Bertalan

Ármány és szerelem, avagy lézeres precizitás a világot jelentő deszkákon

2010.11.25. 20:55

Programkereső

A Nemzeti Színház jellegzetes precizitása egészen jól állt Schiller Ármány és szerelem című darabjának.

A Nemzeti színészei és rendezői hajlamosak arra a fajta lézeres precizitásra, amely csak egy kiváló pedigrével rendelkező, talpig tupírozott díszeb kutyabemutatós magabiztosságához fogható: bombabiztos, megkérdőjelezhetetlen, lehengerlő, elegáns, de nem hatja könnyekig a nézőt.

Ez esetben nem erről van szó. Alföldi Róbert, a rendező semmi mást nem használ kellékként a darab során, mint egy szimfonikus zenekart. A néma bevonulást követően a zenészek a sötét háttér mögött, elegáns koncertestélyiben ülnek a hangszereik mögött, a karmester pedig a nézőtérnek háttal, a zenészek felé fordulva vezényel nyitányt.

A brechti eszköztelenséget a darab pontosan arra használja, amelyre azt valaha kitalálták: ábrázol, illusztrál, színez, szórakoztat, andalít, egyszóval együtt él és éled a darabbal. A szereplők pedig pontosan ugyanúgy használják a zenekart, mintha az színpadi kellék volna: vezénylik, leintik, felveszik, leteszik, eldobják, megkérdik, néha még be is ülnek a cselló mögé.

Ebből adódóan a darab talán legerősebb eszköze természetesen a zene. Ezen felül viszont számos más eszközzel is él, hogy magához ragadja és azután egy percig se engedje el magától a néző figyelmét. Érdemes kiemelni a kötelező elemeken túl a Hollósi Frigyes által formált Miller karakterének bársonyosan sokszínű, élethez szokottan törékeny, hihetően esendő és mindentől jobban szerethető karakterét. Az apa-lánya kapcsolat megformálása pedig olyan érzelemgazdag, plasztikus és őszinte, hogy a nézőnek szinte sírni támad kedve. Gyönyörű szín a sötét háttér előtt a Básti Juli által formált Lady Milford is - különösen az első színrelépése-, amely nemcsak emberközeli, hanem az első igazán jelenközeli élménye is a nézőnek. Nem véletlenül kezdünk el azon gondolkozni, hogy nem ok nélkül került színre az aktualitását nem vesztő darab.

Kötelező elemeket említettünk, mert persze Lujza bájos és törékeny, mint mindenütt, Ferdinánd heves és őszinte, maga a lángoló csipkebokor, a szerelmesek égő vágytól izzanak, mint az megszokott, és ámbár a külvilág gonosz ármánya közéjük bocsátja irigységtől csepegő csápjait, ők mégis egymáséi lesznek, ha máshol nem, hát azon a harmadik helyen, az életen túl.

És van még egy ok, amiért megéri jegyet váltani a színházba, ahelyett, hogy egy hasonlóan tökélyre formált, pixelig tökéletes mozifilmet néznénk. Akárhogy is igyekszünk ugyanis, a film végén sosem jön majd velünk szembe a kutyát sétáltató Anthony Hopkins, szemben Hollósi Frigyessel, akinek bájos francia bulldogját innen is üdvözöljük.