Bertalan

Hová tűnt a dundi-kacaj?

2010.11.25. 21:29

Programkereső

Hetek óta csupasz fenekekbe botlok Budapest utcáin. Na, nem a nudisták akarnak egy utolsót tombolni a Duna jegesedése előtt, hanem a Szépművészeti Múzeum invitál minket a kortárs kolumbiai festő, Fernando Botero kiállítására.

Régóta készültem rá, hogy megnézzem a kis husikákat „élőben" is. Időközben az ismerősök is szállították az infókat, hogy bizony igaz a hír, a kövér emberek mindig vidámabbak, mint gebe társaik.Muszáj látni ezt a kiállítást, mert kell a jókedv meg az élénk színek, hogy a szürke hétköznapok ne emésszék fel az embert, inkább habzsoljuk mi az életet, minden lében két kanállal ésatöbbi. Így hát elő-eufórikus hangulatban vártam, hogy magába szippantsanak a telt idomok, a buja kacajok, a vibráló Latin-Amerika.

Az első teremben aztán sokáig elidőztem az Arnolfini házaspár képénél, először az Eyk-változatnál: nézegettem a viaszszerű arcokat, a levegő egy meghatározhatatlan pontját fixírozó tekinteteket, a finomkodó kéztartásokat... Közben a görögdinnyeként dudorodó gyerekre gondoltam, hogy szegény mennyire fog unatkozni, ha beleszületik ebbe a világba.

Aztán Botero teltkarcsú párjától vártam a vigasztalást, akik otthonosan betöltik majd a szobát, szerelmesen néznek a jövőbe, ahol már látják a születendő kis vasgyúrót, a jövendőbeli jóllakott óvodást. Viszont a kép hangulata nem lett könnyedebb a plusz kilók hozzáadásával, maradtak ugyanazok a bambácska arcok, amelyekbe azért már vegyül egy kis ijedtség is: a háttérben lévő tükörben láthatjuk, hogy a szoba ajtaja tárva nyitva áll - hova menekült az alkotó, akinek mosolyt kellett volna varázsolnia a szerelmesek arcára?

Az alkotó futott, rohant, hogy megfesthesse a következő adag testtömeget, majd egyre többet és többet - hogy végül a múzeumlátogatót minden oldalról körülvehesse a duci-hadsereg. Ha ilyen ipari mennyiségben látjuk Botero egyetlen alkotói korszakának termékeit, elmosódik a testtömeg-indexek által húzott határvonal, nincsen „ők" és „mi". Botero torztükör elé állít minket, amely a testsúlyunkat mechanikusan két és félszeresére növeli, és hipp-hopp, nem a mosolyognivaló ducikákat látjuk a képen, hanem saját magunkat. Falatozunk, mulatozunk, elvileg élünk és virulunk a színes mesevilágban, a külső szemlélő azt láthatja, hogy igen, ez valami olyasmi, mint a boldogság.

A humor mögött számomra mégis valamiféle elfojtott szomorúság tükröződik: egyik festményen sem láttam mosolyt a szereplők az arcán. Talán Botero Mona Lisa-parafrázisa az egyetlen kivétel - amit viszont most nem hoztak el a Szépművészetibe. És egyébként is... Mona Lisa hivatásból mosolyog.