Orsolya

Interferencia-fragmentek

2010.12.07. 18:57

Programkereső

Kolozsvár, Interferenciák Fesztivál, 4 nap, 9 1/10 előadás. Összesen közel 24 óra játék- és szünetidő. Úgyhogy csak röviden.

A kedves olvasó nyilván már tűkön ülve és/vagy aggódva várta, mikor jönnek a következő posztok. A hosszabb kihagyás egyik oka ugyanis egy színházi fesztivál, az immár másodszor megrendezett Interferenciák. Három éve tartották az elsőt Kolozsváron, akkor a plakáton egy pohár víz aljára merült óra, a pohár tetején kék papír és egy légy volt. A mostani image hat ilyen-olyan óra töredékéből összeálló körlap. Szóval kinn vannak a vízből. Ez jó. A sokféleség is maradt: nyolc ország, húsz előadás. (Plusz könyvbemutatók, szakmai beszélgetések, kiállítás, előadás-elemzés workshop Patrice Pavis vezetésével.) Négy napot töltöttem ott.

De kezdjük az elején. (Vigyázat, valószínűleg hosszú lesz. És nagyon szubjektív.)

Hajnali vonat, ébredő ország, csupa köd a vonaton kívüli táj magyar és román oldalon is. Kolozsvár viszont napsütéssel fogadott. És ez a kedves fogadtatás meg a kellemes hangulat négy napig kitartott. A színházi élmények szerencsére csak néha bosszantottak. De haladjunk időrendben, és maradjunk a címszavaknál.

Leonce és Léna. Premier, rendezte Tompa Gábor. A helyzet az, hogy nem állítanám, hogy Tompa-rajongó vagyok. Okos ember, formátumos rendező, de valahogy nem vonzanak be az előadásai. Itt viszont az első pillanattól megérint, és megtörténik a csoda. Rajongva nézek. Nagyokat kacagok. Belefeledkezem a színészekbe. (Közben azon gondolkodom, vajon a mellettem ülő Visky András - dramaturg, drámaíró - mit gondolhat rólam... Néhány nappal később kiderül. "Örvendtem, hogy tetszett az előadás" - mondja, és megnyugszom.) Talán életemben először érzem magam büszkének, hogy én ezeket az embereket ismerem. Hogy ismerhetem őket. Benne van Büchner romantikája és radikalizmusa, az álomvilág és annak paródiája, az uralkodói és a szervilis hülyeség, és persze benne van a 21. század - ennél az ordas nagy közhelynél jobb nem jut eszembe. Okosabban nem is tudok fogalmazni annál, hogy "ez nagyon jólesett". Balázs (Bodolai) egy csoda. Eljött Vásárhelyről - joggal, mert fogalmam nincs, mivel töltené ott az időt -, de itt az utóbbi években szerep-szerepet nem nagyon kapott. (Igaz, fiatal férfi főszerep nem is akadt a repertoáron.) És milyen jó benne! Fehérre festett az arca, bábszerű a mozgása, nagyon visszafogott a hangtónusa, de a tekintete! Néz, réved, tűnődik, lázasan figyel  - és lehetne még soroni az árnyalatokat. Enikő (Györgyjakab) ölelnivaló lencsibaba-Léna. Viola (Gábor) egészen őrületes, ördögien naturbursch-bohóc Valerio. (Remélem, Kolozsváron sínre kerül a pályája.) Csilla (Varga) nevelőnője a hatalmas műorrával meg a térdig érő ruhájával bájosan szexi. Váta Loránd meg egészen gyermekin idióta király. Úgyhogy a már emlegetett kritikusdíj-szavazólapon több rubrika is töltődött.

Process_City Trilógia. A zágrábi Shadow Casters háromrészes produkciójának mindhárom részét elhozta. Elolvasva a műsorfüzetet jöttem rá, hogy néhány éve a második részt egy szegedi Thealteren végigéltem/-játszottam. Én egyébként rettenetesen utálok interaktív résztvevőt játszani, az meg, hogy valaki a Nagy Testvér módjára kukkoljon, ellenkezést vált ki belőlem. Itt azonban biztonságban éreztem magam akkor is, amikor a Tranzit Házban - valamikori ortodox zsinagóga - egy ágyban feküdtem a sötétben, és a zajok, zörejek hatására bennem, a fantáziámban született meg a színház, akkor is, amikor az Ecsetgyár falai közt elsötétített szemüvegben sétáltattak erre-arra, szagoltattak velem rumaromát, kentek a számra valami zsírosat - szájfny volt egyébként -, mert a színházcsináló megint én voltam. A román Nemzetiben - szó szerint - színpadra vitt harmadik rész, a trilógiát inspiráló Kafka-Pert legszorosabban követő - igaz, Orson Welles rádiójáték-modorában - harmada hidegen hagyott és érdektelennek tartottam.

Alkoholisták. Erős hendikeppel induló előadás: az elismert, de nem annyira rajongott Tompa Gábor rendezte az elismert, nagyra tartott, de nem annyira rajongott Visky András darabját. Visky borzasztó okos ember, ehhez kétség nem fér. Szeretem a szövegeit. Olvasni. Színpadon viszont fárasztanak: a filozófiában nem találok drámaiságot, a vallási/vallásos bölcselet nyelvében nem érzem a performativitást. Mintha ugyanazt - a(z ős)történetet? - írná a drámáiban. Ami ebben viszont felkelti a érdeklődésemet, az egy sajátos Bűn és bűnhődés-olvasat, meg darabjaiban a számomra oly ritkán jelen levő humor.* (Amit Tompa ki is bont, és ez is meglepő.) (*Nem ér azzal jönni, hogy A szökésnél mennyit kacagtunk Bözsén meg Bogdán Zsolton. Az egy csumára húzott szöveg volt.) De csak azok a részek kötnek le az előadás alatt, amikor Imola (Kézdi) beszél, játszik, él, szenved, őrül meg, magasztosul fel a színpadon. Annyira, annyira nagyszerű színésznő. (Meg annyira, annyira gyönyörű.)

