Sámuel, Hajna

Brandauer!

2010.11.13. 09:14

Programkereső

A Salzburgi Ünnepi Játékok nyilvánosságra hozott programjáról jutott eszembe Klaus Maria Brandauer, akit leginkább filmekből ismerünk. Ez így nem pontos. Szabó István-filmekből. Leginkább a Mephistóból. Ismeretterjesztő szándékú, feltehetően rajongásba csapó második posztom szóljon hát róla.

Kezdjük az életrajzzal. Klaus Maria Brandauer 1944. június 22-én született az osztrák Reichsgauban (ma Bad Aussee a település neve, és a színész itt is él) Klaus Georg Steng néven. Kezdetben ebben a faluban lakott nagyszüleinél, majd a Baden-Württemberg tartományban levő, Bázel közelében található Grenzachba követte szüleit. 1962-ben leérettségizett és a stuttgarti színművészeti főiskolára felvételizett. Sikerrel. Tanulmányait azonban két szemeszter után felfüggesztette, mert az előadótermek és könyvtárak világában nem érezte jól magát. Útja a tübingeni színházba vezetett, ahol 1963-ban a Szeget szeggel Claudiójaként debütált. Egy évvel később Salzburgba szerződött, majd pedig a bécsi Theater in der Josefstadt színpada következett. Nevét 1970-ben ismerte meg a szélesebb szakma, az Emilia Galotti 1970-es előadása után, ami Fritz Kortner utolsó rendezése volt. Brandauer 1972-ben lett a bécsi Burgtheater tagja, és ebben az évben indult el filmes karrierje.

Klaus Maria Brandauer, az új Akárki, Marthe Kellerrel és Ernst Haeussermannal 1983-ban
Klaus Maria Brandauer, az új Akárki, Marthe Kellerrel és Ernst Haeussermannal 1983-ban

Lee H. Katzin és Otto Preminger Münchenben látta meg a színészt, a filmrendező és producer azonnal tudta, nekik Brandauer kell a Salzburgi kapcsolat című filmhez, amit Altausseetől mindössze négy kilométerre forgattak. A limuzin és a személyesen neki kirendelt sofőr nem jelentett neki semmit, a hírnév sem izgatta, sokkal inkább zavarta az, hogy a forgatás közben rengeteg üresjárat volt, közben pedig unatkozott. Moliére és Schiller drámaszövegei után a forgatókönyv nem jelentett neki kihívást, így inkább a forgatás után a színházi karrierre összpontosított. Amikor azonban Szabó István felajánlotta neki Hendrik Höfgen szerepét a Mephistóban, nem habozott. "Ez az a téma, ami engem mindig is borzasztóan érdekelt: megvezetni, elvarázsolni, manipulálni, más emberek felett uralkodni, főnöknek lenni, királynak, császárnak, vezetőnek, Führernek" - nyilatkozta egy alkalommal. A legjobb külföldi filmnek járó Oscar megnyitotta a Hollywood felé az utat: Soha ne mondd, hogy soha, Távol Afrikától. (Meg persze a Redl ezredes és a Hanussen Szabóval.) A mozisikerek és a folyamatosan forgatott tévéfilmek ellenére Brandauer nem hagyott fel a színházzal, és dacára annak, hogy nincs színészdiplomája, a bécsi Max Reinhardt Seminar tanára.

Saját bevallása szerint Will Quadflieg Akárkije volt az, aki/ami a színészi pálya felé vitte. Egy salzburgi előadás után mondta azt az szüleinek, hogy egyszer még őt is látják majd a dóm előtt. "Ja, persze" - reagált lakonikus tömörséggel apja. A fiúnak aztán igaza lett: 1983 és 1989 ő játszotta Hofmannstahl moralitásának címszerepét. Az Ünnepi Játékokon azóta is visszatérő vendég. Idén a Peter Stein rendezte Oidipusz Kolónoszban főszerepét alakította.

Steinnel 2007-ben találkoztak, a rendező előtte soha nem látta a színészt: "Fel sem merült, még távolról sem, hogy Brandauerrel dolgozzak." A két erős egyéniség találkozásából akár katasztrofális konfliktus is születhetett volna, ehelyett azonban siker koronázta Schiller Wallensteinjét: tízórás maraton a berlini Kindl-Halle színpadán, akik látták, odavoltak tőle, egy német kritikus szerint ez Peter Stein legfontosabb munkája az utóbbi években; valamint egy komoly szakmai és férfibarátság kezdete. Ez az egymást értés, szellemi partnerség tökéletesen érződik a Szophoklész-dráma előadásában is.

