „I'm getting pregnant" buli alkalmával (Juliette Lewis figurája szerint ma már mindenki ezt csinálja - Na ezen a ponton komolyan elgondolkodtam azon, hogy lemaradtam úgy egy mérfölddel.) jól berúg, és a teljes mámor állapotában kicseréli Roland mintáját a sajátjára. Hát ezért nem szabad alkoholizálni, kérem szépen.

Hét év elteltével megismerhetjük Sebastiant is, aki magát a megszületett orvosi csodát jeleníti meg a filmben, s mint írtam, sok helyen neki köszönhető, hogy a film túllép a megszokott komédia keretein és itt-ott könnycseppet tud csalni a néző szemébe. A kisfiú valami különös energiával elfeledteti velünk a sivár tényeket, miszerint itt komolyan vitatott, a természetes folyamatokba való belepiszkálásról van szó, s emlékeztet minket arra, hogy családra márpedig így vagy úgy mindenkinek szüksége van. Még ha kicsit megkésve is.

Véleményem szerint a filmet nem kell egyből a megszokott kosárba dobni azzal, hogy Jennifer Aniston megint egy jót mókázik egy szingli szerepében, hanem célszerű arra az érzelmi fonalra koncentrálni, aminek a legvégén rádöbbenünk, hogy fel kellene hívni a családot. Mert nem tudhatjuk, hogy meddig tehetjük még.