A játszma vége. Krystian Lupa formátumos rendező - életem egyik nagy élménye a közel kilenc óra hossző Factory 2 -, a Teatro de la Abadía színészei is formátumosak - tessék rákeresni José Luis Gómez, Susi Sánchez, Ramón Pons, Lola Cordón filmográfiájára az imdb.com-on -, pazar a díszlet - bunkerré alakított fociöltöző a tengerparton -, de istenem, ott van az előadásban jelentős szerepet játszó Beckett... Fárasztó, nagyon fárasztó.

Láz. Mire bejutok a nézőtérre, épp vége a vetített szövegnek, úgyhogy nem tudom meg a színésznő intencióit és az íróét (vagy a rendezőét?) sem. Mindenesetre hatalmas színpadi présece-a van Simona Maicanescunak, aki kezdetben nem csak áll, majd apró, később valamivel láthatóbb és egyre groteszkebb mozdulatokkal illusztrálja a Láz mélyebb rétegeit, és miatta pozitív az élmény, mert a rendező Lars Norén - akinek Háborújára pokoli módon rímel ez a szöveg, amit Maicanescu játszott is - Wallace Shawn olajfoltként szétfolyó monodrámáját nem terelte egészséges mederbe. Még egyszer: a teljesítményért riszpekt a Románia után Franciaországban is elismert karriert csináló színésznőnek.

Mértéket mértékkel. Négy óra őrület. És ez már a színpadképben is benne van. (Tessék végigkattintani a galériájukat.) Bogdán fantasztikus intrikus, Dimény Áron akkora bohóc, de akkora, Kató Emő, Pethő Anikó (azonnal tessék vele Szent Johannát játszatni!) meg rebbenő finomságú nők. Oly ritkán érezni, hogy a színész tudja, mit beszél, melyik mondat és tett mögött mi áll. Most viszont ezt éreztem. De a tejfölt Hatházi András viszi Pompeiusként. (Tessék drukkolni a Jászai-díjának!) A jég hátán is megélő strici szerepében a második részt kezdve Hofi Géza-i modorban komplett - és tanítanivalón megírt - stand up comedyt nyom le. Iróniával és öniróniával említődik Budapest, Bukarest, Erdély, Kolozsvár, mert mind ugyanolyan kupleráj. Nem tudom, jó-e hogy ezt emlegetem, mert hogy a kuratóriumokban ülő édeserdélyezők meg nemzetvédő vérmagyarok ezt az előadást látva nagy valószínűséggel soha többet egy fillért nem adnának a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, az is biztos. És ők lennének azok, akik meglátva a díszleten a Fuck the Hungarian king! feliratot minimálisan kiátkoznák őket. Hogy a Shakespeare-drámának milyen magyar vonatkozásai vannak, azt nyilván ezek az észlények nem tudják. Nem vall túl nagy intellektusra, ezzel tisztában vagyok, de az előadás után a büfébe érő Dimény Áronnak csak annyit tudok mondani, hogy "Áron, rajonghatok?", és - moderáltan - a nyakába ugrom.

Verespatak fizikai és politikai vonalon. Nem én voltam az egyedüli, aki a 20/20 (meg a hozzánk eljutó mady-baby.edu/Kebab/Mady-baby és a Stop the tempo meg a Münchner Kammerspiele-beli Sold out) után nagy elvárásokkal ült be az előadásra. Eddig számomra mindegyik alkalommal működött téma összekapcsolása a (kvázi) dokumentarista színházi formával, ami az oral historyból áll össze oknyomozó, magyarázatkereső véresen komoly játékká, ám amelynek konzekvenciát is azonban mindenkinek magának kell levonni, s ugyanígy a kérdésekre adandó válaszokat is a nézők egyénenként kell, hogy megtalálják. Itt viszont minden kérdést feltesznek már az első jelenetben, és a sok, állandóan változó nézőpontra utaló folyamatos mozgás is lelő előre midnen poént. A rendkívül hosszú, túlbeszélt, egészségtelenül redundáns szekvenciák egyre unalmasabbá válnak. Gyengécske helyzetgyakorlatok követik egymást, a színészekből meg semmit nem kapok. Sem fizikailag, sem politikailag nem érint meg az előadás. Jó ügy rossz vágányon.

A másik világ, avagy a Hold államai és birodalmai. A jeles magyar kritikus szerint ez alapmű. Kérem, szóljon, aki ugyanígy vélekedik Cyrano de Bergerac regényéről, mert én egyelőre még nem szégyellem magam, hogy nem olvastam. És be kell vallanom, hogy a fizikai és szellemi vonalon egyaránt kimerítő Verespatak után először a büfé kulináris élvezeteibe menekültem, az erkélyről látott tíz perc pedig nem győztek meg arról, hogy nekem mindenképp muszáj bennmaradnom. Talán ha egy nagyon intim stúdiótérbe kerül a háromszereplős - egy színész és két zenész barokk hangszereken -, mécsesekkel világított előadás... de a feltételes módnak nincs sok értelme.

És amiről még nem tudok élménybeszámolni, mert előttem tornyosulnak: Banu-kötet Peter Brookról, Serban önéletrajza, Purcarete- és Maniutiu-albumok. Jönnek a hosszú téli esték. Tuti, hogy ezekkel tartalmasan fognak telni.