Stein színpadát Ferdinand Wögerbauer tervezte a halleini Perner-Insel hatalmas, üres, hangárszerű terébe, ami valamikor sólepárló műhely volt. A játék- és a nézőtér fekete falai összeérnek, a színpad közepén elvadult bukszus, talán csökött olívabokrok, omladozó, bordóspiros, félméteres kerítés, ami mögött ott a Szent Liget és a temető. Néha csönd van, és akkor madárcsicsergés hallik, vagy leütnek egy-egy billentyűt a zongorán. Nem idilli a hangulat, inkább az elmúlás melankóliája vagy a szomorúság elégiája uralja a vihar előtti csöndet. (Különben van is vihar, óriási robajjal, sokezer wattal hirtelen kigyulladó lámpákkal.) A falon/falban ventilátorok, jobbról a város hideg fényei, balról érkeznek az idegenek.

Pazar színészi alakításokat látni. Katharina Susewind Antigonéja csupa kötelességtudat. Sápadt arca kimerült, szeme tán a fáradtságtól ég. Apja megnyugtató árnyéka, ápoló kedvesnővér és nőiségét e feladatért rég feladó fiatal nő. Makacsul teljesíti a sors által rá rótt kötelességet. Apja lánya, ellentétben a naiva és csupa aggodalom Iszménével (Anna Graenzer). Christian Nickel fehérruhás Thészeuszként térdig érő fehér sáljában nagyvilágin elegáns, magabiztosan rendelkezik, higgadtan figyel, érteni akarja, milyen furcsa játékot űz vele Oidipusz. Dejan Bucin Polüneikésze fekete bőrben, barbár frizurájával, borostájával látszólag csupa szexus, apjával szembeni gesztusai azonban engedelmes harcosságról (vagy harcos engedelmességről) nyilatkoznak. És akkor ott van még az 1932-ben született Jürgen Holtz Kreónként, aki a stáb legidősebb tagja, és mindenképp álljon itt - hátha valaki rágugliz - Roman Kaminski és Martin Seifert neve is. És csodálatos a 12 tagú kar. Mozgásuk, megszólalásaik minuciózusan koreografáltak. 12 férfi, akik egyszerre jelenítik meg a homogén várost és ábrázolnak teljes odaadással 12 individuumot. Testük organikus díszlet, morajlásuk az élő hangkulissza. Egyik elkezdi a szöveget, a másik folytatja, egymásba folyik a mondandó, az öregek és a hamar megöregedett nagyon fiatalok közössége szól hozzánk. Félelmetes. Színpadi és hétköznapi értelemben is. Örömet ad, hogy nézhetem őket.

És közben az jut eszembe, hányféle hagyomány ér itt össze: a görög színjátszás, talán Craig, Reinhardt biztosan (és sokszorosan a látvány, a mozgás, egyáltalán Salzburg és a Festspiel-koncepció révén - részletesen Jákfalvi Magdi elemzi; csak közbevetésképp: Brandauer Szentivánéji álmot csinál évente a Reinhardt-szeminaristáival Altausseeben), Stein és Brandauer saját és közös múltja...

Semmi különös, faksznik nélküli, szép régimódi előadás ez egy részben, közel három órában, ami alatt Brandauer végig a színpadon van. Nem szilfid már, megőszült, kopaszodik, a megmaradt haja összeborzolva, a szemét nem látjuk, nagyon öregnek és megtörtnek mutatkozik a színpadon a tépett ruhában, koszosan, de nem lehet nem bekerülni a nagy férfi bűvkörébe. (És itt a férfi egyszerre jelenti Oidipuszt és Klaus Maria Brandauert.) Az elmúlásról, az egykor volt nagyságról - beleértve mindazt, amiért Brandauer Szabó Istvánnak harminc éve igent mondott - szól az előadás. Arról, hogy valaha tudta a hatalom varázsigéjét, mára viszont elvesztette azt. Arról, hogy a szörnyeteg öreg(ség)et az istenek büntetik, különösen akkor, ha (Oidipusz) értetlenül áll a jelennel, kibékületlenül a múlttal szemben. Mert ha hallgat is enigmatikusan, belül azért dacol, makacskodik, háborog. Nem tekinti legitimnek a fiatalokat, s az égieket bár gyűlöli, csak őket fogadja el kvázi-tárgyalópartnerként. "Alt bin ich" - mondja, s legyint egyet, amikor az egyébként egy régi-régi tolószékben ülő Kreónnal beszélget. Mintha az idősek otthonában, leomlott közös ideáljaik romjairól néznének körbe, mindketten megingathatatlanul a maguk igazában.

És én is megingathatatlan vagyok abban, hogy azt mondjam: akinek módja van rá, menjen el és nézze meg ezt az Oidipuszt Berlinben. Az értelemre hatnak a szavak, és Steinnek a látszólagos eszköztelenséggel "mindössze" ennyi a célja sok évtizede. Ám az intellektus mellett azért - akarva-akaratlanul - a lelket és a zsigereket is működésbe lépteti.

A tapsrendnél mindenki mosolyog a színpadon. Csuda emberek. Brandauer meg csuda nagy színész. Így jó lehet megöregedni.