Nándor

Berlin sem a paradicsom

2010.11.30. 15:45

Programkereső

Hősnőnk (E) él és virul, de főként dolgozik. Másik hősnőnk (B) szintén él és virul, és kicsit fázik. Az első hónapok izgalma után a kapcsolat új fázisba lép.

November 6.

Hónapok óta szervezik és ma került sor rá: a nemrég elhunyt Christoph Schligensief születésnapját ünnepelte a ház. A búcsúztató az úgynevezett Spektakel-elvén zajlott. (A házban Spektakelnek nevezik azokat a rendezvényeket, melyek során nemcsak az egyébként is szokásos játszóhelyeket használják, hanem a színházépület egészét megnyitják a publikum előtt. Két hete volt az úgynevezett Berlin-Spektakel, berlini tematikájú projektekkel, nem írtam róla, mert munka okán keveset láttam belőle.) Számtalan kis monitoron hihetetlen gazdag forrásanyagot vetítettek: próbafelvételeket, interjúkat, előadásrészleteket, filmeket az elmúlt húsz évből - számomra ez volt a legérdekesebb. És még egy szép gondolat: a szervezők megterítettek egy hatalmas asztalt, és szájról szájra terjesztették, hogy mindenki hozzon ételt-italt Christoph méltó búcsúztatása alkalmából. Ami még több, a szép gondolat működött: borok, avokádókrém, csoki, sült hús, gyümölcslé mellett gyászolt a ház és közönsége.

Berlin du bist so Wunderbar
Berlin du bist so Wunderbar

November 7.

Nem is kell rá figyelni, anélkül is szembeszökő, mennyire máshogy kezeli magát Berlin, mint azt hazánk városaitól megszoktuk. A város nem pusztán földrajzilag behatárolt terület, illetve a lakosok összessége, hanem élőlény. Fel se lehet sorolni, hány cég és szervezet tekinti jó marketingfogásnak, ha a berliniek berlini öntudatára hivatkozik. Egy példát azért idéznék, az érthetőség kedvéért - a metrószerelvényekben elhelyezett képernyőkön naponta változó műsor fut: bulvárhírek, sport, időjárás, közérdekű közlemények. Itt szokták vetíteni a kedvenc Berlin-reklámomat is. Sok különböző verzió létezik, példaképp:

Csaposlányt ábrázoló fotó, a pólóján a következő felirat: Borravalót vagy pofa be! A képaláírás pedig: Berlin - durván mondjuk, de kedvesebben értjük.

Két nő és egy kisgyerek a vidám városi forgatagban. A képaláírás: Berlin - ahol egy család nem feltétlenül úgy néz ki, mint egy család.

Nem győzöm hangsúlyozni - ha az eddigiekből véletlenül nem lenne egyértelmű -, mindennek semmi köze a magyar országimázs-kampányokhoz (jelzőt direkt nem használok). Valamilyen furcsa módon itt igaznak hat a propaganda. Hogy a jó propaganda formál-e közösséget vagy fordítva: létező közösségben hat-e igazabbnak a propaganda - nem tudom.

Berlin du bist so Wunderbar
Berlin du bist so Wunderbar

November 9.

Frank Castorf szerint nehéz egy figurán keresztül egy társadalmat jellemezni. Könnyebb egy társadalmi helyzet segítségével egy alakról mondani valamit.

November 10.

Fokozatosan teljesen megváltozott a Castorf-próbák menete. Átjöttünk a színpadra végre, a városközpontba. Ezzel párhuzamosan Castorfot mintha kicserélték volna - napi 10-12 órát próbál, szinte szünet nélkül. És a próba-módszere is megváltozott: kifejezetten gyakran magyaráz, sőt - információt oszt meg. Némi kárörömmel veszem tudomásul, mikor gyakran - épp korábbi titokzatosságából fakadóan - nehézségei támadnak. A színészek nem emlékeznek, hogy lett beállítva a jelenet, honnan jöttek-merre mentek-mit csináltak pontosan. Ilyenkor Castorf emelt hangon kéri számon, hogy miért nem értik azokat az - egyébként logikus - összefüggéseket, melyeket mindeddig véletlenül sem osztott meg velük. A hangulat mindennek ellenére kiegyensúlyozott, a munka halad, a színészek bíznak a rendezőben.

Castorf ma arra hívja fel a figyelmet például, hogy az élőkamerás részek alatt szigorúan tartsák a színészek a koreográfiát. "Ez kérem nem filmes realizmus, pont az benne a vicces, hogy teljesen abszurdak a járások, hogy látványosan folytatódik a színház."

Berlin du bist so Wunderbar
Berlin du bist so Wunderbar

November 11.

Ma botrány volt a próbán! Castorf az utolsó jelenetet próbálta, melyben három színésznő van jelen. Egyikük a sztárnak számító Sophie Rois, aki a darab főszerepét játssza. És a művésznő csak tessék-lássék ismételte a videón visszanézett dolgokat, nem igazán próbált. Castorf újra- meg újrakezdte a jelenetet az elejétől, de semmi nem haladt előre. A Főnök végül nyűgösen kifakadt, hogy Frau Rois miért nem próbál, miért nem segít neki. Frau Rois pedig kikérte magának, és felrótta az intendáns úrnak, hogy nem tudja, mit akar a jelenettől. Az intendáns úr megadta magát, és befejezte a próbát. Tanulságos volt látni, hogy Castorffal is megeshet ilyesmi.

November 21.

Kopogós csizmában mentem az utcán, este tízkor. Valaki kikiabált az ablakon, hogy: Vedd le a cipőd, Arschloch! Erre én, a Berlinben tanult magabiztossággal és kommunikáció-kedvvel felvértezve, válaszoltam: Elnézést, mégse mondhatja csak úgy valakinek, hogy Arschloch... Az úr félbeszakított: Kuss, Arschloch!

Le voltam forrázva. Berlin sem a paradicsom.

November 23.

Rettentő hideg van.

A mai dramaturgia-ülésen újra felmerült az egyik kényes kérdés: a Volksbühne letűnt virágkora.

(Erről félszavak erejéig már többször hallottam, a házbeli közvélekedés körülbelül tíz évvel ezelőttre teszi a Volksbühne működésének csúcsát.) Arról szólt a vita, vajon milyen mértékben tekinthető politikusnak az új Castorf-bemutató. (A "politikus" fogalom a színházban az abszolút legnagyobb dicséretnek számít.) Ennek kapcsán folytatódott a beszélgetés, és összetűzéssé fajult: ki a hibás a színház hanyatlásában, miért nincsenek Castorf mellett más jelentős rendezők, miért öregszik a közönség.

Hát, erre nincs mit mondanom. Berlin sem a paradicsom. (Maximum az egyik előszobája.)